1. Az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben (Argentína c. Uruguay) a Nemzetközi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) 2010. április 20-án hozott ítéletet.[1] A két ország között jogvita abból keletkezett, hogy Uruguay engedélyezte a határfolyó bal partján, Fray Bentos város közelében papírgyár (ORION vagy a finn beruházó neve alapján: Botnia) és kapcsolódó létesítmények (kikötő, szennyvíztisztító, eukaliptusz erdő telepítése) létesítését és működését. (A spanyol beruházásban tervezett üzem építését abbahagyták.) A papírgyárban a termelés 2007 végén megindult. A folyó túlpartján, Gualeguaychu argentin régióban a projekt kezdettől fogva heves tiltakozást váltott ki: az érintettek féltek attól, hogy a papírgyár szennyezés kibocsátása súlyos károkat okoz a turizmusnak, a halászatnak és a mezőgazdaságnak, a régió legfontosabb bevételi forrásainak. 2005 vége óta a feszültség a hidak és utak többszöri lezárásához vezetett.
Sikertelen tárgyalások után Argentína 2006. május 4-én keresetet nyújtott be a Bíróságon, amelynek jogalapját a két ország közötti vízügyi szerződés: az 1975. évi Uruguay folyó statútum[2] (a továbbiakban Statútum) ún. joghatósági záradéka biztosította. Mind a felperes, mind az alperes kért ideiglenes intézkedéseket, amelyeket a Bíróság végzéseivel elutasított.[3]
Keresetében Argentína annak megállapítását kérte a Bíróságtól, hogy Uruguay az Orion papírgyár építésének és üzembe helyezésének engedélyezésével megsértette a Statútumból és a nemzetközi jog más szabályaiból folyó kötelezettségeit, ezek a nemzetközi jogsértések jelentős károkat okozhatnak a folyó és környéke (zone d'influence) környezetében, végül a nemzetközi felelősség következményeit érvényesítve a tevékenység megszüntetését (cessatio), in integrum restitutio-t és kártérítést igényelt. Uruguay a felperesi követelések elutasítását kérte ténybeli és jogi megalapozottságuk hiányában, így annak kimondását akarta elérni, hogy a papírgyár létesítése és működése összhangban van a Statútum rendelkezéseivel.
A Bíróság 2010. évi ítélete kötelezően eldöntötte a felek közötti jogvitát[4]. Ennek ellenére a két ország közti feszültség nem csökkent, sőt eszkalálódott, így nem kizárt a Bős-Nagymaros ügyben hozott ítélet[5] utóéletének megismétlődése[6], bár a két helyzet közötti különbség meghatározónak tűnik: a Bős-Nagymaros ügyben a Bíróság arra kötelezte Magyarországot és Szlovákiát, hogy jóhiszemű tárgyalás útján állapodjanak meg az ítélet végrehajtásáról[7], amely közismerten nem sikerült[8], ezzel szemben a 2010. évi ítéletből a status quo fennmaradása következik.
2. Az Uruguay folyó a La Plata nemzetközi víz-rendszeréhez[9] tartozik, amelyre az 1969. évi Brazíliában aláírt La Plata medence keret-szerződés[10] vonatkozik. A keretszerződés égisze alatt több kétoldalú és más szerződés[11] is létrejött, ennek ellenére a parti államok között súlyos, a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődését is érintő vízügyi viták voltak, pl. a Parana folyón létesített Itaipu völgyzáró gáttal kapcsolatban.[12] Kérdéses az, hogy a Bíróságnak a papírgyár ügyben hozott ítélete mennyiben befolyásolja a La Plata medence államai vagy általában a latin-amerikai országok nemzetközi folyókkal kapcsolatos jogi álláspontját, pl. elvezet-e határt alkotó folyók kvázi kondomíniumnak tekintő felfogás[13] elavulásához?
Az előbbi szempontokon túl a Bíróság ítéletének valódi jelentőségét az adhatja meg, hogy mennyiben járult hozzá a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődéséhez. Az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben a Bíróság először[14] került szembe közvetlenül a nemzetközi környezetvédelmi jog alap-tényállásával, a határon átterjedő (transfrontier) szennyezés és más környezeti hatások problémájával. Ebben az elvi jelentőségű ügyben - a tét jelentőségével tisztában lévén[15] - a Bíróságnak olyan kérdésekre kellett választ találnia, hogy in concreto határon túli károkozás mikor minősül nemzetközi jogsértésnek, hogyan érvényesíthetők a nemzetközi felelősség jogkövetkezményei, stb. E felvetéseknek különös súlyt adhat az, hogy a bírói gyakorlat konzisztenciájának követelményére[16] tekintettel mennyire teszi kiszámíthatóvá a folyamatban levő környezetvédelmi tárgyú ügyek[17] eldöntését, amelyek közül a Costa-Rica c. Nicaragua vitában már végzés[18] született. A San Juan folyó[19] térségében végrehajtott nicaraguai intézkedések (kotrás, folyószabályozás) mederváltozást, iszaplerakódást idézhetnek elő, károkat okozhatnak a folyó és a Los Portillos (Lagon Harbour Head) közötti ramsari területen, mint azt a Costa Rica által benyújtott kereset állítja. Az ideiglenes intézkedésről szóló végzés lehetővé teszi azt, hogy Costa Rica környezetvédelmi szakértőket küldjön a vitatott térségbe (86. §), elrendeli a fegyveres erők kiküldésétől való kölcsönös
- 40/41 -
tartózkodást (86. §), ugyanakkor megengedi a kotrás folytatását (82. §).
3. E tanulmány célja annak vizsgálata, hogy a nemzetközi környezetvédelmi jog jeles művelőinek (L. Boisson-Chazurnes, A. Boyle, S. McCaffrey, Ph. Sands) részvételével folyó perben született ítélet a nemzetközi jogsértéssel okozott környezeti károk miatti felelősség felvetődésének esetében milyen megoldásokat, válaszokat talált és ezek mennyiben elégíthetik ki az általános várakozásokat. Az ítélet indokolásának, gondolatmenetének vázolása után tehát azokat a megoldásokat vizsgáljuk, amelyek meghatározták a végeredményt: Uruguay elmarasztalását eljárási kötelezettségei megsértésében és e megállapítás elégtételnek minősítését (282. § 1. pont), illetve azt, hogy Uruguay részéről nem valósult meg érdemi kötelezettségszegés vagy a különböző környezeti károk bekövetkezte nem bizonyítható, ennek következtében a cessatio, az in integrum restitutiv és a kártérítés felperesi igényét el kell utasítani (282. § 2. pont).
A tanulmány négy fő részből áll: először az eljárási és érdemi kötelezettségek megkülönböztetésével foglalkozik, majd tárgyalja a vízügyi-környezeti vita eljárási szakasza utáni helyzetet, ezután vizsgálja azt, hogy milyen okok vezettek a határon túli környezeti károk megelőzésére vonatkozó érdemi nemzetközi kötelezettségek megszegésének el nem ismerésére, végül vázolja azt, hogy ennek ellenére a 2010. évi ítélet mennyiben járult hozzá a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlesztéséhez.
4. Az ítélet tartalmi összefoglalása. Az 1975. évi Statútum rendelkezéseinek és az ügy releváns tényeinek összegezése után a Bíróság tisztázza nem vitatott joghatóságának terjedelmét, amit a Statútum értelmezésére és alkalmazására korlátoz. E megszorító értelmezés kihat az alkalmazandó jog meghatározására, elejét veszi annak, hogy a per tárgya lehessen más nemzetközi kötelezettségek megsértésének vizsgálata. Az ítélet ezután megkülönbözteti az érdemi és eljárási szabályokat, tisztázza ez utóbbiak jogi természetét és tartalmát, majd megállapítja azt, hogy Uruguay ezen eljárási kötelezettségeit megszegte. Az eljárási szakasz befejeződésével létrejött jogi helyzet, illetve ebben a felek jogainak és kötelezettségeinek értelmezése átvezet az érdemi kötelezettségek területére, amelyek vizsgálata során a Bíróság foglalkozik a bizonyítási teher problémájával, ezt követően állást foglal a felperes által felhozott és az alperes által a dolog természete szerint vitatott konkrét kötelezettségszegésekkel (a Statútum 1., 27., 35., 36. és különösen 41. cikkével, ez utóbbi keretében a környezeti hatásvizsgálattal), valamint más szennyezésekkel. A befejező részben a Bíróság dönt a felek végkövetkeztetéseiben megfogalmazott kérelmekről, amelyben megjelenik az eljárási kötelezettségszegés és az érdemi kötelezettségszegés miatti nemzetközi felelősség megkülönböztetése, illetve az utóbbi vonatkozásában - nemzetközi jogsértések hiánya miatt - a követelések elutasítása.
