A római jog a tradicionális (tradíciós) tulajdonszerzés elvét[1] követve, a felek megállapodásán túl az áru traditióját[2] - tipikusan a dolog tulajdonjogának megszerzését elbirtoklás útján lehetővé tevő tényleges birtokbaadást[3] - is a tulajdonszerzés feltételéül tűzte.[4] Természetesen a traditio a dolog testi átadásán kívül végbemehetett minden egyéb olyan módon is - így (ingatlanoknál szükségszerűen) a kézből kézbe adást helyettesítő, az utókor által longa manu traditióként jelölt formában, pusztán "oculis et affectu"[5] által, a birtokjogokat eredményező brevi manu traditióval vagy constitutum possessorium útján,[6] valamint a traditio clavium[7] eseteiben - ami alapján a vevő megszerezte a dolog feletti jogi uralmat.[8] A traditio transzlatív hatályához a dolog átadása mellett azonban a klasszikus római jog - az irodalomban uralkodó álláspont szerint a kauzális tulajdonátruházás elvét követve[9] - jogszerű szerzéscímet (iusta causa traditionis)[10] is megkövetelt. Elvi általánossággal mondja ki ezt a szabályt Paulus a következő fragmentumban.
Paulus D. 41, 1, 31 pr. (libro 31 ad edictum): Numquam nuda traditio transfert dominium, sed ita, si venditio aut aliqua iusta causa praecesserit, propter quam traditio sequeretur.
Ugyan a római jogi szabályozás elválasztotta a kötelmi ügyletet annak teljesítésétől - esetünkben az adásvételt a traditiótól -, a tulajdonátszállás annyiban mégsem volt független a felek megállapodásától, hogy a szerződés érvényes létrejöttére a tulajdonszerzés igazolásához megkívánt jogcímként feltétlenül szükség volt. Amint az az idézett Paulus-szövegből is világosan kitűnt, a causa emptionis - készvételként és konszenzuális szerződésként egyaránt[11] - a tulajdonátszálláshoz elismert jogcím, a vevő tehát megszerzi a dolog tulajdonát, ha az árut neki adásvétel jogcímén, az adásvételi szerződés teljesítéseként adják át. Feltételezve természetesen, hogy az eladó tulajdonos volt; ha nem - ahogy minden származékos úton szerző - a vevő is elbirtoklásra szorul, és az adásvétel traditiós szerzéscímként egyben elbirtoklási jogcím (iustus titulus usucapionis) is lesz.[12] A szerződő partnerek által egymásnak kölcsönösen teljesítendő szolgáltatások tényleges teljesítését biztosítandó, az adásvétel bonae fidei jellegéből következő, Bechmann óta funkcionális synallagmának nevezett[13] szabályból következően azonban - legalábbis a justinianusi jogban[14] - az eladó addig nem is köteles átadni a dolgot, amíg a vevő a vételár teljes összegét ki nem egyenlíti.
Ulpianus D. 19, 1, 13, 8 (libro 32 ad edictum):[15] Offeri pretium ab emptore debet, cum ex empto agitur, et ideo etsi pretii partem offerat, nondum est ex empto actio: venditor enim quasi pignus retinere potest eam rem quam vendidit.[16]
Az idézett Ulpianus-fragmentum alapján tehát a vevőnek fel kell ajánlania a vételárat, ha az adásvételből kifolyólag perelni akar, és ezért, még ha a vételár felét felkínálja, akkor sem illeti meg a vételi kereset (nondum est actio), ugyanis az eladó az eladott dolgot mintegy zálogként megőrizheti. Ez a teljesítés-visszatartási jog, ahogy az a következő, a Digestába Iulianustól felvett szövegből is kitűnik, egyben a vevőt is megilleti, azaz ő sem köteles a pretiumot szolgáltatni mindaddig, amíg az eladó nem kész a dolgot átadni.
Iulianus D. 19, 1, 25 (libro 54 digestorum):[17] Qui pendentem vindemiam emit, si uvam legere prohibentur a venditore, adversus eum petentem pretium exceptione uti poterit 'si ea pecunia, qua de agitur, non pro ea re petitur, quae venit neque tradita est'...
