Jelen tanulmány a "jog és irodalom" megközelítésmódját veszi igénybe, hogy narratológiai eszközökkel[1] vonatkoztassa egymásra a két tudásterületet. Hipotézise, hogy a magyar jogtudomány és a magyar irodalomtudomány kortárs elméleti dilemmáit élesebb fénytörésbe helyezzük, amennyiben "haza és haladás" eszmetörténeti kontextusában, egymás mellett tesszük mérlegre őket. A következőkben megvizsgálom, hogy az irodalom- és a jogtudományban a "haza", illetőleg a "haladás" narratívája[2] milyen értékkészletet hív elő, s ez a hagyományos eszmetörténeti dichotómia miként befolyásolja a tudományos premisszákat.
E dolgozat kereteit túlfeszítené a tétel bizonyítása, ezért kiindulópontnak veszem, hogy a normatív alkotmány és az irodalomtörténet-írás narratívái a magyar művelődéstörténetben a mai napig a jog-, illetőleg a kulturális közösség legfőbb identitásformálói maradtak (ahogyan mindig is azok voltak). Ennélfogva az alkotmány nagyelbeszélése az irodalomtörténet grand récit-jéhez hasonló szerepet tölt be: eposz és tudomány egyszerre. Egyik elbeszélésmód sem tudta azonban kiküszöbölni a teleologicitást, miként mindkét kánon - a jogi és az irodalmi is - ugyanabban az elméleti kelepcében vergődik. Úgy kell fenntartaniuk az értelmezési monopóliumot[3] szavatoló interpretív közösség kohézióját - a jogbiztonságot és az irodalmi műveltséget -, a társadalmi nomosz[4] és a hermeneutikai hüpolépszisz[5] megértőképességét, hogy a minél szélesebb körű demokratikus pluralizmust (jog), illetőleg a szerzői szubjektum/beszélő mind radikálisabb rögzíthetetlenségét (irodalom) juttatják érvényre.
A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
Röviden vázolom, hogy a közösség konstitúciójából egyre kisebb részt kérő, a kulturális emlékezet meghatározásában fokozatosan visszaszoruló irodalom bizonyos problémák kezelésében nagyon is "jogias" szemléletű. Előíró jelleggel megköveteli, hogy az értékes költemény a lírai demokráciát képviselje: az irodalomértelmezés a művekből kikényszeríti a költői én megsokszorozódását, disszeminációját. Ahogyan a költői beszédmódokból, úgy a prózapoétikai eszközök közül is a dialogicitás ismérvei szerint válogat a kánon. A regény demokráciáját a fragmentáció, az irónia, az erkölcsi viszonylagosság, a poliperspektivitás, az antimimetikusság és a fonocentrikusság etalonján mérhetjük le. Mindeközben viszont az irodalmi kánonformálás az irodalmi artworld[6] tekintélyes részét kirekeszti vizsgálódásaiból, mondván, nem felel meg a posztmodern esztétikai viszony támasztotta követelményeknek. Ekként az irodalomtudomány minél inkább függetlenítené magát évszázados társadalmi funkciójától - sőt szabadítaná fel magát annak kötöttségei alól -, annál inkább egy bizonyos ideológia alá rendeli normaképző szempontjait, amelyet a "nyelvi fordulat" kifejezéssel illet.
Mindazonáltal a jog is hajlamos "irodalmi" karakterének kidomborítására. Az alkotmány morális olvasata, konstruktivista értelmezése (a bírói aktivizmus) a demokratikus pluralizmus, az alapjogiasítás érdekében kész lenne olyan szélsőségesen redukálni a népszuverenitást, hogy az állami parlamentek - sőt az állami entitás mint olyan - hatásköre a "szimbolikus" jogi aktusok meghozatalára korlátozódjék, mert a "szakértelmet" igénylő döntések a szupranacionális/integrációs színtéren is operacionalizálhatók. Ehhez viszont az alkotmánytörténetnek ugyanúgy afféle "fabulát" kell írnia, mint az irodalomtörténetnek. Csakhogy a "szuverenitás nélküli demokrácia" olyan komoly legitimációs válságba kerülhet, amely éppen az eminens polgári és politikai szabadságjogokat sodorja veszélybe. Ahogyan az irodalomtudomány a nemzetközi tudományos eredményeket, a "világirodalmi" ízlésítélkezés sztenderdjeit a nemzeti szempontú irodalomtörténettel szemben, annak meghaladásaként recipiálja, az alkotmányjogelmélet az Európa-jog és az emberijogiasítás szupremáciája révén a nemzeti szuverenitás kategóriáját dekonstruálná. A szükségképpen nemzeti nyelvhez kötött irodalom története természetesen nem vethető össze minden ízében a humanitás általános elveit implementáló jogéval. Előbbi feltétlenül partikulárisabb, utóbbi jóval univerzálisabb. Ám miként a világirodalomtól totálisan elszigetelt nemzeti irodalom sem képzelhető el (hiszen a "sa-
- 36/37 -
ját" és az "idegen" közötti kölcsönhatások a megismerés nélkülözhetetlen kellékei, továbbá kétségtelen, hogy az irodalomfogalom egyetemesen stabil struktúrákat is implikál), a nemzeti önrendelkezés elvét teljesen kiküszöbölő "kozmopolita jog" és "világállam" is az emberiség történelméhez kezdettől fogva kihívást intéző, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt kivitelezhetetlen utópia. Innét nézve a - nem feltétlenül goethei értelemben vett - Weltliteratur és a - nem feltétlenül kanti értelemben használt - ius cosmopoliticum korántsem tekinthetők a posztmodern állapot, a gazdasági és politikai cselekvők radikális interdependenciáját okozó posztindusztriális, posztdemokratikus és telematikus társadalom újkeletű kognitív jelenségének.
Tanulmányom a fentiek alátámasztására egy irodalomtudós, Kulcsár Szabó Ernő és egy alkotmányjogász, Jakab András elméleti előfeltevéseit rekonstruálja.
A mai irodalomtudomány értelmezési keretei nagyjából az 1980-as évek második felében alakultak ki[7], mert annak beszédmódját ekkor kezdte radikálisan átformálni a kortárs nyugati filozófiák recepciója; a költészettörténetről és a "prózapoétikai fordulatról" a korábbiaktól eltérő nyelven szólottak. Ezt a változást a tudósok a primer irodalomban jellemzően Esterházy Péter[8], Nádas Péter[9], Hajnóczy Péter[10], illetőleg Tandori Dezső[11], Petri György[12], Oravecz Imre[13] indulásához, hagyományfelfogásához és nyelvszemléletéhez kötik. A mai magyar irodalomtörténet-írás - amely bizonyos szempontból szintúgy "kortárs" - elhatárolja magát - afféle "tudományosság előtti" korszakként - az 1980-as/'90-es éveket megelőző irodalmi beszédmódoktól; egyszersmind az irodalom történetét a jelen "paradigmatikus kódjából" visszamenőlegesen konstituálja, azt tételezve értékesnek, ami a jellegadóként azonosított kortárs szemléletmód előfutára. Az irodalomtörténészek a klasszikus életműveket retroaktívan is abból a szempontból rubrikázzák, hogy mely alkotói periódusok, opusok tekinthetők "előremutatónak"; a későbbi törekvéseket "megelőlegező" tendenciákat keresik. Szembeötlő, hogy az irodalom tudományos diskurzusában gyökeret eresztettek a "haza" és a "haladás" elbeszéléseinek egymással vitatkozó keretrendszerei. Tanulmányom tézise szerint e két tudományos keret jobban megérthető az eszmetörténeti előzmények következményeként, mintsem a tudományosság és a "pre-szcientista képzetalkotás"[14] közötti különbségtételként. A "nemzeti" fogalma a mai irodalomtudományban afféle mágikus pre-szcientizmust jelöl, amely egy tudományelméleti és egy eszmetörténeti vonatkozást rejt magában. Tudományelméleti szempontból a kutatók az értékmentesség (kritikai racionalizmus) helyett az ideológiakritika pártját fogják: az új irodalmi jelenségek új módszereket követelnek, sőt az új módszerek alkalmasabbak is az irodalomtudomány régi előítéletektől való megtisztítására. Eszmetörténeti szempontból pedig azért látszik alkalmasabb keretnek, mert amíg a "nemzeti" önkényesen a valóságreferencia és az identitás megszilárdításának szolgálatába állítja az értelmezést, addig a posztmodern felismeri a múltat a jelennel összekötő alakulástörténet valódi lökhajtóerejét, valamint a személyes és a közösségi identitás elbizonytalanodását. E két mozzanat mindazonáltal egymást feltételezi: a nemzeti szemléletmód (a haza kódrendszere) azért teljesít rosszul tudományosan, s így nem verifikálható vagy falszifikálható, mert nem képes a múlt és a jelen összekötésére. A múltat azért értelmezi önkényesen, mert csupán a nemzeti identitás konstituálásában látja funkcióját, a jelent pedig azért, mert azt a funkciót kérné rajta számon, amelyet a kortárs irodalom eminensen elutasít: az identitás stabilizálását. Az ún. "kritika-vitában" (1994-95)[15] éleződött ki az az ellentét, hogy immár végérvényesen és egyeduralkodóan felváltja-e, avagy sem, a nemzetközileg is kommenzurábilis, filozófiai kategóriákat mozgósító, tudományos kritikai nyelvhasználat a korábbi, "esztétizáló", "impresszionista", "élményszerű" kritikai nyelvhasználatot, amely - bírálói szerint - szubjektivista és önkényes. Mint látni fogjuk, még egy másik területen is elmarasztalható a korábbi, "tudományosságában" alulteljesítő irodalomértelmezői világkép: mivel az irodalmat főként - és állítólag reflektálatlanul - a valóságábrázoló funkciójában ragadja meg, károsan esszencialista és antidemokratikus, amit a haladás kódrendszere hivatott opponálni.
Amikor azonban e posztmodern szemléletmód irodalomtörténeten dolgozik, immanens ellentmondásba keveredik saját premisszáival. Noha tudományos latolgatásai az irodalom valódi természetét kendőzetlenül fürkészik, egyvalamiről mégsem beszélhet nyíltan: arról az ideológiáról, amely áthidalja azt a kétségtelen összefüggést, hogy a kulturális emlékezet nem állítható elő az irodalom kollektív létmódjának elismerése nélkül. Az "áthidaló megoldást" afféle "antitetikus modellnek" is tekinthetjük (a címkeválasztást a ké-
- 37/38 -
sőbbiekben igazolom). Kulcsár Szabó Ernő "antitetikus modellje" lényegében megkülönbözteti a mibenlétére rá nem kérdező, naiv irodalmat - a primer és a szekunder műveket egyaránt - a megértőképesség problémáival szembenéző valódi irodalomtól[16], amelyet Margócsy István[17] másképpen a magyar irodalom "filozofikusságának" hív, és nyilvánvaló rokonságban áll a magyar irodalmat a világirodalmi tendenciák követésével, a lépés-tartással, illetőleg a felzárkózással mérő Szegedy-Maszák Mihályéval[18]. E modell vallott - a szakmai fogadtatás és a pedagógiai használat alapján - egyértelmű koncepcionális kudarcot A magyar irodalom történetei[19] című, legutóbbi történetírói vállalkozással[20]; tézisem szerint elsősorban annak köszönhetően, hogy kiszolgáltatta magát "haza" és "haladás" eszmetörténeti dichotómiájának.