5. Az eljárási és az érdemi kötelezettségek megkülönböztetése. (67-70. §§) Az ítélet egyik kulcseleme az eljárási és az érdemi kötelezettségek (obligations de nature procedurale/substantive obligations) közötti különbségtétel, amelyre lehetőséget biztosított egyrészt az 1975. évi Statútum, másrészt az argentin kereset is (22. §). Az előbbi (7-12. cikkek) - követve a széles körben alkalmazott gyakorlatot[20] - rendelkezik az információadási és a notifikációs kötelezettségekről, az értesített parti állam jogairól és kötelezettségeiről, különösen az ellentmondás jogáról és ez utóbbi esetben a tárgyalás szükségességéről, amelyek egy folyamat vagy mechanizmus egymást követő elemei. A felsorolást az ítélet kiegészíti a végrehajtás felfüggesztésének kötelezettségével, amely ugyan hiányzik a statútumból (134. §), de mint általános kötelezettség (143. és 144. §§) közvetlenül következik a jóhiszeműség általános elvéből (145. §).
Az ítélet megállapítja azt, hogy Uruguay minden eljárási kötelezettséget megsértett: elmulasztotta a közös technikai bizottság (CARU)[21] informálását (106. §), a végrehajtás felfüggesztésére vonatkozó kötelezettséget mellőzve idő előtt döntött a létesítmények, így a papírgyár, kikötő, stb. megépítésének és működésének engedélyezéséről (143. §), nem tartotta tiszteletben notifikációs kötelezettségét (122. §), különösen a környezeti hatásvizsgálat vonatkozásában (120-121. §§), végül nem folytak a statútummal összhangban álló tárgyalások sem a két fél között (149. §). A két fél közötti megállapodásokat (a 2004. márc. 2. külügyminiszteri megállapodás, illetve az államfők 2005. május 5. megállapodása a magas szintű technikai csoport (GTAN) felállításáról) nem lehet relevánsnak tekinteni; előbbit tárgya miatt (128. §), utóbbit pedig formuláira tekintettel (141. §) nem lehet joglemondásként értelmezni, azaz nem derogálhatják a statútum által előírt eljárási kötelezettségeket (149. §). Az előbbi jogsértések tényének megállapításából logikusan következik a döntés, amely egyben ennek megállapítását megfelelő elégtételnek minősíti (282. § 1. pont).
A per kimenetelét lényegében eldöntő megkülönböztetés prima facie nehezen kifogásolható. Az 1975. évi Uruguay folyó Statútum önálló részben állapítja meg az eljárási kötelezettségeket /7-12. cikk/ és a felperesi érvelés is erre az elválasztásra épített /67. §/. A fortiori az is nyilvánvaló, hogy az eljárási és érdemi kötelezettségek között különbség van jogi természetükben és tartalmukban. Az előbbi érvek ellenére mégis úgy tűnik, az eljárási és érdemi kötele-
- 41/42 -
zettségek közötti határ bizonytalan[22], továbbá - mint Al Khasawnek és B. Simma közös különvéleménye hangsúlyozza - következményeiben nehezen vállalható.[23] E két aspektus érdemes mélyebb vizsgálatra.
Az 1975. évi statútum által megállapított kötelezettségeket kronologikus alapon kell az eljárási vagy az érdemi kötelezettségek kategóriájába sorolni[24], azaz először van egy eljárási szakasz, amelynek befejezését követően következnének a további - most már az érdemi kötelezettségek fényében értékelendő - lépések. Másképpen fogalmazva: a döntés előtt (ex ante) kell teljesíteni az eljárási kötelezettségeket, a projekt megvalósításáról szóló döntés után pedig az érdemi kötelezettségeket kell tiszteletben tartani. E képlet helyességét több szempontból meg lehet kérdőjelezni, jelesül a környezeti hatásvizsgálat minősítése, a folyamatos együttműködés követelménye és a fortiori az eljárás és érdemi kötelezettségek interdependenciája aspektusaiból.
Miután a per definitionem eljárási természetű környezeti hatásvizsgálatról a Statútumban nem az eljárási kötelezettségeknél van szó, a Bíróság ezt az érdemi kötelezettségek teljesítésénél vizsgálja (203-219. §§), de ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a környezeti hatásvizsgálatot a projekt megvalósítására vonatkozó döntés előtt kell elvégezni (120. §), ami a kronológia logikája szerint eljárási jellegét mutatja. Az ítélet azt is megjegyzi, hogy a - több hiányosságot tartalmazó - környezeti hatásvizsgálat eredményének notifikációja csak az Orion papírgyár létesítésének engedélyezése után történt meg (120. §).
Az érdemi és az eljárási kötelezettségek megkülönböztetéséből az ítéletben további ellentmondás is következik: a Bíróság hangsúlyozza a felek közötti folyamatos együttműködés szükségességét a közös technikai bizottság keretében, amely kiterjed az Orion papírgyár, mint ipari létesítmény működésének ellenőrzésére (281. §). Elképzelhető-e folyamatos együttműködés eljárási lépések nélkül? Az ítélet már korábban is kiemelte a folyamatos együttműködési követelményét, amelyben az eljárási kötelezettségek teljesítése elengedhetetlen (81. § in fine).
Az eljárási és érdemi kötelezettségek megkülönböztetéséből adódó legfontosabb problémának mégis az tekinthető, hogy a megosztott természeti erőforrások hasznosítására és védelmére vonatkozó általános elvek sajátos természetére tekintettel a két fajta kötelezettség elválasztása elvileg megengedhető-e? A Bíróság maga is érzékeli e problémát, amikor a prevenció elvével kapcsolatban elismeri a funkcionális kapcsolatot a nemzetközi kötelezettségek e két kategóriája között, ami azonban nem lehet akadálya annak, hogy a feleknek külön-külön kell tartalmuk szerint mind az egyiket, mind a másikat teljesíteni és megsértésük esetén a felelősséget vállalni (79. §).
A kérdés azonban az, hogy nincs-e mélyebb összefüggés az eljárási szabályok és az érdemi kötelezettségeket létrehozó általános elvek között, megsértésük nem összetett kötelezettség megszegése-e[25], különös tekintettel az eljárási kötelezettségek szabatosságára és az érdemi kötelezettségek általánosságára és bizonytalanságára.[26] Ennek az összefüggésnek a vizsgálatát célszerű és indokolt a megosztott természeti erőforrások hasznosításának és védelmének kulcs-elve[27], az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elve értelmezésével megvalósítani, amelyhez közvetlenül kötődik az ítélet által részletesen tárgyalt prevenció elve (infra), ami per definitionem összetett kötelezettséget jelent[28]. Mind Argentína (170. §), mind Uruguay (271. §) hivatkozott ezen elvre. Továbbá az 1975. évi Statútumnak a folyó ésszerű és optimális hasznosítására vonatkozó 1. cikkéből a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy célja a parti államok jogai és szükségletei közti egyensúly megteremtése (195. §), ami lényegében az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elvének tartalmára utal, majd expressis verbis az ésszerű és méltányos hasznosítás, illetve a gazdasági fejlődés és a környezet védelme közötti szoros kapcsolatra (177. § in fine) is hivatkozik.
Lehet-e úgy érvelni, hogy az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elve interdependenciát létesít az eljárási és érdemi kötelezettségek között, az eljárási követelmények az utóbbiak vonatkozásában conditio sine qua non-nak minősülnek? Több szerző[29] ezt az álláspontot képviseli, mások, pl. S. McCaffrey szerint ugyan az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés folyamatként értelmezendő, gyakorlatilag elképzelhetetlen folyamatos együttműködés nélkül, tekintettel arra, hogy nem absztrakt és statikus álláspontot jelent, de annak egyoldalú meghatározása bennrejlik e fogalomban.[30] Nem jutunk messzebb a nemzetközi jogi tudós társaságok eredményeinek felhasználásával sem. Az ILA 1966. évi Helsinki Szabályai[31] a részesedés ésszerű és méltányos mértékének meghatározására az induktív megközelítést, az ún. tényezővizsgálati módszert írja elő (VI. cikk), továbbá tartalmazza a folyamatos újraértékelés követelményét is (VII. és VIII. cikkek), de az eljárási követelmények a kulcselvtől elválasztottan, a viták megelőzésére és rendszerére vonatkozó eljárásoknál (6. fejezet) csak ajánlásként, de iure condendo szabályként szerepelnek. Az eljárási és érdemi oldal egyesítését majd a határon átterjedő szennyezésről szóló 1982. évi Montreali Szabályok (7. és 8. cikkek) valósítják meg.[32] A 2004. évi Berlini Szabályok a jóhiszemű együttműködés tartalmi elemeiként szólnak az eljárási kötelezettségekről (56-61. cikkek és a különösen érdekes a compliance review-ről szóló 66. cikk)[33], így legfeljebb áttételesen feltételezhető iunctim az előbbiek és a méltányos hasznosítás (12. cikk) között.[34]
- 42/43 -
Abból a tényből, hogy a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításának jogáról szóló grosso modo kodifikációnak tekinthető 1997. évi New York-i egyezmény[35] is az általános együttműködési kötelezettség (8. cikk) után rendelkezik az információcseréről, az értesítésről és a tárgyalásról-konzultációról (III. rész), arra következtethetünk, hogy ezen eljárási kötelezettségek alkotják az együttműködési kötelezettség tartalmát.[36] Ennek ellenére a kérdés továbbra is nyitott: az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elvében szükségképpen bennrejlik annak kvázi conditio sine qua non-ja, a folyamatos együttműködés követelménye,[37] mert a nemzetközi szokásjog szintjén[38] ez az elv nem jelenthet állandó, végleges megoldást: az összeegyeztetendő érdekek, a releváns tényezők, a fennálló és jövendő hasznosítások aránya állandóan változik, a határt átlépő káros hatások sem maradnak ugyanazok. Egyszerűbben: az ésszerű és méltányos részesedés elvébe bennrejlik a folyamatos korrekció. Így nem lehet kikerülni az eljárási szabályok újra- és újra történő alkalmazását.