Az újkori jogtudomány által exceptio non (rite) adimpleti contractusként jelölt[18] - egyben az adásvételen túl valamennyi synallagmatikus kötelemre kiterjesztett - jogelv értelmében tehát a szerződés megkötését követően bármelyik fél csak akkor követelheti a másiktól az ellenszolgáltatást, ha a maga részéről már teljesített, vagy készen áll annak egyidejű végrehajtására. Ily módon biztosított, hogy egyik fél se kerüljön hátrányosabb helyzetbe a teljesítés szempontjából, tehát ne legyen kénytelen akaratán kívül hitelezni a maga szolgáltatását a másiknak. Úgyszintén az adásvétel synallagmatikus jellegéből következik - a szolgáltatás-ellenszolgáltatás értékegyensúlyának követelményét kifejező - azon szabály is, amely szerint az emptor visszakövetelheti az eladótól a vételárat, ha a szerződéskötést követően valamilyen causa alapján az áru tulajdonosa lett.[19] Ha viszont az eladó már a vételárfizetés előtt átadta a vevőnek a dolgot, a tulajdonszerzéshez - épp a causa emptionisból adódóan - a justinianusi Institutiók tanúsága szerint már a XII táblás törvény korába, a készvétel idejére visszanyúló előírás alapján egy további feltétel is társult adásvétel esetén.
I. 2, 1, 41: ...venditae vero et traditae non aliter emptori adquiruntur, quam si is venditori pretium solverit vel alio modo ei satisfecerit, veluti expromissore aut pignore dato. Quod cavetur quidem etiam lege duodecim tabularum: tamen recte dici-
- 23/24 -
tur et iure gentium, id est iure naturali, id effici. Sed si is qui vendidit fidem emptoris secutus fuerit dicendum est statim rem emptoris fieri.
Az idézett forráshely szerint az eladott és átadott dolgok tulajdonát a vevő csak akkor szerzi meg, ha az eladónak a vételárat megfizette, vagy őt más módon kielégítette, például maga helyett más adóst állítva vagy zálogot adva. Mindezt - a szöveg alapján - már a XII táblás törvény is elrendelte, de joggal lehet mondani, hogy a ius gentiumból és a természetes jogelvekből is következik. Ha azonban az eladó - bízva a vevőben - neki hitelt nyújtott, a dolog rögtön az övé lesz.
A justinianusi Institutiókban szereplő, az imént idézett szöveg alapján tehát már a XII táblás törvény[20] is úgy rendelkezett, hogy a vevő tulajdonszerzéséhez - a traditión túl - a vételár megfizetése is szükségeltetett. Látjuk azonban azt is, hogy ez a követelmény, mint a tulajdonszerzés feltétele, nem abszolút: az emptor a pretium szolgáltatása nélkül is megszerzi az áru tulajdonjogát, amennyiben az eladónak biztosítékot, így - zálogot vagy kezest - ad. Sőt, a forráshely zárómondatában - a vételárfizetés követelményét tulajdonképpen minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva - Justinianus akképp rendelkezik, hogy az áru tulajdonjoga akkor is nyomban átszáll az emptorra, ha az eladó - bízva a vevőben (fidem emptoris sequi), annak hitelképességében és ügylethűségében - biztosítékadás nélkül is haladékot enged a számára, azaz meghitelezi neki az ellenszolgáltatást.
