Az Európai Unió tagállamainak legkésőbb 2011. május 21-ig kell a mediációs irányelvben foglalt rendelkezéseknek eleget tenniük. 2010. november 21-ig azonban tájékoztatniuk kell a Bizottságot arról, milyen bírói fórumok és hatóságok végzik majd a mediációs egyezségek végrehajthatóvá nyilvánítását, és az érdekelt felek hova fordulhatnak ez irányú kérelmeikkel. A feladatokat másképpen fogalmazva, a tagállamoknak előbb kell kijelölniük a végrehajtó szervezetet, megjelölni az i betű felett a pontot, mint kidolgozni az irányelv alapján az új mediációs rendszert. E feladateltolás azonban félő, hogy háttérbe szorítja a sokkal lényegesebb kérdéseket és fontosabb feladatokat. Rövid írásunkban ezekre a tartalmi problémákra szeretnénk felhívni a figyelmet, többek között rámutatni arra, a hátralévő alig két évben a tagállami jogalkotóknak (így többek között a magyar törvényhozásnak) nem könnyű feladatot kell megoldaniuk. Visszavonulásra pedig - köszönhetően az irányelv jogforrási jellegének - semmi esély.1
Az Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK (2008. május 21.) irányelve (a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól, továbbiakban Mediációs Irányelv, azaz MIR), hosszú előtörténetre tekint vissza. Már a Preambulum is visszanyúlik az Európai Tanács 1999. október 15-16-i tamperei ülésén elfogadott határozatához, azonban az MIR tényleges (és nyilvánosan hozzáférhető) háttérmunkálatai körülbelül nyolc évet vettek igénybe. Ez alatt az időszak alatt a közösség közjogi szervezetei és intézményei többször nyilvánítottak véleményt, fogalmaztak meg egymásnak is ellentmondó javaslatokat, majd ezek egyeztetése, ütköztetése, átdolgozása, finomítása után született meg a MIR. Hozzá kell tennünk, 2000-2008 között a közösségi jogterület rendeletalkotási szintjén több jelentős jogszabály született meg, amelyeket a MIR végső szövegezésénél figyelembe kellett venni. 2003. január 27-én pedig kibocsátotta a Tanács 2003/8/EK irányelvét a határon átnyúló jogvitákban alkalmazható költségmentesség és költségkedvezmények minimum-szabályairól2, ezért a MIR végső szövegezése már ezen irányelv tudatában készült el. A két irányelv összhangjára különösen azért kellett nagy hangsúlyt fektetni, mert számos tagállamban a 2003-as irányelv implementációját összekötötték a mediációs intézményrendszer kiépítésével. Mindezt természetesen joggal (jogszerűen) tehették, mivel a költségmentességi irányelv 10. cikke szerint költségmentességet kell biztosítani azokban a peren kívüli eljárásokban is, amelyeket igénybevételét a felek számára a tagállami jog előírja, vagy ha a jogvitában érintett feleket a bíróság peren kívüli eljárásra utasítja. Számos tagállamban ez a helyzet, Spanyolországban például a munkaügyi jogvita bírósági szakasza előtt kötelező a mediáció - mint peren kívüli egyeztetési eljárás - igénybevétele, de más országban is - családjogi ügyekben - hasonló megoldásokkal találkozunk. Ez az oka annak, hogy a költségmentességről szóló irányelv szinte "automatikusan" érintette a mediáció területét.3
A MIR elfogadásának, mint döntéshozatali folyamatnak a története 2004. október 22-én kezdődik a Bizottság javaslatának a Tanácshoz és a Parlamenthez való beterjesztésével. A döntési folyamat tényleges kezdetét azonban a tamperei határozat előtti időszakra tehetjük. 1998. március 30-án ugyanis a Bizottság ajánlást tett közzé a fogyasztói jogvitákban alkalmazandó bíróságon kívüli egyeztetési fórumrendszer kiépítéséről.4 Ezt 2001-ben még egy ajánlás5 követte e területről, majd MIR Preambulumában (és lábjegyzetében) foglalt módon (A Tanács következtései 2000, majd a Zöld Könyv 2002. április) jutott el a jogszabály a megalkotásához.
