Még mindig viszonylag ritka témának számít a hazai szakirodalomban mind a szerződésszegésért való felelősség korlátozása, mind pedig a Ptk. 1997. évi CXLIX. törvénnyel beiktatott és 1998. március 1-jén hatályba lépett, a tisztességtelen szerződési feltételek megtámadhatóságára vonatkozó szabályainak (Ptk. 209-209/D. §) elemzése. Éppen ezért különös figyelmet érdemel Szentiványi Iván cikke, amely a Gazdaság és Jog 2001. januári számában jelent meg "A banki üzletszabályzatok és a fogyasztóvédelem" címmel, amelyben a szerző három, a befektetési és a pénzintézeti szolgáltatások körében alkalmazott üzletszabályzati rendelkezést elemez a tisztességtelen kikötések megtámadhatósága és a felelősségkizárás szempontjából. A cikkben írtak azonban - és ez egyúttal jelzi a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993. EEC irányelv hazai jogba való beültetésének egyes hiányosságait is - több ponton korrekcióra szorulnak.
A Ptk. 1997. évi CXLIX. törvénnyel való módosításának célja a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993. EEC irányelv szabályainak a hazai jogba való beültetése volt. Ennek eredménye a Ptk. ma hatályos 209-209/D. §-aiban foglalt szabályozás. A Ptk. tisztességtelen szerződési kikötésekre vonatkozó rendelkezései (209-209/D. §) által biztosított jogvédelem határát vonja meg a Ptk. 209/B. § (5) és (6) bekezdése. Az utóbbi szerint nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg.
E kivétel ésszerű magyarázata, hogy jogszabály által megállapított szerződési feltétel felülvizsgálata valójában jogalkotói tevékenység lenne, amelyet bíróság nem végezhet. A jogszabály által megállapított tartalmú szerződési feltétel tisztességtelenné nyilvánítása egyúttal a jogszabály tisztességtelenné nyilvánítását is jelentené. A másik, a Ptk. 209/B. §-ának (5) bekezdésében megfogalmazott-és jelen tárgyunk szempontjából lényegesebb -kivétel szerint a tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók a szolgáltatást és ellenszolgáltatást meghatározó szerződési kikötésre, ha annak szövegezése egyértelmű és mindkét fél számára érthető.
A Ptk. 209/B. §-ának (5) bekezdésének célja a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993. EEC irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 4. cikke második bekezdésének implementálása. Az irányelv e rendelkezése szerint a szerződéses kikötés tisztességességének mérlegelése nem terjedhet ki a sem a szerződés fő tárgyának (the main subject matter of the contract) meghatározására, sem pedig a szerződéses szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékarányosságára, amennyiben ezen kikötések megfogalmazása világos és félreérthetetlen. Ebből is látszik, hogy a Ptk. 209/B. §-a (5) bekezdésének megfogalmazása pontatlan, és a jelek szerint félrevezető is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a rendelkezés célja szerint csak a szerződés fő szolgáltatásának meghatározását veszi ki a tisztességtelenségi kontroll alól, és nem valamennyi szerződéses rendelkezést. Erre utal tulajdonképpen maga a törvényi rendelkezés is, amikor szolgáltatásról és ellenszolgáltatásról, nem pedig általában szerződéses kötelezettségről és jogról beszél. A szolgáltatás fogalmának ezen, szűkebb terjedelmét egyébként a Ptk. 227. § (1) bekezdése is tükrözi, amely szerint a szerződésben kikötött szolgáltatás valamely dolog adására, tevékenységre, tevékenységtől való tartózkodásra vagy más magatartásra irányulhat.
Ezért téves az a Szentiványi Iván írása által tükrözött álláspont, amely a Ptk. 209/B. §-ának (5) bekezdésében megfogalmazott kivételt valamennyi, egyértelműen meghatározott szerződési feltételre kiterjeszti. Ez a megközelítés egyébként oda vezetne, hogy valamennyi egyértelműen megfogalmazott szerződéses kikötést kivételként kezelünk, és ezzel gyakorlatilag ki is zárjuk a Ptk. 209-209/D. §-ainak alkalmazhatóságát, ami nyilvánvalóan nem lehetett jogalkotói szándék.