A hivatkozott Institutio-szövegben rögzített, a vevő tulajdonszerzését főszabályként a vételárfizetéshez kötő előírás eredetével kapcsolatos szakirodalmi álláspontok közelebbi ismertetése előtt mindenekelőtt leszögezendő: a szerteágazó, egymásnak gyakorta ellentmondó megállapítások sűrűjében egyfajta "Forschungsstand" megfogalmazása gyakorlatilag lehetetetlen vállalkozásnak látszik. Mindazonáltal a vonatkozó primer források elemzése előtt elengedhetetlen - és talán nem céltalan - a témakört érintő főbb kutatási irányvonalak bemutatása. Az elmúlt száz esztendő szakirodalmát áttekintve, a kérdéskörrel foglalkozó romanisták alapvetően három "táborát" különíthetjük el egymástól. Így a szerzők egy része úgy véli, hogy az előírás a posztklasszikus korban végbement általános társadalmi-gazdasági hanyatlás és az erősödő hellenisztikus hatások nyomán egyértelműen Justinianus császár újításának tekinthető. Mások - többnyire a mancipatiós készvételre visszavezetve a követelményt - a XII táblás törvénytől eredeztetik a szabályt, de hangsúlyozzák, hogy az az adásvétel konszenzuálszerződéssé válásával fokozatosan elvesztette jelentőségét, majd a gyakorlatból teljesen eltűnve, csak a posztklasszikus korban éledt fel újra. A romanisták egy további csoportja azon a véleményen van, hogy a vételárfizetési előírás - már a kezdetektől - folyamatosan jelen volt a római jogban, és ennek megfelelően ismerték el azt a justinianusi kodifikáció során is. Az alábbiakban e rendező elvek mentén haladva - a kapcsolódó gazdag szakirodalomból[21] - indokolt külön is kiemelnünk a fontosabb megállapításokat.
Pringsheim már a múlt század elején[22] elsöprő erejű támadást indítva[23] kérdőjelezte meg a vételárfizetési szabály preklasszikus-klasszikus eredetét,[24] és azt egyértelműen Justinianus újításának tekintette.[25] Álláspontja szerint a Digestában található, a pretium szolgáltatását a tulajdonszerzéshez megkövetelő fragmentumok (Pomp. D. 18, 1, 19 és Gai. D. eod. 53)[26] mindegyike interpolált, az azokban rögzített szabály egyértelműen a justinianusi kompilátoroktól származik.[27] Appleton[28] és Schönbauer[29] mérsékeltebb álláspontot elfoglalva - egyfajta fokozatos fejlődésben gondolkodva - úgy vélte, hogy a vételárfizetési szabály alaptézise már megjelent a posztklasszikus kort megelőzően is a római jogban, mindazonáltal a követelmény gyakorlati érvényesülét korlátozó - a pretium tényleges szolgáltatásával az annak meghitelezését egyenragúnak tekintő - rendelkezés (fidem emptoris sequi) már egyértelműen a bizánci kompilátorokhoz köthető. Schönbauer éppen azért utasítja el Pringsheim radikális interpolációra vonatkozó tézisét, mert véleménye szerint szükségtelen lett volna olyan szabály következetes, utólagos beépítése a klasszikus szövegekbe, amely valódi jelentőségét teljesen elveszti a vételár - immár valóban a kompilátorok által bevezetett - meghitelezhetőségének lehetőségével.[30] Levy álláspontja alapján sem követelte meg a tulajdonszerzéshez a klasszikus jog a vételár szolgáltatását. A szerző úgy vélekedik, hogy a szabály elsőként a birodalom nyugati felén, a posztklasszikus vulgárjog előírásaként jelentkezett.[31]
Úgyszintén megkérdőjelezik a vételárfizetési szabály klasszikus eredetét azok a romanisták, akik szerint az előírás ugyan létezett már a XII táblás törvény idején, az archaikus korban is, de az csupán az eladót a mancipatióból eredő auctoritas alapján terhelő, elperlésért való helytállási kötelezettségre vonatkozhatott, miszerint annak megalapozásához vagy a tényleges vételárfizetés, vagy - mancipatio
- 24/25 -
