2010 nyárutóján Werner Ogris** 75. születésnapja alkalmából a Böhlau Kiadó gondozásában olyan gyűjteményes kötet jelent meg, amely - az őszinte szerkesztői előszó szerint - egy köszönetnyilvánítást testesít meg: a tanítványok és többnyire bécsi, közvetlen kollégák köszönetét az értékes munkáért, amit a jubiláns az elmúlt mintegy fél évszázadnyi időben a jogtörténet-tudomány területén, a kutatásban és az oktatásban végzett. A kötet 31 tisztelgő tanulmányt, valamit a 2003-ban megjelent "Elemente Europäischer Rechtskultur" című kötetet kiegészítő, 2003 után publikált tudományos közlemények jegyzékét tartalmazza.
Nem csak a könyveknek, a levéltáraknak is saját sorsa van. Elfogadott, hogy a levéltárak államutódlásnál követik a területi változásokat, 1809 végén azonban a Birodalmi Udvari Tanács (RHR) archívumát erőszakkal hurcolták el. Leopold Auer (Bécs) úgy véli, Napóleon előtt - a műkincsek párizsi gyűjteményéhez hasonlóan - egy birodalmi (európai) archívum képe lebeghetett. Metternich kísérletet tett a levéltár visszaszerzésére, mondván: a dokumentáció a franciák számára közvetlen hasznot nem hajt, de a kérdést csak Napóleon bukása oldotta meg.
Werner Ogrisnak a Bratislavská Vysoká Škola Práva dékánjaként végzett tevékenysége okán közölte Wilhelm Brandstätter (Bécs) az ünnepi kötetben "A magánegyetemek akkreditálása Ausztriában" című tanulmányát, amely a hazai (nem állami) felsőoktatási intézményalapítások vonatkozásában is értékes információkat adhat, különösen az akkreditációs tanács működésének, az akkreditáció előfeltételeinek, magának az eljárásnak és az akkreditáció hatásának a bemutatásával.
Más tudományágakhoz hasonlóan a jogtörténet sem mentes a tévedésektől. Ha pedig a tévedések az új kutatások eredményei ellenére is továbbélnek, a jogtörténet tévedéseiből már a tévedések jogtörténete lesz. Ezen állításból kiindulva Wilhelm Brauneder (Bécs) tanulmányában többek között a nyugat-galíciai törvénykönyv érvényesülési területét pontosítja. Kísérleti jellegét legendának minősíti, mint ahogy ezt teszi a tarnowi városi jog állítólagos hatása kapcsán is. Az osztrák I. Köztársaság születését helyesen 1918. október 30-ra teszi, majd - számos más megszokott tévedést is kiigazítva - a példák sorával bizonyítja, hogy a császárságot a külvilágtól nem védte "kínai fal".
Ernst Bruckmüller (Bécs) "Adalékok a két világháború közötti csehszlovák földreformhoz a Német Rend birtokainak példáján" című tanulmánya adatgazdag, számtalan jogi részletkérdést felvető agrártörténeti miniatűrként dicsérhető.
Hans Kelsen akadémiai pályafutásának korai, 1908 és 1918 közötti bécsi éveibe ad bepillantást Jürgen Busch (Bécs) tanulmánya, igazodva a jubiláns azon meggyőződéséhez, hogy a jogászéletrajzok a jogtörténet sajátos forrását képezik. A Kereskedelmi Múzeumban, illetve az Exportakadémián eltöltött évek szakmai eredményeinek ismertetésén túl a tanulmány érdekessége - magyar szemmel - azon kurzusok sora, amelyeket Kelsen a mai Gazdasági Egyetem elődjének tekinthető Exportakadémián "kínált" hallgatóinak: Kelsen (többek között) a magyar alkotmányjog-történet illetve alkotmányjog, valamint a magyar politika és gazdasági kapcsolatok kiváló ismerője is volt.