Az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben a vita lényegét a folyó hasznosítása és az ebből következő határt átlépő szennyezés közötti konfliktus jelenti, ami felveti az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elve és a szennyezés tilalmának viszonyát. Prima facie a válasz egyszerű: mind az 1997. évi New York-i egyezmény (1. cikk), mind az ILA releváns határozatai (1966. évi Helsinki Szabályok X. cikk, 1982. évi montreali vízszennyezési szabályok 1. cikke, a 2004. évi Berlini Szabályok 3/14. cikke) kiterjesztik tárgyi hatályukat a vízszennyezésre is.[39] A vízhasznosítást és szennyezést egyaránt felölelő tárgyi hatály ugyanakkor nem mentes ellentmondásoktól, amelyek tetten érhetők pl. az 1966. évi Helsinki Szabályokban az újabb szennyezés megelőzése és a meglevő szennyezés csökkentésére vonatkozó kötelezettségeknél.[40] A szennyezés kvázi önállósága mellett további érvek szólnak, amely közül megemlíthető a veszélyes anyagokkal történő szennyezés általános tilalma[41], továbbá a környezet, különösen a vízi ökoszisztéma általános megóvásának célja és a tengerszennyezés megelőzésének aspektusa.
Az előbbi fejtegetéseket összegezve az mondható, hogy a nemzetközi jog releváns szabályai - bár komoly érvek hozhatók fel mellette - nem igazolják egyértelműen az eljárási és érdemi kötelezettségek elválaszthatatlanságát, inkább kibogozhatatlan összekeveredését, összefonódását mutatják.[42]
6. Az eljárási szakasz utáni jogi helyzet. Az eljárási és érdemi kötelezettségek megkülönböztetésének logikus következménye a megosztott természeti erőforrással kapcsolatos vita folyamatának két részre osztódása. Az értesítési kötelezettség után következő tárgyalási kötelezettség időtartama is lejár (157. és 275. §§), azaz létezik egy határozott idejű eljárási szakasz, ezt követően többé nem lehet szó eljárási kötelezettségszegésről[43]. Ezzel szemben az érdemi kötelezettségek, nevezetesen a prevenció (101. és 174. §§) és az ésszerű és méltányos hasznosítás (177. §) folyamatosak.[44] Ebből vonja le az ítélet az alábbi következtetést: "a statútum sehol sem állapítja meg sem azt, hogy egy fél érdemi kötelezettségeit csak eljárási természetű kötelezettségei tiszteletben tartásával teljesítheti, sem azt, hogy eljárási természetű kötelezettségeinek megsértése automatikusan magával hozná az érdemi kötelezettségek megszegését." (78. §)
A Bíróság álláspontjával kapcsolatban két kérdés vethető fel: hogyan értelmezhető az eljárási szakasz befejeződése a Statútum joghatósági klauzuláinak fényében, illetve mit jelenthet az eljárási kötelezettségek megszegése a jóhiszeműség szempontjából.
A Bíróság szerint Uruguay nem tartotta tiszteletben a Statútum és a nemzetközi jog általános szabálya által megkövetelt tárgyalási kötelezettséget (149. §).[45] Ebben az összefüggésben az ítélet hangsúlyozza azt az általános elvet,[46] amely szerint a tárgyalási kötelezettség nem foglalja magába a megegyezési kötelezettséget (150. §), tehát a másik fél nem rendelkezik vétójoggal (153. § in fine).[47] Az 1975. évi Statútum eljárási szabályai ugyan biztosítják azt a lehetőséget, hogy a tárgyalások sikertelenségének esetében bármelyik fél a Bírósághoz fordulhat (12. cikk). E rendelkezés az eljárási szabályok szerinti beleszólási jogot megerősíti: a Bíróság döntene a tervezett vízhasznosításról, a vízügyi viszonyokba való beavatkozás megvalósíthatóságáról nemzetközi jogi szempontból. E lehetőséggel Argentína nem élt, nem fordult a Bírósághoz a sikertelen tárgyalások végén, ami részben érthető,[48] mégis taktikai hibát[49] jelentett. A Bíróság így egyesíthette a Statútummal létesített kettős joghatóságot:[50] nem helyes különbséget tenni a Statútumnak a Bíróság joghatóságát megállapító két rendelkezése között (137. §), mert a 60. cikk általános formulája a releváns szerződés valamennyi rendelkezésére vonatkozik. Elvileg kérdéses az, hogy ez az értelmezés összhangban van-e az ut res magis valeat quam perent maximával,[51] bár bizonyos szempontból érthető: a Bíróságnak a tervezett létesítmények létrehozása előtt kellett volna dönteni az engedélyezésről vagy annak megtagadásáról, amelynek nemcsak bírói döntésre aligha alkalmas (justiciable) technikai-gazdasági aspektusai lettek volna, hanem állást kellett volna foglalni a lehetséges, feltételezhető kárveszélyekről is, ami további bizonyítási nehézségeket okozott volna.
Az eljárási szakasz befejeződésével új jogi helyzet keletkezett: véget ért a felfüggesztési kötelezettség (obligation de non-construction) (157. §), megnyílt a lehetőség az egyoldalú cselekvésre: Uruguay saját kockázatára és felelősségére hozzákezdhetett tervei megvalósításához (154-155. §§). E megállapítás
- 43/44 -
nyilvánvalóan összhangban van a Lanoux tó ügyben hozott ítélettel: "az egyes államokra tartozik a szóba jöhető helyzetek és szabályok ésszerű és jóhiszemű értékelése ... amelyek nemzetközi felelősségük felvetésének kockázatával járnak akkor, ha bebizonyosodik az, hogy nem jogai határai között cselekedett".[52] A megosztott természeti erőforrások hasznosításának és védelmének a területi szuverenitás a kulcseleme,[53] az ebből következő ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés tehát individuális hasznosításokat feltételez. Az egyoldalú cselekvés azonban nem korlátok nélküli. Az ítélet expressis verbis hangsúlyozza a jóhiszeműség elvét (145. §).[54] A jóhiszeműség azonban megdönthető vélelem,[55] így ezt követően már nem az a kérdés, hogy a parti államok közötti tárgyalások sikertelensége után a felek visszanyerik cselekvési szabadságukat, hanem az, hogy az egyéb eljárási kötelezettségek megsértésének segítségével eleve nem látszat-tárgyalásra, a tárgyalás meghiúsítására történt e kísérlet.[56] Összeegyeztethető-e ilyen magatartás a jóhiszeműség követelményével? Az egyoldalú cselekvés lehetőségének további korlátozását jelenti az, hogy tiszteletben kell tartani a nemzetközi jog szabályait, a konkrét esetben elsősorban az 1975. évi Statútum érdemi rendelkezéseit. Ez utóbbi kérdést részletekbe menően vizsgálja az ítélet.
7. Az ítélet nem állapít meg nemzetközi környezetvédelmi kötelezettségszegéseket. Az ítélet második része a papírgyár (Orion vagy Botnia) és járulékai (pl. Fray Bentos kikötő) működésének nemzetközi jogi értékelésével foglalkozik. Argentína szerint számos nemzetközi kötelezettségszegéssel határon túli környezeti károk keletkeztek, vagy következhetnek be, amelyekért Uruguay nemzetközi felelősségének megállapítását, in integrum restitució-t, azaz az üzem leszerelését, kártérítést és biztosítékokat kért. Uruguay a tényeket vitatta és a felelősségi igények elutasítását kérte.
A Bíróság kimondta azt, hogy Uruguay nem követte el szerződési kötelezettségeinek megsértését (282. § 2. pont),[57] amelynek következtében természetesen fel sem merülhet a nemzetközi felelősség egyetlen jogkövetkezményének megállapítása sem.
Az ítélet a nemzetközi jogsértéssel okozott környezeti károk miatti felelősség szempontjából csalódást kelthet: elmaradt az ilyen helyzetekre irányadó nemzetközi felelősség absztrakt elvének konkrét alkalmazása, ami alkalmat adott volna számos felelősségi jogintézmény tisztázására vagy elmélyítésére. Kiemelendő ugyanakkor az, hogy mind a peres felek, mind a Bíróság a nemzetközi jogsértés miatti felelősség 2001. évi szabályai[58] szellemében, koordinátarendszerében és fogalmainak használatával érveltek. (Így eseménymegelőzési kötelezettség, jóvátétel, jelesül az in integrum restitució és kártérítés, garancia, sine delicto felelősség, stb.)
Az ítélet előzőekben említett megállapítása némileg paradox helyzetet hoz létre: a papírgyár és járulékos létesítményei építése már az eljárási szakasz befejezése előtt kezdődött (275. §), de működését az 1975. évi statútum érdemi kötelezettségeinek fényében kell megítélni.