nummo uno esetén - az azzal egy tekintet alá eső stipulatio útján tett kötelezettségvállalás (expromittere) szükségeltetett. Köztük Arangio-Ruiz véleménye alapján a vételár megfizetése, vagy annak biztosítása (satisfactio) az archaikus korban korántsem a tulajdonátszállás, hanem az auctoritas-felelősség megalapításához volt szükséges.[32] A szerző úgy gondolja, hogy a justinianusi Institutiók vitatott szabálya vulgárjogi előzményekre, a posztklasszikus korban érvényesülő hellenisztikus hatásokra és az ekkor újra előtérbe kerülő készvétel mechanizmusára vezethető vissza.[33] Ugyancsak a mancipatiós vétel útján szerzett dolog elperlése (evictio) esetén indítható - a vételár duplumára menő - ún. actio auctoritatis[34] alkalmazásával hozza összefüggésbe a feltételezett XII táblás törvénybeli rendelkezést Thomas.[35] Schindler mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a justinianusi Institutiók utalása ellenére a vételárfizetés követelményét a XII táblás törvény soha nem írhatta elő.[36] Beseler szövegkritikai megállapításaira[37] is hivatkozva úgy véli, hogy a Digestába felvett, a vizsgált szabályt tartalmazó fragmentumok interpoláltak, olyannyira, hogy feltételezett eredeti szövegük szerint - szót sem ejtve a tulajdonátszállás kérdéséről - valójában az eladó jogszavatossági (auctoritas) kötelezettségére vonatkoztak. Schindler kiemeli továbbá, hogy az említett forráshelyek egyike sem a klasszikus jogtudósok tulajdonszerzésről szóló könyveiben található.[38] E nézetét megerősítheti a fragmentumok Lenel-féle palingenetikai osztályozása is, mely a Pomponius-szöveget a Quintus M. Scaevola civiljogi művéhez írt kommentár adásvételről szóló (Liber XXXI - De emptionibus et venditionibus),[39] a Gaius-töredéket pedig a provinciai edictumnak az auctoritas-felelősséget tárgyaló (Liber XXVIII - De auctoritate)[40] könyvébe utalja.
A vételárfizetési szabály klasszicitását elfogadó romanisták véleménye megoszlik a tekintetben, hogy az előírás csupán res mancipi körébe tartozó dolgok mancipatio útján történő átadása, vagy csak res nec mancipi traditiójára, esetleg a tulajdonjog átruházásának valamennyi - formaszerű és formátlan - módjára vonatkozott-e. Így már Bechmann kiemelte, hogy a vételárfizetési szabály alkalmazása szempontjából meg kell különböztetnünk a tulajdonátruházás különböző módjait: véleménye alapján az előírás elsősorban a mancipatiós vételre vonatkozhatott.[41] Albertario - az ügylet tárgya szerint is differenciálva - azon az állásponton volt, hogy a pretium szolgáltatása a klasszikus korban csak res mancipi (mancipatiós) vétele esetén volt a tulajdonszerzés feltétele, res nec mancipire nem vonatkozott a szabály.[42] A szerző úgy véli, hogy a justinianusi Institutiók vizsgált szöveghelyének a XII táblás törvény rendelkezésére történő hivatkozása is egyértelműen e tézisét támasztja alá, hiszen az archaikus korban a mancipatio aktusa - készvételként funkcionálva - még a vételár tényleges szolgáltatását és annak lemérlegelését is magában foglalta.[43] Az olasz romanista véleménye szerint res mancipi mancipatiója esetén a tulajdonszerzésnek akkor is feltétele maradt a vételárfizetés, amikor az magában a formális aktusban már csupán szimbolikusan (nummo uno) történt meg.[44] Archi még tovább ment, és kategorikusan kizárta a követelmény érvényesülésének lehetőségét res nec mancipi traditiója során.[45] Hangsúlyozta, hogy téves az a több szerző[46] által képviselt felfogás, miszerint a causa emptionis esetén a traditio transzlatív hatályához szükséges a vételár megfizetése is.[47] Velük szemben Meylan azonban úgy tartotta, hogy a vételárfizetés a kezdetektől fogva nélkülözhetetlen volt a római jogban a res nec mancipi tulajdonjogának traditio útján történő megszerzéséhez.