A közhelyszerű definíció szerint a jog társadalmi-gazdasági viszonyokat szabályoz, ezekre nézve olyan általános magatartásszabályokat (normákat) állapít meg, amelyek betartását - végső soron és potenciálisan, közvetlenül vagy közvetve - az állam szükség esetén közhatalmi kényszerrel is biztosítja.
Az állam sportra vonatkozó jogi szabályozásának tárgya a sport, a sportolás, a sporttevékenység. Az első kérdés ezért - amely első látásra egyszerűnek tűnik - szükségképp az, mi a sport, mi minősül sportolásnak, ki a sportoló?
Abból lehet talán kiindulni, hogy a történelmi fejlődés során a sport fogalmi köre egyre bővül.[1] Eredetileg csak a versenysportot minősítették sportnak, a szervezett versenyeken résztvevőket sportolónak. A közvélemény ma is tulajdonképpen az élsportolót tartja valóban sportolónak. Miért lenne sportoló az, aki úszik vagy fut reggel, mielőtt bemegy dolgozni? Ezt az
- 207/208 -
"európai arisztokratizmust" azonban az amerikai szabadidősport mozgalom lényegében elfújta. A nem szervezetten, nem versenyszerűen végzett testedzés, a tömegsport is sporttevékenységnek minősül. Igen ám, de a szabadidősport számos új sportágat is hoz a sport körébe: például a természetjárást, a túrakerékpározást vagy túraevezést, esetleg a barlangászatot vagy a hegy-, illetve sziklamászást, amelyek nehezen illeszthetők a hagyományos sportágakhoz. Vagy vegyük az egyre divatosabb ún. rekreációt, a rekreatív sporttevékenység valahol a sport és az egészségügy határán helyezkedik el. Ugyanakkor a sport fogalma eredetileg egybefonódott a teljesítménykövetelményekkel, ilyen viszont a szabadidősportban lényegében nincs.[2]
Hasonlóan bővítették a sport fogalmát a különböző rétegsportok. Ezek közül a diáksport a legősibb, de például a gyereksport vagy az öregfiú (öreglány) sport is sajátos sportágakat alakított ki, illetve hagyományos sportágak szabályainak adott rétegre való adaptációjával járt. A rétegsportok sajátos formája a fogyatékosok sportja, amelynek egy része élsport (például Paraolimpia, Siketek Világjátéka, Szervátültetettek Világjátéka), másik része tömegsport, szabadidősport. A fogyatékosok sportja is egy sor speciális sportág keletkezésével járt - például a kerekesszék-verseny mint az atlétikai versenyek sajátos része stb.
Eredetileg a sport amatőr sport volt, ahol az emberek kedvtelésből űzték a sportot, inproduktív tevékenységnek vélték, bár már Rómában is voltak profi bokszolók. Az olimpia eredetileg az amatőr sport világünnepeként indult, és talán emlékszünk még rá, hogy az 50-es és 60-as években Every Brundige amerikai milliomos, NOB elnök mai szemmel nézve filléres költségtérítésekért is megfosztott egyes sportolókat olimpiai érméiktől. (Brundige mércéjével nézve a Sidney-i olimpián egy amatőr sem volt.) A XX. század második fele azonban a hivatásos sport, a profi sport látványos előtörését hozta - már elindulnak az olimpián az NBA agyonfizetett sztárkosarasai avagy az NHL jégkorong szupersztárjai. Más szóval, a munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján pénzért végzett sporttevékenység is sport, a sporttevékenységből való rendszeres jövedelemhúzás már nem alkalmas a megkülönböztetésre, a csapatsportágakban ma már zömmel vegyes (amatőr és profi) versenyrendszer van, a profizmus egyre jobban terjed az egyéni sportokban is. Húsz-harminc évvel ezelőtt még nem mondtuk volna sportnak Magyarországon a golfot, illetve az aerobicot
- 208/209 -
vagy a fitnesst, viszont ma már sportjellegüket szinte senki sem vitatja. Egyértelműen sporttá váltak a technikai sportok: autó- és motorversenyzés, vitorlázórepülés, ejtőernyőzés, motorcsónaksport stb. A technika fejlődésével a technikai sportok is szakadatlanul bővülnek - lásd a jetski vagy a szörf világbajnokságot. Bár a NOB vezetői állandóan a gigantikus olimpiai játékok ellen prédikálnak, az elmúlt évtizedekben az olimpiai sportágak köre is állandóan nőtt, lásd tenisz, tollaslabda, strandröplabda, triatlon, jön a hullámlovaglás stb. Egyre több az ún. extrém sport, amelyet a televíziós látvány tesz valóban sporttá, lásd a különböző gördeszkasportokat, a falramászást, avagy a szikláról vízbe ugrást.
Az továbbá, hogy mi a sport, sokban függ egy adott ország földrajzi helyzetétől és történelmi tradícióitól. A kutyaszán jégfutás kiváló sport Grönlandon, de aligha lesz az Magyarországon. Bár ebben is lehet tévedni - a japánok és más távolkeleti országok egyre több távolkeleti ősi harci sportot honosítanak meg az egész világon, ma már nemcsak a judo vagy a karate ismert, de lassan a szumo-birkózás is. Az angol eredetű soccer labdarúgásnak megvan a párja az amerikai futballban, az angol krikettnek az amerikai baseballban. Egy spanyolnak a torreádor is sportoló. Varietas delectat.
Ilyen körülmények között rengeteg a vitás eset. Sport a profi boksz, de nem sport a pankráció? Sport a jégtánc, de nem sport a társastánc? Művészet és nem sport állítólag az artistamutatvány vagy a zsonglőrködés. A közfelfogás nem minősíti sportnak a vadászatot, sportversenynek a horgászversenyt. Sport a díjugratás vagy a fogathajtás, de nem sport a galopp és ügetőverseny! Miért? Mert a lóversenyen fogadni lehet? De hát a TOTÓ-játék keretében fogadni lehet a legkülönbözőbb csoportsportágak (így elsősorban a labdarúgás) bajnokságai mérkőzéseinek eredményeire is. Látható, hogy a válasz meglehetősen önkényes.
Az Európai Sport Charta 2. cikkelye szerint: "A sport minden olyan fizikai tevékenység, amely esetenként vagy szervezett formában a fizikai és szellemi erőnlét fejlesztését szolgálja, társadalmi kapcsolatok teremtése avagy különböző szintű versenyeken való eredmények elérése céljából." Látható, hogy a definíció a szabadidő- és a versenysportot egyaránt magába foglalja, semleges az amatőr-profi kérdésben, és a sportot szervesen összekapcsolja részben a testkultúrával, részben az egészségüggyel, az egészséges életmóddal. Ugyanakkor ez a definíció csak a fizikai tevékenységet minősíti sportnak, a szellemi sportokat, amelyek például már a görögöknél összeforrtak az olimpiai mozgalommal, kihagyja ebből a körből. Persze a szellemi sportok köre is vitás, hiszen csak a sakkjáték az egyértel-
- 209/210 -
műen elfogadott "olimpiai sportág" - ha a bridzselés is sport, miért nem sport az ultizás, amelyben éppúgy rendeznek versenyeket, mint a bridzsben?
Aligha tehát a jog feladata, hogy "erőszakkal", azaz jogszabályi előírással eldöntse, mi a sport. Ezért azután a sportjogi szabályozások saját tárgyuk tekintetében igyekeznek minél jobban differenciálni, generálklauzulával élni, keretszabályokat megállapítani. (Egyes országokban a sportjogi szabályozás egyszerűen nem is határozza meg, mi a sport, és így jogalkalmazói problémára "fokozza le" a kérdést.)[3]
A magyar 1996. évi LXIV. törvény eredeti 1. §-a (1) bekezdésének 1. pontja szerint "A sporttevékenység meghatározott szabályok szerint időtöltésként vagy versenyszerűen végzett testedzés, szellemi gyakorlat, amely az egyetemes kultúra része, és magába foglalja mind a szabadidősport, mind a versenysport művelését." A hatályos magyar sporttörvény, a 2000. évi CXLV. törvény 88. §-ában adott fogalom-meghatározás az 1996-osnál rövidebb, bár tartalmilag hasonló: "23. Sporttevékenység a meghatározott szabályok szerint a szabadidő eltöltéseként vagy hivatásszerűen végzett testedzés, illetve szellemi gyakorlat, amely a fizikai, illetve szellemi erőnlét fejlesztését, illetve megtartását szolgálja."
