Háborúkról írni egyszerre népszerű és népszerűtlen vállalkozás. A háborúk kitörése előtt háborúról írni felelőtlenség, a háború befejezését követően pedig könnyű ujjgyakorlat. De miként lehet írni a háborúról a két időpont között, amikor a háború elvileg befejeződött, de még folyamatosan tart?
Csapody Tamás tanulmányokat és publicisztikai írásokat tartalmazó kötete egyszerre szól egy már befejezett, de még sokáig tartó balkáni háborúról és egy be nem befejezett, csak formájában változó iraki háborúról. Akárhonnan nézzük is a történéseket, benne vagyunk a háborús folyamatban csakúgy, mint a világ egésze és a változó szereposztásban háborúzó felek.
A kötet címválasztása, valamint szivárványszínű külseje egyértelműen a nemzetközi háborúellenes mozgalomhoz köti a művet. A kötetben szereplő tanulmányok számba veszik az iraki háború indokait, és a magyar, valamint nemzetközi háborúellenes tiltakozások történetét és formáit. A szociológiai és politológiai szempontú, mozgalomtörténeti elemzések képet adnak Jugoszlávia bombázásának és Irak megtámadásának eseményeiről is, de a szerző elsődlegesen az erre adott civil reakciókat és megmozdulásokat, a háborúkat pártoló ellenmozgalmakkal és a hatalommal vívott mozgalmi és közjogi küzdelmeket írja meg. A kötet végén szereplő kronológia is a háborút ellenző magyar és nemzetközi csoportok megmozdulásainak gyűjteménye és nem a háború hivatalos krónikája.
A címválasztás és a kötet kiállítása azonban nem fedi teljesen a tartalmat. A mű ugyanis taglalja Magyarország és a NATO kapcsolatát, a 2002-ben kormányra került honvédelmi vezetés tevékenységét, a békemissziók szerepét és a civil lét problémáit. A könyv története tehát 2002 közepén kezdődik és 2004 tavaszán fejeződik be, ezzel is érzékeltetve a dolgok folyamatos alakulását és a háborúba sodródás kevésbé látványos eseményeinek összefüggéseit.
A tematikai, műfaji és időbeli sokféleség azonban itt még nem ér véget, mivel a könyv végén hosszú interjú olvasható a szerzővel. A személyes hangú párbeszédből megismerhetők a kutatói és a mozgalmi életút fontosabb állomásai. Mindez persze nem ad választ arra a kérdésre, hogy háborúkról írni felelőtlenség-e vagy csak ujjgyakorlat, de arra talán igen, hogy miért is lehet vagy kell ezt megtenni.
A huszonöt éve elhunyt Bibó István, a XX. század egyik legnagyobb demokrata politikai gondolkodója csupán néhány évig lehetett egyetemi tanár. 1942 és 1949 között tanított a szegedi egyetemen, amely a második bécsi döntés után a román közigazgatás visszatéréséig Kolozsvárott működött. Egyetemi előadásai több tantárgyat is felöleltek, elsősorban jogfilozófiát, szociológiát, állambölcseletet, politikatudományt és nemzetközi közjogot. Előadásai hallgatóinak jegyzeteiben maradtak fenn, ezekből rekonstruálta azokat Dénes Iván Zoltán, Balog Iván és Tóth László Dávid a Debreceni Egyetem kiadásában most megjelent kötet számára.
Bibó 1942 tavaszán Kolozsvárott a XX. század jogbölcseletéről tartott magántanári előadássorozatot, a gazdaság és a jog viszonyát, Marx és Stammler szemben álló nézeteit vizsgálva. Előadásában arra a következtetésre jutott, hogy bármennyire is laposnak és közhelyszerűnek tűnhet, a gazdaság és a jog kölcsönösen határozzák meg egymást. Elemezte a normatív pozitivisták, főként Kelsen nézeteit és hatását is. Az 1946-ban a szegedi jogi kar esti munkástanfolyamán tartott szociológiai előadásai Horváth Barna társadalomfelfogását tükrözve fejtik ki a fontosnak tekintett alapvető kategóriákat, így a harc és a társadalmi együttműködés, a társadalmi szerkezet, az érdek, a szabadság, a kényszer és a jog fogalmát. Ez utóbbi kategóriák módot adtak Bibónak, hogy összefoglalja e tárgyban korábban kifejtett nézeteit. Az előadások rövid általános tudományelméleti bevezetővel kezdődnek, amit feltehetően a tanfolyam jellege tett szükségessé.
