Az Európai Unió egységes, közös belső piacának kiépítése a kezdetektől fogva elképzelhetetlen lett volna egységes, közösségi szintű versenyjogi szabályozás nélkül, hiszen a valódi közös piac szabad verseny nélkül nem működhet, ez a nemzeti piacok összefonódásának egyik leglényegesebb mozzanata1. Az pedig már a jogtudomány egyik nagy, évszázados tanulsága és paradoxona, hogy a szabad verseny (és a részben ennek alapját képező szerződési szabadság) teszi lehetővé azt, hogy a piaci szereplők a piacon kiiktassák a versenyt. "Verseny nélkül nem keletkezhetik versenykorlátozás; verseny fennállta a kartellmozgalom alapja" - írja a Baumgarten-Meszlény szerzőpáros 1906-ban2, amely gondolat nem csupán a kartellizációra, hanem általánosabban, az összes versenyjogi jogsértésre is helytálló megállapítás. Ennek megfelelően a versenyjogi intervenció alapjai évszázados múltra tekintenek vissza.
Nem véletlen tehát, hogy az Európai Közösségben a lehető legmagasabb szinten szabályozták ezt a kérdést, azaz a Közösség elsődleges jogában találjuk a legfontosabb szabályokat: a Római Szerződés3 teremti meg az alapjait a sajátosan strukturált közösségi versenyjog4 szabályozásának. A sajátos szerkezet abban nyilvánul meg, hogy a közösségi versenyjogban nem találunk a tisztességtelen versenycselekményekre sem elsődleges, sem másodlagos jogforrást, a közösségi jog érintetlenül hagyja tehát a tagállamok szabályozási szabadságát ebben a körben. Amit a közösségi vállalati versenyjogi szabályozás felölel, az nem más, mint a versenykorlátozó megállapodások tilalma (Római Szerződés 81. cikk), a gazdasági erőfölénnyel visszaélés tilalma (Római Szerződés 82. cikk), illetve a koncentrációk ellenőrzésének a joga, amelyet azonban nem a Római Szerződés, hanem a 4064/89/EGK rendelet szabályoz. Ez utóbbihoz hasonlatosan természetesen a Római Szerződésben szereplő szabályozási kört is több szekunder jogforrás egészíti ki.
A közösségi versenyjog a versenykorlátozó megállapodások és az erőfölényes helyzetek megítélésekor az ún. tilalmi elvet követi (és ezen az alább ismertetett reformok sem változtattak). Ez azt jelenti, hogy pl. a kartellek eleve tilosak, de a tilalmi elv jellegzetességeként itt is a kivételek és mentességek széles körével találkozunk, hiszen a tilalmi rendszerek (ilyen pl. a német, a francia vagy a magyar versenyjog is) szükségképpen vegyesek5 a kivételek következtében.
Az Európai Unióban kezdettől fogva jelen volt és időről időre újra felbukkan az a kérdés, hogy vajon a versenynek (és így a versenyjognak) milyen szerepet kell betöltenie a közös piac kiépítése és védelme során. Az egyik álláspont (versenypolitika) szerint a közös piac harmonikus működése megköveteli, hogy a verseny szempontjai mindenek felett érvényesüljenek, azaz más szektorok szempontjai vagy tagállami érdekek hajoljanak meg a verseny zavartalan működése előtt. Ez a koncepció feltételezi, hogy minden olyan ügy, amelynek hatása van a belső piacon érvényesülő versenyre, csak és kizárólag versenyjogi szempontból vizsgálható és ítélhető meg, mert minden egyéb szempont mérlegelése és értékelése torzulásokhoz vezethet. Az iparpolitikai koncepció ehhez képest nem vitatva a verseny domináns szerepét egy komplexebb megközelítést szorgalmaz, ennek megfelelően egyéb, a szűken vett versenyérdekeken túl más tényezők vizsgálatát is üdvösnek tartja a piaci folyamatok megítélése során.6 Úgy tűnhet, hogy a versenypolitika erőteljesebben érvényesül, ugyanakkor a vita korántsem zárult még le, és egyben a napjainkban végbemenő reformtörekvések kapcsán is tetten érhető. Korábban is és az utóbbi években is több olyan nagy horderejű döntés is született, amely jelzi, hogy az európai versenyjog mozgásban