A két magyar tételesjogi definíció érdekessége:
a) Az Európai Sport Chartával ellentétesen egyértelműen bevonja szabályozási körébe a szellemi sportokat, anélkül, hogy ezeket körülhatárolná.
b) Egyaránt kiterjed a szabadidősportra és a versenysportra, 1998. óta a szabályozás emellett kifejezetten utal a hivatásos sportra is. A hatályos sporttörvény fogalom-meghatározásában szerepelnek még: amatőr sportoló (1. pont), csapatsport (3. pont), fogyatékos - érdekes módon a sport hozzáillesztése nélkül (6. pont), hivatásos sportoló (7. pont), sportoló - az a természetes személy, aki sporttevékenységet végez (18. pont), szabadidős sportoló (25. pont), "versenyszerű" (?) sportoló (30. pont), külföldi állampolgárságú sportoló [93. § (6) bekezdés].
c) A "meghatározott szabályokra" utalás viszont burkoltan, de szükségszerűen összeköti a sporttevékenységet azzal, aki e szabályokat megállapítja. Ez pedig csak valamifajta sportszövetség lehet. (Ugyanakkor a nem versenyszerűen sportoló szabadidős sportoló sok esetben nem meghatározott szabályok szerint sportol. Az ilyen szabadidős tevékenység te-
- 210/211 -
hát a sport köréből kiesik.) A nemzetközi sportjogi irodalom is a sportjogot alapvetően a szervezett sporthoz köti (Verband-sport).[4]
Nincs olyan magyar jogszabály, amely körülhatárolná a sporttevékenységek körét. A "sporttevékenységet" mint ilyet bármely egyesület (társadalmi szervezet), illetve gazdasági társaság (közhasznú társaság) felveheti tevékenységi körébe - a tevékenységeket ágazatilag, illetve statisztikailag meghatározó TEÁOR jegyzékben a sporttevékenység mögött csak példálózóan vannak felsorolva egyes sportágak, mint például a labdarúgás. Más kérdés, hogy 2001. január l-jétől az egyesületi kategórián belül sportegyesületként nyilvántartásba csak olyan egyesület vehető, aki megfelel a sporttörvény 20. §-ában meghatározott kritériumoknak (de e kritériumok között a sportágra utaló vagy egyéb tartalmi kritérium nem szerepel), illetve sport vállalkozás csak a sporttörvény 88. §-ának 24. pontja szerinti társaság lehet (itt sincs a sporttevékenység tartalma meghatározva). Ugyanakkor sportszervezethez, tehát sportegyesülethez, illetve sportvállalkozáshoz csak a versenyszerűen sportolók tartoznak. (A hivatásosok munkaviszonyban vagy egyéni vállalkozóként, amatőrök egyesületi tagként, illetve polgári jogi "sportszerződés alapján" - lásd sporttörvény 88. § 1. és 7. pontját)
A "meghatározott szabályok" alkotói alapvetően a sportszövetségek (sportági szakszövetségek). Azok a sportágak, amelyeknek van "sportági országos szakszövetségük", azok biztos, hogy sportnak minősülnek. E körbe a hatályos sporttörvény 24. §-a szerint szükségképp beletartoznak az olimpiai sportágak, a sakk, valamint azok a sportágak, amelyeknek nemzetközi szövetsége tagja a Nemzetközi Sportszövetségek Szövetségének (AGFIS). Ugyanakkor abból, hogy egy sportágnak - mivel nem felel meg a sporttörvény 24. §-ában foglaltaknak - nincs országos sportági szakszövetsége, abból még nem következik, hogy nem lehet szabályalkotó sportszövetsége. A sporttörvény 24. § (7)-(9) bekezdései szerint működhetnek - a Polgári Törvénykönyv (Ptk.), illetve az egyesületi jogról szóló 1989. évi II. törvény szabályai szerint - olyan sportszövetségek is, akik nem szerepelnek a szakszövetségek nyilvántartásában.
Összefoglalva tehát: a magyar sporttörvény alapján sem lehet eldönteni tartalmilag, hogy az állami jogi szabályozás szempontjából mi a sporttevékenység, hogy például az utcai harcosok sportja (van sportszövetségük) avagy az erős emberek az Eurosporton is közvetített vetélkedője
- 211/212 -
sport-e vagy sem. Nincs világos elhatárolás, a modern társadalom komplex. A sport egyik oldalról a testnevelésből, a testkultúrából nőtt ki, ilyen értelemben az oktatás és a kultúra része (innen datálódik a testkultúrával foglalkozó pedagógusok kétségbeesett harca a laikusok által a történeti tradíciók miatt használt elnevezéssel szemben: ők nem tornatanárok, hanem testnevelők, egyben sportoktatók, edzők is). A sport a másik oldalról összenőtt az egészségüggyel, az egészséges életmóddal, a népjóléttel. Ebben az értelemben a sport ma már nem az élsportolók belügye, hanem a mindennapi élet része. Ezért jelentős nehézség a sportjog szempontjából - bár a nyitottság a fejlődést ösztönző tényező is - a sport tartalmi meghatározhatatlansága, hiszen ami sport, arra kiterjed a törvényben szabályozott állami sportigazgatás, adott esetben állami pénzügyi támogatásban részesülhet, ami viszont nem sport, az nem, stb.
Sporttörténelemmel foglalkozók szerint a sport spontánul, lényegében az ember természetes mozgásigényéből és játékos természetéből (homo ludens) fejlődött ki, tehát hirtelen átváltva a modern időkre - az ember alkotmányos joga a sportolásra, arra, hogy az állam teremtsen lehetőséget számára mozgásigénye kielégítésére, emberi természetjognak tekinthető. De ebből a természetes mozgásigényből következik az is, hogy a sport
a) eredetileg tisztán magántevékenység volt, tehát a civil szféra része,
b) a non-profit szféra részeként, az üzleti vállalkozásoktól elkülönülve fejlődött ki. (A sportvállalkozások tipikusan a XX. század, annak is inkább a második felének termékei.)
Ennek megfelelően kezdetben a nem versenyszerű sport semmilyen állami, jogi szabályozásban sem részesült, a versenysport pedig szinte kizárólag a civil önszabályozás tárgya volt. A XIX. század második felében ugyanis megjelentek a sportszerveződések: eredetileg a sporttal foglalkozó egyesületek, akik a sportolni vágyó emberek, azaz természetes személy tagjai sporttevékenységének szervezésére voltak hivatottak, ezért alapították meg őket a sportolni vágyók, akik egyben tagjaivá is váltak "sportklubjuknak". A sportegyesületek egy része történetileg nem is volt jogi személy, lényegében polgári jogi társaságként működött (a német jog - a magyarral szemben - a mai napig is ismer nem jogi személy, állami nyilvántartásba nem vett egyesületet), a nagyobb, erősebb sportklubok azonban igényelték a jogi személyiséget, a tagjaiktól való viszonylagos elkülönülést. A sportegyesületek
- 212/213 -
pedig - a versenyek rendeltetésszerű megrendezése céljából - egymással társulva a XIX. század XX. század fordulójától kezdve sorra hozzák létre a sportegyesületek szövetségeként a sportági szövetségeket, amelyek ugyan általában jogi személy sportegyesületek szövetségei, de maguk is felveszik az egyesületi formát, jogi személy egyesületté váltak a sportszövetségek is. Mindezt megkönnyítette, hogy eredetileg a sportegyesületek többsége nem számos sportágat magába tömörítő "diverzifikált mamutegyesületként" jött létre, hanem egy sportágas klubként - lásd az angol futball vagy evezős klubokat.