A kötet legterjedelmesebb részét Bibó István politikatudományi előadásai teszik ki, amelyeket szintén Szegeden tartott 1946-47-ben. Noha Bibó vizsgálja a politikai eszmék történetét, mai felfogásunk szerint valójában állambölcseleti előadásokról van szó. Amint erre Balog Iván rámutat, Bibó különös figyelmet szentel annak, hogy megvilágítsa, milyen hosszú ide-
- 133/134 -
ig tartó társadalmi folyamatok alapozzák meg azokat az államberendezkedéseket, amelyek a szabadságot védő intézményeik révén évszázadokon át a mindennapi élet gyakorlati jelenségévé tették a hatalom humanizálását, amely Bibó politikai gondolkodói tevékenységének legfontosabb eleme.
Bibó Istvánnak a szegedi egyetemen 1946-47-ben tartott nemzetközi jogi előadásaira azért kerülhetett sor, mert Buza László, a nemzetközi jog nyilvános és rendes tanára ebben az időben még Kolozsvárott maradt, hogy ott, a román közigazgatás visszatérte után, személyében jelenítse meg a magyar nyelvű jogi felsőoktatást. Bibó előadásai, amelyek bevezetőnek tekinthetők a nemzetközi jogba, szellemtörténeti jellegűek. Bibó felfogásában a nemzetközi jogi normák gyakorlati érvényesülését a korszellem és a nemzetközi hatalmi realitások határozzák meg. A nemzetközi jogot a keresztény közösségi szellemen alapuló, közös európai kultúra ihlette, amelynek a létrejöttéhez azonban szükség volt egymástól elkülönült államokra és a közöttük lévő egyensúlyra. Bibó részletesen tárgyalja az európai nagyhatalmi rendszer történetét és sajátosságait, a nemzetközi jog diplomáciatörténeti és ideológiai hátterét, és viszonylag rövid terjedelemben ismerteti annak alapfogalmait.
Ami a nemzetközi jog jogi jellegét illeti, Bibó csupán röviden nyilatkozik meg ebben a kérdésben. Gondolatai úgy értelmezhetők, hogy egyrészt pozitív moralitásnak tekinti a nemzetközi jogot, "a nemzetközi jogász erőfeszítése az erkölcs védelmében hasonló a középkori papok erőfeszítéseihez", mondja. Másrészt megállapítja, hogy mivel a nemzetközi jog közösségközi jellegű és súlypontja nem a szankciókon van, a nemzetközi jog "másként" jog. Az előadássorozat legfontosabb vizsgált kérdése, amelyet az európai államközösség átalakulásával összhangban tekint át, a háborúk és az arra vonatkozó nemzetközi jogszabályok. Bibó a vesztfáliai béke és a Napóleon hatalomra lépése közötti korszak nemzetközi jogát olyannak tekinti, amely sikerrel korlátozta a háborút, megvalósítva Vattel eszményét, aki szerint az államoknak béke idején minél több jót, míg háborúban minél kevesebb rosszat kell tenniük egymásnak. Napóleon találta fel a céljában és módszereiben totális háborút, amely az első, de különösen a második világháborúban teljesedett ki. Bibó az ENSZ alapokmányában található, az erőszak alkalmazásának teljes tilalmát kimondó nemzetközi jogi alapnormát irrea-lisztikusnak ítéli, amellyel a nemzetközi jogot lehetetlen feladat megoldására kötelezték, helyette a háború korlátozását és humanizálását tartja megvalósíthatónak. Az előadássorozatban számos egyéb érdekes és értékes megállapítás található, amely tükrözi Bibó István nagyobb műveiben kiérlelt gondolatait: ilyen például az, hogy a bécsi kongresszus kapcsán rámutat: a legitimitásra hivatkozás a tárgyalások során a legyőzött fegyvere; illetve a nemzetközi intézményekkel összefüggésben azt állítja, hogy azok működésnek kulcsa a közös politikai kultúra vagy a nagyhatalmak közötti egyensúly lehet.