Kulcsár Szabó immár klasszikus tanulmánya[21] Halász Gábor leleményes kifejezését, "az én hipetrófiáját" átvéve beszél "a fölérendelt személyesség" költészettörténeti szerepéről. Míg Ady, Kosztolányi és Babits még a romantikus és modern individuumfelfogást vallják, József Attila és Szabó Lőrinc már elmozdul "az én perspektíváitól megszabadított személytelenség szólama", "a szöveg autonómiája"[22] felé. Ezt a nyelvfilozófiai fordulatot[23], amely a szemantikai háromszög (jelölő-jelölt-jelentés)[24] csúcsainak egymáshoz való viszonyát problematizálva nyelv és szubjektum, jelölő és jelölt, individuum és közösség egybevágóságának illúzióját adta fe, az irodalomtudós Nietzsche-re vezeti vissza, aki az istenképiség kizárólagosságával együtt belátta, hogy "nem mi vagyunk a művészi világ voltaképpeni teremtői"[25]. Kulcsár Szabó már itt felrója a magyar irodalom "klasszikus modernségének", hogy visszhangtalan maradt a - már későbbi formulája szerint - nyelvi megelőzöttség tételére[26], mely szerint "a szubjektum maga is a nyelv produktuma". Feltűnő, hogy már e korai tanulmányban is pejoratív fogalmak az "impresszionizmus" és az "esztétizmus", sőt még a szecessziós versnyelv is "a szépséget és az esztétikai hatást metafizikai szavatoltságú konvenciónak tekintette"[27]. Ezen csak a kassáki avantgárd, József Attila és Szabó Lőrinc tudtak túllépni, akik Nietzsche örökségét vállalták, valamint felzárkóztak a költő Gottfried Benn és a filozófus Bertrand Russel ismeretelméletéhez. Az a két, egymással összefüggő folyamat, amelyek kimutathatósága és ad absurdum vitele a 20. századi magyar remekművek fokmérője lesz az irodalomtudós egész későbbi munkásságában, itt is nyilvánvalóvá válik: "az én destabilizálása" és "a dialogikus horizontmozgás"[28]. Ha valamiért, hát éppen azért kárhoztatható a két úttörő költő, mert nem ismerték fel kellőképpen a más kultúrák avantgárd törekvéseiben kifejezésre jutó nyelvválságot és feleselgető szemiotikai válságot[29], verseik nem lazították fel a szintaxist, nem szakították meg a folytonos versbeszédet, fenntartották annak "megszólító karakterét"; a "szó a gondolatközlés szolgálatában" álló eszközként túlságosan "beszédszerű maradt". A lineáris célratörés és a homogén verstest ennek okán a fejlődés bizonyos szintjén megrekedt, fixálódott, "a szó alkímiája", "a szó látens egzisztenciája" nem vette át teljesen a beszélő fölött az irányítást.
Kulcsár Szabónak a korai és a klasszikus modernséget vizsgáló tanulmánya után vegyük szemügyre valamely kései, szintúgy emblematikus, költészettörténeti munkáját[30]. Itt már ugyanaz a teleologikusság, konstruált narratíva a líra egyik legklasszikusabb típusát, megszólalásformáját, a szerelmi költészetet dekonstruálja úgy, hogy a korszerű műalkotás az, amelyikben az intimitás közlésének lehetetlensége detektálható. József Attila Magány és Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című költeményében "a vádló kétségbeesés és a szerelmi zsarnokság beszéde annál baljósabb hatású, hogy a megnyilatkozás performatív mozzanata mindkét szövegben fölülkerekedik a közlés konstatív szándékán"[31]. Az irodalomtudós ezután a jog nyelvén beszél tovább arról, hogy "az »ahumánus« üzenet igazságtalansága fölött eltekintő olvasó [...] a törvénykezés technikáit alkalmazva hagyja maga mögött az irodalmi szöveg valóságát"[32]. Csakhogy a jog rendszere nem alkalmas arra, hogy a szöveg "védtelenségét" garantálja. A későmodern szövegeknek ezért az alapvető emberi jogokat (értékeket) tagadniuk kellett, a kritika pedig e nehezen vállalható pozíció tisztázására kényszerült, miközben a vers mégiscsak performatív igényeket támaszt: cselekszi is azt, amit mond. Ezt hívja az irodalomtudós a szubjektum új "antropológiai szituáltságának", mely maga mögött hagyja a "lírai bensőség" és a "vallomásosság" hagyományát. "Az intimitásnak azt a konstrukcióját azonban, amely az összetartozás feltétlenségét az elválasztottságon keresztül teszi láthatóvá, épp saját legotthonosabb irodalmi műfaja, a szerelmi líra képtelen színre vinni"[33]. Mégpedig azért, mert az identitás többé nem nyerhető el; az 'én' immár rögzítetlen. Az irodalomtudós azonban nemcsak egy alkalmasnak látszó értelmezési keretbe helyezi Szabó Lőrinc és József Attila verseit, a korábbi kulturális precedenset[34] mintegy alaposan felülvizsgálva, de a késő-
- 38/39 -
modern (posztmodern) költőtől el is várja, hogy a korábbi ízlésítéletekkel ellentétben e precedenset tartsa irányadónak, attól el ne térjen (jóllehet vég nélkül sorolhatnánk mindazokat a költőket, akik József Attila és Szabó Lőrinc óta a "Más általi ön-megértés"[35] lírai bizonyságtételével érvényesen kísérleteztek).
Érdekes, hogy ez a jelenség az intimitás és az igazságosság konfliktusában tetőzik Kulcsár Szabó szerint. Az emberi jogi normák (jogegyenlőség a párkapcsolatban) nem érvényesülhetnek a személyközi viszonyokban, de nem is tagadhatjuk meg őket teljesen, ha az intimitást fenn akarjuk tartani. A későbbiekben bőven elemzendő, institucionalista morálfilozófust, Rawlst is idézi az irodalomtudós: "ha a privátszférának olyan térnek kellene lennie, amelyben nem érvényesül az igazságosság, akkor ilyen szféra nincsen"[36]. Ide kapcsolja Nietzsche "emberi jogok nincsenek" kinyilatkoztatását is, ami nyilván azt jelenti, hogy az irodalom, ergo a nyelv nem közvetítheti az isteni törvényeket: a természetjog metafizikai alapja kimerült, a nyelv pedig - bár cselekvőképes - nem szubsztancia, hogy efféle tartalmakat hordozzon. Az intimitás nem mondható ki a lírában, ahonnan elvileg performatívan származna, így viszont a pozitív jog világa nem tud valamiféle irodalomban manifesztálódó természetjogra hivatkozni. A bensőségességet felprédálja a jogi státuszú személyek kooperációja, a "külső szabályzás", amely viszont megsemmisül, ha a szerelmi költészet szubuniverzumába hatol. Legalább még egy tényezőt említ Kulcsár Szabó, amely miatt Szabó Lőrinc korszerűvé válik. Az ő költészete ugyanis elmozdul a válságban levő "euroszubjektum" súlyos gondjainak beismerése felé; igaz, odáig még nem jut el. Mindazonáltal egyre inkább a "képiesség komplexitása és intenzitása" helyett "a grammatikai képződés a meghatározó"; a grammatika Paul de Man-féle újfajta retorizálása, mely pátosztalan, végképp elszakad a "romantikus énlírától", a szociális szerepértelmezéstől, az élményszerűségtől, a klasszikus modernségtől. Végső soron "ez a mű tud a szerelmi líra nyelvi lehetetlenségéről", megsemmisíti "a szerelmi líra ideológiáját"[37]. Fölöttébb érdekes, hogy Kulcsár Szabó a költemény szuverenitását a morálfilozófiai konnotációkhoz kapcsolja, így viszont az irodalmat és a jogot egyaránt a nyelvnek kiszolgáltatott diszkurzusnak minősíti. Mivel pedig a nyelv uralhatatlan, szubsztancia nélküli, a jogi igazságosság és az intimitásban keresett identitás, önazonosság nem több illuzórikus ideológiánál. Ez a dekonstrukciós irodalomtudományi attitűd azonban maga is olyan ideológiára épül, mely nemcsak az irodalom-, hanem a jogelméletben is megjelenik: a következő részben fogjuk látni, miként.
Kulcsár Szabó Ernő főműve alighanem A magyar irodalom története 1945-1991[38] című irodalomtörténeti monográfia. Az irodalomtörténet-írás mint foglalatosság, praxis meghökkentő denunciálását mutatja az a megállapítás, amelyből Bezeczky Gábornak a könyv koncepcióját értékelő, egybehangzóan az utóbbi évtized egyik legfontosabb irodalomteoretikus munkájának titulált, nagy port felvert kritikája kiindul[39]. A kritika tézisét ugyanis nem Kulcsár Szabó koncepciójának ellentmondásosságában ragadja meg - pedig voltaképpen mindvégig arról beszél a könyv -, hanem az "irodalomelméleti szakember" és az "irodalomtörténész" praxisai közti különbségben. Bezeczky számára Kulcsár Szabó nem irodalomteoretikus, nem elméletíró vagy az Esterházy Péter című könyv[40] szerzője, hanem hangsúlyozottan irodalomtörténész. Ha a differenciálás ennyire fontos, annak két oka lehet: a par excellence irodalomtudós nem vállalkozhat irodalomtörténet-írásra, vagy pedig a irodalomtudós gyakorlata in concreto nem egyeztethető össze az irodalomtörténészével. Bezeczky inkább az utóbbit bizonyítja, éspedig alapvetően három szempontból. Kulcsár Szabó irodalomtörténeti "meséjének", fabulájának, narratívájának főhőse a "posztmodern irodalom", amelyet a szerző kétszeres áttétellel konstruál: először is meg kell határoznia a posztmodern irodalom ismérveit, másodszor az ismérveknek (szinte) tökéletesen eleget tevő, részlegesen eleget tevő és eleget nem tevő alkotásokat. Ám ezenközben Kulcsár Szabó úgy tesz, mintha a műveleti sor elméletileg nem is volna probléma. Explicit állítása szerint "soha nem az irodalomtörténet-írás, hanem mindig a jelenkor irodalma alakítja újra az irodalmi tradíciót"[41]. A "stare decisis" felülvizsgálatát persze a jogeset indítványozza, ám a bíró értékelő tevékenysége - mely vagy engedelmeskedik, vagy nem az "idők szavának", vagy félreérti, vagy nem a társadalmi nomosz követelményeit - ugyanolyan összetett, mint a kritikusé. Másodsorban a történet szüzséje univerzalisztikus, jóllehet "egyetemes és posztmodern ellentmondásban állnak egymással"[42]. A posztmodern ugyanis a központok hiányáról, a heterogeneitásról[43], a privilegizált nyelv helyetti szociolektusok sokféleségéről szól. Ennek ellenére Kulcsár Szabó a magyar irodalom hagyománytörténéseit akként cselekményesíti, hogy az leszakadt a világirodalmi áramlatokról; s amennyiben később fel is zárkózott, a méltatandó posztmodern opusok nagy része is éppen "posztmodernségé-
- 39/40 -
ben" fogyatékos. Harmadsorban "Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló, teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását"[44].