A magánjogi jogi személy sportegyesületek, illetve sportszövetségek létrejötte indítja el a sport autonóm önszabályozását. A sportegyesületek, illetve a sportszövetségek létrehozzák alapszabályaikat, illetve szervezeti és működési szabályzataikat. Csak az lehet a sportegyesület vagy a sportszövetség tagja, aki - polgári jogi címzett akaratnyilatkozattal, egyoldalú jogügylettel - aláveti magát e szabályoknak. A sportszövetségek létrehozzák a játékszabályokat - a bajnokságok, kupák kiírása alkalmából a sportegyesületeknek, illetve az esetleg egyénileg induló sportolóknak alá kell vetniük magukat e versenyszabályoknak. A puszta versenyszabályokhoz később adminisztratív működési szabályok járulnak - nevezés rendje, más sportszervezetbe való átmenetel, azaz az átigazolás rendje stb. A játékszabályok akkor jók, ha betartják őket - megjelennek a versenybíróságok, fegyelmi szabályzatok stb. A nemzetközi sportjogi irodalom szerint a sport egyik legtipikusabb jellemzője a normaalkotás - a szűkebb és tágabb értelemben vett versenyszabályok létrehozása. A szabályok jogszabályszerű normák", és egy adott sportág résztvevői számára sokszor erősebb "törvények" az állami jognál.[5]
A versenyző kíváncsi, utazni akar, össze akarja mérni erejét-ügyességét mindenhol a világon. A nemzeti sportszövetségek ezért továbbtársulnak, és létrehozzák a nemzetközi sportági szövetségeket, amelyek létrehozásuk (bejegyzésük) országának jogi személyei, egyesületei oly módon, hogy tagjaik a különböző országok nemzeti sportági szövetségei. Ezáltal válnak egyfelől a verseny (játék) szabályok valóban nemzetközivé (az angol soccer az egész világon labdarúgássá), továbbá a versenyek nemzetközivé - kontinens bajnokságok, világbajnokságok. A XX. század sportja már globális, nemzetközi jelenség, amelyet a sok sportágat egybetömörítő, Coubertain báró által feltámasztott nemzetközi olimpiai mozgalom még hangsúlyozottabbá tett. (A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyébként maga is egy svájci jog szerint
- 213/214 -
bejegyzett polgári jogi egyesület.) A nemzetközi szövetségek közgyűlései, illetve elnökségei által elfogadott játékszabályok egyértelműen az adott sportág szupranacionális önszabályozó normái.
A sportszövetségek - nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt - kezdettől fogva kizárólagosságra, modern versenyjogi kifejezést használva monopolhelyzet kialakítására törekedtek, és - mivel ez eredetileg találkozott a sportolók, a sportegyesületek és a sport iránt érdeklődők érdekeivel is - ez zömmel sikerült is. Voltaképp az olimpia is úgy lett világsiker, hogy egy nemzetközi olimpiai bizottság van (és nem mondjuk három), amely meghatározott szabályok szerint nyári és téli olimpiákat rendez - mégpedig kizárólag tagjainak és nem mindenkinek. A profi boksz népszerűségét is nagymértékben rontja, hogy egymással vetélkedő, áttekinthetetlen összetételű, különböző világszervezetek avatnak világbajnokokat, a szabályok különbözők és állandóan változnak. A sportszövetségek monopolhelyzetét tehát sportpolitikai érdek támasztja alá.
A nemzetközi, illetve a nemzeti sportági szövetségek tehát a versenysportban mint autonóm civilszervezetek
a) versenyszabályzat-megállapítási monopóliummal rendelkeznek, azaz meghatározhatják és meg is határozzák a sporttevékenység kifejtésének feltételeit.
b) E versenyszabályzatnak a tagegyesületek és rajtuk keresztül (vagy esetleg közvetlenül) a sportolók alávetik magukat. Itt azonban közvetett kényszer van, mert ha nem veti magát alá egy sportoló a szövetségi normának, ugyan szabadidősen sportolhat, de a sportág versenyrendszerében nem vehet részt. (Ugyanez az elv megfelelően irányadó a sportegyesületekre nézve is.)
c) A versenyszabályzatokat külső állami szervezetek a sportszövetségek álláspontja szerint nem vizsgálhatják felül sem hivatalból, sem kérelemre. (Ez az az elv, amelyet főleg az Európai Unió a profi sportban egyre jobban áttör.)
d) A versenyszabályzattal kapcsolatos viták sem vihetők ki az önszabályozás szerint a szervezeten kívül. (Ez is egyre jobban vitatják az államok.) A tagok, végső fokon a sportolók alávetik magukat a szövetség, különböző szervek (átigazolási vagy fegyelmi bizottság, elnökség stb.), avagy külön e célra létrehozott belső "becsületbíróság" döntéseinek. Ezzel viszont a sportszövetségek egyfelől kivonják magukat az állami bíróságok törvényességi kontrollja alól a sport érdemi kérdéseiben, másfelől egyszerre válnak normaalkotó-normaalkalmazó szervekké, amely ugyancsak
- 214/215 -
szemben áll meghatározott jogállami alapelvekkel. No de a jogállami alapelvek az államra, a közhatalomra vonatkoznak, közjogi jellegűek, viszont a sportszövetségek, sportegyesületek civil jogi személyek, védi őket a privátautonómia, a jogügyleti elv. Nem véletlen, hogy azok országokban, ahol elméletileg mód lenne a sportszövetségek közjogi jogi személyként, köztestületként való megjelenítésére (pl. Franciaország, Németország, Ausztria, Svájc), azaz nem állami, de közjogi jelleg felvételére, egyetlen sportszövetség sem kívánta még ezt, mindegyik puszta civiljogi jogi alakzat kíván maradni. Ez esetben ugyanis az alkotmányos alapjogok biztosítása a sportszövetségekre nézve nem irányadó, hiszen kívül állnak a közjogi kötelezettségeken.
A sport önszerveződésének, civil jellegének, egyszerre normaalkotó és normaalkalmazói funkciójának, monopolisztikus - hierarchikus struktúrájának védelmezői a privátautonómia mellett a sportszabályok sajátos etikai jellegére is hivatkoznak.[6] Például a fair play eszméjére, vagy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, a sportbeli ellenfelek egyben sportbarátok elvre, stb. Amíg ezzel a sportetikával csak a sportnak azon eleme állt ellentétben, hogy a sport lényege a teljesítményfokozás, a vetélkedés, a győzelem, nagyjából lehetett a sportetika normát pótló erejére hivatkozni. Ugyanakkor a XX. század utolsó harmadában az élsporthoz fűződő óriási jövedelmek a fair playt végképp eltorzították. A sporteredményesség és a többi sportolóval való barátság, szolidaritás sajnos rendszeresen ütközik egymással, a versenyzők egymás közti gyilkos konkurenciaharcát és a nemzetközi sportrendezvények népek közti barátság elmélyítésére irányuló eredeti rendeltetését egyre nehezebben lehet összeegyeztetni.
Az utolsó évtizedekben a sport önszerveződésének a zárt rendjét egyre élesebb kritika éri, egyre erősebben beszélnek a sport "demokrácia-deficitjéről".[7] Egyfelől az államok egyre kevésbé tisztelik a sportszövetségek normaállító monopóliumát, tehát a sportot érintő normákat alkotnak, másfelől adott esetben igyekeznek az önszabályzó normákat felülbírálni. De nemcsak az állam támad. Kifogásolja ezt a monopóliumot az üzleti élet is, a sportszövetségeket éppen kizárólagosságra törekvésük miatt "kartellközeli" szerveződésnek minősítve, velük szemben versenyhatósági fellépést
- 215/216 -
sürgetve.[8] De egyre jobban bírálják ezt a szerveződést az emberi jogok bajnokai, az ún. mozgalmi jogászok is, akik alkotmányos alapjogokat kívánnak számon kérni civil szervezetektől[9] - ez persze a hagyományos jogfelfogás szerint fogalmi képtelenség.