A Bíróság végső következtetése: az érdemi kötelezettségek megszegése nem valósult meg vagy legalábbis nem bizonyítható, tehát a nemzetközi felelősség nem keletkezett tétel több tényezőre vezethető vissza, különösen joghatóságának korlátozott felfogása, az érdemi kötelezettségek általánossága, a szennyezés fogalmának megszorító értelmezése és a környezeti károk bizonyításának problémái következtében.
a) A Bíróság joghatóságának korlátozottsága
A Bíróság joghatóságát az 1975. évi Statútum joghatósági klauzulája (60. cikk) határozza meg: a szerződés értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitákra vonatkoztatja. Ennek alapján és erre irányuló felperesi indítvány hiányában[59] - mint erről az előzőekben már volt szó - nem a Bíróság feladata a tevékenység engedélyezésével kapcsolatos döntés (154. §). E pontban így azt kell vizsgálni, hogy a joghatósági klauzula alapján hogyan határozható meg az ún. alkalmazandó jog (droit applicable). Az 1975. évi Statútum néhány cikke (különösen a szerződés célját meghatározó 1. cikk, továbbá a vízi környezet megóvásáról és szennyezés elleni védelméről szóló 41. cikk) tartalmaz ún. clause de renvoi-t, azaz utal más nemzetközi szerződésekből származó jogokra és kötelezettségekre, továbbá a nemzetközi jog általános szabályaira is. E klauzula alapján Argentína a papírgyár által okozott határon túli környezeti károkat vagy azok veszélyét olyan nemzetközi környezetvédelmi szerződések figyelembe vételével óhajtotta a Bíróság által megítéltetni, mint a nemzetközi jelentőségű vadvizek védelméről szóló 1971. évi ramsari egyezmény, a veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmére vonatkozó 1973. évi washingtoni szerződés (CITES), az 1992. évi riói biológiai sokféleség egyezmény, vagy a nehezen lebomló szerves vegyületek tárgyában kötött 2001. évi stockholmi egyezmény (POP egyezmény). A felperes szerint Uruguay nemzetközi kötelezettségei az említett szerződésben megállapított kötelezettségekkel kibővülnek (56. §). A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyéb szerződési kötelezettségek nem inkorporálhatók az 1975. évi Statútumba (59.§ és 62. §), így nem esnek a joghatósági záradék hatálya alá: a Bíróságnak nincs joghatósága annak eldöntésére, vajon Uruguay tiszteletben tartotta-e ezen kötelezettségeit (63. §).
A joghatóság ilyen megszorító értelmezése nem zárja ki azt, hogy a nemzetközi jog általános szabályai és a multilaterális egyezmények rendelkezései
- 44/45 -
felhasználhatók az 1975. évi Statútum cikkeinek értelmezésénél (66. §), összhangban az 1969. évi bécsi egyezményben kodifikált szerződésértelmezési szabályokkal (55. és 64. §§). Az evolutív értelmezés (infra) azonban nem extrapolálható a joghatósági klauzulára (66. §), ami elejét veszi annak, hogy a felek hozzájárulásának szigorú követelménye parttalanná váljon. Kérdés, hogy mi lenne a helyzet alávetési nyilatkozatok alapján indult perben? Erre az ítélet a dolog természete szerint nem tér ki.
b) Az 1975. évi statútum érdemi rendelkezéseinek értelmezése
Az eljárási kötelezettségek pontosságával ellentétben az érdemi kötelezettségeket rugalmasság és általánosság jellemzi,[60] amely megnöveli értelmezésük fontosságát. Ezen művelet során a Bíróság meghatározó és érdekes következtetésekre jut.
A Bíróság a különböző környezet károk megelőzésére vonatkozó szerződéses kötelezettségeket következetesen magatartási kötelezettségeknek minősíti (187., 197. és 223. §§).[61] Másképpen fogalmazva: nincs szó eredménykötelezettségekről, tehát a bekövetkezett káros környezeti hatások miatti felelősség csak akkor jön létre, ha az állam nem a tőle elvárható gondossággal (due diligence) járt el, azaz nem használta fel az összes rendelkezésére álló eszközt e határok elkerülésére (101. §).[62] Az ilyen fajta "elvárható gondosság" hiányát feltehetően nehéz bizonyítani.
Az érdemi rendelkezések sajátos fajtái a koordinációs vagy együttműködési kötelezettségek (184. §), amelyek ugyan per definitionem nehezen megragadható normatív természetűek, mégis lehet pozitív tartalmuk (184. §).
Így az 1975. évi Statútumnak a vízi környezet megóvásáról és a szennyezés megakadályozásáról szóló rendelkezése (41. cikk) jogalkotási és végrehajtási kötelezettséget jelent, amelyeket együttesen (a CARU, azaz a technikai bizottság keretében) és külön-külön kell végrehajtani (202. §). E kötelezettségek teljesítésénél figyelembe kell venni az egyéb nemzetközi kötelezettségeket, valamint a nemzetközi technikai szervezetek irányelveit és ajánlásait.[63] Ebben az összefüggésben jelenik meg az evolutív értelmezés.
Az ítélet arra is rámutat, hogy az 1975. évi Statútum 1. cikke sajátos természetű: a szerződés célját kinyilvánító e rendelkezés nem hoz létre nemzetközi jogokat és kötelezettségeket (59. és 173-175. §§), ami szerződésen belüli soft law elismerését foglalja magában.[64]
c) A környezeti károk megszorító értelmezése
Miután a felperes különböző, különösen vízszennyezéssel kiváltott károk bekövetkeztét vagy ilyenek veszélyét állította, a Bíróság maga is elfogadta a szennyezés problémájának központi szerepét (195. §), és igen részletesen foglalkozott a szennyezés megelőzésének és a vízi környezet megóvásának kötelezettségével (229-265. §§). Ebben a körben van szó a vízminőséget mutató paraméterekről, pl. az oldott oxigénről (238-239. §§), az eutrofizációt kiváltó foszforterhelésről (240-250. §§), továbbá különböző anyagok (fenolszármazékok, monylfenolok, dioxin, furán) jelenlétéről.
A környezeti károk, különösen a vízszennyezés nem önmagában releváns, ehhez conditio sine qua non kapcsolódik, azaz az, hogy ezzel nemzetközi kötelezettségszegés valósuljon meg. Bár nem kétséges az, hogy a papírgyártás (és az ehhez kapcsolatos tevékenységek) a priori környezetszennyezők,[65] a különböző tényleges vagy lehetséges környezetkárosítások csak akkor relevánsak, ha valamilyen nemzetközi kötelezettség megszegésével következnek be.
A számba vehető kötelezettségszegések körét az ítélet eleve korlátozta: egyrészt - mint arról a fentiekben már volt szó - a Bíróság joghatóságának megszorító értelmezésével, másrészt ragaszkodásával az 1975. évi statútum tradicionális, ezáltal stricto sensu szennyezés fogalmához. Miután a Bíróság nem vehette figyelembe az 1975. évi Statútumon kívüli nemzetközi kötelezettségeket, elmaradt a papírgyárnak a biológiai sokféleségre gyakorolt hatásának vizsgálata, vagy a dioxin és furán jelenlétének megítélése a 2001. évi lassan bomló szerves anyag egyezmény alapján. Továbbá a Statútum (40. cikk) a szennyezést úgy határozza meg, mint az ember által közvetlenül vagy közvetve ártalmas anyagok vagy energia bejuttatása a vízi környezetbe (198. §). E megszorító felfogás ugyan lehetővé tette pl. az eukaliptusz erdők hatásainak fontolóra vételét (180. §), de kizárta a zajártalom, a vizuális károk vagy a kellemetlen szagok megítélését (264. §), továbbá a humán dimenziót érintő, nevezetesen a turizmusnak, a mezőgazdaságnak vagy a tájnak okozott károk, továbbá a légszennyezés (264. §) elismerését.[66]
A nemzetközi felelősséget keletkeztető releváns környezeti károk, különösen a vízszennyezés körét tovább csökkenti az, hogy egyrészt az ezekre vonatkozó megelőzési kötelezettség mint magatartási kötelezettség csak az elvárható gondosságot követeli meg (187., 197., 223. és 265. §§),[67] másrészt léteznek küszöböt megállapító vízminőségi normák (228., 239., 243., 254., 259. §§), tehát a megelőzési kötelezettség semmiképpen sem abszolút jellegű, ellenkezőleg: bizonyos mértékű szennyezéssel vagy más környezeti kárral együtt kell élni, még ha esetenként számolni kell a határértékek meghaladásával (228. § in fine).
A tényleges szennyezés és a tiltott szennyezés közötti különbség elméletileg felveti a sine delicto[68], azaz - a Nemzetközi Jogi Bizottság meghatározása szerint[69] - a nemzetközi jog által nem tiltott maga-
- 45/46 -
tartások károk eredményei miatti felelősséget. A Bíróság azonban - a felek erre irányuló indítványának hiányában - a kérdéssel nem foglalkozott (272. §).