[48] Igaz, e követelménynek a klasszikus korban még nem volt túl nagy gyakorlati jelentősége, tekintettel mindenekelőtt a prétor által biztosított, a jóhiszemű, jogcímes birtokost tulajdonos módjára védő actio Publicianára. Hasonló véleményen volt Romano is, aki szerint a ránk maradt primer források azt bizonyítják, hogy az áru formátlan traditióval történő átadása esetén a tulajdonszerzéshez - immár a vételtárgy res mancipi vagy res nec mancipi jellegétől függetlenül - kétségtelenül megkövetelte a klasszikus jog a vételárfizetést.[49] Karlowa[50] és Kübler[51] - figyelemmel arra, hogy a pénzbeli ellenszolgáltatás nyújtása az accipiens részéről az aktus elengedhetetlen részét képezte -egyenesen feleslegesnek tartották a vételárfizetési szabály alkalmazását a mancipatiós készvétel során, így álláspontjuk szerint az előírás ugyancsak res nec mancipi traditiója esetén érvényesülhetett. Az előbbi szerzőkhöz hasonlóan vélekedett Watson is, de nézete alapján nem csupán a vételárfizetési szabályt, hanem az annak érvényesülését erősen korlátozó "fidem sequi" kitételt is kizárólag a res nec mancipi tulajdonjogának traditio útján történő átadása során alkalmazták már a klasszikus korban.[52] E körben kell megemlítenünk még Feenstra álláspontját, aki szerint a forrás zárómondatában szereplő "fidem emptoris sequi" fordulat nem egyszerűen fizetési haladékra utal, hanem a megvásárolt dolog fizetés vagy biztosíték nélküli informális átengedésére, mely klauzula - a szerző értelmezésében - egy már a klasszikus jogászok által is alkalmazott fogás volt a XII táblás törvényben felállított szabály kijátszására, az tehát nem lehetett a kompilátorok újítása.[53]
Kaser ugyan szintén lát esélyt arra, hogy a justinianusi Institutiókban megjelölt XII táblás törvénybeli rendelkezés eredetileg csupán az eladót a mancipatio alapján terhelő elperlésért való helytállási kötelezettségre vonatkozhatott, ugyanakkor nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy a szabály a tulajdon-
- 25/26 -
átruházás valamennyi - formaszerű és formátlan
- módjánál és a res mancipin kívül res nec mancipi adásvételekor is érvényesült.[54] Hangsúlyozza, hogy az előírást az adásvétel konszenzuálszerződéssé válásával ugyan továbbra is alkalmazták, de a "fidem sequi" klauzula következtében csupán "kiüresedett formában" maradhatott fenn,[55] és valójában csak a posztklasszikus korban született újjá.[56] Úgyszintén elismeri a vételárfizetés követelményének klasszicitását a kérdést az irodalomban legújabban tárgyaló Szűcs, de kiemeli, hogy az ténylegesen csak nagyon szűk körben, az adóköteles tartományi ingatlanok adásvétele esetén érvényesült, míg másutt elegendő volt a tulajdonszerzéshez a vevő részére történő hitelnyújtás is. A tartományi gyakorlatot aztán a diocletianusi egységes adórendszer bevezetésével - mintegy közérdekből - a posztklasszikus korban kiterjesztették az itáliai telkekre is.[57] A szerző - Biscardit[58] és Zimmermannt[59] követő - megállapításai szerint a justinianusi Institutiók vitatott követelménye ekképpen a klasszikus jogi szabályozás és a posztklasszikus rendelkezések egyfajta sikertelen harmonizácójának tekinthető. A vételár megfizetése Justinianusnál is csupán az adóteher alá eső vagy közérdekből más korlátozottan forgalomképes dolgok - írásbeli okiratban is rögzített - eladása esetén volt megkövetelt a tulajdonszerzéshez. Egyéb esetekben az eladón állt, hogy a dolgot átadja-e a vevőnek a pretium szolgáltatása vagy annak biztosítása hiányában is.[60]