"A jogtudomány fő és járulékos feladatai" című tanulmányában Franz Bydlinski (Bécs) az elsők közé a jogdogmatikai szakmai működést, a jogászi közreműködés nélkül megvalósíthatatlan lege ferenda tevékenységet valamint a felek tanácsokkal való ellátását, jogi irányítását sorolja. Úgy véli, a járulékos feladatok közé a szívességi tanácsok (pl. barátok, rokonok részére), felvilágosítás vagy a téves jogi közlések (pl. újság) helyreigazítása és végezetül a közönség általános jogi nevelése tartozik, melyek mind pedagógiai ismereteket is igénylő tevékenységek.
Friedrich Faulhammer és Alina Lengauer (Bécs) a jubiláns előtt számos felsőoktatási tisztsége okán tisztelegve az Európai Unió egyetemeire való felvétel kérdését elemzi - konkrét jogesetek kapcsán. A szerzőpáros következtetései a magyar egyetemek és diákok számára is fontosak lehetnek.
Peter Fischer (Bécs-Pozsony) jogtörténeti munkásságán túl a nemzetközi tőkebefektetések és koncessziók globalizált jogának szakértője. Ez a kettősség "Besztercebánya ügye a Thurzó bányavállalattal, 1519. Adalék a nemzetközi befektetési
- 257/258 -
és koncessziójog történetéhez" című tanulmánya esetében különösen szerencsés. A korai jogtörténeti előképek közül az említett ügy valóban figyelemre méltó. A város tradicionális bányaművelési módja, életformája a modern koncesszionális üzemmóddal szemben panaszok áradatát eredményezte, a király azonban ezekkel szemben, maradéktalanul a Thurzóknak adott igazat.
A linzi szerzőpáros, Ursula Flossmann és Herbert Kalb az Enns feletti tartományi jogban, elsősorban az 1616. évi általános rendtartás (Landtafel) tervezetében a végrendelkezési jog példáján vizsgálja az "európai hatást", a ius commune recepcióját illetve annak intenzitását. A protestáns tartományi nemesség szolgálatában álló, würtenbergi Abraham Schwarz által készített tervezet magánjoga a ius communét különösen ott vette igénybe, ahol ez dogmatikai szempontból vagy a rendszert tekintve elkerülhetetlen volt - igazodva az európai jogi tradícióhoz, de megőrizve a hazai joggyakorlatban rögzült sajátosságokat. Flossmann és Kalb úgy véli, a tudományelméleti szempontból nyitott és az európai jogeszmény iránt elkötelezett osztrák (magán)jog-történet-tudomány létjogosultságát ezek a jellemzők különösen indokolttá teszik.
"Két fazék zsír, egy font sáfrány és az összes alma a pincében" című írásában Gerhard Jaritz (Budapest-Krems/Donau) későközépkori bécsi és alsó-ausztriai végrendeleteket vizsgál abból a szempontból, hogy azok milyen információkat tartalmaznak a lakosság egyes rétegeinek életvitelére, tárgyi kultúrájára és vagyoni viszonyaira nézve. Figyelemre méltó, hogy a szerző megállapításait komparatív módszert alkalmazva, a nemzetközi szakirodalmi elemzések fényében teszi meg.
Gernot Kocher (Graz) "A szótól a képig - az 'egyéb' jogtörténeti adatok" című tanulmányának témaválasztása az ünnepelt és a szerző munkásságához egyaránt igazodik. Werner Ogris, aki mintegy 133 - túlnyomórészt magánjog-történeti - lexikoncímszó szerzője a Handwörterbuch zur Deutschen Rechtsgeschichte hasábjain, a klasszikus középkori jogforrások közül rendszerint a Szász tükröt hívja segítségül a címszavak kifejtéséhez. Kocher, a jogi ikonográfia európai "nagymestere" ezek közül ötöt, a vagyon-elkülönítés, az ingatlan tulajdonjogának átruházása, a követelés, a birtokba való bevezetés és a tág értelembe vett kártérítés témakörét választotta ki ahhoz, hogy igazolja: absztrakt és összetett fogalmak esetén is alkalmasak lehetnek a képek, ez esetben a Szász tükör heidelbergi, oldenburgi illetve wolfenbütteli képes kéziratának ábrázolásai arra, hogy a jogi tartalmat közvetítsék.