Szentpéteri István professzor jegyzetei alapján maradt meg Bibó Istvánnak a szegedi egyetemen 1947-48-ban tartott speciális kollégiumai anyaga, amelyeket egyes politikaelméleti kategóriáknak - így a demokráciának és szocializmusnak, a szabadságnak, a legitimációnak és a fasizmusnak -, továbbá bizonyos államelméleti problémáknak, a képviseletnek, az önkormányzatnak, a modern államelméleti tanoknak szentelt. Különösen érdekesek a legitimáció témaköre kapcsán kifejtettek, többek között azért is, mivel Bibó a francia forradalomra utalva rámutat: az átmeneti diktatúra állandóvá válhat, s ezt az előadás történeti körülményei közepette félelmetesen aktuálisnak érezhettek egyes hallgatók.
Amint bevezetőjében Dénes Iván Zoltán megállapította, Bibó István egyetemi előadásai tudományos életművének nem a legkiválóbb darabjai, azt könyvei és tanulmányai jelentik. Mégis, tehetjük hozzá, megjelenésük jelentős esemény, hiszen nem csupán Bibó István gondolati fejlődésének hű tükrei, de rendkívül gazdag ismeretanyagot dolgoznak fel, egykori előadójuk - itt dicséretre aligha szoruló - szellemi színvonalán, de jól érthető formában. A kötetben közölt előadások szövegét Balog Iván értő elemzése egészíti ki. A kötet közli Berki Róbertnek, a magyar származású angol politológusnak az egész bibói életművet áttekintő tanulmányát is.
Takács Judit doktori disszertációjából született ez a könyv, amely magyar nyelven a legrészletesebben tárgyalja a homoszexualitás és a társadalom kapcsolatát. Alapos szakmunka, úgyhogy a szociológiai szaknyelv ismerete nélkül csak felületes kirándulást tehetünk a szövegben. A szerző változatos módszerrel igyekezett feldolgozni a témát, a fogalomelemzéstől a jogi környezet feltárásán keresztül az interjúkig. E vizsgálódások alapján arra jut, hogy a homoszexualitás univerzálisan fellelhető viselkedéstípus, azonban mint iden-
- 134/135 -
titásképző tényező, a modernitás jellegzetes terméke. A későbbi időszakból visszatekintve viszont megkérdőjelezhető a homoszexuális identitások létjogosultsága. A társadalmi viszonyok átalakulásával ugyanis fokozatosan eltűnnek a különböző szexuális gyakorlatok társadalmi jutalmazása, illetve büntetése révén elkülönülő homoszexuális létformák lényegi különbségei, és így egyre több helyütt lehetünk tanúi annak, hogy a homoszexualitás elveszti identitásképző funkcióját. Takács Judit szerint a mai Magyarországon a homoszexualitás identitásképző tényezőként való működése azt jelzi, hogy a magyar társadalomban az egymást kizáró monolitikus identitásminták az uralkodók, melyek esetenként komolyan veszélyeztethetik az egyének társadalmi boldogulását. A homoszexuális identitás tehát elsősorban a megbélyegző társadalmi megkülönböztetés, a gyakorlati életben is megtapasztalható hierarchikus elkülönítés termékeként értelmezhető. Ez a jelenség tekinthető az egyéni különbözőséghez való jog elutasításának társadalmi tüneteként.