A releváns károk körét körülhatárolva az ítélet - miután sorra veszi az Argentína által felhozott tényleges vagy in statu nascendi környezeti ártalmakat - arra a következtetésre jut, hogy bekövetkezésüket a felperesnek nem sikerült megfelelően bizonyítania (e sztereotíp formulát ld. 180., 189., 228., 250., 254., 257., 259., 262-264. §§), tehát Uruguay nem sértette meg nemzetközi kötelezettségeit (265. és 275. §§). Az előzőekből egyértelműen következik az, hogy a környezeti károk miatti nemzetközi felelősség megállapításának kulcskérdése, mondhatni: conditio sine qua non-ja a bizonyítás. Indokolt tehát e problémakör per tangentem áttekintése.
d) A környezeti károk bizonyítása
A felperes által felhozott különböző környezeti károkat a Bíróság nem találta bizonyítottnak, ennek következtében nem állapította meg az alperes nemzetközi felelősségét és nem határozott meg jogkövetkezményeket sem. (A fortiori még nehezebb lett volna környezeti károk veszélyével szembenézni.)
Az ítélet megjegyzi azt, hogy a felek nagy mennyiségű - adatokat, tényekre vonatkozó és tudományos elemzéseket tartalmazó - dokumentumokat terjesztettek elő (229. §). E helyzettel a Bíróságnak a Bős-Nagymaros ügyben is szembe kellett nézni, amelyben az ítélet csak arra a megjegyzésre szorítkozott, hogy a felek impresszionáló mennyiségű tudományos természetű anyagot produkáltak diametrálisan ellentétes következtetésekkel, amelyeket figyelmesen tanulmányozott, de a feltett kérdések eldöntése szempontjából nem kellett meghatároznia azt, hogy melyek tudományos szempontból a legmegalapozottabbak.[70] Az előterjesztett bizonyítékok közötti teljes ellentét az Uruguay folyó ügyben is nyilvánvaló (237. §), a Bíróság azonban tovább lépett, mégis vállalta a bizonyítékok értékelését, az adatokat mérlegelte és nem azok eltérő értelmezéseit (168. és 236. §§). A kérdés az, hogy a nemzetközi jogsértéssel okozott környezeti károk miatti nemzetközi felelősség eldöntéséhez ez volt-e a legmegfelelőbb megközelítés?
Az uruguayi környezetvédelmi hatóság (DINA-MA) jelentése - mint említettük - elismerte azt, hogy a papírgyártás eo ipso környezeti hatásokkal jár. A felperes azonban nem hivatkozott a res ipsa loquitur maximára[71], amely megkönnyítette volna számára a bizonyítást. E helyett az elővigyázatosságra mint megközelítésre[72] (160. §) épített, amelyből a bizonyítási teher átszállása következne, azaz Uruguaynak kellene bizonyítani azt, hogy a papírgyár nem okoz szennyezést. E következtetést a Bíróság nem fogadta el (164. §), továbbra is ragaszkodott a perbeli bizonyítás klasszikus szabályához: onus probandi in cumbit actori (162. §). Nem tűnik egyértelműnek az, hogy e bizonyítási szabály teljesen alkalmas-e a határon átlépő környezeti károkkal kapcsolatos viták megítélésére, amelyek igen összetettek, szükségszerűen át vannak szőve természettudományos és technikai elemekkel, tudományos értelmezésükben általában nincs konszenzus és különösen nagy a bizonytalanság a jövendő következmények meghatározásában. Mindez kiegészül a felek eltérő lehetőségeivel: az egyik a kibocsátó állam, a másik pedig az érintett. E problémák fényében talán helyénvalóbb lett volna a bizonyítás hajlékonyabbá tétele, vélelmek és közvetett bizonyítékok felhasználása, mint ami a Korfu szoros ügyben történt.[73]
A valódi kérdés az, hogy a Bíróságnak nem kellett volna túlmennie a ténymegállapítás tradicionális módszerein, így használnia kellett volna a statútum és eljárási szabályai által nyújtott lehetőségeket, jelesül független szakértők segítségét fantom-szakértők helyett, mint arra Al-Khasawnek és Simma együttes különvéleménye felhívta a figyelmet.[74]
8. Az ítélet hozzájárulása a nemzetközi folyók joga és a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődéséhez. A nemzetközi jogsértéssel okozott környezeti károk miatti nemzetközi felelősség megállapításának elmaradása ellenére az Uruguay folyó ügyben hozott ítéletnek a nemzetközi folyók joga és a környezetvédelmi jog, sőt a nemzetközi jog fejlődésére gyakorolt hatása nem alábecsülendő. A Bíróság gondosan elemezte a környezetvédelem eljárási kötelezettségeit, újból hitet tett az evolutív szerződésértelmezési módszer[75] alkalmazhatósága mellett, a nemzetközi folyókat egyértelműen és következetesen "megosztott természeti erőforrásnak" minősítette, stb.[76] Az ítélet néhány vonatkozása különös figyelmet érdemel, így a fenntartható fejlődésről, a prevenció elvéről, a környezeti hatásvizsgálatról és last but not least a parti államok érdekközösségéről szóló megállapítás.
a) A fenntartható fejlődés
Bár a Bíróság által alkalmazandó 1975. évi Statútum e kifejezést nem használja, az ítélet - evolutív értelmezéssel - vitathatatlanul elfogadja a fenntartható fejlődés koncepcióját (75-76. és 175-177. §§), amelyet úgy is megfogalmazhatunk, hogy azt az acquis szintjére emelte. A fenntartható fejlődés egyrészt kifejezésre juttatja azt, hogy egyensúlyt kell teremteni a feleknek a folyó gazdasági és kereskedelmi célú hasznosítására vonatkozó jogai és szükségletei (besoins), másrészt a hasznosítások és az ezekkel okozható környezeti károk elleni védelem között". (175. §) Már e megfogalmazás is felvethet néhány kérdést. A felek hasznosítási jogai közötti egyen-
- 46/47 -
súly megteremtése miben különbözik az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés nemzetközi jogi elvétől? Nem kell-e a gazdasági fejlődés egyébként is bizonytalan jelentésű kifejezését kiegészíteni a társadalmi fejlődés mint harmadik pillér követelményével, összhangban a 2002. évi Johannesburgban elfogadott nyilatkozattal?[77] Melyek ezen új paradigma hatásai a környezetvédelemre, mennyiben jelenti ez utóbbi lefokozását?
Az említett kérdéseken kívül azt is ki kell emelni, hogy továbbra sem tisztázott a fenntartható fejlődés jogi természete. Az ítélet célként (objectif) határozza meg (177. §), amiből az következik, hogy nem nemzetközi jogokat és kötelezettségeket létrehozó nemzetközi jogi elv,[78] nem működő szabály, amelynek alapján és más szabályok hiányában az állam magatartásának legalitásáról vagy illegalitásáról dönteni lehetne,[79] azonban nem jogi jelentőség nélküli, mert a szerződésértelmezés általános szabályai szerint (1969. évi bécsi egyezmény 31. cikk) a nemzetközi jogszabályok tartalmának megállapításánál fontos felhasználandó elem. Ezek rögzítésén kívül továbbra is nyitott - elméleti síkon - a fenntartható fejlődés valódi jelentése: paradigma-e[80] vagy inkább mantra, azaz varázsszöveg?[81] Esetleg politika.[82]
Ennek eldöntése helyett sokkal fontosabbnak tűnik a fenntartható fejlődés elfogadásából adódó gyakorlati következmények számbavétele. Feltételezve a gazdasági fejlődés, ebben az esetben a nemzetközi folyó hasznosításához fűződő érdek és a környezetvédelem egyenrangúságát, kizárt a cessatio és az integrum restitutio, mint a nemzetközi jogsértés miatti felelősség következményének érvényesítése. Az ideiglenes intézkedések elrendelését megtagadó 2007. évi végzés ugyan utalt a Nagy Belt ügyre (Finnország c. Dánia), amelyben bennrejlik, hogy elvileg nem zárható ki a létesítmény leszerelése (70. §), mégis a tevékenység felfüggesztésének, szükségtelennek ítélése szinte prejudikált az érdemi ítéletre.[83] A cessatio és az in integrum restitutio lehetőségének gyakorlati kizárása - a kompromisszumos döntésre törekvésen kívül - mozgatórugója lehet a fenntartható fejlődés koncepciója is, amely a Bős-Nagymaros ügy egyik tanulsága is lehet. A Bíróság ezen utóbbi döntése egyben azt is tükrözi, hogy - szemben a nemzetközi folyó adott hasznosításának realitásával - nehéz megítélni annak távoli, szükségképpen bizonytalan környezeti követelményeit.
b) A prevenció elve
Ellentétben a fenntartható fejlődés koncepciójának bizonytalan nemzetközi jogi természetével és tartalmával, a Bíróság - az előzményekre[84] támaszkodva - nemcsak egyértelművé tette azt, hogy a prevenció elve a nemzetközi jog általános szabályainak egyike (101. §), és egyébként is bennrejlik a fenntartható fejlődés koncepciójában (174., 177. és 185. §§), hanem pontosította és elmélyítette tartalmát: az elvárható gondosság (due diligence) követelményét tartalmazó magatartási kötelezettségnek minősítette (187., 197., 223. és 265. §§). Az ítélet ezen megállapításának értelmezése során számos kérdés tehető fel mind az elvárható gondosság, mind a magatartási kötelezettség minőség vonatkozásában.