Így például egy adásvételi szerződés esetén a Ptk. 209/B. § (5) bekezdése értelmében a szerződés közvetett tárgya (a dolog), a tulajdon átruházásának kinyilvánítása és a vételár képezhet kivételt a tisztességtelenségi kontroll alól, a többi rendelkezés pedig nem. Befektetési szolgáltatásra irányuló szerződésnél a szolgáltatás meghatározásának - és ezért kivételnek - minősül a szerződésnek az a rendelkezésre, amely szerint a befektetési szolgáltató a bizományi szerződés keretében meghatározott értékpapírok adott limitáron való megvásárlására, eladására, származékos ügylet kötésére stb. ad megbízást, és ilyennek kell tekinteni a befektetési szolgáltatót ennek fejében megillető díj meghatározását is. Azok a kikötések azonban, amelyek a szerződés teljesítésével, szerződésszegésért való felelősséggel, a megbízás alakszerűségével, módjával stb. foglalkoznak, nem tekinthetők a szolgáltatás meghatározásának, ezért nem kivételek a kikötés tisztességtelenségére alapított megtámadhatósága alól. Ugyanez igaz pénzügyi szolgáltatásra kötött szerződésekre is. Így például bankszámlaszerződés esetén a bankszámla nyitására, fenntartására és azon különböző, a hitelintézet által a szerződés és az ügyfél megbízásai alapján végzendő műveletek, továbbá az ennek fejében az ügyfél által fizetendő díj meghatározását tartalmazó rendelkezések azok, amelyek a Ptk. 209/B. § (5) bekezdése alapján kivételnek minősülnek, a megbízás adásának módjával, a pénzintézet ügyfél-azonosítással kapcsolatos kötelezettségeivel foglalkozó kikötések viszont nem.
Ehhez képest a Szentiványi Iván által elemzett, befektetési, valamint pénzintézeti szolgáltatással kapcsolatos általános szerződési feltételek - szemben a szerző cikkében kifejtett álláspontjával - egyike sem tartozik a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésében foglalt kivétel körébe. Ezért azok a Ptk. 209. § (1) bekezdése, illetőleg - gazdálkodó szervezet és fogyasztó által kötött szerződés esetén - 209/ A. §-a alapján megtámadhatók.
Az más kérdés, hogy a 209/B. § (1 )-(3) bekezdése alapján a kikötések tisztességtelennek minősülnek-e vagy sem. Ennek megítéléséről e három, a fent említett cikkben elemzett kikötéssel kapcsolatban egyrészt azért nehéz határozott álláspontot kialakítani, mert nem ismertek a bírói gyakorlatban irányadó döntések (nem teljesen világos például az sem, hogy a jóhiszeműség követelménye ebben a vonatkozásban mit jelent), másrészt pedig azért, mert a Ptk. 209/B. (3) bekezdése a tisztességtelenség vizsgálatához az eset összes körülményeinek figyelembevételét írja elő, ezek pedig jelen esetben hiányoznak. Nem mindegy például, hogy az ügyfél ezekben az esetekben fogyasztó vagy üzleti tevékenysége körében eljáró személy-e, a felek szerződési pozíciója valóban egyenlőtlen-e vagy sem. Figyelembe kell venni azt is, hogy ezek a kikötések a megbízás adásának olyan módjához kapcsolódnak, amelyek az ügyfél számára legalább olyan előnyösek, mint a szolgáltatást nyújtónak. A befektetési szolgáltatók ügyfelei számára például a piaci folyamatokra való gyors reagálást, az ügyintézés kényelmes és gyors, költségkímélő bonyolítását teszi lehetővé a telefonon adott megbízás lehetősége. Ha az ügyfél teljesen szabadon választ a telefonon, faxon adott megbízás kockázatosabb, de rugalmasabb módozata, és a biztosabb, de kevésbé rugalmas személyes, írásbeli ügyintézés lehetősége között, miért kell önmagában tisztességtelennek (különösen, Szentiványi Iván szavaival "ordítóan tisztességtelennek") tekinteni a rugalmasabb módozathoz kapcsolt kockázatáthárítást?