Ludassy Mária nagyon boldog lehet, kollégái és tanítványai nagyon megbecsülik és szeretik őt, ugyanis nagyon gondosan szerkesztett és egyedülállóan gazdag könyvet állítottak össze hatvanadik születésnapja tiszteletére. Ludassy Mária filozófiatörténész, a liberális filozófiai hagyomány közvetítője, a francia felvilágosodás és a francia forradalom eszmetörténetének és politikai filozófiájának kutatója, emellett Hobbes, Hume, Rousseau és Voltaire műveinek gondozója. A tiszteletére Dénes Iván Zoltán által szerkesztett könyvben a magyar politikai filozófia színe-java képviselteti magát. A kötet szorosan kötődik Ludassy filozófiatörténeti munkásságához, a fejezetcímeket Ludassy egy-egy könyvének címe adja.
A felvilágosodások fejezetben a Rousseau, Kant, Burke és Chateaubriand műveivel foglalkozó tanulmányok a felvilágosodás sokszínűségét próbálják bemutatni. A francia felvilágosodás kritikája ugyanis nem jelent egyben szembefordulást a felvilágosodással. Horkay Hörcher Burke tanulmányában például azt próbálja bizonyítani, hogy "a franciás túlzásokkal képviselt szisztematikus racionalizmus alternatívájaként felvázolt angol történeti racionalizmust ne egyfajta felvilágosodás-ellenességként értelmezzük, hanem egy alternatív felvilágosodás koncepció megnyilvánulásaként".
A politikai modernitás problémaival, ezen belül is elsősorban a szabadság és egyenlőség kérdésével foglalkozik a második fejezet. Csepeli Réka tanulmánya a centralisták és a francia liberálisok szellemi rokonságát mutatja be. Miként lehet megvalósítani az egyenlőség eszméjét anélkül, hogy a szabadságot az egyenlőség uralma alá rendelő "többség zsarnokságának" csapdájába esnénk? Eötvös szerint a modern liberális államfő célkitűzése többé nem a központi hatalom meggyengítése, hanem az erős, szigorúan behatárolt államhatalom tiszteletben tartása. A többség zsarnokságának csakúgy, mint az egyén magánszférájába behatolni kívánó államhatalomnak igazán hatékony módon csakis az egyes hatalmi körök pontos behatárolása vehet gátat.
A harmadik fejezet a morális döntések természetét tárgyalja. Ilyen morális kérdésként vizsgálja meg újra Kis János azt a már többször felvetett kérdést, vajon milyen indokok alapján dönthetett úgy Lukács György 1918-1919-ben, hogy belép a kommunista pártba. A tanulmány két hipotézist állít szembe egymással, a kontinuitás és a diszkontinuitás hipotézisét, hogy végül egy harmadik mellett tegye le a voksot. A kontinuitás hipotézise szerint Lukács döntése nem a semmiből jött, már korábban is azokkal a problémákkal küszködött, amelyekre végül a marxizmusban talált választ. A diszkontinuitás hipotézise szerint viszont a döntés nincs racionálisan megindokolva. Kis János ezekkel szemben a deliberatív hipotézist javasolja, mely szerint Lukács döntése racionális mérlegelés eredménye.
A két világháború között a politikai modernitás liberális intézményrendszere ellen nemcsak a kommunisták intéztek támadást, hanem a különböző nacionalista eszmeáramlatok is. Mindezek az ideológiák, mint Trencsényi Balázs kiemeli, a politikai intézményrendszer krízisében gyökereztek és a modernitás elleni, de a modernitáson belüli lázadásként foghatók fel.
Milyen kapcsolat van az egyéni moralitás és a jó polgárság között? Lehet-e egy rossz ember jó polgára egy jó köztársaságnak? Ezt vizsgálja a kötet utolsó tanulmányában Bretter Zoltán is Hannah Arendt Kant előadásai alapján. Eszerint nem szükséges, hogy erkölcsileg jók legyünk ahhoz, hogy jó köztársaság jó polgárai legyünk, ugyanis a köztársaság politikafilozófiájának az alapját nem az egyéni morális ítéletek, hanem a közössé tehető ízlésítéletek képezik. A politikai ítélet analógiája az esztétikából ismerős ízlésítélet, hiszen mindkettőt a nyilvánosság teszi azzá, ami. ■
Visszaugrás