Az elvárható gondosság ugyanis kétféle módon határozható meg: jelentheti az államoktól általában elvárható magatartást[85] vagy csak az adott állam lehetőségei, eszközei szerinti gondosságot (diligentia quam in suis).[86] A papírgyár ügyben hozott ítéletben a Bíróság inkább ez utóbbit fogadta el, bár a termelésben a legfejlettebb technika alkalmazásának vizsgálata inkább az előbbire utal (223-225. §§). További adalék ehhez6 a nemzetközi technikai szervezetek irányelveinek és ajánlásainak emlegetése (202. §).
A prevenció elvének magatartási kötelezettséggé minősítése is ellentmondást keletkeztet. E megközelítés újraélesztheti a nemzetközi kötelezettségek lehetséges osztályozásának problémáját, amelyet R. Ago indított el és vázolt a nemzetközi jogsértés miatti felelősség kodifikációjában.[87] A magatartási- és eredménykötelezettségek, illetve az esemény-megelőzési kötelezettségek[88] meghatározásával, illetve megszegésük módozataival kapcsolatos vita[89] összegzése mellőzhető, tekintettel arra, hogy a nemzetközi felelősség 2001. évi szabályai[90] e kategóriákból csak az esemény-megelőzési kötelezettség megszegését és az összetett magatartásból álló kötelezettségszegést tartották meg pusztán a kötelezettségszegés időpontja és tartalma szempontjából (delicta tempus commissii) (14. cikk 3. pont és 15. cikk).
Így elégségesnek tűnik néhány sommás megjegyzésre szorítkozni. Bár a Bíróság a prevenció elvét - mint említettük - egyértelműen magatartási kötelezettségnek tekinti, e minősítés ellen szól az, hogy a prevenció per definitionem valamilyen esemény bekövetkeztét kívánja kizárni, amit R. Ago speciális eredménykötelezettségnek tart: az államnak olyan eseményeket kell megelőzni, amelyek tevékenységén kívüli tényezőknek köszönhetők,[91] ami helytálló, hiszen az eseményt nem állami közhatalmi tevékenység okozza, hanem magánszemély magatartása. Természetesen közvetett kapcsolat, közvetett okozati összefüggés fennáll az esemény és az eset során tanúsított állami magatartás között.[92]
Ugyanakkor az eredménykötelezettség minőség ellen szól az, hogy az eredmény az állam nem tudja feltétlenül megakadályozni, csak az általában alkalmas intézkedések foganatosítására kötelezett.[93]
- 47/48 -
Ebben az elvárható gondosság követelménye tükröződik, amelyet a 2001. évi felelősségi szabályok kommentárja a következőképpen határoz meg: "A megelőzési kötelezettség normálisan gondossági kötelezettségként vizsgálandó, amely előírja az államok számára azt, hogy minden ésszerű vagy szükséges intézkedést megtegyenek annak elkerülésére, hogy egy adott esemény ne történjen meg annak garanciája nélkül, hogy az esemény nem következhet be."[94] Könnyen belátható az, hogy az ésszerűség követelménye közelebb van az általában elvárható gondossághoz, mint a diligencia in quam sua-hoz. Az előbbi felvetésekkel csak annak érzékeltetésére törekedtünk, hogy a 2010. évi ítélet eléggé leegyszerűsítő módon foglal állást egy igen bonyolult kérdésben.
c) A környezeti hatásvizsgálat
Az 1975. évi Statútum nem rendelkezik a környezeti hatásvizsgálat kötelezettségéről. A Bíróság mégis úgy találja, hogy e kötelezettség teljesítése szükségszerű a prevenció elvének végrehajtásához, amely ennek következtében a nemzetközi jog általános szabályaihoz is tartozik (204. § in fine). A Bíróság - hivatkozva a San Juan folyó ügyben (Costa Rica c. Nicaragua) hozott ítéletére[95] - kifejezetten az evolutív értelmezést alkalmazza, amelyet a Felek nem kifogásolhattak, mert egyetértettek a környezeti hatásvizsgálatra vonatkozó nemzetközi kötelezettség létezésében. Véleményük ugyanakkor eltért az eljárás tartalmában, különösen vitatott volt az alternatív helyszínek fontolóra vételének és az érintett lakossággal való konzultáció követelménye. A Bíróság - a felperes érvelésével szemben - nem találta alkalmazhatónak az 1991. évi Espoo-i egyezményt, illetve az UNEP által megfogalmazott célokat és elveket[96] (205. §) így egyrészt megállapította azt, hogy a környezeti hatásvizsgálat részletszabályainak meghatározása a belső jog feladata (205. §), másrészt megtörtént az alternatív helyszínek fontolóra vétele (210. és 214. §§), illetve volt lakossági konzultáció (219. §).
Az ítélet kimondja azt is, hogy a környezeti hatásvizsgálat eredményeit a döntés előtt közölni kell a másik érdekelt féllel (119. és 205. §§), így ebben a vonatkozásban eljárási kötelezettségszegést állapított meg Uruguay részéről, majd általános kötelezettségként rögzíti: a tevékenység megkezdése után folytatódnia kell a folyamatos környezeti hatásvizsgálatnak (205. § in fine). Bár az ítélet nem foglal állást arról az uruguay-i érvről, amely szerint a nemzetközi jog kizárólag azt írja elő, hogy értékeljék a projekt határt átlépő esetleges káros hatásait, de nem szükséges a távoli vagy tisztán elméleti kockázatok figyelembe vétele, úgy véli, hogy - egyezőleg a Nemzetközi Jogi Bizottságnak a veszélyes tevékenységekből eredő határon túli károk megelőzésére vonatkozó 2001. évi tervezetével[97] -, a folyamatos hatásvizsgálat során ezek később előkerülhetnek. Kérdéses azonban az, hogy utóbbi megállapításukból milyen gyakorlati következmények adódhatnak?
d) Az érdek- és jogközösség
Az ítélet végén található obiter dictum arra utal, hogy a felek már tényleges érdek- és jogközösséget hoztak létre az Uruguay folyó hasznosításával és környezetvédelmével kapcsolatban (281. §), amely az együttműködés kötelezettségét jelenti. Más szempontból a jog és érdekközösség enigmatikus formulája kérdéseket vethet fel. Összekapcsolható-e a Bős-Nagymaros ügyben hozott ítéletben alkalmazott formulával,[98] amely felélesztette a Nemzetközi Odera Bizottság területi joghatósága tárgyában hozott ítéletet,[99] amely szerint a nemzetközi folyami jog lényege a parti államok érdekközösségének jogközösséggé válása? Lehet-e e fogalomnak valóságos tartalma kettőnél több parti állam esetében és igenlő válasznál erga omnes partes[100] kötelezettségnek minősíthető-e?
9. Összegezés. Az Uruguay folyó menti papírgyár ügyben hozott ítélet sok figyelemre méltó elemet tartalmaz, amelyek elemzésére e tanulmány kísérletet tett. Nehezen válaszolható meg az az alapvető kérdés, hogy ez az ítélet a Nemzetközi Bíróság gyakorlatában hova sorolható, mennyiben minősíthető kiegyensúlyozottnak[101] és különösen mennyiben fogja befolyásolni a napirenden levő környezeti jogviták eldöntését. ■
JEGYZETEK
[1] Megtalálható a Bíróság honlapján: http://www.icj-cij.org
[2] UNTS, volt. 1295, no. 1-21425, p. 348.
[3] Ld. A 2006. július 13. és 2007. január 23. végzéseket a Bíróság honlapján.
[4] Ld. A Nemzetközi Bíróság statútumának 59. cikkét
[5] CIJ. Rec. 1997. p. 3
[6] Y. Kerbrat - S. Maljean-Dubois: La Cour internationale de justice face aux enjeux de protection de l'environnement: Reflexions critiques sur l'arret du 20 avril 2010, Usines de pate a papier sur le fleuve Uruguay (Argentine c. Uruguay) RGDIP 2011-1, p. 73
[7] CIJ. Rec. 1997, p. 80., 155. § 2/B és C pontok,
[8] Herczegh Géza: Bős-Nagymaros. In: Peres örökségünk. Magyar Szemle Könyvek, Bp. 2005. pp. 228-266.
[9] Leírását ld. R.D. Hayton: The La Plata Basin. In: A.H. Garretson - R.D. Hayton - C.J. Olmstead (eds): The Law of International Drainage Basins (New York 1967) pp. 298-442.
[10] 8 ILM 905 (1969)
[11] Pl. Treaty between Argentína and Uruguay on the River Plata and its Maritime Outlet (Buenos Aires, 19. Nov. 1973), (19 ILM/1980) p. 251. A La Plata jogi természetéről ld. H. Gros Espiell: Le régime juridique du Rio de la Plata. AFDI, 1965, pp. 725-737.