Jog és irodalmi vizsgálódásaink e harmadik, referencialitásbéli problémát érzékelik leginkább. Kulcsár Szabó nem rekeszti ki az irodalomtudományból az irodalom világszerűségét, legtöbbször mégis effélét vetnek a szemére[45]. Egyik alkalommal nem véletlenül e "vád" ellen védekezett vehemensen: "az irodalomról ugyanis magam sem állítottam, hogy azért volna a nyelv megnyilvánulása, mert tagadná a »valóság« létét vagy elismerését. Azt azonban igen - csak hát ehhez nem kellene elmosni a kontextusokat -, hogy az irodalmi szöveg nyelvi kijelentései nem vethetők alá olyan szabályoknak, amelyeket a külső, tapasztalati valóságnak tulajdonított szabályrendszerekből (irodalom és világ összebékítése jegyében) származtatunk."[46] A valóságot tehát - bár meglehet, hogy én magam is félreértés áldozata vagyok - nemcsak az irodalom, hanem a kulturális közösség egyéb diskurzusai, alrendszerei, kommunikációs ágensei is ábrázolják és konstruálják, s e konstrukciókat az előbbi részint készen kapja, részint befolyásolja. Tanulmányomnak nem tárgya, hogy azt a kettős kódolást megfejtse, amelyet a posztmodern, a szubjektum és a referencialitás fogalmai végeznek el egyfelől Derrida és Paul de Man, másfelől az őket értelmező Kulcsár Szabó szövegeiben. Nemcsak az eredeti auktorok teszik szövevényessé a "szubjektum újraszituálásának" feladványát, hanem az a körülmény is, hogy nézeteik zömmel a magyar irodalomtudós értelmezésében hatnak hazánkban. Vegyük mégis észre, hogy Kulcsár Szabónak az irodalom szilárd referencialitása nélkülözhetetlen tényező elméletének kifejtéséhez. Az ő "posztmodern irodalmi kánona" - amelynek remekművei közé a világirodalmi centrumhoz a "térségi", "vidéki", "regionális" magyar provinciából legjobban felzárkózó alkotások tartoznak - a különféle, kulturálisan hagyományozott eszmetörténeti valóságdaraboktól elválasztó minél nagyobb távolságot állítja etalonnak. Nem a világszerűséget oldja, hanem a világszerűség kollektív kulturális rögzítéseit lazítja fel tehát. A magyar irodalom akkor közelíti meg a szervesen fejlődő világirodalmi tendenciákat, ha az "esztétista" (urbánus és újholdas), a "népies" és a "marxista" valóságérzékeléstől, közösségeszménytől, beszédmódtól, gondolkodásképlettől egyaránt elszakad. A mű autonómiájának - "belpolitikájának" - eltakarhatatlan másik oldala a szuverenitása - "külpolitikája" -, a módszer, ahogyan behatol a valóságba, s ettől a törvényszerűségtől Kulcsár Szabó sem szabadulhat meg. Törekvésének egyik - ezúttal számunkra érdekes - paradoxona, hogy nyelvfilozófiája rá van utalva társadalomfilozófiájára; a valóságról alkotott képe nemzeteszméjével ekvivalens: az irodalmi mű referenciája csakis az a nemzeti realitás lehet, amelytől a posztmodern irodalomnak a lehető legmesszibb kell jutnia. A korszerű teória mégiscsak konstruál valamiféle közös valóságot, ám olyant, amely nem vethető kritika alá, mert egész egyszerűen takarásban van.
Így válik érthetőbbé Bezeczky állítása, mely szerint Kulcsár Szabó nem irodalomtudós, hanem irodalomtörténész: értékítéleteit - a zsinórmérték tartalmát, hogy mely műalkotások ragadnak meg a modernitásban, melyek vállalják a későmodernitás válságát - inkább eszmetörténeti, s kevésbé teoretikus indokok magyarázzák. Értelmezési monopóliumának autoritásigényét a haza és a haladás programjainak meghaladása iránti erőfeszítés elégíti ki: ha az irodalmi mű a haza vagy a haladás modernista valóságdarabjaira rögzíthető módon referál, visszacsúszik a "térségi posztmodern" anakronizmusába. Bezeczky könyvének címe is éppen erre a "senkiföldjére" utal. Korszerűtlen a "szubjektumtörténet" mindhárom válfaja a magyar irodalomban: az esztétizáló éppúgy, mint a populista (népiség) és a marxista. Közjogi szempontból az első kettő az aktuális államrenddel oppozíciós (kontraprezentikus) viszonyba került, míg a marxista szocreál úgy egyeztette össze a közjogi és az irodalmi közösségi narratívákat, hogy valamennyi igazi műalkotást kiutasított szüzséjéből. Kulcsár Szabónál az irodalomtörténeti narratívák mind a haladás oldalához tapadnak (végső soron a marxizmus is progressziót képviselt), s az igazi irodalomtörténész feladata, hogy az "euroszubjektum" dezintegrálódásáról, identitásvesztéséről tudomást nem vevő magyar irodalmi kollektivitást kiiktassa. A három "tündérmesét" azért kárhoztatja Kulcsár Szabó, mert transzcendálnak, valamennyi "a művészet és az irodalom funkciójáról vallott saját felfogásának megfelelően előre konstituálja tárgyát, az irodalmi jelenséget"[47]. Csakhogy az ezen felülemelkedni vágyó irodalomtörténész is csapdába esik, hiszen az irodalom funkciójáról vallott saját felfogása alá tereli narratíváját: az az irodalmi jelenség magasabb rendű, amelyiknek "külpolitikája" a magyar kulturális
- 40/41 -
közösség egyik hagyományos elbeszélését sem fogadja el. De vajon miféle valóság van a kulturálisan appercipiálható realitáson túl? A totális bizonytalanság. Ezért helyezi Kulcsár Szabó irodalomtörténetének csúcsára az "intertextualitás", a patchwork, a bricolage, a szövegmontázs-technika, vagyis a szövegköziség eszközeit ad absurdum vivő Esterházy Pétert, amely elvileg nem keres "művészeten kívüli magyarázatokat" (gyakorlatilag mégiscsak keres). Eljárásának kivitelezéséhez viszont neki is folytonosan hozzá kell mérnie (meg kell konstruálnia) az időben módosuló kollektív elbeszéléseket valamennyi irodalmi jelenséghez (műalkotáshoz). A "pure literature", a tiszta esztétika, a történetiségéről (kollektív szubjektumáról) leszakadt "absztrakt individualitás" tehát Kulcsár Szabónál sem számolja föl haza és haladás dichotómiáját, mindössze egy másik, elvontabb tudományos nyelv terminológiájába kódolja. Ekként pedig folyamatosan arról beszél, amiről nem szeretne beszélni.
Ahogyan az irodalomelmélet az irodalmi szövegek értelmezésének autoritását kutatja (ha egy tudományos közösség programja az értelmezői autoritások trónfosztása, azáltal is egy új autoritásképződéshez járul hozzá), az alkotmányjog-elmélet az alkotmány értelmezésének autoritását meghatározó diskurzus. A kulturális közösség és a politikai közösség kohézióját hagyományosan az identitás biztosította, amely hazánk történelmében az irodalomtörténet fabulájából és "az alkotmány sáncaiba" beemelt elbeszélésekből képződő derivátum. Láttuk, hogy az irodalmi dekonstrukció a hermeneutika, a figuráció, a mimézis, a logosz, a referencialitás és az identitás bástyáin támadja az autoritásképződést. A jogtudomány ezzel szemben elvileg sem utasíthatja el bizonyos szubsztanciák érvényre juttatását, amit a legegyszerűbben Gustav Radbruch fogalmazott meg az igazságosság, célszerűség és jogbiztonság trichotómiájában[48].