A Ptk. 209/B. §-ának (1) bekezdése szerint tisztességtelen az a szerződési kikötés, amely a jóhiszeműség követelményének megsértésével a feleknek a szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan és indokolatlanul az egyik fél hátrányára állapítja meg. A tisztességtelenségi teszt ezen első lépcsője, amely a szerződésben a jogok és kötelezettségek egyensúlyhiányát a jóhiszeműség követelményébe ütközéssel, mint konjunktív feltétellel kapcsolja össze, az irányelv 3. cikke első bekezdésében foglalt rendelkezésnek felel meg. A gyakorlatban valószínűleg a második feltétel vizsgálata okoz kisebb gondot, mert a szerződés itt meghatározott értékelése elsősorban nem szubjektív elemeken alapszik. Ehhez képest célszerűnek tűnik - a 209/B. § (2) bekezdésének segítségével - először azt megállapítani, hogy a szerződésben a jogok és kötelezettségek indokolatlanul hátrányosak-e az egyik fél számára, és ha igen, akkor ezt követően vizsgálni, hogy ez a jóhiszeműség követelményével ellentétes-e vagy sem. A hátrány indokolatlanságának megállapításához egyelőre a Ptk. 209/B. § (2) bekezdése nyújt támpontot. E rendelkezés szerint - nem taxatív módon -egyoldalúan és indokolatlanul hátrányos a jogosultságok és kötelezettségek meghatározása különösen, ha a szerződésre irányadó lényeges rendelkezéstől eltér, vagy összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával, illetve rendeltetésével (egyetértve hívjuk fel a figyelmet e rendelkezés kritikájára és az ehhez kapcsolódó módosítási javaslatra: Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései, HVG-ORAC, Budapest, 2001., Harmadik fejezet).
A jóhiszeműség követelményének való megfelelőség megítélése e rendelkezések kapcsán is az egyik legnehezebb kérdés, mert bizonytalan tartalmú standard alkalmazását jelenti. A jóhiszeműség követelménye jogrendszerenként eltérő értékeket hordoz, és mivel közösségi szintű jog belső jogba való beültetéséről van szó, a jóhiszeműséget a belső jog részévé vált jogszabály alkalmazása során sem az adott jogrendszer esetleg már kialakult szempontjai szerint kell megítélni. Ez megbontaná a jogalkalmazás egységét, és a jogközelítés (harmonizáció) meghiúsulását jelentené. Az Irányelv bevezető rendelkezései között ad szempontokat, és talán kicsit többet is a jóhiszeműség megítéléséhez. Eszerint a jóhiszeműség elbírálása során figyelemmel kell lenni a felek szerződési pozícióinak erősségére, arra, hogy a fogyasztónak fűződött-e fokozott érdekeltsége a szerződés megkötéséhez, illetőleg hogy a szerződés tárgya az ő különleges kívánságára készült-e. Az irányelv szerint a jóhiszeműség követelménye megvalósultnak tekinthető, ha a fél tisztességesen és méltányosan eljárva, a másik fél törvényes érdekeit szem előtt tartva köt szerződést. Ezen iránymutatások ellenére sem állíthatjuk azonban, hogy a jóhiszeműség követelményének bármilyen tartalmi meghatározását az irányelv nyújtaná. A bizonytalanságot várhatóan majd az Európai Bíróság gyakorlata tudja csökkenteni.
Mindezt a Szentiványi Iván által elemzett három üzletszabályzati kikötés kapcsán is végiggondolva - azzal a fenntartással, hogy az eset összes körülményeit nem ismerjük - a következő megállapításokra juthatunk. Egyik üzletszabályzati rendelkezés sem kivétel a Ptk. 209. § (1) bekezdése és a 209/A. § által biztosított megtámadási lehetőség alól. Megtámadásuk tehát nem kizárt. Ezért szükségtelen az Épt. és a Hpt. Szentiványi Iván által javasolt módosítása. Ennek megvalósulása egyébként a szükségtelen párhuzamos szabályozás folytán a jogalkalmazásban csak zavarhoz vezetne.