[12] G. Cano: Argentína, Brazil and the La Plata River Basin: A Summary Review of Their Legal Relationship. 16 NRJ 863 (1976), P.M. Dupuy: La gestion concertée des ressources naturelles: a propos du differend entre le Brésil et l'Argentine relatif au barrage d'Itaipu. AFDI 1978, pp. 866-889., S.C. McCaffrey: The Law of International Watercourses. Non-Navigational
- 48/49 -
Uses. (Oxford UP 2001) pp. 265-267. A vitát az 1979. október 19. Argentína, Brazília és Paraguay közötti háromoldalú megállapodás zárta le. (19 ILM 615 /1980/)
[13] Ld. Az 1933. évi montevideoi deklaráció 2. pontját (Ann. CDI, 1974. vol. II. 2[eme] partie, p. 229), amelyet megerősít az 1965. évi egyezménytervezet 6. cikke (ibid. p. 388), vagy az 1971. évi asuncióni akta 25. sz. határozata (ibid. p. 356)
[14] A Bős-Nagymaros ügyben - a tudomány várakozásával ellentétben - a nemzetközi szerződések joga és a nemzetközi felelősség intézménye került előtérbe. Ld. Herczegh op. cit. (7. j.) pp. 240-241.
[15] Ld. A 2006. évi végzés 80. §-át
[16] Bruhács János: Nemzetközi jog II. Dialóg-Campus, Bp-Pécs, 2010. p. 328
[17] Növényvédőszerek légi permetezésére vonatkozó vita (Equador c. Columbia), az antarktiszi bálnavadászat ügy Ausztrália és Japán között. Ld. A 2010. november 19. no 2010/38 sajtónyilatkozatot.
[18] Ld. A 2011. március 8. végzést a Bíróság honlapján.
[19] A Bíróság a hajózási és ezzel összefüggő jogokra vonatkozó Costa Rica c. Nicaragua közötti vitában hozott 2009. évi ítéletében (ld. A Bíróság honlapján) megerősítette azt, hogy az államhatár a folyó jobbpartja, azaz a folyó egésze Nicaraguához tartozik, de Costa Ricá-nak joga van a hajózásra.
[20] Ld. A nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításának jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezmény 11-19. cikkeit (UN Doc. A/RES/51/89, 21 May 1997), az ILA 2004. évi Berlin Rules 56-61. cikkét (Report of the Seventy-first Conference) pp. 399-403.
[21] A CARU nemzetközi szervezet (89. §)
[22] Kerbrat-Maljean-Dubois: op. cit. (6.j) p. 42
[23] Al-Khasawnek-Simma bírák együttes különvéleménye 26. § 24
[24] Kerbrat-Maljean-Dubois: op. cit. 6. j. p. 43
[25] Ld. A nemzetközi jogsértés miatti felelősség szabályai 15. cikkét (összetett cselekedetekből álló kötelezettségszegés). In: GA Res. 56/83, Annex. A Bős-Nagymaros ügyben Bedjaoui bíró egyéni véleménye is utalt erre, kiemelve oszthatatlanságát (CIJ. Rec. 1997, 35. és 45. §§, pp. 129 és 132)
[26] Ld. Al-Khasawnek és B. Simma együttes különvéleményét. 26. §: az eljárási kötelezettségek a prevenció elvének szívét jelentik.
[27] ILA 1966. évi Helsinki Szabályok V. cikk, kommentár Report of the Fifthy-second Conference (p. 486)
[28] Ld. Az ILA 2004. évi Berlin Rules no harm rule-ról szóló 16. cikkének kommentárját (Report of the Secenty-first Conference, p. 365)
[29] R. Higgins: Problems and Process: International Law and How We Use It. Clarendon Press, Oxford 1994. p. 136; O. Schachter: Sharing the World's Resources. Columbia University Press, New York 1977. p. 69. Magam is ezt képviseltem. Ld. Bruhács, J.: The Law of Non-navigational Uses of International Watercourses. Dordrecht, 1993. p. 163. és pp. 169 et. seq.
[30] McCaffrey, S. op.cit. pp. 341-342.
[31] Report op.cit. Pp. 482. Ezzel szemben a Nemzetközi Jogi Intézet 1961. évi Salzburg határozata az eljárási szabályokat a hatályos nemzetközi jog részének, de iure condito szabályoknak tartja. /5-8. cikkek/ 49 Annuaire de l'Institut de droit int. (1961) vol. II. p. 372.
[32] Report of the Sixtieth Conference, pp. 170-176. Ezzel szemben az e konferencián elfogadott - a nemzetközi vízgyűjtő medencék vízszennyezéséről szóló - szabályok az együttműködés elvében határozzák meg az eljárási szabályok jogalapját. Ibid. p. 540. és pp. 405-406.
[33] Report of the Seventy-first Conference pp. 399-403
[34] Ibid. pp. 361-365.
[35] GA. Res. 51/229, Annex (21 May 1997)
[36] Ld. A. Tanzi - M. Arcari: The United Nations Convention ont he Law of International Watercourses. A Framework for Sharing. Kluwer Law International/ p. 181 és p. 191. (Az eljárási kötelezettségek az együttműködés elvének alkalmazását valósítják meg, ugyanakkor katalizátor szerepet játszanak az ésszerű és méltányos hasznosítás elvének, illetve a károkozás tilalmának müködtetésében, bár ez utóbbi megkérdőjelezhető)
[37] Ezt az a 2010. évi ítélet is megerősíti (supra) 81. § in fine, 281. §
[38] A 2004. évi Berlin Rules a compliance review kötelezettségével ezt a szerződéses megoldásokra is kiterjeszti
[39] A Nemzetközi Jogi Intézet 1979. évi athéni határozata kivételt jelent, mert expressis verbis kiemeli a szennyezést az ésszerű és méltányos részesedés elvéből. In: Tableau des resolutions adoptées (1957-1991) Pédone, Paris, 199. pp. 128-133. Indoklását ld. J. Salmon jelentésében (La pollution des fleuwes et lacs internationaux et le droit international) Ann. de l'Institut de droit int. 1979. T. I., p. 278
[40] E megkülönböztetést kiküszöbölte mind az 1997. évi New York-i egyezmény (21. cikk), mind az ILA 2004. évi Berlin Rules (27. cikk): tartalmaznak mind stand-still, mind role-back kötelezettséget. Továbbra is nyitott kérdés az, hogy a szennyvizek elvezetése mennyiben tekinthető jogszerű hasznosításnak.
[41] 1982. évi Montreal Rules 4. cikke (p. 167) és a vízszennyezési szabályok 2. cikke (p. 538-539), a 2004. Berlin Rules 26. cikke (p. 375.)
[42] Kerbrat-Maljean-Dubois: op. cit. p. 43
[43] Ld. A nemzetközi jogsértés miatti felelősség 2001. évi szabályainak 13. cikkét
[44] Uo. 14. cikk 2. pont
[45] Ld. Pl. az 1997. évi New York-i egyezmény 17. cikkét vagy az ILA 2004. évi Berlin Rules 58. cikkét.
[46] Expressis verbis hivatkozva a Nemzetközi Jogi Bizottságnak a veszélyes tevékenységből származó határon túli károk megelőzéséről szóló 2001. évi tervezetének (Rapport de la Commission de droit international sur les travaux de sa cinquant-troisieme session NU AG, 56[e] session, Supp. No 10 (NU Doc. A/56/10/ pp. 440-444.) 9. cikke 3. pontjára (152. §)
[47] Ez megegyezik a Lanoux tó ügyben a választott bíróság ítéletével (RGDIP, 1958. pp. 105-106), de ellentétes a határfolyókról szóló korábbi latin-amerikai dokumentumokkal. (ld. 13. j.)
[48] Korlátozta volna az argentín követelés terjedelmét, amely a határon túli károkozás nemzetközi jogsértéssé minősítésére és a nemzetközi felelősség jogkövetkezményeinek érvényesítésére irányult. Ld. A. Pellet perbeszédét (CIJ. CR 2009/20, pp. 26-27)
[49] Kerbrat-Maljean-Dubois op.cit (6. j.). p. 47.
[50] Erről részletesen ld. Al-Khasawnek és B. Simma együttes különvéleményét, amely rámutat a két joghatóság közti alapvető különbségre (20-22. §§)
[51] Alkalmazásának eseteit a Bíróság gyakorlatában ld. Vinuesa ad hoc bíró különvéleményében (14.§)
[52] RGDIP, 1958, p. 110
[53] Bruhács op.cit. Pp. 41-42. A Bős-Nagymaros ügyben hozott ítélet - nem véletlenül - az ésszerű és méltányos hasznosítás jogát alapvető (basic) jognak minősíti. (CIJ. Rec. 1997, p. 54,§ 78)
[54] Ibid. felsorolva a Bíróság gyakorlatának eseteit
[55] Ld. Lanoux tó ügy (RGDIP, p. 110)
[56] Bedjaoui bíró egyéni véleménye alapján (CIJ. Rec. 1997, p. 128. § 34)
[57] E döntést 11:3 arányban hozták meg. Együttes különvéleményt csatolt az ítélethez Al-Khasawneh és Sima bírók, továbbá a felperes által jelölt ad hoc bíró: Vinuesa
[58] A Közgyűlés 56/83. sz. 2001. december 12. határozatának melléklete. A kommentárt ld. Rapport de la Commission du droit international. Cinquante-troisieme session (2001). - Cinquante-sixieme session. Supp. No. 10. /A/56/10/ Az ítélet a Bizottság 2001. évi cikkeire hivatkozik. A kérdésről ld. D.A. Cameron: The ILC Articles on State Responsability:
- 49/50 -
The Paradoxical Relationship Between Form and Authority. AJIL, vol. 96 (202) pp. 857-873.