A tiroli erdők jogviszonyai többnyire még a 19. században is áttekinthetetlenek voltak. A modern viszonyok kialakítását célzó jogszabályok sorát 1847-ben egy pátens nyitotta meg, melynek központi kategóriája egy agrárközösség (erdő)községe volt. Gerald Kohl (Bécs) "Megfontolások a tiroli erdőreguláció 'község' kategóriájához" című tanulmányában a jogszabályok és a szakirodalom elemzésével ad fogalmi meghatározást, és határolja el a politikai község tulajdonától az előbbit. A szerző úgy látja, hogy a jogtörténeti perspektíva - ez esetben is - hozzájárul a hatályos jog megértéséhez.
Heinz Krejci (Bécs) vitaanyagnak szánja "Hét posztulátum a jogászképzéshez Ausztriában" című tanulmányát. Az általa felállított követelmények a következők: 1. ismét egység az egyre erősödő széttagoltság helyett; 2. a jogi karok őrizzék meg univerzális jellegüket a túlzott specializáció helyett; 3. nem elégséges a jogszabályokra koncentrálni, hanem tanítani kell a jog "környezetét" is; 4. a puszta jogszabályismeret kevés, ezen túlmenően az önálló jogászi gondolkodás fejlesztésére is szükség van; 5. hangsúlyt kell helyezni a tárgyak közötti összefüggésekre ahelyett, hogy azokat egymástól elszigetelten oktatnánk; 6. a vizsgarendszert fejleszteni kell és 7. az ún. Bologna-modell nem vezethető be a jogtudományok területén. A recenzens úgy véli, a szerző által felvetett vita a fenti követelményekről nem csak Ausztriában időszerű.
Alfred Verdross, az egykori Kelsen tanítvány munkásságát a "mester" alapvető téziseinek fényében mutatja be Gerhard Luf (Bécs) "Természetjogi gondolkodás Kelsen után. Adalékok Kelsen és Verdross viszonyához" című tanulmányában. Az antik jogfilozófiát, különösen Arisztotelész téziseit segítségül hívva Verdross arra törekedett, hogy a teleologikus természetfelfogás rehabilitálásával - Kelsen formalizmusát túllépve - a pozitív jogba transzformálja annak elveit. "Hans Kelsen jogelmélete" (1930), "Az alapvető emberi jogok eszméje" (1954) vagy "Az anyagi jogfilozófia megújítása" (1957) című műveit górcső alá véve Luf arra vállalkozott, hogy Verdross téziseit az osztrák jogászok generációira meghatározó befolyást gyakorló "mester" munkásságának tükrében vizsgálja.
Az osztrák büntető törvénykönyv köztisztviselő fogalmát a "Stadt Wien - Wiener Wohnen" vállalkozás példáján keresztül értelmezi tisztelgő tanulmányában Heinz Mayer (Bécs). Eredetileg jogi szakvéleményként jegyzett elemzésében arra az eredményre jut, hogy azon személyek, akik Bécs város valamely vállalkozásában tevékenykednek, önkormányzati feladatot látnak el. A város nevében járnak el, aktusaik a város aktusai, és köztisztviselőnek minősülnek.