Eredetileg a liberális állam a "laissez fair" jegyében az éjjeliőr-állami funkciót betöltve nem kívánt beleszólni ebben az autonóm sport-civil világba. Legfeljebb az iskolai oktatás keretében befolyásolta a sportot, a tanulók testnevelés-oktatása keretében. (Nem véletlen, hogy az első sporttörvények voltaképp nem is sport-, hanem testnevelés-törvények voltak, lásd Magyarországon is a később még említendő 1921. évi LIII. törvényt.) A másik terület a hadsereg, a fegyveres testületek - egyes sportágakat alig lehetett civil keretek között folytatni, így a technikai sportok jórészét, a lősportokat, vagy például a lovaglás és az öttusa egészen az 1960-as évekig katonatiszt-sport volt. Sok esetben az állam igyekezett összekapcsolni az iskolai testnevelést a kötelező katonai szolgálat előkészítésével - lásd például Magyarországon az 1921-es testnevelési törvényhez kapcsolt miniszteri rendelkezésben a levente-egyesületek kötelező felállítását.[10]
Az állam sportba való erőteljesebb beavatkozását a XX. század második felében lényegében a következő - egymást erősítő - tényezők idézték elő a polgári társadalmakban.
a) Történetileg mindenképp az első, ugyan napjainkra a Szovjetunió összeomlása folytán jelentőségét lényegében már elvesztette, bár vannak még maradványok (Észak-Korea, Kuba), a militarista-totalitáriánus diktatúrák állami sportpolitikáját (lásd Hitler 1936-os berlini olimpiáját), különösen pedig a szocialista országok állami sportját. A Szovjetunió vagy az NDK (de vegyük ehhez hozzá a mai napig is legjobb magyar olimpiai teljesítményt, a 16 aranyat a helsinki olimpián) sportsikerei kül-
- 216/217 -
politikai jelentőséggel bírtak, legitimáló erejük volt a nemzetközi közvélemény előtt. Ezekben az országokban azonban a sportegyesületek nem civil önkormányzatok, hanem a honvédség, a rendőrség, avagy szakszervezetek, illetve szocialista nagyvállalatok (állami vállalatok, termelőszövetkezetek), avagy a járási-városi tanácsokhoz kötődő egységek voltak. (Sok szocialista országban - így a Szovjetunióban - nem is volt egyesületi törvény, illetve ahol volt, sok esetben a sportegyesületek nem minősültek egyesületnek.) A sportszövetségek pedig - amelyeket főleg a nemzetközi kapcsolattartás érdekében tartottak fenn formálisan - a sport állami irányító szervébe tagozódtak be, a nemzeti olimpiai bizottság vezetője pedig szintén állami funkcionárius volt (általában a sporthivatal elnöke vagy egyik elnökhelyettese).
Civil sportéletről a klasszikus szocialista országokban nem lehet beszélni (a 60-as-80-as évek magyar gulyáskommunizmusa, fél-piacgazdasága és soft-diktatúrája, olyan kivétel, amely erősíti a főszabályt). A tömegsportot, a lakóhelyi vagy vállalati sportot is az állam szervezi (lásd: MHK mozgalom nálunk az 1950-es években), a sportlétesítményeket államosítják. A profi sportot hivatalosan megszüntetik, az élsportolók álamatőrök, akik nem létező állásukban kapják a fizetésüket (lásd Puskás Ferencet, a repülő őrnagyot). A nyugati országok államai úgy látták, hogy a sport legitimáló ereje miatt fel kell venni a versenyt a szocialista országokkal - 1952-ben Anglia és Franciaország együtt szerzett egy olimpiai aranyérmet, és a közvélemény a kormányt hibáztatta. A polgári államoknak tehát "be kellett fektetniük a sportba", az állami pénz "közpénz" jellege viszont kiváltja a jogi szabályozási igényt.
b) A század második felében eljutottunk a nyugat-európai jóléti államhoz, amely polgárai testi egészségével is foglalkozik. A politikai és a gazdasági emberi-állampolgári alapjogok mellé megjelennek az ún. harmadik generációs alkotmányos alapjogok, mint például a megfelelő környezet biztosításához, a kultúrához avagy az információkhoz való hozzáférés joga, az egészséges élethez való jog (persze főleg az irodalomban, kevésbé a tételesjogban).
Míg a klasszikus politikai jogok az államokkal szembeni védelmi jogok, a kultúrához és az egészséghez, ezen belül a mozgáskultúrához és az egészséges, mozgásgazdag életmódhoz való " alapjog" az állam aktív szerepét igényli - pl. építsen és tartson fenn sportpályákat, tornatermeket stb., azaz szolgáltasson (Leistungsvernaltung - Forsthoff híres jelmondata a
- 217/218 -
30-as évekből), adjon valamit állampolgárainak.[11] A jóléti államokban a sport tömegjelenséggé, a mindennapi élet szerves részévé vált, a megnövekedett szabadidő kitöltője, a jobb orvosi ellátás és gyógyszerek miatt meghosszabbodó életben az életminőség része a sport, amelyet bármely életkorban űzni lehet - lásd a nagyvárosi maratoni futáson részt vevő tízezreket, avagy azt a saját szememmel látott tényt, hogy a legutóbbi vancouveri öregfiúk jégkorong világbajnokságon a 80 év fölötti kategóriában is hét csapat indult, és a legidősebb játékos 87 éves volt. A sport egyben szórakozássá és szórakoztatássá, a megrövidülő munkaidő folytán a megnövekedett szabadidő eltöltésének egyik igen elterjedt eszközévé vált - lásd a lakóhelyi sportklubok tömeges elszaporodását Nyugat-Európában.[12] Ha pedig a szabadidősport tömeges, a sport állami támogatása lényeges belpolitikai tényezővé is válik. A sport támogatása választási programok része lesz, megindul a politikusok vándorlása a sportegyesületek - sportszövetségek élére országos és helyi szinten egyaránt, hiszen így lehet ismertté, népszerűvé válni [lásd még az e) pontot].
c) A XX. század második felében a sport jelentős része az üzleti élet, a big business alkotóelemévé válik. Ennek több tényezője van:
- A tömeges szabadidősportot ki kell szolgálni sportöltözettel, sportszerrel, sportlétesítménnyel stb. Megindul a sport tömeggyártás és tömegértékesítés, hiszen tömegfogyasztás alakul ki. Egyre nagyobb mértékben jönnek létre sportszergyárak, sport kis- és nagykereskedések, az áruházvárosokban a sportosztályok kiemelt birodalmat képeznek. A sport emellett az idegenforgalom részévé válik, beépül a turizmusba (sportklubszerű nyaralóközpontok stb.).
- A hivatásos sport és a hivatásos bajnokság (versenyrendszer) az élsport alapvető tényezőjévé válik, a felfokozott sportteljesítmények elérésére egy valóban amatőr sportoló idő és támogatás hiányában lényegében képtelen. A profi sportoló - akár polgári jogi szerződéssel, akár munkaszerződéssel, akár más formában sportol - lényegében vállalkozó, anyagi haszonszerzés reményében sportol, a sport megélhetési forrása. A hivatásos versenyrendszer viszont
- 218/219 -
szétfeszíti a hagyományos non-profit egyesület jogi burkát. Azokban az országokban, amelyek jobban kötődnek a tradíciókhoz és ismerik a gazdasági egyesület fogalmát (lásd a német-osztrák Wirtschaftsvereint), ez kevésbé látszik, a profi szakosztály belül marad az egyesületen, csak gazdaságilag-számvitelileg elkülönítik. Egyre erősebb azonban az a modern tendencia, hogy a profi sportra gazdasági társaságot (általában részvénytársaságot, a kontinentális Európában kft.-t is) hoznak létre, amely vagy teljesen önálló tulajdonosokkal rendelkezik, vagy csak lazán kötődik tulajdoni, illetve goodwill szempontból valamely sportegyesülethez. A profi sport egyértelműen üzleti vállalkozássá válik.