Mindhárom kikötés a megbízás adásával kapcsolatos kockázatokat telepít úgy, hogy azokat egyoldalúan a szerződő félre hárítja. Ennél fogva kétségtelenül egyoldalúan hátrányosak a szerződő félre. E hátrány indokolatlanságának megítélése során először azt érdemes vizsgálni, hogy a Ptk. által kiemelt kritériumok valamelyike megvalósul-e: a szerződésre irányadó lényeges rendelkezéstől eltérnek-e, összeegyeztethetetlenek-e a szerződés tárgyával, illetve rendeltetésével, vagy más okból egyoldalúan és indokolatlanul hátrányosnak tekinthetők-e. Álláspontunk szerint a kikötések egyike sem tekinthető olyannak, mint ami a szerződés tárgyával, rendeltetésével össze nem fér, egyik sem veszélyezteti a szerződés céljának elérését. Amíg nem nevezünk meg olyan jogszabályt, amelynek lényeges, a szerződésre vonatkozó rendelkezésétől a kikötés eltérne, Ptk. 209/B. § (2) bekezdésében kiemelt első feltétel sem tekinthető megvalósultnak. Az indokolatlanság vizsgálata során a kiemelt kritériumokon is túllépve, lényeges szempont lehet az, hogy a szolgáltató e megbízás-adási módok mellett biztosít-e az ügyfél számára biztonságos(abb) alternatív megoldást.
Ennek tükrében véleményünk szerint az A-val jelölt szerződési kikötés (amely befektetési szolgáltató részére telefonon adott megbízás esetén a félreértésből eredő kockázatokat az ügyfélre telepíti) nem tekinthető indokolatlanul hátrányosnak akkor, ha az ügyfél megállapodhat a befektetési szolgáltatóval abban, hogy a szolgáltató csak személyesen és írásban fogadhat el tőle megbízást, telefonon vagy szóban viszont nem. Ha a szerződő fél tudatosan (a lehetőségek és kockázatok ismeretében) választ számára kényelmesebb és nagyobb mozgásteret nyújtó, de kockázatosabb (és ezért hátrányos) lehetőséget, a hátrány nem tekinthető indokolatlannak. Így a jóhiszeműség vizsgálatára sem kell, hogy sor kerüljön. E kikötés kapcsán meg kell jegyeznünk azt is, hogy az Épt. 71. § (1) bekezdése a befektetési szolgáltatóval kötött szerződésre alakszerűséget (írásba foglalást) ír elő. Az üzletszabályzatok - élve a befektetési szolgáltatási tevékenységet folytató gazdálkodó szervezet üzletszabályzatának kötelező tartalmi elemeiről szóló 205/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet 3. §-a által is biztosított lehetőséggel - ezt telefonon, telefaxon vagy egyéb elektronikus úton adott megbízás esetén utólagos írásba foglalásként kezelik. Valójában a mai napig legalábbis publikusan - nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy az Épt 71. § (1) bekezdésében a befektetési szolgáltatóval kötött szerződésre előírt alakszerűség (írásba foglalás) elmaradása a Ptk. 217. § (1) bekezdése alapján a szerződés érvénytelenségét kell-e, hogy eredményezze.
Hasonló gondolatmenet alkalmazható a C-vel jelölt esetben is, amely üzletszabályzati rendelkezés faxon küldött számla feletti rendelkezésre biztosít lehetőséget azzal, hogy a számlavezető az aláírás azonosításával kapcsolatos általános előírások szerinti kötelezettsége alól mentesül. Eszerint ha az ügyfél megállapodhat a számlavezető pénzintézettel akként is, hogy a pénzintézet faxon (telefonon) adott megbízást nem fogadhat el, és a számláról az ügyfél csak személyesen és írásban rendelkezhet, a faxon (telefonon) adott megbízás lehetőségével együtt járó, az ügyfelet terhelő nagyobb kockázatból eredő hátrány nem tekinthető indokolatlannak. Ezért itt sem szükséges a jóhiszeműség vizsgálata.