Ádám Antal behatóan vet számot a posztmodernitás jogi jellemzőivel[49], amelynek ugyan lényeges ismérve - többek közt - a politikai állam és a polgári társadalom, a közszféra és a magánszféra határainak spiritualizálódása, a mintegy tíz jogréteg egyidejű jelenléte, de az alkotmányosság felértékelődése is. Az értékpluralitáson alapuló közösségek demokratikus társadalmát az alkotmányos jogállam garantálja[50]. A liberális jogállam az előjogokat törölte el, történetileg a felvilágosodás, a modernitás eredménye; a szociális és a jóléti jogállam a szociális feszültségek enyhítését szolgálta; az alkotmányos jogállam viszont a posztmodernitással "közös forrásból fakad"[51]. Ennek főbb jellemző vonásai: 1. "a törvények széles körű kettős, mégpedig nemzetközi jogi és alaptörvényi meghatározottsága"; 2. "folyamatosan gyarapodó normatív értékek összefüggő rendszere"; 3. "a különbözőségek tiszteletben tartása [...] szükségessé teszi [...] az eltérő mértékek alkalmazását"; 4. bizonyos jogi normákban foglalt értékek "letéteményese és működési mechanizmusa"; 5. "az egyetemes jogfejlődés értékirányzataihoz való igazodás", az alkotmánybíráskodás fokozódó szerepvállalása[52]. Nyitott, nem lezárt értékstruktúra, mely azonban a növekvő pluralizmussal párhuzamosan mind nagyobb erővel védelmezi a közösségi értékeket. A nyilvánosság demokratikus pluralizmusát a törvényhozás esetleges hatalomkoncentrációjától is megóvja. Ádám Antal későbbi tanulmánya[53] élesebb kontrasztot vetett arra a problémára, ahogyan a posztmodern demokratikus jogállam - az alkotmányos jogállam legújabb formációjaként - reagál az alkotmányosság és a demokrácia megváltozott viszonyára. A politikai közösség működésének nemzetközi jogi, szupranacionális és alaptörvényi meghatározottsága ugyanis feloldhatatlannak látszó dilemma elé állítja az axiológiát: "a globalizálódásban nem csak az életvitel egységesül, hanem a tömegesedés, a sokfélesedés, a kisebbségi diverzifikálódás is egyre inkább átfogja a földkerekséget, tehát nemcsak az egységesülés, hanem a differenciálódás is globalizálódik"[54]. Miként lehetséges hát, hogy az értékek diverzifikálódása és - tehetjük hozzá irodalomtudományi elemzésünk után - a szubjektum derridai disszeminációja ellenére a jogrendszert a három iménti szint egyidejű meghatározottsága az anómiás társadalom és a kiszámíthatatlan jogfejlődés veszélyeinek elkerülésével szűrje át? Ádám - fenntartva a túlzott egységesülés és a túlzott differenciálódás arany középszerének klasszikus kívánalmát - tovább hangsúlyozza, hogy a posztmodernitás értékhordozó, hiszen az "és az alkotmányos jogállam több sajátossága közös forrásból fakad és szorosan összefonódik"[55]. A törvényalkotás "tárgyi határai" és "tartalmi követelményei" az "egyéb értékek" környezetébe ágyazott jogi alapértékek között számon tartott "alkotmányi értékekből" vezethetők le, amelyeknek egyik rétege az alkotmányi szabályozás előttről származik. "Az állam, a jogrendszer és a közélet alkotmányosodása"[56] azt jelzi, hogy - a jogot implicite a mindenkor legfejlettebb racionális eljárásnak tartva - az ál-
- 41/42 -
lamhatalom egyre szigorúbb ellenőrzése szükséges. Ennek oka, hogy a kultúra és a társadalom posztmodern széttagoltságára a népszuverén hajlamos értékromboló, deviáns válaszokat adni. Voltaképpen a félreértett, tévútra siklott posztmodern kormányzást hívja Ádám Antal "posztdemokráciának", "hatékony demokráciának", "irányított nemzeti demokráciának", mely az alkotmányos jogállami demokrácia "mutáns változata", és lényegében kétféle ismérvekből tevődik össze: egyfelől a kulturális emlékezet torzulásai sorolandók ide, másfelől pedig a törvényhozás hatalomkoncentrációjának megnyilvánulásai, amikor a fékek és ellensúlyok "egyensúlyozó karjai" félrebillennek[57]. Összességében Ádám Antal elméleti megközelítésének legfőbb mozzanata, hogy az alkotmányosság egyszerre "értékforrású" és "értékszolgálatú", tehát maga is rendelkezik önértékkel, ám a politikai közösség szempontjából alapvető, de a más társadalmi alrendszerekből származó értékeket is képviseli; ekként pedig "rugalmas, plurális rendszer"[58]. A 2010-11. évi alkotmányozási folyamatra reflektál - implicit módon - Ádám Antal, amikor egyszerre mutatja ki az Alaptörvény alapjogokat fejlesztő, korszerű rendelkezéseit, és óvja a "törvényhozást" attól, hogy a nemzeti múlt vívmányait differenciálatlanul dicsőítse, eltekintsen az ország etnikai kevertségétől, buzdítsa a szektás nemzeti vallásosságot, a deszekularizációt és a reszakralizációt stb.
Valójában e tendenciáknak éppen az - alkotmányjogilag nehezen definiálható - cselekvője problémás. Az alkotmányjogászok hajlamosak ugyan a "törvényhozást", a "népszuverenitást", a koncepciótlan "napipolitikát" kárhoztatni és korlátozni, ám ha jobban szemügyre vesszük, az életvilág egészének megjavítására kiterjed a normatív alkotmány gyakorlata. Az Ádám Antal tanulmányában körülírt, szélsőségesen retrográd társadalmi folyamatokat nem csupán a kormányzás, az állami irányítás indítja el s gerjeszti, sokszor csupán "szemet huny" fölöttük.
Éppen a fentiek miatt vehető evidenciának, hogy mind az alkotmány legitimációja, mind pedig az értelmezése eltér a többi jogszabálytípustól. "Az alkotmány legitimációja nem egy meghatározott eljárás, sem egy meghatározott tartalom szükségszerű következménye. Az alkotmány legitimációja sokkal inkább köthető ahhoz a képességhez, hogy befolyása van az élet valóságos körülményeinek meghatározására és szabályozására."[59] Csupán a jogrendszeren kívül keresendő legitimáció biztosíthatja, hogy a politikai közösség "legmagasabb szintű társadalmi szabályozó eszköze legyen"[60]. Csink és Fröhlich a Gödel-tétellel szemléltetik[61], hogy az alkotmány nem lehet egyszerre zárt (teljes) és ellentmondásmentes. Ha ellentmondásmentes - mégpedig ez minden alkotmány premisszája -, akkor vannak olyan problémák, amelyek a(z) autopoietikus logikai rendszerben nem oldhatók meg. Ebből vezethető le, hogy míg az alkotmánymódosítás "mennyiségi kérdés"[62], kizárólag a jog legitimálja, addig az alkotmányozás "minőségi kérdés", a jogon kívüli alapértékek legitimálják[63]. A szerzőpáros az Ádám Antal megközelítéséhez hasonló pozíciót foglal el, amikor a művészet és a jog értelmezését összevetve közös ismérvként azonosítják a rugalmasságot, amely "abból fakad, hogy a jogalkotó egy természetszerűleg nyitott eszköz - a szöveg - révén kifejezett »alkalmazási« felhatalmazást adott a jogalkalmazónak arra, hogy a benne foglalt jelentéstartalmat az állampolgárok legkülönfélébb eseteire nézve érvényesítse"[64]. Az alkotmány "eposzi karakterét" mutatja, hogy míg az 1989-es alkotmányozás a diktatúrával való szakítás jegyében, a liberális individualizmus talaján állt, addig 2010-11-ben a "közösség szerepe", a társadalmi szolidaritás (Nemzeti Hitvallás) hatotta át a folyamatot, másféle filozófia és antropológiai premissza[65].
E gondolatfutam tehát rögvest felveti a két legégetőbb dilemmát: 1. a "kohéziós eszmék" elvesztésével egyidejűleg az alkotmányosság miként válhat afféle értékcentrummá, mely a jogrétegeket és a kulturális értéksokszínűséget az arisztotelészi "meszotész" szellemében összeegyezteti? 2. Az államok interdependenciájának növekedése, illetőleg az "állami" és a "privát" szférák összemosódása után az alkotmányosság miként ragadhatja meg a közjót és a közérdeket, az egyén és a kollektívum viszonyát? Az alkotmányosság egyszerre a lehető legsemlegesebb proceduralitás és a legkoherensebb, legszigorúbb értékpreferencia.
Kétségtelen, hogy a ius és a non-ius oldaláról is megingott a modern európai állam két - történetileg párhuzamosan kialakult - legitimációs pillére: a nemzeti szuverenitás és a demokrácia. A kultúra precedensrendszerét, értelmezési hagyományát a nemzeti kultúrák felbomlása formálja át[66]. Anthony Giddens írja: "A globalizáció hatására két alapvető változás megy végbe. A nyugati országokban nem csupán a hivatalos intézmények, de a mindennapi élet is felszabadul a szokások betartása alól. Ezen kívül a világ más társadalmai is, me-
- 42/43 -
lyek hagyománytisztelőbbek maradtak, egyre inkább szem elől tévesztik a tradíciót". A "globális kozmopolita társadalomnak"[67] viszont egyáltalán nincsenek értelmezési precedensei. Jürgen Habermas követelménye az "etnoszra" nem tekintő "démoszról" eltüntetné a fenomenológiai nemzet-fogalomnak[68] a helyesről és a helytelenről, a tényekről és az értékekről kialakult felfogását, ám a nemzeti démosz helyére legitim politikai közösséget nem tud állítani[69]. Habermas és Derrida közös kiáltványa[70] azt feltételezi, hogy az iraki válság katalizátorként hathat az európai alkotmányosság és államiság kialakulásához. De vajon nem járt-e le az államok mint "morálisan és jogilag független létezők" ideje? S ha lejárt, mi vette át a szerepüket? A szupranacionális szervezetek, a regionális integrációk és a multinacionális vállalatok morális és jogi jellegű legitimációra hivatkoznak, csakhogy amíg az állam - szociális jogállamként - valamennyi polgáráért és lakosáért felelősséggel tartozik, addig az említett, új típusú "nomád államok" egy szűk elit gazdasági - és kulturális - várakozásait, illetőleg igényeit elégítik ki. A "posztmodern állam" azért töri föl fokozatosan morális fundamentumát, mert polgárainak boldogulását (versenyképességét) ezáltal segíti elő, ily módon alkalmazkodik a nemzetközi piac szabályaihoz. A nemzetközi és a kozmopolita jog hívei szerint az állami szuverenitás "elnyomó". A hagyományos politikai közösség autoritásigényét kielégítő elvek és eljárások - például a népszuverenitás elve és a rendszeres választások - nem garantálják az emberek boldogulását -vagy csak kevesekét garantálják -; ám az államok fölötti hatalmi mechanizmusok - például az emberi jogi sztenderdek - helyrezökkentik a zsarnokságra hajlamos szuverén kisiklásait.
A magyar gondolkodók válaszai a szuverenitás mai dilemmájára haza és haladás eszmetörténeti vitájának fényében vizsgálhatók igazán. Nyilvánvaló a fentiekből is, hogy a probléma kevésbé jogelméleti, sokkal inkább eszmetörténeti és kultúrfilozófiai vetületű narrációkhoz tapad; jóllehet teoretikus konzekvenciái lényegesek. Jakab András objektív teleologikus módszere az európai alkotmányfejlődés nagy szabású elbeszélését bontja ki[71]. Amikor az európai alkotmányjog nyelvét rekonstruálja, haza és haladás kettős kötöttségében kezeli a kulcsfogalmakat, amelyek "a különböző társadalmi kihívásokra adott történeti válaszok"[72]. A "történeti, társadalmi és politikai körülmények" némelyike még mindig fennáll, mások megváltoztak vagy teljesen eltűntek. E változás egyszerre szükségszerűség (tény) és a szabadság kiteljesedése (érték). Röviden úgy foglalható össze, hogy az alkotmányjog helyes értelmezése az állami determinációtól (a haza dimenziója) a lehető legszélesebb körű európai integráció felé elmozdulva (a haladás dimenziója) közelíthető meg.