van, hiszen számos, a szigorúan értelmezett versenyérdekeken (azaz a gazdasági hatékonyságon) túlmenő szociopolitikai szempont szivárgott be a versenyügyi döntésekbe. Megjegyezzük, hogy a Maastrichti Szerződés óta a Közösség elsődleges céljai között már az is szerepel, hogy a korábban domináló versenypolitikai megoldásokat össze kell hangolni az iparpolitikai (azaz a nemzeti iparok védelmére vonatkozó) elképzelé-sekkel7, azaz az itt ecsetelt probléma már az alapszerződések szintjén is megjelenik. Tény, hogy a Római Szerződés 81. cikkének (3) bekezdése négy konjunktíve érvényesítendő feltételt szab a kartellek mentesítéshez, de nem jelöli meg azokat a tényezőket, amelyeket a versenykorlátozó megállapodások egyedi mentesítése alkalmával a Bizottságnak vizsgálnia kell, így elvileg akár a gazdasági hatékonyságon túlmenő szempontok is szóba jöhetnek. Az idézett cikkely által említett első feltétel széles mérlegelést tesz lehetővé.8 Ez alapján lehetett a foglalkoztatottságot mentességi körülményként értékelni (lásd pl. Metro-ügy9, Ford/Volkswagen-ügy10), vagy akár a környezetvédel-met11 (lásd pl. Exxon-Shell-ügy12) és a biztonság(osság)ot (lásd pl. BMW-ügy)13.
Ennek ellenére az európai kartelljogi jogalkalmazás - elsősorban a csoportmentességek gyakorlatában -mindig is heves kritikák tárgya volt, mert a korábbi rendszer különösen rugalmatlan volt. Bár fentiek azt igazolják, hogy az egyes döntésekben kimutathatók a csupasz versenyszemléleten túlmutató szempontok, a
"rule of reason" elvhez hasonlatos jogi technika nem alakult ki az esetek elbírálása során (lásd 33. sz. lábjegyzet). Ez az elv, amely egyre árnyaltabb, összetettebb és bonyolultabb (gazdasági) elemzéseken alapszik, az angolszász jogi gondolkodás immár csaknem évszázados hagyományokkal rendelkező jellegzetes terméke és pl. az amerikai versenyjogot különösen gyakorlatiassá teszi14. Ehhez képest az európai jogalkalmazás szükségszerűen mindvégig nehézkesebb és szigorúbb maradt, sőt, szigorúbb és nehézkesebb, mint bármely uniós tagállam nemzeti szabályozása15.
Az európai versenyjog normatömege és alkalmazásának gyakorlata jelenleg a következőkben vázlatosan és nagy vonalakban tárgyalt, a reformok szempontjából legfontosabb csomópontokhoz köthető16.
A bevezetőben már megállapítottuk, hogy melyek a legfontosabb versenyjogi jogforrások. Az egyes tényállások csak akkor kerülnek a közösségi jogszabályok hatálya alá, ha azok közösségi érdeket érintenek, így e normák alkalmazása a Bizottság kizárólagos privilégiuma volt, illetve az Európai Bíróság jogalkalmazását kell még megemlíteni17. A Tanács ebben a struktúrában csupán a fejlődés irányának megszabására vállalkozott. Természetesen ebben a korábbi modellben is a tagállami versenyhatóságok közötti folyamatos eszmecsere és konzultáció is kiemelten fontos, ami ugyancsak a Bizottság keretei között zajlik.
A Római Szerződés a Bizottságot jogosítja fel arra, hogy akár kérelemre, akár hivatalból eljárva állapítsa meg a jogsértéseket és intézkedjék azok kiküszöbölése, megelőzése iránt. Vizsgálatai lezárása alkalmával a Bizottság az antitröszt tényállások felügyelete körében az alábbi eszközökkel élhetett: tilalmi marasztalással, ha a megállapodás versenykorlátozó vagy az erőfölénnyel visszaélés megállapítható; mentesítéssel, ha a tényállás nem ütközik versenyjogi normába, nemleges megállapítással, ami a megállapodásban érdekelt felek előzetes kérelmét jelenti arra, hogy a Bizottság állapítsa meg, versenyjogi tényállást merít-e ki a tervezett piaci magatartás; illetve kiadhat ún. comfort lettert is (lásd alább). Emellett a fúziókontroll körében jogosítványai ugyancsak a Bizottságnak vannak.18
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