A B-vel jelölt rendelkezés esetén az A és C kikötésnél alkalmazott gondolatmenet csak korlátozottan alkalmazható, mégpedig abban az esetben, ha a pénzintézet egyéb azonosítási lehetőséget is felkínál, de ezzel az ügyfél maga nem kíván élni, indokolatlan hátrányról - ha csak egyéb körülmények ezt nem támasztják alá - nem beszélhetünk. E rendelkezés szerint a bankszámlák feletti írásbeli rendelkezésen a számlavezető vizsgálja, hogy az aláírások megfelelnek-e a részére megadott aláírás-mintáknak, de nem felel az olyan hamis, vagy hamisított megbízás következményeiért, amelynek hamis vagy hamisított volta első ránézésre nem nyilvánvaló. A leírásból nem tűnik ki egyértelműen, hogy a kikötés csak az aláírás valódiságának ellenőrzésére terjed-e ki, de egyéb módon meg kell-e győződnie a számlavezetőnek a személyazonosságról; hogy ha a pénzintézet alkalmazottjának a rendelkező személy azonossága kapcsán kételyei vannak, megtagadhatja (meg kell-e tagadnia), vagy további feltételhez kötheti-e a megbízás teljesítését; áll-e rendelkezésre egyéb azonosítási mód stb. Ez mind befolyásolhatja annak megítélését, hogy ez a kikötés indokolatlanul hátrányos-e az ügyfél számára. E kikötésnél fenntartjuk annak lehetőségét, hogy a szerződés egyéb rendelkezéseire tekintettel is az indokolatlanul hátrányosnak minősüljön az ügyfél számára, és sor kerüljön a gondolatmenetünk szerinti második lépcsőre: a jóhiszeműség vizsgálatára. Ennek során figyelemmel kell lenni az eset fent említett egyedi és szubjektív körülményeire is (felek szerződési pozíciója, szerződéskötéshez fűződő érdekeltség, ki kezdeményezte és miért a szerződéskötést vagy az adott kikötés alkalmazását stb.).
A Ptk. 209/B. §-ának (3) bekezdése szerint a feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát. Mivel ezek jelen esetben előttünk egyik kikötés vonatkozásában sem ismertek, az ekként kiragadott szerződési feltételek vizsgálata szükségképpen csak korlátozott eredményre vezethetett. Arra kívántunk rámutatni, hogy amellett, hogy ezek a kikötések nem tartoznak a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésében megfogalmazott kivétel közé, e szerződési feltételek egyike sem tekinthető önmagában, a szerződés és az eset összes körülményeinek vizsgálata nélkül tisztességtelennek. Mindez természetesen nem jelenti azt sem, hogy a fenti három üzletszabályzati kikötés (az azt tartalmazó szerződés) más okból (alakszerűség hiánya, jó erkölcsbe ütközés, akarathiba stb.) ne lehetne érvénytelen, illetőleg ne lehetne megállapítható, hogy azok az általános szerződési feltételekre vonatkozó egyéb rendelkezések alapján nem lettek része az adott szerződésnek. Fenti vizsgálatunk kizárólag a Ptk. 209-209/D. §-ainak alkalmazhatóságára korlátozódott.
Mindezzel kapcsolatban érdemesnek tűnik még két megjegyzést tennünk. Az egyik az, hogy amint az az irányelv fent hivatkozott 4. cikke második bekezdésének és a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésének összevetéséből kitűnik, az irányelv e rendelkezésének beültetése nemcsak pontatlan, de hiányos is. A magyar jogalkotó feltehetően a Ptk. 201. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezésre, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékaránytalanságára alapított megtámadási lehetőségre tekintettel az irányelvben megfogalmazott másik kivételt, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányosságának vizsgálatát, nem építette be a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésébe. A jelenlegi szabályozás mellett - az árban való tévedés kapcsán követett bírói gyakorlattal azonos gondolatmenetet követve - lehet azzal érvelni, hogy a kivételkénti megfogalmazás felesleges, mert a Ptk. 201. § (2) bekezdésében megfogalmazott megtámadási jog lex specialis a tisztességtelen szerződési kikötések megtámadhatóságához képest, ezért a 209-209/D. §-ok alkalmazása kapcsán a tisztességtelenségi felülvizsgálat eleve kizárt. Egyrészt azonban ez a megközelítés a Ptk.-ban törvényi alátámasztást nem kap, másrészt pedig csak addig követhető, amíg a 201. § (2) bekezdésében foglalt megtámadási jog a Ptk.-ban szerepel. Ezen érvénytelenségi ok esetleges megszüntetése esetén fennáll az a lehetőség, hogy jogpolitikai szempontból nemkívánatos módon térhet vissza a tisztességtelenségi kontroll köntösében az értékarányosság felülvizsgálata a nem fogyasztói szerződésekben is. Ezért is - Vékás Lajossal egyetértve - feltétlenül szükségesnek tartjuk a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésének kijavítását, és ezzel pontos igazítását az irányelv 4. cikke második bekezdésében megfogalmazott rendelkezéshez (Ezzel kapcsolatban bővebben: Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései, HVG-ORAC, Budapest, 2001., Harmadik fejezet). Másik megjegyzésünk az, hogy bár a fő szolgáltatást valamint az ellenszolgáltatást meghatározó kikötéseket a Ptk. a kikötés tisztességtelenségére alapított megtámadás alóli kivételként kezeli, álláspontunk szerint annak akadálya nincsen, hogy a bíróság ezeket, a szerződés egyéb kikötéseinek tisztességességét vizsgálva figyelembe vegye.