Lássuk sorban a "szókészlet" egyes elemeit[73]. A szuverenitás a vallásháborúk anarchiájából jelentette a kivezető utat, s az abszolutizmus igazolásaként együtt járt a formálódó kapitalizmus jogbiztonság iránti igényével. Jean Bodin, Thomas Hobbes és Samuel von Pufendorf abszolút szuverenitás-fogalmát aztán belső és külső oldalról is meg kellett szelídíteni. Az angol "King-in-Parliament", a francia népszuverenitás, a német államszuverenitás és a magyar Szent Korona-tan mind az önkényesség, a teljes hatalomkoncentráció kiküszöbölésére jöttek létre. A nemzetközi jogi szuverenitás annak a tesztje, hogy egy területi egység vajon szuverén-e, illetőleg a többi állammal egyenlőként joga van-e a területi sérthetetlenséghez (immunitás). Jakab sorra veszi, hogy az uniós tagságból adódó szuverenitásveszteséget a tagállami alkotmányok elméleti szinten miként könyvelik el. "Az imént vázolt helyzet azt mutatja, hogy a tagállamok meghatározó alkotmányelméletei egyszerűen nem vesznek tudomást a nemzeti szuverenitást érő »európai« kihívásokról, s azzal áltatják magukat, hogy (szinte) semmi sem változott"[74]. Ennek oka szerinte, hogy a szuverenitás hagyományosan beléivódott az állampolgárok és politikusok gondolkodásába, "akiket megérintett a szuverenitás identitásteremtő szelleme"[75], "sosem fogják feladni a szeretett fogalmat - sem ismeretelméleti, sem morális okok miatt". Az alkotmányjogász "tipikusan jogászi feladatként" tűzi ki célul egy olyan fogalmi megoldás, "érvelési stratégia" kidolgozását, amely lehetővé teszi, hogy "a tagállami szuverenitás ne veszélyeztesse az európai integrációt". Erre Jakab - mivel a "megosztott szuverenitás" kifejezéssel elterjedt műfogás nem kínál valós megoldást - a Miguel Poiares Maduro nevével fémjelzett stratégiát javasolja. "A két narratíva (a nemzeti szuverenitás és az európai integráció) kölcsönösen kizárja egymást"[76], mégis el kell kerülnünk a konfliktusukat. Ehhez mindösszesen két szabálynak kell eleget tennünk: "el kell ismerni más jogrendek létezését, és legalább a lehetőségét annak, hogy eltérő nézőpontból tekinthetünk ugyanarra a normára (pluralizmus)", valamint a különböző jogrendszerek bíróságai között "vertikális és horizontális párbeszédet" kell folytatni, s egymás szempontjait az ítéletekben figyelembe kell venni. Az érveket úgy univerzalizáljuk, hogy őrizkedjünk a "másik fél" által nem használható (értelmezhetetlen) fajtáitól. "A jogászok valódi
- 43/44 -
feladata - összegzi Jakab András - a kérdés semlegesítése", tehát ne próbáljanak megoldást javasolni olyasvalamire, ami megoldhatatlan[77].
Jakab András feltétel nélkül elfogadja tehát, hogy a szuverenitás mára hasznavehetetlen fogalom, a tagállamok (talán valamiféle populista politikai attitűd miatt, talán csak megszokásból) mégsem hajlandóak elvetni[78]. Jóllehet a haladás eszméje megkívánná a szuverenitás deklarált korlátozását, a haza eszméje nem tágít régi precedense mellől. De vajon miért nem? A különböző jogrendszerek és a normák plurális értelmezhetősége meg is adják a választ. Egyszerűen nincsen olyan európai társadalmi nomosz, amely a tagállami szuverenitások nélküli autoritást működtetné. Látjuk a fentiekből is, hogy ellentmondásba keveredik a joggal szembeni kettős elvárás: emelkedjék felül a kulturális diverzitáson, miközben maga is nagyon sokszínű kulturálisan.
Az alkotmány, a harmadik fogalom (most nem foglalkozom a joguralom fogalmával) mint európai intézmény a törvényhozó hatalom korlátok közé szorítása végett alakult ki az alkotmányjogász szerint[79]. Az alkotmánybíráskodás (a jogszabályok alkotmányossági kontrollja) különféle modelljeinek bemutatása után Jakab megkülönbözteti a formális és a materiális alkotmányfogalmakat. A materiális alkotmányfogalmakat mint "félig-meddig jogi definíciók" foglalatát "sajnálatosan zavarba ejtőknek" tartja, így az alkotmány normatív erejének fenntartásáért elvetendőknek[80]; noha nem tudja kétséget kizáróan bizonyítani, hogy az alkotmányosság megértőképes a formális juridizmus keretein belül. Jakab könyvének narratívája tulajdonképpen a joguralmat és az alkotmányt követő fejlődési fok gyanánt az Európai Unió Alapító Szerződései alkotmányos mivoltának elismerését jelöli ki. E szerződések egyetlen igazi fogyatékosságának lényegében azt nevezi meg Jakab, hogy az alkotmányok szimbolikus funkcióját nem töltik be, de ha a jogtudósok az Alapító Szerződéseket alkotmánynak nevezik, a felmerülő jogi kérdéseket pedig alkotmányjogi kérdésekként fogják fel, akkor pozitív irányban alakíthatják a diskurzust. "Következésképpen örömmel kell fogadnunk állam és alkotmány különválasztását, valamint az olyan kifejezéseket, mint »posztnemzeti alkotmányosság«, »az európai és nemzeti alkotmányjog egysége«, a »transznacionális alkotmányosság«, a «többszintű alkotmányosság« vagy az »alkotmányjogi pluralizmus«"[81]. E fogalmak tulajdonképpeni jelentéstartalmának kifejtése nélkül Jakab objektív teleológiája haza és haladás dichotómiájának feloldását a jogon kívüli világba utalja, ugyanakkor ragaszkodik is ahhoz, hogy jogelméleti problémaként ("alkotmányjogi kérdésekként") kezeljük őket.
Teoretikusan semmi okunk nem lehet az Alapító Szerződések alkotmányos mivoltában kételkedni, sem abban, hogy azokat ekként elismerve a tagállami jogászok jobb, helyesebb válaszokat adhatnak napjaink jogi kérdéseire. Ez a gondolkodásképlet azonban magában foglal egy normatív és teleologikus narratívát arról, hogy az európai integráció feltétlenül eredményesebben érvényesíti az alapjogokat, mint a tagállamok, ezért az alkotmányosság értékeit az állami alkotmányoktól külön kell választanunk. E racionális természetjogi megfontolás, mely az egész könyv hátterében meghúzódik, pontosan ugyanazzal nem vet számot, amivel a nemzeti irodalomtörténet-írást elutasítók: az értelmezői közösség mibenlétével. Így azonban az alkotmányjog-elmélet nem képes megszabadulni attól, hogy értelmezési monopóliumát folytonosan materiális indokolással lássa el.
Jakab András rá is tér ezután az európai demokráciafogalom elemzésére. A demokrácia "két fő erényének" élvezéséhez, azaz hogy "képes lojalitást kiváltani és önmagát korrigálni", az Európai Parlament képviselőinek megválasztása és a Bizottság megalakítása közötti kapcsolat közvetlenné tételét tartja kívánatosnak[82]. A "kimeneti legitimációt" pedig az EU alapjának: "azért kell engedelmeskednünk az autoritásnak, mert annak döntései jó (elfogadható) eredményre vezetnek". Ehhez hasonló érvként merül fel, hogy az EU inkább "technikai-szabályozó szakértői jogalkotást" végez, nem politikait. A demokrácia működésének kritériumait sorra véve bizonyítja az alkotmányjogász, hogy azok lényegileg teljesülnek az Európai Unióban. Működnek 1. a közvetlen és a képviseleti demokrácia intézményei; 2. a politikai szabadságjogok (a számonkérhetőség és az információkhoz való hozzáférés); 3. továbbá alapul vehető a heterogén (multikulturális) démosz, a tulajdonképpeni Robert Cover-i csoportok összessége (a szerző Madison csoportelméletére hivatkozik), amely kulturális egységgé formálja majd a lakosságot[83]. "Egy egységes és domináns politikai identitás megléte éppen ezért nem szükséges az európai demokrácia működéséhez", sőt éppen "az alapvető demokratikus mentalitás" hiánya erősíti fel a nacionalizmust[84]. Ekképpen a nemzeti identitás és a materiális jogállamiság a demokrácia és az európaiság
- 44/45 -
korlátai lennének. A demokratikus mentalitást azonban nem érdemes túlértékelnünk, mert a polgárok a politika mezején inkább "irracionálisak" és "emocionálisak", e téren az érdektelenség a fő veszély Jakab elemzésében is. A népakarat úgy tehető hatékonnyá - hiszen a nemzeti parlamentek kontrollja egyáltalán nem hatékony -, ha az EU-t parlamentárissá alakítjuk: "az Európai Parlament feleljen a Bizottság megválasztásáért, az Európai Tanácsnak pedig ceremoniális szerepe legyen"[85]. Jakab András kifejezetten kártékonynak ábrázolja "a nemzeti parlamentek szerepének hangsúlyozását", egyszerűen a nacionalizmus "civilizált retorikai formájának" festi. Meglehetősen pragmatista álláspontra helyezkedik. "Csakhogy a kérdés ma már nem az, hogy szeretnénk-e elmélyíteni az európai integrációt vagy hogy szeretnénk-e, ha egy brüsszeli hivatal döntene a szakpolitikai kérdésekről Európában. Mindez már javában zajlik. A kérdés inkább az, hogy működtetéséhez azokat a demokratikus mechanizmusokat akarjuk-e használni, amelyek olyan erőssé tették a demokratikus országokat.[86]" Ehhez pedig a legfontosabb teendő, hogy "erős, tettre kész és jó képességű politikusokat" válasszunk az Európai Parlamentbe. Igencsak problémás, hogy a "populizmustól" tartózkodó, posztmodern szakértői kormányzás miféle kulturális kódokat és értékeket mozgósít, és ténylegesen mire hivatkozva ellenőrzi az Európai Parlament, hogy ne váljék parciális érdekek kiszolgálójává.
Jakab gondolkodásképletének feltűnő, a magyar eszmetörténetben komoly múltat magáénak tudó alapvonása, hogy élesen megkülönbözteti a szakszerűséget és racionális döntésképességet az emocionális, affektív és szimbolikus érvek felvonultatásától. Voltaképpen a nemzeti szuverenitás, alkotmány és demokrácia - a joguralom univerzalista követelményei kétségtelenek - csupán egy félig már meghaladott szokásrend és ésszerűen alig vizsgálható elfogultság miatt oly erős gátló tényezői a felvilágosult jogtudósok és a "jó képességű politikusok" argumentációs fölényének. Nehezen védhető distanciát teremt az alkotmányjogász a "szakszerű" és a "szimbolikus" politika között, főként azáltal, hogy elméletében nincsen átmeneti politikai diskurzus. Vajon a közös célokat, a jövőképet és a nagy horderejű morális választásokat a szakmapolitikák (policies) vagy a szimbolikus nemzeti politikai párbeszédek határozzák meg?