[59] Kerbrat és Maljean-Dubois: op. cit. p. 47
[60] Al-Khasawnek és Simma közös különvéleménye 26. §
[61] E besorolás megfelel a 2001. évi felelősségi szabályok 14. cikke 3. pontjának
[62] Az elvárható gondosság ez a szubjektív felfogása megfelel az 1972. évi stockholmi nyilatkozat 22. elvének, de ellentétes azzal az objektív értelmezésével, amelyet pl. a Nemzetközi Bíróság a Korfu szoros ügyben alkalmazott (CIJ. Rec. 1949) p. 22.
[63] A technikai normákról ld. Bruhács János: A tengeri környezet védelme az 1982. évi tengerjogi egyezményben. In: Ádám Antal (szerk.): Tanulmányok Szamel Lajos tiszteletére. Studia Iuridica 118. Pécs, 1989. pp. 61-74.
[64] Ld. Bruhács János: Nemzetközi jog I. Dialóg-Campus, Bp.-Pécs, 2008. pp. 78-79.
[65] Ld. Az uruguay környezeti hatóságnak (DINAMA) a 2007. évi végzésben (CIJ. Rec. 2007, p. 3) idézett véleményét
[66] Kerbrat-Maljean-Dubois: op.cit. p. 57.
[67] Ebben az összefüggésben az "elvárható" gondosság a nemzetközi standardoknak megfelelő magatartást jelenti (197. § in fine)
[68] J. Barboza: Sine delicto (causal) Liability and Respon-sability for Wrongful Acts in International Law. In: Le droit international a l'aube du XXIe siecle. Reflexions de codificateurs. United Nations, New York 1997
[69] Ann. de la Comm. du droit int. 1973. vol. II. 2[eme] partie, p. 171.
[70] CIJ Rec. 1997, p. 39. § 54.
[71] A Nemzetközi Bíróság a Korfu szoros ügyben már kizárta alkalmazását (CIJ. Rec. 1949. p. 18.). E mellett nem fogadta el a területi szuverenitásra épülő objektív felelősséget sem (uo.). Elemzését ld. D. Levy: Responsabilité pour l'ommission et responsabilité pour le risque en Droit international public. RGDIP 1961. p. 758
[72] Az elővigyázatosság elve értelmezhető a bizonyítási teher megfordításaként, azaz a károkozónak kell bizonyítania azt, hogy minden tőle elvárhatót megtett a környezeti kár elhárítása érdekében (A. Kiss-J.P. Beurrier: Droit international de l'environnement. 2[ed]. Pédone 2000. p. 122.) Az 1992. évi riói környezet és fejlődés nyilatkozat (szövegét ld. RGDIP 1992, pp. 975-980.) 15. pontjából viszont az következik, hogy súlyos és visszafordíthatatlan környezeti károk kockázatának esetében az abszolút tudományos bizonyosság hiánya nem szolgálhat ürügyként arra, hogy későbbre halasszák a környezet romlását megelőző effektív intézkedések foganatosítását (ibid. p. 123). Az ILA 2004. évi Berlin Rules szerint ilyen esetben akkor is kötelező megelőzni a káros anyagok bejutását, ha a tudományos bizonyítékok nem teljesen egyértelműek (Report of the Seventy-first Conference, Art. 23, Commentary p. 374). A felek egyetértése felmentette a Bíróságot az elővigyázatosság elve jogi természetének és tartalmának vizsgálata alól. Kerbrat-Maljean-Dubois: op. cit. (6.j.) p. 63.
[73] CIJ. Rec. 1949. p. 18. Ld. Levy op.cit. pp. 761-762. Al-Khasawnek-B. Simma együttes különvéleménye - más összefüggésben - utal erre az ítéletre (10. §)
[74] Ibid. 7-14. §§
[75] E módszerről ld. Kovács Péter: A nemzetközi jog fejlődésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában. PPKE-JÁK, Bp. 2010. pp. 53 et seq.
[76] Részletesebben ld. F. Quillere-Majzoub-T. Majzoub: Le cours d'eau international est-il une "ressource partagée"? RBDI, 2009-2. pp. 499-525.
[77] Ld. M. Pallemaerts: International Law and Sustainable Development: Any Progress in Johannesburg? RECIEL, 12 /1/ 2003, pp. 1-11.
[78] Az ILA 2002. évi Új Delhi Deklarációja - jellemző módon - a fenntartható fejlődésre vonatkozó nemzetközi jogi elvekről szól (Res. 3/2002, Annex Report of the Seventieth Conference pp. 23-29.)
[79] Ximena Fuentes: Case conserning Pulp Mills on the River Uruguay (Argentina v. Uruguay) Judgment of 20 April 2010. In: ILA Report of the Seventy-Founth Conference, The Hague 2010. p. 807.
[80] M. Pallemaerts: International Environmental Law from Stockholms to Rio: Bach to the Future? RECIEL 1/3/1992, p. 254
[81] Ld. ILA Report on International Law on Sustainable Development. Part One: Global Justice and Sustainable Development. Report... 2010, p. 797
[82] Vö. 2007. évi lisszaboni szerződés (EUMSz) 191. cikk
[83] Kerbrat-Maljean-Dubois op. cit. (6. j.) p. 45
[84] Korfu szoros ügy (C.I.J. Rec. 1949, p. 22), nukleáris fegyverek legalitásáról szóló tanácsadó vélemény (C.I.J. Rec. 1996. I., p. 242, § 29)
[85] Ezt fejezi ki az Alabama ügyben hozott választott bírói ítélet (1872) "well governed State" formulája (id. P.M. Dupuy: Droit international public, 8[e] ed. Paris, Dalloz, p. 313. ui. - közvetetten - a Korfu szoros ügyben hozott ítélet (C.I.J. Rec. p. 22) (ld. Badavi bíró különvéleményére hivatkozva Haraszti György kritikáját: A Nemzetközi Bíróság joggyakorlata 1946-1956. Bp. 1958. p. 77.)
[86] Ld. Az 1972. évi stockholmi környezetvédelmi nyilatkozat 22. elvét (Szövegét ld. 11 ILM, 1972. 1416)
[87] Ld. R. Ago 6. és 7. jelentését (ACDI 1977. vol. II. 1[ere] partie, pp. 4-22. és 1978. vol. II. 2[e] partie pp. 91-96.)
[88] Ld. Az államok nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló 1980. évi tervezet 20., 21. és 23. cikkeit (ACDI, 1980, vol. II. 2[e] partie, pp. 29-32.)
[89] J. Combacau: Obligations de résultat et obligation de comportement. Quelques questions et pas de réponse. In: Mélanges offerts a P. Reuter: le droit international, unité et diversité. Pédona, Paris 1992 p. 181 et seq. - P.M. Dupuy: Quarante ans de codification du droit de la responsabilité internationale de l'Etat. Un bilan. RGDIP 2003/2, p. 311, továbbá Reviewing the Difficulties of Codification: On Ago's Classification of Obligations of Means and Obligations of Result in Relation to State Responsability. EJIL, 1999, 10, no. 2. pp. 371-387. - R. Pisillo-Mazzeschi: The Due Diligence Rule and the Nature of the Responsability of States. GYBIL, 1992, vol. 35, pp. 9-54. - L.A. Sicilianos: Classification des obligations et dimension multilaterale de la responsabi8lité internationale. In: P.M. Dupuy (dir.): Obligations multilaterales, droit impératif et responsabilité internationale /Paris, Pédone, 2003/, pp. 57 et seq. - J. Salmon: Le fait étatique complex: une notion contestable. AFDI, 1982. pp. 709-738.
[90] Rapport de la CDI. Cinquante-troisieme session. (2001) AGDO. Cinquante-sixieme session. Supp. No. 10. /A/56/18/pp. 45-60
[91] A Nemzetközi Jogi Bizottság 1978. évi jelentése, a 23. cikk kommentárja (4. §) ACDI 1978. vol. II. 2[e] partie, pp. 91-92.
[92] Uo. 7. §, p. 93
[93] Uo. 13. §, p. 96.
[94] A 14. cikk kommentárja 14. §. AGDO - Cinquante-sixieme session - Supplement no 10 /A/56/10/ p. 153.
[95] Hajózási és azzal összefüggő jogokra vonatkozó vita. CIJ 2009., 64. §
[96] UNEP Goals and Principles (UNEP/WG. 152/4, Annex, 1987)
[97] Rapport de la Commission du Droit International (op. cit. 46.j) pp. 399-405.
[98] C.I.J. Rec. 1997. § 85, p. 56
[99] C.P.J.I. Série A No 23, p. 30
[100] A 2001. évi felelősségi szabályok 48. cikkének 1. pontja. Kommentár 6-7. §§. Ld. Rapport (op. cit. /94.j.) pp. 344-345.
[101] Kovács Péter: op.cit. p. 204
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