- Üzletté válik a sportlétesítmények létrehozása, üzemeltetése, sportesemények rendezése és szervezése is. A stadion ingatlanbefektetés, egyben multifunkcionális beruházás éttermekkel, üzletekkel, játszóhelyekkel stb. A sport a gazdasági reklámozás egyik alapvető területe, a híresebb profi klubok és az élsportolók neve, logója igen értékes goodwill, értékesíthető immateriális termék, védjegyeztethető, reá licenciaszerződés köthető. Kialakul a szponzorálási üzletág (amelyet csak a magyar sportvezetők egy része gondol még mindig ajándékozásnak vagy koldulásnak), valamint a piacépítő arculatátvitel (merchandising, Vermarktung), azaz mezek, sapkák, kulcstartók, köcsögök stb. sportlogóval való ellátása és értékesítése, amelyet Dénes Ferenc szellemesen csecse-becse managementnek nevezett.[13] Egy-egy nagyobb sportesemény a családok egész napi kirándulásává válik, játszóterekkel és játéktermekkel, mozival, híres sportolókkal való találkozókkal stb.
- A sport elemi nemzetközisége, a világbajnokságok, a kontinens bajnokságok vonzzák a multinacionális vállalatokat, bankokat, biztosítókat, amelyek egyre erősebben szponzorálják a sportot, reklámoznak a sportban, befektetnek a sportba. (A következő pontban taglalandó "show sport" jelleg még jobban növelte a transznacionális óriások érdeklődését a sportbefektetések irányába.)
d) És mindehhez hozzájárul a média és az informatika forradalma. A sport mindig is összefonódott a hírközléssel és a tömegkommunikációval, a fejlettebb európai és amerikai országok férfilakosságának döntő többsége már az 1930-as években "hátulról olvasta az újságot", azaz a sportoldalnál kezdett. A televíziózás azonban megteremtette a látvány-
- 219/220 -
portokat, a sportot a show business részévé tette.[14] Nyilván, hogy az élsportnak csak egy része vált látványsporttá (főleg a csapatsportok - labdarúgás, jégkorong, kosárlabda, de néhány egyéni sport is, ökölvívás, tenisz, atlétika), de ezeknél a sportágaknál a sporteseményekkel kapcsolatos immateriális vagyoni javak egyik legértékesebb része lett a televíziós (kisebb mértékben rádiós) közvetítések engedélyezésének joga. Ma már például az amerikai profi kosárlabda (NBA) és profi jégkorongszövetség (NHL) bevételeinek mintegy 75%-a a televíziós jogdíj. Míg 1960-ban Rómában a televíziós társaság kb. 1 millió dollárt fizetett a NOB-nak az olimpia "csomagban" való kizárólagos közvetítési jogáért, ez az összeg 1996-ban Atlantában meghaladta az 1 milliárd dollárt. Az utóbbi időkben a technikai fejlődés újabb csodáival is találkozhattunk: műholdas sportcsatorna, önálló, sportra szakosodott televíziós társaságok, internetes sportközvetítés stb. A sportszponzoráció - elsősorban a bankok, illetve multinacionális nagyvállalatok által - egyre jobban feltételezi a sportközvetítések létét.
e) Ha a sport az emberek mindennapi életének része, tömegérdeklődés és tömegfogyasztás tárgya, ha jelentős profittermelő képessége van és a médiahatalom része, úgy szinte szükségképp megindul a sport átpolitizálódási folyamata. Sportlétesítményeket-sporteseményeket politikai kampánycélokra lehet felhasználni, a sport a lobbyzás egyik eszköze, országos és helyi politikusok egyaránt sportegyesületek - sportszövetségek élére kívánnak kerülni, ezzel növelve ismertségüket és népszerűségüket (Berlusconi, Torgyán József, vagy a legutóbbi párizsi labdarúgó világbajnokság alkalmával Chirac elnök). A sport egyre mértéktelenebb átpolitizálódása persze diszfunkció, de olyan tényező, amellyel mind az államnak, mind a sportbefektetőknek számolniuk kell.
Lényegében az előző öt tényező váltja ki az államok beavatkozását a sportba, azt, hogy a XX. század utolsó harmadában a polgári társadalmakban általában véget ér a sport-önszerveződések normaalkotási-normaalkalmazási monopóliuma. A sport nemcsak a magánérdek világa többé, hanem részlegesen átkerül a közérdek szférájába, közfeladattá is válik.
- 220/221 -
Az állam feladatai a sport terén lényegében a következők:
a) Az állampolgárok sportolással - testkultúrával és egészséges életmóddal - kapcsolatos alkotmányos alapjoga megvalósulásának biztosítása, természetesen az adott állam gazdasági lehetőségei és kulturális tradíciói függvényében (nincs tehát absztrakt jog a sportolás minden formájára stb.).
b) A tág értelemben vett szabadidő és a versenysport, ez utóbbin belül pedig az élsport államháztartási-költségvetési eszközökkel való támogatása.
c) A sport önszabályozásának állami jogi szabályozással való kiegészítése, és ennek keretében a modern sport káros kinövéseinek (a tömegesedés, a kommercializálódás és a látvánnyá válás, valamint a túlpolitizálás hátrányos oldalainak) közérdekből való csökkentése. Sem a nemzeti, sem a nemzetközi sportszövetségek nem képesek az állami jogi szabályozás segítsége nélkül teljes értékűen fellépni az egészségromboló teljesítményfokozó szerek használatával (azaz a doppinggal) szemben vagy a sport önveszélyeztető tendenciáival (például a kiskorúak erőltetett élsportja) eredményesen szembeszállni. A sportegyesületek-sportesemény-szervezők ma már az állami szervek segítsége nélkül képtelenek a nagyobb sportrendezvények biztonságát szavatolni, a sporthulliganizmussal szemben fellépni stb. Egyre erősebb a sport és a környezetvédelem összekapcsolása, a sport ne rontsa, javítsa a környezetet, legyen része a környezettel való ésszerű gazdálkodásnak (például a technikai sportok, a vízisportok, a golf stb.).[15]
d) A sport önigazgatásának állami közigazgatással való kiegészítése, mégpedig országos, regionális és helyi (városi, községi) szinten egyaránt. A sport igazgatása természetesen a középkor óta már megjelent az oktatásügy, a kultúra vagy az egészségügy igazgatásában, de a XX. században a sportigazgatás viszonylag önállósul. A kormányzati irányításban önállóan vagy más államfeladatokkal vegyítve megjelennek a sportminisztériumok avagy a sporthivatalok mint országos hatáskörű szervek, és a települési önkormányzati rendszerben is intézményesülnek (például Magyarországon a megyéknél) az önálló sportszakigazgatási szervek.
e) Sporttal kapcsolatos államközi-nemzetközi feladatok. A nemzetközi sportélet ma már olyan bonyolult, hogy a sport civil szervezete ma már kép-
- 221/222 -
telen teljesen ellátni. Például aligha lehetséges ma már olimpia vagy jelentősebb sportág világbajnoksága kormánygarancia nélkül. Az ún. sportdiplomácia egyre inkább vegyes, civil-állami feladattá válik,
f) A sport-önszerveződések monopolhelyzetének oldása, az ezzel kapcsolatos visszaélések meggátlása. A civil önszabályozás nem lehet korlátlan, a sportönigazgatás felett is demokratikus törvényességi kontrollt kell gyakorolni. Ha egy sportoló polgári jogi szerződést köt, erre a sportszerződésre a Ptk. kogens előírásait alkalmazni kell. Ha kötelező állami jogszabállyal egy sportszabályzat ellentétes, a szabályzat e rendelkezése érvénytelen, ha pedig a sportszövetségi belső jogalkalmazási fóruma ezt nem veszi figyelembe, úgy ezt állami bíróság - a sportszabályzat ellentétes rendelkezése ellenére - jogosult felülbírálni. Ha egy profi sportoló munkaviszonyban áll, munkaszerződésének lehetnek ugyan a sporttevékenység jellegéből adódó specialitásai (sőt ilyeneknek lenniük is kell), de a Munka Törvénykönyve alapelveit a sportban is érvényesíteni kell. Ha egy sportvállalkozás gazdasági társaság, vonatkozik rá az állam által alkotott társasági jog, cégjog, csődjog, versenyjog. Éppen ez az ún. Bosman ítélet elvi lényege. Ha egy tudományos kutatónak vagy balett-művésznek lejár a szerződése a kutatóintézetével vagy operaházával, "szabadon" elmehet egy másik munkáltatóhoz, és volt munkáltatója nem követelhet utána "kártalanítást" (ún. átigazolási díj) azon a címen, hogy ő nevelte. Ha pedig ez így van, minden munkavállalónál vagy vállalkozónál így kell lennie, a profi labdarúgónál is. (A kis utánpótlás-nevelő egyesületek méltányos érdekeit más úton is lehet biztosítani.)
Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy polgári társadalomban megengedhetetlen a sport burkolt államosítása. Az állam szerepe a sportban csak kiegészítő-segítő-befolyásoló lehet. A sportnak a civil szféra részének kell maradnia, ahol első az önszerveződés és önszabályozás, éppúgy, mint a tudományban, művészetben vagy a kulturális élet más területein. Nem helyes, ha az állami sportigazgatás benyomja a sportszövetségek-sportegyesületek autonómiáját, ha állami anyagi támogatással mintegy zsarolva félállami szervekké teszi azokat. Az állam sportjogi szabályozása sem válhat a sport önkormányzatát megbénító túlszabályozássá, csak szubszidiárius jellegű lehet.[16] A lényeg változatlanul a sportolók - sportegyesületi tagok
- 222/223 -
- sportvállalkozási tulajdonosok - sportszövetségi tagok jogügyleti akaratában maradjon, az állami jogi szabályozás csak kiegészítő jellegű legyen a civil jogi sportszervezetek alapszabályi - versenyszabályzati rendelkezései mellett. Az államnak figyelembe kell vennie az adott sporttevékenység specialitásait, pl. ökölvívás esetén főszabályként aligha állapítható meg testi sértés stb. A versenyszabályoknak megfelelő sportolói magatartás főszabályként tehát nem lehet jogellenes. A bírói gyakorlat arra is hajlik, hogy a sportág szabályait túllépő, de az adott sport jellegéből folyó magatartásokat minősíti jogellenesnek (pl. szabálytalanul végrehajtott becsúszó szerelésből származó lábtörés). Ugyanakkor, amikor egy jégkorongjátékos felemelt bottal fejsérülést okozott, a bíróság megállapította a szabálytalanul játszó sportoló kártérítési felelősségét, sőt egy bíró fejére mért ütésnél a jégkorongjátékos büntetőjogi felelősségét is.
Hasonló a helyzet a sportjogi viták elbírálásával is. Főszabályként az állam ne avatkozzon bele a sportszövetségek - sportegyesületek belső egyeztetési, becsületbíráskodási tevékenységébe, de a kínzó törvénysértéseket, a sportolók alapjogainak megsértését az állam nem tűrheti el.[17] Ezért kerül előtérbe az önszabályzás-állami szabályzás józan kompromisszumaként a sportjogi választottbíráskodás, amely egyszerre külső és belső is, biztosítja a jogállami elvek sportban való érvényesülését, de azért kötődik a sport intézményes önszabályzó rendjéhez.
A XX. századi jogfejlődésben egyre nagyobb szerepet kapnak az ún. szakjogok, mint a technikai fejlődés és a társadalmi viszonyok bonyolulttá válásának sajátos jogi lecsapódásai. Megmarad a két alapvető jogágazat, a közjog és a magánjog, de egyfelől mindkettő belülről differenciálódik, belső szakjogágak alakulnak ki, másfelől mivel a közjog és a magánjog határai elrelativizálódnak (Grossmied Béni szerint csipkéssé válnak), kialakulnak az ún. vegyes szakjogok, amelyekben közjogi és magánjogi elemek keve-
- 223/224 -
rednek (ez utóbbit nevezte Eörsi Gyula az alapjogágakon keresztülfekvő komplex jogterületeknek).[18]
A sportjog nyilvánvalóan nem oly módon jogág, mint mondjuk a polgári jog, a büntetőjog vagy a perjogok. De mivel a XX. század második felében az államok egyre szélesebb körben jogilag szabályozzák a sporttal kapcsolatos társadalmi-gazdasági viszonyokat, másodlagos jogágként, mégpedig vegyes szakjogként alapvetően a gyakorlati igények kielégítésére koncentrálva kialakul a sportjog is. A sportjognak mind az angol, mind a francia, mind a német jogterületen kézikönyv jellegű irodalma alakul[19] ki, szakfolyóiratai vannak. Egyre több egyetemen kerül meghirdetésre sportjog, részben a joghallgatók, részben a sportmanagementtel foglalkozók számára. Lényegében az 1990-es évek közepén Magyarországon is kiszakadt a sportjog az államigazgatás különös részét képező sportigazgatás keretéből, megjelent viszonylag önálló diszciplinaként való művelésének igénye.[20]
A sportjog lényegében az alábbi jogterületeket foglalja magába:
a) A sportjog alkotmányos alapjai: Ez egyik részről a sporttörvényhozás alapelemeit, a sportba való állami beavatkozás jogállami kereteit jelenti, másik részről az állampolgárok alkotmányos alapjogát a sportolásra és az állam alkotmányos kötelezettségét e jog tényleges gyakorlása feltételeinek megteremtésére. Magyarországra koncentrálva a "sportalkotmányjog" sporttörvényünk alaptételeit, illetve az állampolgárok e tárgyú alkotmányos alapjogát foglalja magába. Itt jegyezzük meg, hogy míg például a svájci alkotmány 58. §-a, a görög alkotmány 16. §-a, a portugál alkotmány 79. §-a a sportoláshoz fűződő állampolgári jogot kifejezetten deklarálja, ez a magyar alkotmányból zömmel csak át-
- 224/225 -
tételesen vezethető le, például az egyesülési jogból (63. §), a gyülekezési jogból (62. §) és főleg a 76/D. §-ban deklarált testi és lelki egészséghez való jogból. Az alkotmányjogi irodalom általános megállapítása, hogy a hatályos magyar alkotmányban a harmadik generációs alapjogok hiányosan vannak szabályozva, és amennyiben - végre - sor kerül új alkotmány megállapítására, úgy ezt a hiányt pótolni kell. Ez esetben a sportoláshoz való jog önállóan, a kulturális és egészségügyi jogoktól viszonylag elkülönítetten jelentkezhetne.
b) A sportjog legkiforrottabb része a sportközigazgatási jog. Történetileg is ez a legkorábbi része, amely több száz év alatt fokozatosan alakult ki az oktatási igazgatás - kulturális igazgatás - egészségügyi igazgatás határterületein. E körbe tartoznak a kormány, a sport központi állami szakigazgatási szerve, valamint a területi és helyi önkormányzatok sporttal kapcsolatos jogai és kötelezettségei. A modern sportigazgatásban egyre jelentősebb a rendeletalkotás, például a sportlétesítményekkel kapcsolatos építészeti és biztonsági előírások, sportrendezvény-szervezéssel kapcsolatos előírások, sportorvosi tevékenység vagy a doppingellenőrzés szabályai, különböző szabványok, szakmai követelmények. A sporthulliganizmus kapcsán sajátos szabálysértési és büntetőjogi szabályokról is beszámolhatunk.
c) Eredetileg a sportigazgatás része volt, de azután relatíve önállósult a sporttal kapcsolatos pénzügyi jogi szabályozás, amely lényegében a sport állami támogatásával, dotációkkal, szubvenciókkal, adókedvezményekkel stb. kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazza.
d) Az a)-c) pontok tartalmazták a sport ún. közjogát. A sporttörvények tradicionálisan ezt a három területet, különösen pedig a b)-c) pontokban foglalt részeket tartalmazzák, így az 1996-os magyar sporttörvény is. Holott, ha a sportot valóban a civil szféra részeként fogjuk fel, akkor a sportolót, illetve a sportszervezeteket kell a sportjog középpontjába állítani, azaz a sport civiljogát. Azaz a sportoló személyi és vagyoni jogait, a sporttevékenységével kapcsolatos polgári jogi jogügyleteket, a sportegyesületet és a sportszövetséget mint civiljogi jogi személyt, a sportvállalkozást mint kereskedelmi társaságot. Tulajdonképpen a 2000. évi magyar sporttörvény - tudomásom szerint először a világon a sporttörvények körül jó szándékú (bár technikailag eléggé félresikerült) kísérletet tett a közjog - civiljog viszony megfordítására a sportjog terén: az amatőr és a hivatásos sportoló jogállására, a sportegyesületre és a sportszövetségekre vonatkozó rendelkezések megelőzik e törvényben az állam sporttal kapcsolatos feladatait.