Mondják, törvényhozóvá válni: nem nehéz, de a törvény valódi atyjaként alkotni meg azt: annál
- 258/259 -
inkább. Sőt, az utókor nem ritkán szélsőséges értékeléssel "hálálja" meg ezt az atyaságot. Franz von Zeillert méltatták már "tökéletes kantiánusként", aki az OPTK-ban a Tiszta Észt vitte diadalra, de szellemi szülőgyilkosként is, aki mentorához, Karl Anton von Martinihez nem a kellő lojalitással viszonyult, vagy a női jogegyenlőség patriarchális szemléletű hátráltatójaként. Franz Stefan Meissel (Bécs) tanulmányában a "polgári szabadság látnokaként" aposztrofált Zeiller tevékenysége a szélsőségektől mentesen nyer átfogó értékelést, elsősorban abból a szempontból, ahogy a Code Civil eredményeit az OPTK előkészítése során a jog-összehasonlítás módszerével górcső alá vette.
A feledés homálya fedte jogforrások (újra) felfedezése valódi jogtörténészi feladat, amelyet Christian Neschwara (Bécs) "habent sua fata fontes iuris: egy 1648-ból származó osztrák ügyvédi rendtartás újrafelfedezése" című tanulmányában a vadászat izgalmához hasonlít. A hagyományos módszereket az internettel kiegészítve szemrevaló eredményre jut: a "zsákmány" leírásán túl a rendtartás két oldalának hasonmását, valamint ügyvédi esküszövegeket is közöl írásában.
Az alkotmánytörténeti változások fényében, a magánjogi kodifikáció menetével sokhelyütt párhuzamot vonva írja le tanulmányában Thomas Olechowski (Bécs) az 1852. évi osztrák büntetőtörvénykönyv keletkezéstörténetét. Az eszmetörténeti háttér főbb elemeit felvillantva mutatja be a kodifikáció vezető személyiségeit, majd az előmunkálatok politikai hátterét az 1851 szilveszteréig formálisan még alkotmányos monarchia keretei között. Tanulmányában végül a 37 millió lakosra és mintegy 670.000 km2 nagyságú területre, azaz a határőrvidék kivételével a Habsburg uralmi térség egészére nézve hatályba helyezett törvénykönyv elveit vázolja fel.
A Német-római Birodalom újkori működésének két legfontosabb intézménye a Birodalmi Udvari Tanács (RHR) és a Birodalmi Gyűlés volt. Az RHR elmúlt évek során digitalizált aktái alapján Eva Ortlieb (Bécs) e két szerv közötti, valamit a Birodalmi Kamarai Bíróság és ezek közötti kapcsolatot vizsgálja tanulmányában. A RHR-hoz forduló felek földrajzi és szociális meghatározottságát elemezve megállapítja, hogy a Birodalmi Gyűlés helyszíne igazukat kereső felek sokaságát vonzotta, itt az ügyek jól elintézhetőek voltak, és a peres ügyek, kérelmek mellett a RHR politikai ügyeket is előkészített.
Theo Öhlinger (Bécs) "Népszavazások Európáról" című tanulmányában megállapítja, hogy a nemzeti népszavazások száma az európai integrációval (többek között az EK-ba illetve az EU-ba való belépéssel, a nizzai vagy a lisszaboni szerződéssel) kapcsolatban az elmúlt időszakban tetemesen emelkedett, amivel a népszavazások kérdésköre az EU egyik központi témája lett. Az ausztriai népszavazásokat a szerző közjogi szempontból elemzi, majd ezt politológiai fejtegetésekkel egészíti ki. Nem hagyhatja vizsgálódási körén kívül az egész unióra kiterjedő referendumot sem, amellyel kapcsolatosan annak konzultatív vagy kötelező jellege és a szavazati arányok kapcsán fogalmazza meg kérdéseit.
Miután az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban Boszniát és Hercegovinát annektálta, a térség alkotmányos berendezkedését az 1910. évi tartományi statútummal kívánta kiépíteni. Mivel pedig a statútum alapjogi katalógusa a szerb ortodox, a római és görög katolikus, a lutheránus, a kálvini és az izraelita felekezetek mellett az iszlám felekezetet is elismert egyházként nevesítette, az állami egyházjog területén új kihívásokkal kellett szembenézni a birodalom Ciszlajtán részében is. Richard Potz (Bécs) tanulmányában arra keresi a választ, hogy az említett elismert egyházi státus milyen hatást gyakorolt az Ausztriában kisebbséget képező iszlám hitűek és az állam viszonyára, illetve az 1912. július 15-én hatályba lépő ún. iszlámtörvény hogyan volt képes a 20. század második felében megteremteni az iszlám vallású népesség jogi integrálásának elsődleges feltételeit Ausztriában.