Ahogy ezt az összefüggést Szentiványi Iván is helyesen emelte ki, mindhárom tárgyalt kikötés érvényességét (hatását) a Ptk. 314. §-a szempontjából is vizsgálni kell, hiszen azok a befektetési szolgáltató, illetőleg a pénzintézet szerződésszegésért való felelőssége korlátozásaként is felfoghatók.
A felelősségkorlátozás lehetőségét kogens szabályokkal korlátok közé szorító szabályok alkalmazásának egyik általános problémája valóban a felek jogait és kötelezettségeit meghatározó (definitív) rendelkezések és a szerződésszegésért való felelősséget korlátozó kikötések egymástól való elhatárolása. Mivel a felelősségkorlátozás fogalmát a Ptk. nem határozza meg (megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy használható definíciót aligha lehetne alkotni, ilyen törvényi fogalommal jellemzően külföldi jogrendszerek sem dolgoznak), ez teljes egészében a gyakorlat feladata.
A jogokat és kötelezettségeket meghatározó (definitív) rendelkezések és a szerződésszegésért való felelősséget kizáró, illetőleg korlátozó kikötések közötti különbségtételt nehezíti, hogy céljuk azonos: végső soron a szerződő fél kötelezettségének határait vonják meg. A felelősséget kizáró és korlátozó kikötések valamint a fél jogait és kötelezettségeit meghatározó rendelkezések között ezért elsősorban nem lényegüket tekintve, hanem formai szinten lehet különbséget tenni. A különbség formai szinten csak abban ragadható meg, hogy a szerződésszegésért való felelősséget kizáró, illetőleg korlátozó kikötések szerződésszegés esetén megfosztják a másik felet valamely jogától, amellyel ő a kikötés hiányában, a szerződésszegés folytán élhetne, míg a definitív kikötések egyszerűen megállapítanak valamely kötelezettséget, így eleve megakadályozzák a felelősség keletkezését.
A probléma egyrészt általános kérdésként, másrészt pedig a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993. EEC irányelv implementálása kapcsán vetődik fel. A probléma általános annyiban, amennyiben el kell dönteni, hogy egy vizsgált szerződéses rendelkezés a felelősségkizárás szabályainak alkalmazási körébe tartozik-e vagy sem. Bizonyos helyzetekben lehet ugyanis azzal érvelni, hogy a vitatott szerződéses rendelkezés nem a fél szerződésszegésért való felelősségét korlátozza, csupán kötelezettségeinek határát vonja meg. Ebben az esetben pedig nem vonatkoznak rá azok a szabályok, amelyek a felelősségkorlátozást tiltják, illetőleg feltételhez kötik. Az irányelv szempontjából pedig azért is felmerül ez a kérdés, mert az irányelv fent is említett 4. cikkének 2. bekezdése szerint a szerződés fő szolgáltatását meghatározó kikötésre, valamint az ellenszolgáltatás értékarányosságára nem kell kiterjeszteni a tisztességesség vizsgálatát, ha ezen kikötések megfogalmazása világos és egyértelmű.