Nem véletlen hát, hogy Jakab András oly sok figyelmet szentel és annyit időz az európai alkotmányok nemzetfelfogásainak vizsgálatánál[87], sőt a nemzeteszme történeténél. "A politikai közösség (melyet gyakran egyszerűen csak "nemzetnek" nevezünk) jobbára kifejtetlen előfeltevése az alkotmányjogi érvelésnek."[88] Jakab egyértelműen úgy határozza meg a nemzetet, mint a társadalomnak az elitek jóvoltából a vallás gondolati sémáira mesterségesen, az urbanizáció és az iparosítás elidegenedésélményét ellensúlyozandó felépített közös politikai identitását. A nacionalizmus hasznos volt egykoron, mert kohéziót biztosított az Imperium és az Ecclesia univerzalista struktúráinak töredezetté válásakor[89], az oktatási rendszer révén egységesítette a nyelvet (könyvnyomtatás, nemzeti nyelvű Szentírás)[90], valamint a politikai közösség történeti narratíváit, ezen kívül a modern bürokratikus államapparátus és a modern tömeghadsereg fenntartását lehetővé tette[91]. Amit Jakab a nemzetépítés "kontrafaktuális", "költött mítoszának" hív, valójában a kulturális emlékezet Halbwachs és Assmann könyveiben részletesen leírt pregenerikus, archaikus működése. A kultúrantropológia afféle premisszaként kezeli, s a korai magaskultúráktól kezdődően egészen a modern nemzetállamokig evidenciának veszi, hogy a történelmi tények sohasem azonosak a kollektív emlékezet tényeivel. Nem azok ma sem, amikor a par excellence európai integráció objektív teleologikus történelemszemlélete az uralkodó narratíva. Ennek ellenére bár az alkotmányjogász óvatosan fogalmaz ("a nacionalizmus vége láthatólag nem egyéb ma sem, mint kozmopolita gondolkodók vágyálma"), s elismeri, hogy "a multikulturalizmus tudatosan antinacionalista nyelvezete Nyugat-Európában is gyengülni látszik", a szelíd patriotizmust inkább a múlt csökkenő életterű, megtűrt rudimentumának ábrázolja. Mégpedig egyetlen okból, a Sein oldalán érvelve: a tudományos elit egyre kevésbé támaszkodik a nemzeti nyelvre, a hadkötelezettség már nem lelkesítene senkit (persze nem is lenne hatékony immár), az állami bürokráciát pedig - mint láttuk - az európai hivatalnokok váltják fel. Az alkotmányjogász rászorul tehát egy alkotmányos narratívára, az európai alkotmányhoz tartozó eposzra, amely a nemzeti alkotmányok feletti jogi formalizmus korszerűségét deklarálja. A művelődés elhalványuló jelentőségű nemzeti színterén pedig a sporteredmények és - bár ez utóbbiról Jakab explicite nem szól - a művészetek (az irodalom) fronétikus funkciójukat veszítve fogyasztóikat a szabadidő hasznos eltöltésének részeseivé avatják.
Jakab András monográfiáját a kortárs magyar alkotmányos narratíva jellegadó példájaként idéztem, jóllehet szakmai szemléletmódja nem egyedülálló, s nem áll szándékomban ezt a látszatot kelteni. Kiss László a szerző bátorságát dicséri[92], amiért Jakab mer határozottan állást foglalni kényes kér-
- 45/46 -
désekben, majd Kiss több ponton megerősíti véleményazonosságát. Először is helyesli, hogy "az alkotmányjogásznak tehát politikusnak kell - lennie"[93], sőt Kiss László radikálisabb platformra is helyezkedik: "szerintem az alkotmányvédelem elért szintje sem csökkenthető. Ha ez az Alkotmánybíróság hatásköre - kifejezetten politikai érdekből történő - csökkentésének eredményeként áll elő, úgyszintén meg kell szólalnia az alkotmányjogásznak akkor is, ha ezzel maga is a »nagypolitika« területére téved". Ekként tehát a szakmaiságnak korrigálnia kell a politikai döntéseket; az alkotmányjogász hivatásetikája és érveléstechnikája önmagában olyan értékeket termel, amelyek a közéletet áthatják. Kiss e feladat eszközéül a jogtudósok fogalmi rendszerét nevezi meg, "amely jóval kifinomultabb, mint a tulajdonképpeni alkotmányszöveg rendszere"[94]. A hatalommegosztás és a joguralom ezáltal olyan modellek, metaforák[95], amelyeknek értelmezési monopóliuma az alkotmánybíróságot illeti. Mindazonáltal nem meggyőző, hogy Kiss fenntartások nélkül elfogadja Jakab idézett megoldási javaslatát az európai integráció és a nemzeti szuverenitás konfliktusára: "e kérdéseket nem megválaszolni, hanem semlegesíteni kell"[96]. Úgy vélem, hogy - bár a Gödel-tétel argumentuma frappánsan alkalmazható e téren is - ilyen egyszerűen nem intézhető el a fentebb taglalt ellentmondás: ha az alkotmányjog biztosabb és kiszámíthatóbb - ha nem is abszolút, de mindenképpen a legracionálisabb - értékmérő az életvilág többi értékmérőjéhez képest, vajon hogyan semlegesíthet egy ilyen fontos kérdést, mint a nemzeti szuverenitást? Túlságosan kényelmes álláspont a normatív alkotmány fogalmát makulátlannak, erkölcsileg kikezdhetetlennek megőrizni azon az áron, hogy a materiális érvelés kockázatát a törvényhozáshoz, a "napipolitikához" telepítjük.
Nyilvánvaló, hogy másfelől Kukorelli István szerint[97] az alkotmányosság értelmezése túlmutat a Jakab könyvében is felsorolt technikai jellegű interpretációs stratégiákon: "magánemberként az alkotmányokat - nem retorikai eszközként - az egyes nemzetek bibliájának tartom". Kukorelli az "alkotmányozó hatalom akaratára" való hivatkozással voltaképpen a Gödel-tétel transzparens feloldását kísérli meg: az alkotmányosság szókészlete ("metaforikája") úgy meríthető ki tartalmilag, hogy - Ádám Antal kifejezéseivel élve - nemcsak "értékforrásként", hanem "értékszolgálatként" is funkcionál. Elvi éllel deklarálja a bíráló: "az indokolás és a norma merev szétválasztásában legalább akkora veszélyek vannak, mint a szubjektív alkotmányozói akaratra való kényelmes hagyatkozásban". Kukorelli István másrészt éppen az "értékszolgálatból", a norma teloszából fakadóan vitatja Jakab megközelítését. Gondolatmenetünk elevenébe hasít a közvetett kérdés: vajon nem arról van-e inkább szó, hogy e telosz meghatározását az alkotmányjog vindikálja magának? Helyesen látja Kukorelli, hogy a könyv nemzetfogalma keveri annak politikai és a kulturális értelmét[98], s itt, ezen e törésponton nyílik meg az alkotmányosság szuverenitás-dilemmája az irodalom művelődéstörténeti funkciója felé. Ebből következik továbbá, hogy a kérdés alkotmányjogi "semlegesítését" Kukorelli "álmegoldásnak" minősíti[99], miként az Európai Uniót kvázi "új szuverénként" sem ismeri el. Eszmetörténeti szempontból különösen releváns, hogy Jakab András szókészletének teljes elfogadása (Kiss László) és komoly vitatása (Kukorelli István) egyaránt meggyőzően alátámasztható, mindkét attitűd maga mellé állíthat elméleti szövetségeseket, nemzetközi hivatkozásokat. Kukorelli kifejezetten szkeptikus abban, hogy az alkotmányjog "felülről jövő kísérletei" "mennyire pótolhatják az integrációs akarathiányt és a szerves európai fejlődés történelmi folyamatát"[100]; emiatt szorgalmazza - Szűcs Jenő nevét említve történeti mintaként -, hogy Európa fogalmáról is folyjék - nyilvánvalóan az alkotmányjog hatókörén kívül eső - párbeszéd. Vajon a "hagyományos nemzetállami paradigma fellazítása", a föderális Európa terve[101] csakugyan az alkotmányjog felelősségi körébe tartozik-e? Nem kizárt ugyan, hogy az európai fejlődés - akár szervesnek, akár megszakítottnak ábrázoljuk - motorja a 21. században az alkotmányjogi diskurzus, ám véleményem szerint erősen megkérdőjelezhető e tudásszféra morális mindenekfelettisége.
Úgy tűnik az eddigiek alapján, hogy az alkotmányjog-elmélet eposza a haladás programja mellett foglal állást, ám annak oltárán a hazát fel kell áldoznia. A jog autoritása nemcsak előrébb való, mint az állami és nemzeti szuverenitás, hanem kitermeli saját elbeszélését az "Európa-pártiság" és a 19. századi eszmékhez ragaszkodó - Szekfű Gyulai - "lelki konstitúció" dichotómiájáról. Saját és idegen, partikuláris és univerzális, szuverén jogrend és nemzetköziesedő normavilág, hermeneutika és dekonstrukció, a modernitás nemzetfogalma és a posztmodern identitásválság között csakis az egyik választható. Immár e tertium non daturban ismerhető föl a középpontba állított eszmetörténeti probléma.
- 46/47 -
Ekként pedig a nemzeti szemléletmód kiiktatására való szüntelen törekvés - mint szimbolikus korszakhatár - Ady Endre fellépése óta a kollektív emlékezet fontos eleme. A "nemzet" azonban egyáltalán nem egyetlen narratívát, hanem önmagában is narratíváknak a társadalmi nomosz értelmezési monopóliumáért, a politikai moralitás és az irodalmi kánon autoritásának uralásáért folytatott küzdelmét jelentette. A nemzet ekként inkább diskurzus, keret a vitákhoz, avagy kulturális kontextus. A valóságban a magyar nemzeteszme már válságok sokaságán keresztül alakult, mire a történelem a millenniumi időkhöz ért. A közmegegyezés a múlt értelmezésében, a helyzettudatban és a társadalmi célok deklarálásában minden 20. századi nagy vita tárgyát képezte. A történész Gyurgyák János és az alkotmányjogász Jakab András is Ernest Renan definícióját veszik alapul: "a nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképpen egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget."[102] Gyurgyák János arra jut, hogy Magyarországon "mind a mai napig nem jött létre a liberális nacionalizmus (.) ideológiájához hasonló minimális konszenzus arról, mit is tekintsünk magyar nemzetnek"[103]. Egymást kölcsönösen kizáró nemzetfelfogásokról ír, nem pedig a politikai filozófiai alapelvek értelmezői közösségéről. De vajon a posztmodernitás normatív alkotmányában miként artikulálódnak a morális közösség axiológiai ellentétei? ■
JEGYZETEK
[1] A jog és irodalom különféle irányzatairól lásd: H. Szilágyi István: Jog és irodalom. Habilitációs előadás. Iustum Aequum Salutare VI. 2010. 1. sz. 5-27. o.