Mivel Walter H. Rechberger (Bécs) véleménye szerint az európai fizetési meghagyásos eljárást szabályozó 1896/2006. számú EU rendelet túlnyomó részt az osztrák modellt követi, arra vállalkozott, hogy az eljárásjog-történet iránt (is) elkötelezett jubiláns tiszteletére írt tanulmányában a fizetési meghagyásos eljárás ausztriai fejlődéstörténetét mutatja be az 1873. évi törvényi szabályozástól kezdődően, tekintettel annak közvetlen, német tartományi jogi előzményeire is.
A "nemzetek türanniszát" látja Ilse Reiter-Zatloukal (Bécs) a politikai okokból történő állampolgárságtól való megfosztás intézményében, a rendszer ellenségeivel szemben alkalmazott terror sajátos eszközében, legyen szó háborús időszakról vagy a 20. századi diktatúrákról. Az állampolgárság etikai tartalma, a hűség és engedelmesség tanúsítására irányuló kötelezettség olyan értelmezést nyert, amely, ha nem volt kikényszeríthető, az állam kötelékéből való kiutasítást vonta maga után. Bár kivételesen demokráciák is alkalmazták ezt az eszközt politikai stabilitásuk biztosítására, a szerző kétli, hogy az állampolgárságtól való megfosztás az európai jogi kultúrában helyt kaphat.
" Az alapítványok állami felügyeletének kezdetei Ausztriában" című tanulmányában Gabriele Schneider (Bécs) a felügyeleti jog történeti összefoglalását tárja az olvasó elé. Az uralkodói ius supremae inspectionis I. Ferdinándtól fokozatosan érvényesült, Mária Terézia uralkodása alatt az alapítványok felügyelete
- 259/260 -
általánossá vált, majd II. József és II. Lipót idején állami közigazgatási szervek hatáskörébe utalták az alapítványi jogot. Az 1993-ban hatályba léptetett magánalapítvány-törvény ennek a folyamatnak vetett véget azzal, hogy bármiféle állami felügyelet nélkül adott lehetőséget alapítvány létrehozására, törvényben megengedett célra.
A jogi pozitivizmus korai formájának tekinti Thomas Simon (Bécs) a virágzó középkorban megjelenő jogtudat-változást, amely - a római jog mellett - a skolasztika Arisztotelésztől kölcsönzött eszmerendszeréből táplálkozott: nem a fejedelem jogalkotási hatásköréről, hanem a jogalkotás optimális módjáról és a politikai szükségszerűségről volt szó. Simon az állam kiépítése és a jogalkotás közötti összefüggést elemző tanulmányában azt állítja, hogy ez a szükségszerűség biztosított elméleti alapot a monarcháknak a jogi normák tudatos, tervszerű újjáteremtésére a szokásjoggal szemben.
Az 1960-as években, az ún. nagyszámítógépek használatával vetődött fel az egyén védelmének szükségessége a személyes adatokkal történő visszaélésekkel szemben. Az európai adatvédelmi jog ezt követő fejlődéstörténetét foglalja össze tisztelgő tanulmányában Eva Southrada-Kirchmayer (Bécs) rövid amerikai kitekintéssel, a hangsúlyt az EK/EU irányelvek ismertetésére helyezve.
Goethe Faustjának ún. "diákjelenetét" dolgozza fel tanulmányában Gerhard Strejcek (Bécs) annak a szemináriumnak az emlékére, melynek keretében a jubiláns Grazban, 1982 tavaszán a német irodalom e remekművének átfogó, jogi elemzésére vállalkozott. A szerző úgy véli, a "diákjelenet" kommentátora, ha maga nem jogász, a titkos tanácsos jogászköltő művében könnyen félreértheti a főcinikus, Mefisztó szájába adott kritikát. A tanulmány, bár nem jogtörténeti munka, színes része az ünnepi kötetnek.
