A 2017. évi XC. törvény újraszabályozta a nyomozást és az annak kereteit adó határidő rendszerét, megtartva ugyanakkor a gyanúsítotti kihallgatástól számított - fő szabály szerinti - kétéves abszolút határidőt. Mivel e határidő nem jogvesztő jellegét elismerő jogalkalmazói gyakorlatban újabban ezzel ellentétes felfogás is megjelent, a tanulmány célul tűzte ki, hogy megvizsgálja az abszolút nyomozási határidő jellegét, alkotmányos mibenlétét és az ezzel kapcsolatos bírói gyakorlatot. Ennek során pedig arra keresi a választ, hogy a határidő túllépése esetén a jogvesztés súlyos következményével kell-e számolni, vagy az állami büntetőigény ez esetben is megmarad.
Életünkben - különösen felgyorsult világunkban - vitathatatlanul előkelő szerepet töltenek be a határidők: ahogyan a hétköznapokból jól ismert például a szállítási, fizetési, beadási, bejelentési és jelentkezési határidő, úgy a jogalkalmazó számára is megkerülhetetlen fogalmak az anyagi jogi, eljárásjogi, észszerű, teljesítési, ügyintézési, jogvesztő, jogorvoslati és nyomozási határidő. Közös bennük, hogy olyan időtartamot jelölnek, amelyen belül bizonyos cselekményt el lehet vagy el kell végezni.[2] A kezdőnap és a lejárati nap közötti tartamot a jogszabályok bár igen változatosan, ugyanakkor - éppen a kezdőnap félreérthetetlen rögzítésével - kiszámíthatóan határozzák meg.[3]
Ez alól a nyomozás határidejét rögzítő szabályok sem jelentenek kivételt - természetesen azoktól az időktől kezdődően, hogy a meghatározás egzakttá vált és már nem elégedett meg a vádirat benyújtására "elégséges"[4], illetve "kellő"[5] alap eléréséhez szükséges időtartam bizonytalanságával. Ez a kívánalom először az I. Bpn.[6] 26. §-ában realizálódott, mely - kiegészítve a II. Bp.-t a 91/A. §-sal - előírta, hogy a nyomozást az elrendelésétől számított egy hónapon belül le kell folytatni; e tartamot a megyei ügyész egy hónappal meghosszabbíthatta, ezen túl viszont a határidő-hosszabbításhoz a legfőbb ügyész engedélye kellett, azzal, hogy a végső határidő ekkor még hiányzott. A jogalkotás következő évtizedeiben megfigyelhető, hogy a nyomozás határideje fokozatosan nőtt, az abszolút határidő viszont továbbra is ismeretlen volt.[7]
- 65/66 -
E növekedés alóli kivételként értékelhető a II. Be.-t módosító 1987. évi IV. törvény, melynek 22. §-a - számszerűsítés nélkül - pusztán haladéktalanságot[8] írt elő a valóságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében. Mivel ez a megoldás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, két év után - 1990. január 1-jei hatállyal - újfent módosították a II. Be.-t,[9] visszatérve a konkrét időtartamokhoz.
A nyomozás határidejének felső korlátja a 2003. július 1-jén hatályba lépett III. Be.[10] újítása. Eszerint a meghatározott személy ellen folyó ("in personam") nyomozás legfeljebb két évig tarthatott, melyhez 2006. július 1-jétől[11] bizonyos esetben[12] további kilencven nap hozzáadódhatott.