[2] Lásd ehhez: Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 2007
[3] Az értelmezést mint antropológiai igényt multidiszciplináris szempontokat érvényesítve mutatja be Wolfgang Iser. Az általa tipizált négyféle értelmezési módszer, a "tekintély", a "hermeneutikai kör", a "rekurzív hurok" és a "mozgó differenciál" mind az irodalomtudomány, mind a jogtudomány bonyolult mechanizmusaira vonatkozik. Külön monográfia tárgya lehetne, hogy Iser elméletét az alkotmányosság és az irodalmi kánon történetén teszteljük. "Mivel a regiszter határozza meg, hogyan kell lefordítani a szöveget, egyidejűleg megnyitja a határsávot a szöveg és a fordítás nyelve között. Ettől a határsávtól nem lehet eltekinteni, annál is kevésbé, mivel az értelmezés hozta létre, amely pedig nem hagyhatja figyelmen kívül, s különösen nem teheti semmissé azt, aminek oka. Így a határsáv mindig minden értelmezésben jelen van, míg végül lehetségessé teszi azt, sőt arra kényszeríti a tekintélyt, hogy a kánon és a szövegmagyarázat között ingadozzon, miközben egyaránt felelős a megosztásért is, a felosztásért is. A tekintély a kánon, a kánon olvasata és a közösség életére való fordítás nyelvét meghatározó regiszter között osztódik fel." Wolfgang Iser: Az értelmezés világa. Gondolat Kiadó - ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, Budapest 2004. 34. o.
[4] Lásd: Robert M. Cover: The Supreme Court, 1982 Term -Foreword: Nomos and Narrative. In Yale Law Faculty Scholarship. Paper 2705. 1983., http://digitalcommons.law.yale.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3690&context=fss_papers 2016. 01. 10. Cover bizonyítja, hogy hogy "nincsen olyan jogintézmény vagy jogi előírás, amely az azt meghatározó, jelentéssel megtöltő narratívák nélkül létezik". E komplex narratív világot, a "nomoszt", "a valóság és vízió közötti feszültség rendszere hozza létre", nem az állami aktus, hanem a kulturális médium. Cover i.m. 4-9. o.
[5] A "hüpolépszisz princípiuma" Niklas Luhmann-i értelemben egyensúlyt teremt a diskurzusok autoritásigénye és kritikaigénye, a tekintély és a felülvizsgálat között. A diskurzus egyetlen szereplője sem kezdheti elölről, nem szakadhat ki a hagyomány szövetéből, de minden korábbi igazságot újra kell szituálnia, információ és közlés különbségét fel kell ismernie, az újdonságokat pedig el kell helyeznie abban, amit megörökölt. Lásd: Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 2013. 280. o.
[6] Lásd Arthur C. Danto: The Artworld. http://faculty.georgetown.edu/irvinem/visualarts/Danto-Artworld.pdf 2016. 07. 25. Danto esztétikai institucionalizmusa John Rawls liberális morálfilozófiájával közös gyökerekből táplálkozik. Lásd még ehhez: Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása című művét. Enciklopédia Kiadó, Budapest 1996
[7] Kulcsár Szabó Ernő: A zavarbaejtő elbeszélés. Kozmosz Könyvek, Budapest 1984., Lásd ehhez a narratívához: Márkus Béla: Szólamból szólamra. Magyar Művészet 2014. 1. sz. 77-87. o., valamint Radnóti Sándor: A posztmodern zsandár. Holmi 1998. 5. szám. 739-746. o.
[8] Esterházy Péter: Termelési regény (kisssregény). Magvető, Budapest 1979
[9] Nádas Péter: Egy családregény vége. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1977
[10] Hajnóczy Péter: A Halál kilovagolt Perzsiából. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1979
[11] Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása. Magvető, Budapest 1973
[12] Petri György: Magyarázatok M. számára. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1971
[13] Oravecz Imre: Héj. Magvető, Budapest 1972
[14] Lásd ehhez: Julio Cortázar: Poétikakísérlet. Scholz László (ford.) http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/0708/02poet.htm 2016. 07. 08. "Ha még további bizonyítékra volna szükség, hogy a költőt nem érdekli az öncélú megismerés, érdemes lenne összehasonlítani a haladás költészeti és tudományos fogalmát. A tudomány valamiképpen a haladás akarása, szándék, hogy a hibák helyére az igazság kerüljön, a tudatlanság helyére pedig a tudás. S e tudás minden eleme egymásra épül a tudomány általános megformálásában. A költő ezzel szemben nem vágyik semmiféle haladásra [...]"
[15] Lásd ehhez: Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén. Csokonai Kiadó (Alföld könyvek 4.), Debrecen 1999. A vita az "esszéisztikus" és a "tudományos" nyelvalakítás szembeállításában csúcsosodott ki.
[16] Lásd ehhez: Nyilasy Balázs: A magyar irodalomértés dilemmái és feladatai a harmadik évezredben. http://www.mma-mmki.hu/web/kutato/muhelytanulmany 37-43. o. 2016. 07. 11.
- 47/48 -
"A zavarbaejtő elbeszélés irodalomtörténeti fabulája, látjuk, a kommunista előzményekre hivatkozva kiterjeszti és szubsztancializálja a paradigmaváltás fogalmát. A korszerű és az avítt harca az irodalomtörténeti folyamatrajzok s az irodalomértés alapvető fontosságú fabulája lesz." uo. 39. o.
[17] Margócsy István: Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozó-fiátlanságának tézise? In Filozófia és irodalom. Bárány Tibor, Rónai András (szerk.) József Attila Kör - L'Harmattan Kiadó, Budapest 2008. 181-189. o.
[18] "Szegedy-Maszák legfőbb mondandója az volt, hogy a magyar irodalomtudomány hagyományosan elmulasztja a nemzetközi kitekintést, s ez a belterjes alapállás tarthatatlan az új, integrált kultúraszemlélet világában." Ács Margit beszámolóját a kritika-vitához is fontos adalékokat szolgáltató, 1995 őszi Debreceni Irodalmi Napokról lásd bővebben: Uő.: Az író kiűzetése az irodalomból. Hitel 2013. 4. sz. http://www.hitelfolyoirat.hu/_sites/default/files/pdf/3-11_0.pdf 2016. 07. 11.
[19] A magyar irodalom történetei. Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.) Gondolat Kiadói Kör, Budapest 2008.
[20] A könyvről született számos recenzió közül lásd például: Papp Endre: "Rút sybaríta váz" A nemzetnélküliség programja a magyar irodalom történeteiben. In Hitel 2008/2. szám. 97-118., Vasy Géza: Irodalomtörténetünk új kézikönyve - Kritikai jegyzetek. In Kortárs 2012/6. szám., Márkus Béla: Ahogy esik vagy ahogy (nem) lehet. In Uő.: Mennyei elismervény. Nap Kiadó, Budapest 2010. 229-245. A könyvről a Magyar Írószövetség 2008. június 9-én tanácskozást rendezett a szerkesztők, Szegedy-Maszák Mihály, Horváth Iván, Veres András és az előadók, Vasy Géza, Ács Margit, Jankovics József, Thimár Attila, Nyilasy Balázs, Papp Endre, Hargittay Emil, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Papp Tibor, Kulcsár Szabó Ernő, Márkus Béla, Szörényi László, Nagy Gábor részvételével és Görömbei András írásos hozzászólásával. A szerkesztőkön kívül valamennyi előadó éles kritikákat, komoly fenntartásokat fogalmazott meg a könyvvel szemben.
[21] Kulcsár Szabó Ernő: A kettévált modernség nyomában. A magyar líra a húszas- harmincas évek fordulóján. http://mek.oszk.hu/05800/05846/pdf/nemfelelnek02.pdf 2016. 07. 11.
[22] uo. 28.
[23] A "linguistic turn" magyar irodalomtudományban játszott szerepéhez lásd: "Annyi azonban konszenzusérvénnyel látszik kirajzolódni, hogy az irodalomtudomány kommunikációs modelljének egyensúlya a húszas- harmincas években meginduló linguistic turn hatására, nagyjából a 20. század hetvenes éveire szilárdul meg." Kulcsár Szabó Ernő: A hermeneutikai kolosszus és a mediális megkülönböztetés - avagy szövegtudomány-e (még) a filológia? In Irodalomtörténet 2008 2. sz. 203. o., valamint: Nyilasy i.m. 12-22. o. "A nyelv koncepciója kulcsként szolgál az emberhez és a társadalmi létezéshez, s ez napjaink egyik legfontosabb, kétségkívül újszerű felismerése, meggyőződése - tesz hitet a nyelv centrális szerepe mellett Julia Kristeva a bolgár-francia elméletíró." uo. 12. o.
[24] Lásd ehhez: Stephen Ullmann: The Principles of Semantics. Jackson-Blackwell, Glasgow-Oxford 1959. o.
[25] Kulcsár Szabó: A kettévált modernség nyomában... i.m. 29. o.
[26] A nyelvi megelőzöttség tételével szemben határozom meg a kulturális megelőzöttség tételét. Előbbi a nyelv uralhatatlanságát állítja, utóbbi az egyén kollektív létmódját, a szociokulturális közösséget, amelyben eszmélkedik.
[27] Uo. 33. o.
[28] Uo. 44. o. A másutt "dialogikus-imperszonális poetológiának" hívott jelenség voltaképpen a mű jelentéseinek párbeszéde.
[29] Lásd ehhez: Charles William Morris: Signs, Language and Behavior. Prentice Hall, New York 1946
[30] Kulcsár Szabó Ernő: A "szerelmi" líra vége. "Igazságosság" és az intimitás kódolása a későmodern költészetben. Akadémiai székfoglaló. http://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_szekfoglalok/Kulcsar_Szabo_szekfoglalo_20040627.pdf 2016. 07. 11.
[31] Uo. 2. o.
[32] Uo. 3. o.
[33] Uo. 7. o.
[34] A "kulturális precedens" fogalmához lásd: Kenji Yoshino: What's Past in Prologue: Precedent In Literature and Law. In The Yale Law Journal 104. 1994-95. 471-495. o.
[35] Hans Robert Jauss hermeneutikai modelljéhez lásd: Kulcsár-Szabó Zoltán: Az esztétikai tapasztalat apologétája. Hans-Robert Jaussról. In Alföld 1996/7. szám. http://epa.oszk.hu/00000/00002/00007/kulcsarz.html 2016. 06. 28.
[36] Kulcsár Szabó: A "szerelmi" líra vége. i.m. 8. o.
[37] Uo. 14. o.
[38] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945- 1991. Argumentum Kiadó, Budapest 1993
[39] Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram Kiadó, Pozsony 2008
[40] Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram Kiadó, Pozsony 1996
[41] Bezeczky: i.m. 21. o.
[42] Bezeczky: i.m. 132. o.