- 225/226 -
Azt, hogy a sport civiljoga a legutóbbi időkig rejtve maradt, lényegében annak köszönhető, hogy a sport polgári jogilag szabályozott viszonyai nagyon kevés specialitást mutattak az általános polgári jogi viszonyokhoz képest. A sportegyesületek "sima" egyesületnek, a sportszövetségek- legalábbis Nyugaton - "egyesületi szövetségnek" minősültek, eltérést nem igényeltek az általános egyesületi joghoz képest. Az amatőr sportoló - ha egyáltalán sporttevékenysége elérte a jogilag szabályozott szintet, hiszen a szabadidő-sportoló jogügyletkötés nélkül sportol sportegyesület tagjaként, illetve valamely sportszervezettel kötött, polgári jogi megbízási vagy vállalkozási jellegű "sportszerződés" alapján sportol. A sportoló, illetve a sportszervezet kártérítési felelőssége is megoldható a Ptk. általános szerződéses és deliktuális kártérítési rendelkezéseivel. A sporttevékenység sajátos "veszélyes üzem"-i jellege miatt a sport civiljogának egyik legkiterjedtebb és legrégebbi területe a sportbiztosítás, de külön jogszabályi rendelkezéseket nem igényel az általános baleset vagy vagyonbiztosításhoz képest. A néző elvileg ugyanolyan jogügyleti feltételek mellett tekinti meg a sporteseményt ("szurkolói szerződés") mint a mozi- vagy színháznéző, a koncertlátogató stb.
Ugyanakkor ez a helyzet lassan változik. A sport civiljogát az utóbbi időben főleg a sport kereskedelmi jogi szerződései élénkítették fel. Tulajdonképpen e szerződések a polgári jog szerződési részének diszpozitivitása folytán törvényi rendelkezések nélkül is létrehozhatók a felek által, de a gyakorlat kezdi megkövetni a törvényi szabályozást. Ilyen például a profi sportoló játékjogával kapcsolatos ügyletek, a szponzorálási avagy az arculatátviteli szerződések, sajátos védjegy, illetve licenciaszerződések jönnek létre a sportszervezetek goodwilljének értékesítése kapcsán, a "nevet", a "brand"-et veszik meg. A televíziós és rádiós közvetítés lehetőségének engedélyezése során sajátos vagyoni értékű jogot értékesítenek polgári jogi szerződéssel. A sport immateriális javai igen sok érdekességet rejtenek magukban - például bajnokságban való indulási joggal, a sportoló játékjogával kapcsolatos ügyletek (például az átigazolásnál). De a sport kommercializálódása még a sportegyesületeknek is kezd speciális vonásokat adni, így például megjelent a sportegyesületek csődképessége (először Németországban),
e) A hivatásos sporttal összefüggésben két sajátos vegyesen közjogi és civiljogi terület alakult ki a sport magánjogából. Az első a hivatásos sportolók munkajoga, amely elvileg civil munkaszerződéseken alapul, amely munkaszerződéseknek viszont számos specialitása akad. Ehhez az individuális munkajoghoz azonban lassan a kollektív munkajog is
- 226/227 -
csatlakozik: szakszervezetszerű tömörülések jelennek meg, így felmerült a kollektív szerződés megkötésének igénye a magyar hivatásos labdarúgó bajnokságban is, stb.
f) A hivatásos sport másik nagy problémája: beleilleszkedni a versenyjogba. Látni fogjuk, hogy az Európai Unió az üzletszerű sporttal alapvetően mint versenyjogi kérdéssel foglalkozik. Magyarországon csak most kezdenek a versenyjogi problémák éledezni: például az akkor még állami televízió monopolhelyzetével szemben mennyiben képezhetnek "ellenkartellt" a Sport TV Kft. formájában a magyar látványsportszövetségek? Az ilyen típusú ügyek előbb-utóbb Magyarországon is eljutnak a Gazdasági Versenyhivatalhoz, illetve a bírósághoz.
g) Az a)-c) pontok a sport közjogát, a d)-f) pontok a sport magánjogát tartalmazták, de mindkettőt a belső nemzeti jog vonatkozásában. Ugyanakkor egyre jobban kifejlődik a sport nemzetközi joga is. A sport nemzetközi jellege, a nemzetközi sportszövetségek normaalkotása és a nemzeti jogok ütközései mindenekelőtt számos nemzetközi magánjogi, kollíziós problémát keletkeztetnek.[21] Emellett szaporodnak a sport tárgyú nemzetközi közjogi egyezmények is. Erősödik az ENSZ sportpolitikai tevékenysége, amely főleg az UNESCO kereteiben realizálódik. 1978-ban az UNESCO általános konferenciája elfogadta a Testnevelés és a Sport Nemzetközi Chartáját. Az UNESCO tevékenységénél jóval konkrétabb az Európa Tanács sportpolitikai tevékenysége - 1975-ben megfogalmazzák a "Sportoljon mindenki" elnevezésű chartát, 1989-ben dopping elleni egyezményt dolgoznak ki, végül 1992-ben elfogadják a már említett Európai Sport Chartát és a Sport Etikai Kódexet.
h) Nagyon érdekes módon lett a sportjog az Európai Unió integrációs jogának része. A Római Szerződéstől egészen 1997-ig, a sportot mint kulturális tevékenységet kizárták az integrációs jogból. Ha azonban a sport gazdasági, üzleti tevékenység, úgy arra a Közösség versenyjoga vagy a munkavállalók szabad áramlásával kapcsolatos rendelkezései is vonatkoznak. A közösségi jog megsértése az Unió minden tagállamában törvényszegést jelent. A nemzeti, illetve a nemzetközi sportági szövetségek szabályzatai nem lehetnek ellentétben az Unió jogával. A sportszövetségek nem képezhetnek kartellt, a szabad verseny elvének az üzleti sportban is érvényesülnie kell. Ha egy operaház nem korlátozhatja a külföldi énekesek számát, ezt nem teheti meg a labdarúgó szö-
- 227/228 -
vetség sem. Minden "uniópolgárnak" jogában áll az Unió felségterületén szabadon mozogni, tartózkodni és munkát vállalni. Az Európai Bíróság például a Dona Mantero contra Olasz Labdarúgó Szövetség, illetve a Bosman contra Belga Labdarúgó Szövetség ügyben a szakszövetségek szabályzatait és konkrét határozatait is kifejezetten jogellenesnek mondta ki.[22] Hangsúlyozni kell, hogy az 1997-es amszterdami konferenciáig az Unió szervei mindig hangsúlyozták, hogy csak az üzleti, a profi sporttal, a sportvállalkozásokkal foglalkoznak. Újabban azonban az Unió már a sport egészét közösségi politikai kérdésnek minősítette, hiszen "a sport kiváló eszköz ahhoz, hogy az európaiak európai integrációhoz tartozási érzését erősítse". Az Unió gazdasági joga azonban változatlanul nem érinti a szabadidő- és amatőr sportot, a non-profit sporttevékenységet.[23]
Véleményem szerint az előző értelemben vett terjedelmű és tartalmú sportjog mint vegyes szakjog Európában lényegében kialakultnak tekintendő, és 2000-re - ha nem is minden elemében kiforrottan - létrejött Magyarországon is. Ebben jelentős szerepe volt az 1996-os és a 2000-es sporttörvényünknek is, függetlenül attól, hogy számos hiányosságuk miatt megalapozottan bírálhatók. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a sporttörvény léte, illetve a sporttörvény terjedelmi köre (például hogy hagyományos sportigazgatási törvény-e vagy sem) önmagában nem döntő tényező a sportjog kialakulásában. Például Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban van sporttörvény, Angliában és Németországban nincs, de alighanem ez utóbbi két ország sportjoga fejlettebb az előzőeknél.[24] A sportjog tehát nem a sporttörvényhez kötődik. Az elméleti jogtudományokban egyébként - például Magyarországon az 1960-as években Szamel Lajos - sokan ellenzik az olyan "funkcionális törvényeket", amelyeknek például a tárgya a tudomány, a művészet vagy a sport, illetve az ifjúság. Tudniillik ilyen törvényeknek nagyon nehéz konkrét tartalmat adni, továbbá jogágazatilag e területek szabályozása annyira komplex, hogy a törvény a jogágak közt szét-
- 228/229 -
esik, nehéz keretek között tartani. A hagyományos sporttörvények ezért általában igazgatási törvények voltak, első időben - testnevelés - az oktatásügy körében maradva, később viszonylag önállósulva. A 2000. évi sporttörvény az első kísérlet komplex jogágazati jellegű sporttörvény alkotására, és ez szerintem nemzetközi szempontból is elismerést keltő, progresszív újítás, függetlenül attól jogtechnikailag alacsony színvonalra sikerült.