Ahogy azt a középkori német mondás kifejezte, a gyámolt vagyonával a gyám (többnyire) köteles volt elszámolni, azaz ez a vagyon "nőjön bár, vagy vesszen, megmarad, mint a vas". Bár a kapcsolódó anyagi jogi és eljárásjogi intézmények is merőben mások voltak az antik Athénban, Hüpereidész "Timandrosz ellen" című törvényszéki beszéde arról győzte meg Gerhard Thürt (Bécs), hogy az athéni történeti jogrend a középkori német szokásjoghoz igen hasonló választ adott. "A gyámolt vagyona: a haszonbér az antik Athénban" című tanulmányában Thür az eddig ismert forrásokat a nemrégiben napvilágra került, említett beszéddel veti össze.
Egy tudományos tan elsősorban könyvek és cikkek lapjain jelenik meg. Híres jogtudósoknak azonban, mint Hans Kelsen, Adolf Merkl vagy Alfred Verdross, az utókor másként is emléket állít. Robert Walter (Bécs) "egy jogi tan maradandó emlékeit" számba véve megemlékezik Kelsen számos mellszobráról, a szokásos emléktáblákról, melyeket veretes ünnepi beszédekkel kísérve avatnak fel, az emlékbélyegekről és az utcanévadásban megnyilvánuló tiszteletadásról is. A szerző szerint ebbe a sorba illeszkedik az is, hogy Merkl díszsírhelyet kapott a bécsi központi temetőben, Kelsen és felesége hamvait pedig óhajuknak megfelelően a Csendes-óceánba szórták.
A jubiláns Werner Ogris olyan jogtudós, aki szívesen kitekint a jogrend keretein túlra, hogy "figyelemre méltó" és "nevezetes" dolgokat fedezzen fel, legyen az akár mosolyt keltő is. Rudolf Welser (Bécs) "A figyelemre méltó és a nevezetes a jogban" című tanulmánya ehhez kapcsolódóan szellemes előadásmódban, mozaikkövekként tárgyalja a jogászrend szatirikus-gonoszkodó leírásait, a kautelar-jogászkodás árnyoldalait és magánjogi szemszögből nézve Puccini Turandot"-ját.
Gunther Wesener (Graz) az ún. történeti iskola ausztriai megjelenését, a római jog oktatásának és kutatásának a kezdeteit mutatja be tanulmányában. Részletesen elemzi a pandektista Ludwig Arndts von Arnesberg (1803-1878) munkásságát, és rávilágít arra a kultúrpolitikai célra is, amely a történeti iskola előtt Ausztriában utat nyitott: Leo Thun-Hohenstein gróf oktatási reformjai az 1850-es években a történeti képzés előtérbe helyezésével a hallgatók konzervatív, katolikus szellemű nevelését szolgálták.
Az ünnepi tanulmánykötet méltán tarthat számot a magyar jogász olvasóközönség érdeklődésére. Ha pedig ez az érdeklődés valóban fennáll, a történeti aspektus kézzelfogható "hasznaként" számos tárgyalt intézmény vagy kérdés (legyen szó az 1912. évi osztrák iszlámtörvényről, vagy a nemzetközi befektetési- és koncessziójogról) szélesebb körű megvilágításba kerül, mint amit önmagában a hatályos jogi elemzés adhatna. ■
JEGYZETEK
* (Thomas Olechowski - Christian Neschwara - Alina Lengauer) Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar 2010. 606 pp
** Werner Ogris 1962 és 1966 között a Berlini Szabadegyetemen, az FU-n, 1966-tól a Bécsi Egyetemen oktatott professzorként 2003-ban történt emeritálásáig.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
[2] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