[43] "A századközépen született tudós első könyve, A zavarbaejtő elbeszélés 1984-ben jelenik meg. A tanulmány nemcsak a szerző későbbi igazságait, fogalomkezelési és érvelési módjait előlegezi meg, de a nyolcvanas évek próbálkozó kezdeményeit is reprezentálja. Kulcsár Szabó munkája ugyanis lényegében vitairat. A kötet lapjain a kommunista irodalomszemlélet meghaladásának, a régi, korszerűtlen, »pragmatikus kód« érvénytelenítésének igénye húzódik végig vörös fonálként; az okfejtésekből azonban végül egész kis világ- és irodalommagyarázat kerekedik ki. A magyarázat háttérfilozófiáját az »emberkép forradalmian új átalakulása«, »az egyetemes világ-képválság«, az »új emberi szituáltság«, »az egzisztencia individuális értelmű hangsúlyainak erősödése«-típusú szókapcsolatok fejezik ki. E hinterland indokolja »a magyar regény konvencionális jelrendszeré«-t korholó elmarasztalásokat, s ez a fogalmi háttérállványzat támasztja meg az epikai kód teljes átalakulását vizionáló szemléletet, a Nádas, Bereményi, Esterházy, Lengyel ürügyén megjelenített heterogeneitás-követelményt, közvetítettség- és azonossághiány-kívánalmat, »a célra irányuló szerkezetek megbontásá«-t, az epika »folyamatelvűségének« megtagadását, »a szöveg folyamatos önreflexiójá«-t." Nyilasy: i.m. 38-39. o.
[44] Bezeczky i.m. 132.
[45] Lásd például: Nagy Gábor: Az irodalom és a metafora esete a valósággal. Magyar Művészet 2014. 1. sz. 65-72. o.
[46] Bezeczky: i.m. 77. o.
[47] Uo. 80. o.
[48] Gustav Radbruch: Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog. vö.: Radbruch a perszonalizmus, transzperszonalizmus és kulturális perszonalizmus trichotómiájában - hegeliánus módon - kísérli meg e három érték ideológiamentes összehangolását. In Modern polgári jogelméletek - tanulmányok. MTA KESZ sokszorosító, Budapest 1977. 129-139.
[49] Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 10-19. o.
[50] Uo. 14. o.
[51] Uo. 21. o.
[52] Uo. 20-23. o.
- 48/49 -
[53] Ádám Antal: A posztdemokráciáról mint a posztmodernitás különös változatáról. Jura 2012. 1. sz. 7-14. o.
[54] Uo. 7. o.
[55] Uo. 9. o.
[56] Uo. 11. o.
[57] Uo. 13. A szerző a posztdemokrácia 18 lehetséges ismérvét, szimptómáját sorolja fel, amelyek némelyike csakugyan tágabb értelemben véve kulturális gyökérzetű (1-5), míg a többi kifejezetten a jogalkotást, a jogalkalmazást vagy a politikai gyakorlatokat érinti.
[58] Uo. 10. o.
[59] Csink Lóránt - Fröhlich Johanna: Egy alkotmány margójára. Alkotmányelméleti és értelmezési kérdések az Alaptörvényről. Gondolat Kiadó, Budapest 2012. 41. o.
[60] Uo.
[61] Uo. 44-45. o.
[62] Lásd ehhez: Kocsis Miklós: Viszonyítási pont vagy a vizsgálat tárgya - alkotmányellenes alkotmánymódosítások? Új Magyar Közigazgatás. 2011. 2. sz.
[63] Csink - Fröhlich: i.m. 54. o.
[64] Uo. 65. o.
[65] Uo. 108. o. "Filozófiai irányzatok között tudományos módszerekkel nem lehet választani. Nem lehet a jog paradigmáján belül azt bizonyítani, hogy az individualizmus jobb, mint a társadalmi szolidaritás, vagy fordítva. Ez szemléletbeli különbség." vö. Majtényi Balázs mindezt úgy értékeli, hogy "az új közjogi rendszer karakteresen anti-egalitariánus szemléletű", "nemzeti szempontból sem plurális társadalmat vizionál". Majtényi szerint az Alaptörvény a kulturális nemzetre tett burkolt utalás miatt korszerűtlen, "nem használja a politikai nemzet fogalmát, és a demokráciának sem a partnerségi modelljét valósítja meg", világnézetileg nem semleges, az "egyetlen erkölcsi meggyőződés helyességét sulykolja". Lásd: Majtényi Balázs: Az alaptörvény premodern nemzete. In Fedinec Csilla - Ilyés Zoltán - Simon Attila - Vizi Balázs (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Kalligram Kiadó, Pozsony 2013. 29-37. o.
[66] Lásd ehhez: Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. L'Harmattan Kiadó, Budapest 2006
[67] Stjepan G. Meątrovič: Anthony Giddens. The last modernist. Taylor and Francis e-Library 2005. 20. o.
[68] Lásd: S. Varga Pál: A nemzetfogalom fenomenológiai megközelítésének lehetséges hasznáról. In: Uő.: Az újraszőtt háló. Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban. Ráció Kiadó, Budapest 2014. 15-28. o. Szerző megvilágítja a "konstruktivista" és a "primordialista" nemzetfelfogások alapvonásait. Definícióját a tanulmány írója elfogadja mint kiegyensúlyozott tudományos eredményt. "Fenomenológiai értelemben tehát azt a képzetes közösséget nevezhetjük nemzetnek, amelyet egy bizonyos társadalom szereplői a »honi világuk«-ban érvényes, szimbólumokban tárgyiasuló és tradicionálisan továbbadódó közös gondolattárgykonstrukciók és hálózatuk hordozójaként, fenntartójaként tartanak számon. A nemzet tudományos megközelítésének eszerint nem az a feladata, hogy valamiféle objektivitás alapján »levizsgáztassa« az egyes nemzetek által konstituált szimbolikus értelemvilágokat, hanem az, hogy megértse sajátszerűségüket, és ezzel segítse működésüket, illetve egymás közötti kommunikációjukat." Uo. 24. o.
[69] Lásd ehhez: Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete. A jog racionalizációjáról című fejezet. Gondolat Kiadó, Budapest 2011. 178-195. o., valamint: Uő.: Egy befejezetlen projektum - a modern kor. Nyizsnyánszky Ferenc (ford.) In A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, Budapest 1993. 151179. o., továbbá: Uő.: A nemzetközitől a kozmopolita társadalom felé. In: Habermas: Esszé Európa alkotmányáról. Atlantisz Kiadó, Budapest 2012. 83-99. o. Habermas a nemzetközi jog Hans Kelsen-féle unitarista koncepciójához csatlakozva írja. "A világtársadalom demokratikus alkotmányának célja - már azon fogalmi okból is, hogy a modern jogrendek szubjektív jogokból épülnek fel - megköveteli egy világpolgári közösség létrehozását." uo. 86. A nemzetközi államközösség elsődlegessége és a kozmopolita közösség kánona nyilvánvalóan tagadja, hogy a jogközösség mint értelmezői közösség a kulturális kollektívum attribútuma.
[70] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2003. május 31.
[71] Jakab: Az európai alkotmányjog nyelve. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest 2016. 93. o.
[72] Uo. 94. o.
[73] Lásd még ehhez: Chronowski Nóra: "Integrálódó" alkotmányjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest- Pécs 2005. A szerző az "integrálódó alkotmányjog" kifejtésével szintén kísérletet tesz arra, hogy a magyar alkotmányjogot a közösségi joggal való kapcsolatában továbbfejlessze. Chronowski dogmatikai kulcsfogalmai az alkotmány, az alapjog, a hatalommegosztás és a demokrácia.
[74] Uo. 113. o.
[75] Uo. 114. o.
[76] Uo. 119. o.
[77] Uo. 120. o.
[78] Lásd ehhez különösen: Neil MacCormick: A szuverenitásról és a posztszuverenitásról. Kiss Dávid (ford.) In Fundamentum 2003/2. szám. 5-13., valamint: Michael Goodhart: The New Sovereigntists Challenge for Global Governance: Democracy without Sovereignty. International Studies Quarterly 2011. 1047-1068.o.
[79] Uo. 145. o.
[80] Uo. 152. o.
[81] Uo. 168. o.
[82] Uo. 171. o.
[83] Uo. 188. o.
[84] Uo. 190. o
[85] Uo. 192. o
[86] Uo. 195. o.
[87] Az európai alkotmányok nemzetfelfogásait Jakab András öt csoportba osztja: egy állam - egy etnikai nemzet (klasszikus etnikai nacionalizmus, pl. Franciaország); egy állam - egy többetnikumú nemzet (föderalizmus, pl. Svájc); egy állam -több egyenlő etnikai nemzet (kommunitárius elmélet, pl. Ausztria); egy állam - egy domináns etnikai nemzet és különböző etnikai kisebbségek (liberális nacionalizmus, pl. Németország); egy állam - etnikai nemzet nélkül: a polgári nemzet fogalma (pl. Egyesült Államok; Habermas alkotmányos hazafiság elmélete, melyben "a nemzetnek nincs ontológiai státusza", "a saját ország egyetemes ideálokat jelenít meg"). Uo. 233-252. o.
[88] Uo. 201. o
[89] Uo. 208. o.
[90] Uo. 210. o.
[91] Uo. 212. o.
[92] Kiss László: Hivatalos bírálat Dr. Jakab András: "Az európai alkotmányjog nyelve" című akadémiai doktori értekezéséről. A bírálatokat lásd: http://real-d.mtak.hu/836/ 2017. 01. 26.
[93] Kiss: i.m. 4. o.
[94] "A törvényhozásnak ezért akármilyen választói felhatalmazása is van, hatalma egy alkotmányos demokráciában nem lehet korlátlan." Jakab: i.m. 103.o.
[95] Ricoeur meggyőzően bizonyítja, hogy a metaforák és a tudományos modellek hasonlóképpen működnek: "a metafora a valósághoz való viszonyában azt képviseli a költői nyelvhez, mint amit a modell a tudományos nyelvhez képest". Lásd: Ricoeur: Az élő metafora. Osiris Kiadó, Budapest 2006. 353. Természetesen a metaforák az "eksztázis" és az "imagináció"
- 49/50 -
kimeríthetetlenségét képviselik, míg a tudományos modellek racionális műveletek, e kettő között pedig Ricoeur is a "folytonossághiányt" állapítja meg, ám a metafora "nyitja meg a nyelvet" a tapasztalat előtt, így joggal mondhatjuk, hogy az alkotmányos szókészlet működési mechanizmusa - illokúciós beszédaktus lévén - párhuzamosságot mutat.
[96] Kiss: i.m. 6. o.
[97] Kukorelli István: Opponensi vélemény Jakab András: Az európai alkotmányjog nyelve című akadémiai doktori értekezéséről.
[98] Jakab András válaszában rögzíti, hogy a politikai nemzetfogalmat tartja irányadónak.
[99] Kukorelli: i.m. 3. o.
[100] Uo. 4. o.
[101] "Kérdésem csupán az, hogy ez csak és kizárólag a föderalizmussal oldható meg, és ha igen, milyen föderalizmussal? Európa az alkotmányjogilag igazolható föderalizmustól nagyon messze van még, a szerző hasonlatával élve, egy európai válogatottat sem tudna kiállítani az olimpiára." uo. 5.
[102] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest 2007.15-16. Továbbá: Jakab: i.m. 218. o.
[103] Gyurgyák: i.m. 28. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos munkatárs, MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet.
Visszaugrás