by Tamás Sárközy
The study deals with the basic questions of a new field of law: the sports law. Sport is traditionally the world of self-regulation, since the sport-associations do create and apply law as well. The state has interfered in this monopolistic world in the last fifty years, so did, on the basis that intrusion, the law. Where are the limits of the regulation by law, and under which conditions can the state and its courts supervise the norms of sports, these questions are dealt by the study.■
- 229 -
JEGYZETEK
[1] FÖLDES É.-KUN L.-KUTASSI L.: A magyar testnevelés és sport tankönyve. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. I. fejezet.
[2] A teljesítmény nélküli sportot a német irodalomban szellemesen "nichtsportliche Sport"-nak nevezik. Ld. KNUT, D.-HEINEMANN, K.: Die nichtsportliche Sport. Hoffmann, Schorndorf, 1989.
[3] KETTELER, G.: Sport als Rechtsbegriff. Sport und Recht, 1997. 74-75.
[4] Ld. Teilnahme am Sport als Rechtsproblem. (Recht und Sport 16. füzet) Hrsg.: E. Deutsch. 1993. vagy GREYSON, E.: Sport and the Law. Butterworths, London, 1988, 11-23.
[5] Ld. KUMMER, M.: Spielregel und Rechlsregel Stämpfli, Bern, 1973.
[6] Ld. GERHARDT, V.: Die Moral des Sports. Sportwissenschaft, 1991. 127-128.
[7] Ld. e kifejezést P. Pfistertől. PFISTER, P.: Praxishandbuch Sportrecht. Beck Verlag, München, 1998. 10.
[8] Ld. FIKENTSCHER, A.: Kartellrecht im Sport. Ökonomische und rechtsvergleichende Betrachtungen. Sport und Recht, 1995.
[9] Lényegében ez a felfogás köti össze Kolláth György Sportplusz hetilapban publikált, a Magyar Labdarúgó Szövetség különböző határozatait bíráló jogi jegyzeteit.
[10] Ld. NEMES A.: A magyar sportjog történeti fejlődése. In: A magyar sportjog alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2000. 20-21.
[11] Ld. BURMEISTER, J.: Sportverbandswesen und Verfassungsrecht. Die Öffentliche Verwaltung, 1978. 1-10. A magyar irodalomban NEMES A.: A sportjog alkotmányos alapjai, a sporthoz való állampolgári jog. In: A magyar sportjog alapjai. i. m. 32-39.
[12] Ld. MATHIEU, T.: Sport und Freizeit. In: Handbuch der kommunalen Wirtschaft und Praxis. Hrsg.: G. Päffner. 2. Aufl. Berlin, 1983. 82. §.
[13] Ld. DÉNES F.: Sportvállalkozások. ISM, Budapest, 1998. 5-7.
[14] Ld. BLÖDORN, T.: Das magische Dreeck: Sport - Fernsehen - Kommerz. In: Neue Medienstukturen - neue Sportberichterstattung? Nomos Verlag, Baden-Baden-Hamburg, 1988.
[15] Ld. TETTINGER, P.-KLEINSCH MITTER, A.: Aktuelle Probleme im Konfliktfeld von Sport und Umweltschutz. Juristenzeitung, 1992. 109. és köv.
[16] Különösen Pfister bayrenthi professzor hangsúlyozza a sport állami normáinak másodlagos - kiegészítő jellegét a sportnormák mellett. Ld. Autonomie des Sports, sporttypisches Verhalten und staatliches Recht. In: W. Lorenz Festschrift. Mohr Siebeck, Tübingen, 1991. 171.
[17] NICKLISCH, F.: Inhaltskontrolle von Verbandwesen. Heidelberg, 1982. STERN, K.: Die Grundrechte der Sportler. In: Sport und Recht. Hrsg.: A. F. Schroeder-H. Kauffmann. Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1972, 142-146.
[18] Ld. MOOR, Gy.: A jogrendszer tagozódása. Budapest, 1930. EÖRSI, Gy.: Összehasonlító polgári jog. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
[19] Az átfogó művek közül Ld. WERNER, F.: Sport und Recht. Mohr Siebeck, Tübingen, 1968.; GRAYSON, E.: Sport and the Law. Butterworths, London, 1988.; Sport und Recht, i. m.; WISE, A.-MAYER, B.: International Sportslaw and Business. Cambridge (USA), 1977.; SCHIMKE, H.: Sportrecht. Fischer Taschenbuch-Verlag, Frankfurt, 1996.; FRITZWEILER, J.-PFISTER, B.-SUMMERER, T.: Praxishandbuch Sportrecht. Beck, München, 1998. A folyóiratok közül megemlíteném: Recht und Sport című kb. 20 éves tanulmánykötet sorozatot, illetve a Sport und Recht című havi folyóiratot.
[20] Ld. például a Testnevelési Egyetem által kiadott és zömmel Nemes András által szerkesztett Sportigazgatás című egyetemi jegyzeteket. (Az államigazgatási jog különös részéről írt ELTE AJK egyetemi jegyzetek sportigazgatásról szóló fejezeteit zömmel Berényi Sándor írta.) Emellett ld. Magyar Sportjog Alapjai című HVG-ORAC kiadványt. Budapest, 2000.
[21] Ld. REUTER, D.: Das selbstgeschaffene Recht des internationalen Sports im Konflikt mit dem Geltungsanspruch des nationalen Rechts. Deutsche Zeitschrift, 1996. 1-12.
[22] Ld. HORNSEY, S.: The Bosman Case. The Future of European Sports Law. In: The way forward far the Millennium. Bruxelles, 1999.
[23] Ld. az e tárgyú összefoglaló munkák közül Europäische Kommission. Der Einfluss der Tätigkeit der Europäischen. Europäischen Union auf den Sport, Coopers & Lybrand, Bruxelles, 1995.; HOHE, S.-TIETJE, C: Europäische Grundrechte auch für Profisportler. Juristische Schulung 1996. 486.
[24] Az európai országok sportjogáról szóló nemzeti referátumokat ld: Sportrecht in Europe. (Recht und Sport 11. füzet) Hrsg.: M. Will. 1993.
Lábjegyzetek:
[1] Sárközy Tamás egyetemi tanár, tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest
Visszaugrás
