Az írás[1] az európai bíróságok lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó újabb gyakorlatát tekinti át, az ítéletekben tetten érhető alapelvek után kutatva. Bár az EJEB az évek során egyértelművé tette az európai követelményeket a felekezetek jogalanyiságának elismerésével kapcsolatban, a lelkiismereti és vallásszabadságot mint egyéni emberi jogot illetően kevésbé világos a védelmi szint. Az EUB legújabb gyakorlata védelmet nyújt ugyan a vallási alapú diszkriminációval szemben, az EUB elsődleges szempontja azonban nem a vallásszabadság mint emberi jog védelme, hanem a bírói út biztosítása az uniós jog érvényesülése érdekében. A joggyakorlat töredezettsége hátrányosan érinti a lelkiismereti és vallásszabadság mint egyéni emberi jog védelmét, miközben kiválóan szolgálja azokat a feleket, akik stratégiai perek útján igyekeznek alakítani a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlati érvényesülésének kereteit és korlátait.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye védi a lelkiismereti és vallásszabadságot (9. cikk) és külön cikkben tiltja a vallási alapú diszkriminációt (14. cikk). Az EU jóval fiatalabb emberi jogi Chartája hasonló garanciákat tartalmaz a vallásszabadság védelmében (10. cikk) és a vallási alapú diszkrimináció tilalmáról (21. cikk). A Charta annyiban túlmegy az Egyezmény szövegén, hogy kifejezetten kimondja a lelkiismereti alapú katonai szolgálatmegtagadáshoz való jogot [10. cikk (2) bekezdés]. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) szerint ez a rendelkezés nem egyszerűen az EU-tagállamok egyetértésének bizonyítéka, hanem arra utal, hogy a lelkiismereti katonai szolgálatmegtagadók jogait elismerik a modern európai társadalmak.[2] Ezt meghaladóan a vallási alapú diszkrimináció tilalma Európa-szerte elfogadott alkotmányos és tételes jogi követelmény, részben az EU 2000/78/EK antidiszkriminációs keretirányelvét[3] átültető nemzeti jogszabályoknak köszönhetően.[4] Az Európai Unió Bírósága (EUB) 2018 őszén kimondta, hogy a vallási alapú hátrányos megkülönböztetés tilalma az uniós jognak nem egyszerűen a Chartából, illetve a Lisszaboni Szerződésből eredő kógens elve[5], hanem a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból fakadó követelmény.[6]
És mégis: az elmúlt pár évben mind Európában[7], mind Magyarországon egyre-másra kerekedik olyan zajos vita a vallásszabadság körül[8], hogy egyes szerzők nem tartják túlzásnak kijelenteni: újra a vallásháborúk (népszerű angol nevén: conscience wars[9]) korát éljük. Az EJEB Nagykamarája maga is megjegyezte, hogy a vallási sokszínűség tiszteletben tartása kihívás a tagállamok számára; a Nagykamara szerint az lenne az ideális, ha a tagállamok nem veszélyként kezelnék, hanem a lehetőségek forrásaként (source of enrichment).[10]
Az Egyezmény megszövegezése óta eltelt közel hetven évben érzékelhetően sokszínűbb lett mind Európa, mind az egyes tagállamok belső vallási térképe. Ebben szerepe volt a gyarmatbirodalmak felbomlásának, az egyes piaco-
- 213/214 -
kon fellépő tartós munkaerőhiánynak (amit egyes kormányok vendégmunkásokkal igyekeztek megoldani), az új vallási irányzatok megjelenésének, a kelet-európai demokratikus átmenetnek, az európai integrációnak (és az azzal járó szabad mozgásnak), a balkáni háborúnak éppúgy, mint napjaink menekültválságának. A társadalmi változásokra adott jogi szabályozás számos élet- és jogterületet érint, így például a munkavégzést, az oktatást, a szociális- és egészségügyi szolgáltatásokat, vagy épp az élelmiszerbiztonságot. A lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlása szempontjából lényeges részletszabályok sokszor egy jogterület újrakodifikációja során, vagy épp európai uniós jogszabályok átültetése nyomán kerülnek a nemzeti jogrendekbe. Az állami intézkedések sokfélesége visszaköszön az európai bíróságok ítéleteiben.