A szerződésszegésért való felelősséget kizáró és a szerződéses kötelezettségeket meghatározó kikötések közötti különbségtétel az elhatárolási és definiálási nehézségek (meg kellene adni a felelősségkorlátozó kikötés fogalmát) miatt könnyen vezethet a felelősségkorlátozás lehetőségeinek határait megvonó jogszabályi korlátok megkerüléséhez, az ilyen szabályozás mögött meghúzódó jogpolitikai célok meghiúsulásához. Olyan megoldás alkalmazása, amely a szerződéses kötelezettségeket meghatározó rendelkezések egy részét is - tekintettel arra, hogy hatásuk azonos - bevonná a felelősségkorlátozás fogalmi körébe, és ezzel alávetné a 314. §-ban foglalt tilalomnak és tesztnek, álláspontom szerint helytelen lenne. Ez bizonytalanságra vezetne, nehezen lenne összeegyeztethető a 314. § szövegével, veszélyeztetné a szerződési szabadság elve valamint a 314. § mögött meghúzódó jogpolitikai célt, és a 314. §-ban foglalt rendelkezést - mivel gyakorlatilag valamennyi szerződéses rendelkezés esetén fennállna a 314. § alkalmazási körébe vonás lehetősége - olyan funkcióval (általános szerződési egyensúlyi kontrollal) ruházná fel, amelyre az alkalmatlan. Ezt a szerepet a Ptk. egyéb rendelkezései (az uzsorás, a nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütköző illetőleg a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékaránytalanságával kötött szerződés érvénytelensége vagy a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötések kontrollja) hivatottak betölteni.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy nyitva áll a lehetőség például arra, hogy a bíróság a kötelezettséget meghatározó kikötést - ha ez az eset összes körülménye alapján megállapítható - jogszabály megkerülésére irányulóként a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmisnek nyilvánítsa. Emellett szóba jöhet az uzsora (Ptk. 202. §), illetőleg a nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütközés [200. § (2) bekezdés] miatti érvénytelenség is. Ha a felelősségkizáró kikötést általános szerződési feltételben vagy fogyasztói szerződésben alkalmazzák, a Ptk. 209/B. §-ában megfogalmazott tisztességességi teszt - feltéve, hogy a vitatott kikötés nem a szerződés fő tárgyát határozza meg - a Ptk. 209. és 209/A. §-aira alapított megtámadás keretében alkalmazható, hiszen az nem korlátozódik a felelősségkorlátozásra, hanem a szerződéses kikötések tágabb körére vonatkozik. Ezek a rendelkezések álláspontunk szerint megfelelő védelmet nyújtanak, helyes alkalmazásuk teljes mértékben szükségtelenné is teszi a felelősségkorlátozás fogalmának kiterjesztő értelmezését, sőt: alkalmasak is arra, hogy a felelősségkorlátozás lehetőségét megszorító szabályok funkcióját átvegyék.
A fenti három szerződési feltételt a 314. § alkalmazandósága szempontjából is vizsgálva elemzésünket közelebbről a C szerinti kikötésre korlátozzuk. Ennek oka az, hogy az ennek kapcsán kifejtett gondolatmenetünk megfelelően alkalmazható lesz az A és B szerinti kikötésekre is, azok külön elemzése minőségi többletet nem eredményezne. A C szerinti kikötés a Ptk. 314. §-ának alkalmazása szempontjából a faxon küldött számla feletti, hamis vagy hamisított aláírással történő rendelkezés teljesítéséért való felelősség kizárásaként értelmezhető. Annak érdekében, hogy tárgyunktól ne kelljen jelentősen eltérnünk, abból indulunk ki, hogy a Ptk. 314. §-a (1) bekezdésében a szándékos, súlyos gondatlansággal, bűncselekménnyel okozott, továbbá az életet, testi épséget, egészséget megkárosító szerződésszegésért való felelősség kizárását tilalmazó szabályt a felelősség korlátozására is megfelelően ki kell terjeszteni [hogy ez egyébként mennyire nem egyértelmű, világosan látszik például a Ptk. Gellért György által szerkesztett kommentáljanak (A Polgári Törvénykönyv magyarázata, szerk. Gellért György, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) a 314. §-hoz fűzött szövegéből is].
Mivel a vizsgált jogviszonyok és kötelezettségek körében az életben, testi épségben, egészségben okozott károk előfordulása nem valószínű, praktikusan elsősorban két kérdés okoz problémát. Az egyik a súlyos és az enyhe gondatlanság határainak megvonása, a másik pedig az, hogy mi tekinthető a felelősség korlátozásával okozott hátrány kiegyenlítésének.