Igaz tehát az a megállapítás, hogy az ötlettől a megvalósulásig hosszú, összetett, kompromisszumokat telített út vezetett. Szinte magától adódik a kérdés, minek köszönhető e kitérésekkel telített jogalkotás, ahol néha - felidézve a bizottsági jelentéseket - mondatokon és szavakon megy órákig a vita, vagy látszólag egy stilisztikai megfogalmazást öltöztetnek fel új köntösbe. Miért tulajdonítanak minden apró részletnek nagy fontosságot akkor, amikor az irányelv széles és a tagállami érdekek érvényesülésének elegendő teret hagy, ergo el lehetne intézni nagyon gyorsan is. Ráadásul témája szerint - mediáció - az európai igazságügyi tér mellékvágányáról van szó, hiszen a bírósági együttműködés rendeletekbe lefektetett alapelveit mindez nem érinti.
A problémák feltárást innen, ezen utolsó megállapítás visszaolvasásával kezdjük. Ugyanis az nem igaz, hogy a mediációs irányelv esetében mellékvágányról van szó, és az sem igaz, hogy mindez nem érinti az európai igazságszolgáltatatás bírósági szervezeti rendszerét. Továbbmenve, úgy fogalmazhatnánk, éppen az európai igazságszolgáltatás alapját képező, évszázados bírósági rendszer alternatíváját építené ki a mediációs javaslat, amely jogfilozófiájában, társadalom értelmezésében, szereplőiben, szabályaiban a korábbiaktól lényegesen eltérő utat nyit meg a jogi konfliktusok feloldása előtt. A mediáció azonban nem független a polgári igazságszolgáltatástól - ezért nem lehet elmenni a mediáció polgári igazságszolgáltatásba történő integrálásának problémái mellett, különösen akkor, amikor az irányelvben lefektetett mediációs rendszer célja egy végrehajtható, tehát állami úton (erőszakkal) érvényesíthető egyezség létrehozása. Az integráció kérdések sorozatát veti fel, egészen odáig, lehet-e integrálni egyáltalán egy harci érintkezésre teremtett eljárásjogi rendszerbe a mediációs szabályokat. A MIR elfogadásának hátterében egyfelől ezek a problémák állnak. Különösen élesen vetődtek fel a polgári igazságszolgáltatás és a mediáció közötti átjárhatóság problémái az olyan jogrendszer esetében, mint a német, ahol a ZPO és a hozzá kapcsolódó jogszabályok egy több szervezeti rendszerből álló, harci vitakultúrára épülő eljárási rendszert szabályoznak nagy precizitással kidolgozott jogi normák útján.6 De ugyanezt elmondhatjuk a francia jogrendszerről is.7
A mediáció kiépítésének felvetése a kilencvenes évek európai és amerikai (mindenekelőtt az USA-ban tapasztalható) sikertörténetére nyúlik vissza, az alternatív vitarendezési fórumok kiépítésére. ADR azaz Alternative Dispute Resolution a varázsige, amely körbejárja a világot, intézményeket teremt, így Németországban is kialakultak az alternatív vitarendezési eljárások és rendszerek különböző formái. Az ezredforduló után azonban számos kritikai elemzés és tanulmány hívja fel a figyelmet a vitarendezési eljárások problémáira, arra, hogy a várakozásokkal ellentétben a jogbiztonság korántsem, vagy nem olyan könnyedén valósul meg a mediáció intézményei révén.8 A lelkesedést felváltja a szakirodalmi szkepszis, ám érdekes módon mindez a MIR preambulumában meg sem jelenik.9 Sőt a kilencvenes évek jogfilozófiájából cseppet sem tágítva fogalmazza meg rendeltetését. Úgy gondoljuk azonban, hogy a valóságos fejlődés tényleges történései minden optimizmus ellenére hátráltatták a MIR elfogadását, a nyolc-tíz év történetében mindez beszámítódott.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