Ez a szabályozás - a határidő-hosszabbítás szabályainak "rugalmasabbá"[13] tétele mellett - egészen 2018. június 30. napjáig "tartotta magát". Másnap hatályba lépett a 2017. évi XC. törvény (Be.), amely megszüntette a belső nyomozási határidőket, amit mind a nyomozó hatóság, mind az ügyészség megkönnyebbüléssel fogadott. Nem csupán azért, mert a nyomozó hatóságnak már nem kell újra és újra határidő-hosszabbításra irányuló, nemegyszer sablonszerű előterjesztéseket írnia, az ügyészségnek pedig "gépiesen" meghosszabbítania a nyomozás határidejét, hanem azért is, mert e formális procedúra már nem rövidíti le az érdemi ügyintézésre fordítható időt. A lényeg tudniillik éppen ez: jól gazdálkodni azzal az idővel, ami a nyomozás megindulásától a vádemelésig eltelik. 2018. július 1-je után sem tolerálhatók ugyanis a tartalom nélküli nyomozások, illetve a hosszabbítás adminisztratív terhétől való szabadulás nem eredményezhet beláthatatlan ideig tartó felderítést. Mivel a nyomozást továbbra is a lehető legrövidebb időn belül - bizonyos esetekben pedig soron kívül[14] - le kell folytatni,[15] az ügyészségnek - iratvizsgálat alapján[16] és a mulasztás súlyához igazodó eréllyel - a felügyeleti jogkörében is fel kell hívnia a nyomozó hatóságot a tervezett eljárási cselekmények mielőbbi, megfelelően ütemezett elvégzésére.[17] Ez az ügyészi kötelezettség még inkább érvényesül a vizsgálat során, hiszen a gyanúsítotti kihallgatástól számítandó az a legfeljebb egyszer és hat hónappal meghosszabbítható kétéves határidő,[18] amely alatt a nyomozást le kell folytatni és be kell fejezni: ebbe a korábbi ügyészi szakban tett intézkedések sora (így a vádemelés) is beletartozik,[19] ezért az ügyészség szemszögéből sem mindegy, hogy "rá tudja-e bírni" a nyomozó hatóságot a felróható késedelem nélküli nyomozásra.
Az abszolút határidő tekintetében tehát a Be. - a kodifikáció során felmerült másik, elévüléssel összekapcsolt változat[20] helyett - alapvetően megtartotta a III. Be. megoldását: a felnőttkorúak elleni nyomozás, továbbá a fiatalkorúak elleni, öt évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folyó nyomozás határideje[21] a gyanúsítotti kihallgatástól számított két év. A fiatalkorúak elleni öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folyó nyomozásokra vonatkozóan ugyanakkor eltérő szabályt vezetett be a jogalkotó, amikor a vizsgálat határidejét egy évre korlátozta.[22] Ebben a fiatalkorúak elleni eljárással szemben támasztott azon minimumkövetelmény jelenik meg, hogy az eljárási határidők legyenek sokkal rövidebbek, mint a felnőttek esetében, a döntések késedelem nélkül szülessenek meg és az érintettek jogait feltétlenül tartsák tiszteletben.[23] A sürgősség és gondosság elve[24] - még ha a jogalkalmazó igyekezett is annak, méltányossági alapon, valamelyest megfelelni - a III. Be.-ben nem öltött testet, ezért normatív megjelenítésétől a Be. már nem tekinthetett el. Így került sor a soronkívüliség helyeselhető kikötése mellett a vizsgálat tartamának egy,
- 66/67 -
illetve két évben történő maximalizálására, a meghosszabbítás lehetőségének kizárásával.[25]
A nyomozás határidejének meghosszabbíthatósága az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvánnyal összefüggő veszélyhelyzet kihirdetésének időpontja[26] után húsz nappal, 2020. március 31. napján 15 órától átmenetileg tovább bővült. Először csak a felnőttkorúak ügyeiben vált lehetővé a két és fél éves határidő legfeljebb hat hónappal[27] történő meghosszabbítása, majd 2020. május 8-tól már a fiatalkorú érintettségével zajló büntetőeljárásokra megállapított egy-, illetve kétéves határidőt is meg lehetett hosszabbítani legfeljebb kétszer, alkalmanként legfeljebb három hónappal.[28]
A 2020. március 11. napján elrendelt veszélyhelyzet 2020. június 18. napjától megszüntetésre került[29] és ezzel egyidejűleg a Kormány Magyarország egész területére egészségügyi válsághelyzet elrendelésével járványügyi készültséget vezetett be.[30] A Kormány veszélyhelyzettel összefüggő rendeletei - így a Veir. is - a veszélyhelyzet megszűnésével, 2020. június 17. napjával hatályukat vesztették.[31] A veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről szóló 2020. évi LVIII. törvény (Vmt.) tulajdonképpen átmentette a Veir. abszolút határidőre vonatkozó szabályait, azzal a megszorítással, hogy a határidő meghosszabbításának kizárólag akkor engedett utat, ha a nyomozást járványügyi intézkedésre vagy az egészségügyi válsághelyzettel összefüggő más okra figyelemmel nem lehetett befejezni.[32]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