A gyakorlatban a lelkiismereti és vallásszabadság védelme számos párhuzamosan, illetve egymással összefüggésben alkalmazott alkotmányos és emberi jogi szabály, és az azokat alkalmazó intézmények összjátékának eredménye Európában. Bár számos jogvita történelmi háttere jól ismert és jó részük sokszor hétköznapi, személyes konfliktusokból ered, az ügyekből származó bírósági döntések tétje egyszerre személyes, nemzeti és európai. A tétek azonban igen különbözőek az egyes kontextusokban. Egy friss példával élve: a per, amelynek egy görögországi pomák[11] család öröklési vitájában alkalmazandó jog volt a tárgya, az európai szemlélők olvasatában arról szólt, hogy kötelezővé teheti-e egy európai állam a muzulmán vallási jog (sharía) alkalmazását saját állampolgáraira.[12] A pomák kérelmezőt viszont sokkal jobban érdekelte, elfogadható-e az Egyezmény alatt, hogy örökségének 3/4 részét elveszítse a pomák kisebbség különleges jogi helyzetére tekintettel. Az, hogy a sharía államilag megkívánt alkalmazása - avagy a pomák kisebbség különleges jogi helyzete - részben az Ottomán Birodalom végnapjainak nemzetközi jogi hátterére, részben a görög állam megfontolt identitáspolitikai választásaira vezethető vissza[13], e történet egy-egy súlytalan, zavaró mozzanatává vált.
Ez az írás az európai bíróságoknak a lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó újabb gyakorlatában fürkész alapelvek - egy esetleges európai védelmi minimum, és annak igazolása - után. Ez valódi kihívás, mivel bár a lelkiismereti és vallásszabadság mint emberi jog védelme számos ügyben felmerült az EJEB előtt, a Bíróság sok esetben nem a 9. cikk alkalmazásával döntött (I. rész). A joggyakorlat töredezettségét és bizonytalanságait csupán részben magyarázza az európai emberi jogi rendszer egyre inkább hangsúlyozott szubszidiárius jellege, a tagállami hagyományok és érdekek egyre erőteljesebb védelme az európai beavatkozás ellen, valamint az EJEB belső megosztottsága.[14] Újabban az EUB előtt is megjelentek a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlását érintő ügyek, elsősorban a 2000/78/EK keretirányelvet átültető nemzeti szabályok értelmezésével összefüggésben (II. rész). A bíróságok gyakorlatának bemutatását követően az elemzés rámutat az EUB és az EJEB gyakorlatának legfontosabb különbségeire, kissé kitekintve az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának egyes döntéseire is (III. rész). Az írás nemcsak a joggyakorlat belső ellentmondásainak és töredezettségének okait keresi, hanem pár szemléletes példával érzékelteti, mi a sui generis európai emberi jogi követelmények kijelölésének tétje a modern vallásháborúk multikulturális Európájában (IV. rész).
A 9. cikk alatt 1993-ban meghozott első érdemi ítélet a mai napig meghatározó az EJEB vallásszabadságot érintő gyakorlatában.[15] A Kokkinakis-ügyben az EJEB abból indult ki, hogy a demokratikus társadalom történelme elválaszthatatlan a pluralizmusétól.[16] Ez az EJEB szerint azt jelenti, hogy demokráciákban általában több vallás létezik egymás mellett, így csak a vallásszabadság korlátozásával lehetséges a különböző vallási közösségek érdekeit összeegyeztetni és az egyének hitét tiszteletben tartani.[17] Bár mindez megnyugtatóan hangzik, a gyakorlatban a lelkiismereti és vallásszabadság mint egyéni jog nehézkesen érvényesül. Az európai demokráciák EJEB által oly gyakran emlegetett vallási sokszínűsége nem egyszerű történelmi vagy társadalmi tény, hanem komoly és tartós feszültségek forrása is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