A súlyos és enyhe gondatlanság határa azért lényeges, mert az enyhe gondatlansággal okozott szerződésszegésért való felelősség kizárható és korlátozható (feltéve, hogy a fél az ezzel okozott hátrányt kiegyenlíti), míg a súlyos gondatlansággal okozott szerződésszegésért való felelősség nem korlátozható és nem zárható ki érvényesen. Ez utóbbi tilalom tulajdonképpen kétféleképpen érvényesülhet. Ha a szerződés kifejezetten súlyosan gondatlan szerződésszegésért való felelősséget zár ki, úgy a kikötés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján, mint jogszabályba ütköző semmis lesz. Ha a szerződés megfogalmazása olyan, hogy a kötelezettség enyhe vagy súlyos gondatlansággal való megszegésére is vonatkozhat, a kikötés adott esetben való érvényesülése valóban csak a szerződésszegés bekövetkeztekor derül ki, és a vétkesség fokától függ majd.
Ez azonban nem a kikötés érvényességének utólagos megítélését jelenti, csupán annak megállapítására vezet, hogy az adott esetre, a szerződés súlyosan gondatlan megszegésére a felelősségkizárás törvényi tilalom folytán nem terjed ki. A súlyos és az enyhe gondatlanság elhatárolása túlnyomórészt a bírói gyakorlat feladata. Egzakt, a gyakorlat számára is használható elméleti megfogalmazása oly mértékben haladná meg a jelen írás kereteit, hogy azt megkísérelni sem tudjuk.
A Ptk. 314. § (2) bekezdése az (1) bekezdés által nem tilalmazott körben (ide tartozik a vizsgált kikötések szempontjából elsősorban releváns, nem bűncselekménnyel, enyhe gondatlansággal való szerződésszegéssel, vagyonban okozott kár) lehetővé teszi a szerződésszegésért való felelősség kizárását vagy korlátozását, de csak azzal a feltétellel, hogy a felelősség korlátozásából vagy kizárásából eredő hátrányt az ellenszolgáltatás megfelelő csökkentése vagy egyéb előny kiegyenlíti.
Általánosan elfogadott, hogy a Ptk. 314. § (2) bekezdésének alkalmazási körében a felelősségkorlátozásból eredő hátrány kiegyenlítése akkor teszi jogszerűvé a felelősség korlátozását - azaz az ellenszolgáltatás akkor megfelelő, illetőleg az egyéb előny akkor alkalmas a hátrány kiegyenlítésére ha arányos azzal a hátránnyal, amely a felelősségkorlátozásból ered. Az arányosságot a szerződéskötés időpontjához képest kell megítélni. Azaz, nem a szerződésszegéssel utóbb ténylegesen keletkezett kárral (hátránnyal) kell arányosnak lennie, hanem azzal a kockázattal, amit a felelősségkorlátozás a másik fél számára a szerződéskötés időpontjában jelent. Az is nyilvánvaló, hogy a hátrány megfelelő kiegyenlítésének csak az egyik, de nem kizárólagos módja lehet az ellenszolgáltatás megfelelő csökkentése.
Mindezek után a fent említett, C-vel jelölt, szerződésszegésért való felelősséget kizáró kikötésként értelmezett üzletszabályzati rendelkezés értékelése a Ptk. 314. §-ának alkalmazása szempontjából álláspontunk szerint a következő. A faxon adott megbízás lehetősége az ügyfél számára biztosít a normálisnál rugalmasabb és gyorsabb ügyintézési módot. Ezzel egyidejűleg a bank részéről szükségszerűen csökken az aláírás származása ellenőrzésének lehetősége, ami az ügyfél számára előnyösebb ügyintézési mód szükségszerű velejárója. A rugalmasabb és gyorsabb, ezáltal az ügyfél számára költségkímélő ügyintézés álláspontunk szerint felfogható olyan előnynek, amely a bank aláírás-vizsgálattal kapcsolatos felelősségkizáró kikötéséből eredő hátrányt kiegyenlíti. A felelősségkizáró kikötés tehát érvényes. A felelősségkizárás azonban nem terjed ki arra az esetre, ha a pénzintézet alkalmazottja az aláírás hamis vagy hamisított voltát súlyos gondatlansága miatt nem ismerte fel. A kikötés nem értelmezhető kiterjesztően sem, azaz csak arra az esetre vonatkozik, ha a bank a hamis vagy hamisított aláírás e jellegének fel nem ismerése miatt teljesít az ügyfél által nem, vagy más tartalommal adott megbízást. Arra az esetre, ha a faxon adott megbízást a bank nem annak tartalma szerint teljesíti, ez a felelősségkizáró kikötés nem terjed ki. ■
Visszaugrás