A hivatkozott Institutio-helyen (I. 2, 1, 41) szereplő vételárfizetési szabály eredetére vonatkozó szakirodalmi álláspontokat vázlatosan áttekintve egyértelműen kirajzolódik: az alapvető cezúrát a szerzők között az előírás klasszicitásának elfogadása vagy annak elutasítása jelenti. Az interpoláció-vitában állást nem foglalva annyi feltétlenül megállapítható, hogy a római jog fejlődésének mindegyik szakaszában megtalálhatjuk azokat a tényezőket, melyek magyarázatul szolgálhatnak a vizsgált előírás - különböző intenzitású - érvényesüléséhez. Így a justinianusi, főszabályként a vételárfizetést a tulajdonszerzéshez megkövetelő álláspont kétségtelenül összhangban van a posztklasszikus korban - a birodalom mindkét felében megfigyelhető módon - ismételten előtérbe kerülő készvétel mechanizmusával. A konszenzuálszerződési konstrukció nyugaton elsősorban az adásvételt és az annak teljesítését jelentő traditiót egymással összemosó,[61] a dogmatikai finomságok iránt kevésbé érzékeny, leegyszerűsítő vulgárjogi gondolkodás, a keleti területeken pedig a görög-hellenisztikus jogok (a homogenitás kérdésében állást nem foglalva, a továbbiakban csak "görög" jogként aposztrofálva)[62] egyre erősődő hatása következtében szorult háttérbe.[63]
Előbbivel kapcsolatban megjegyzendő továbbá, hogy az adásvételi kontraktusnak önmagában transzlatív hatályt tulajdonító vulgárjogi felfogás[64] nyomán a későcsászárkori forrásokban Constantinus óta[65] utat törő "emptione dominium transfertur" elve[66] - feltéve természetesen, hogy azt nem (csupán) a készvételre vonatkoztatjuk[67] - arra látszik utalni, hogy a tulajdonszerzéshez a posztklasszikus jog sem követelte meg a traditiót, ehelyett megelégedett a felek puszta szerződéses megállapodásával.[68] E vulgárjogi gyakorlat kétségkívül hathatott a justinianusi jogra, ahol jóllehet - az átruházó ügylet mellett - újra szükségessé vált a traditio is, annak transzlatív hatályához azonban, a tényleges átadás helyett, elégséges volt a feleknek a tulajdon átruházására és megszerzésére irányuló egybehangzó akaratnyilvánítása (animus transferendi et accipiendi dominii).[69] Hacsak nem fogadjuk el Levy és a tézisét követő más romanisták[70] azon álláspontját, mely szerint az áru tulajdonjoga, ugyan a tényleges átadástól függetlenül, de csak a vételárfizetéssel szállt át már a posztklasszikus korban, továbbra is kérdés marad a justinanusi Institutiókban megjelenő - a tulajdon causa emptionis történő átruházásakor megkívánt -, a vételár megfizetésében, biztosításában vagy az arra irányuló hitelnyújtásban megfogalmazott többletkövetelmény eredete.
A hellenisztikus hatásokkal összefüggésben kiemelendő, hogy - a konszenzuálszerződési alakzatot, a két fél egybehangzó akaratnyilatkozatának önmagában elégséges kötelező erejét el nem ismerve[71] - a "görög" jog az adásvétel lényegét a dolog átadásával és a vételár megfizetésével megvalósuló tulajdon-átruházásban látta.[72] Ebből következően - az ügyletet az áru és vételár egyidejű cseréjének tekintve - mindvégig megmaradt a készvételnél, melynél - konstrukciójából fakadóan - magától értetődő volt a vételár szolgáltatásának megkövetelése a tulajdonszerzéshez.[73] Sajátosan egyedi karaktere volt továbbá a "görög" adásvételnek - mely különösen csábítóvá teszi hellenisztikus hatásokkal magyarázni a justinianusi Institutiókban rögzített szabály eredetét[74] -, hogy az ügylet a megfelelő formaságok betartásával, önmagában a vételár szolgáltatásával létrejött.[75] Ekképpen tehát a "görög" jog szerint a vételárfizetés - a dolog átadásától, a "traditótól" ((παράδοσις) is független[76] - konstitutív hatályú feltételét jelentette a tulajdonszerzésnek.[77]
Mindazonáltal ugyanígy kézenfekvőnek látszik, hogy a mancipatiós készvétel idején - főként a korai időszakban, amikor még a vételárként kifizetett ércrudak (aes rude) tényleges lemérlegelése is beletartozott a rítusba - a vevő a dolog átadása ellenére sem szerzett tulajdont, amíg ki nem fizette a vételárat,
- 26/27 -
illetve biztosítékot nem adott annak teljesítésére. Ennek ellenére az, hogy az i.e. V. század derekán (ie. 451-450) a hagyomány szerint a decemviri legibus scribundis által összeállított XII táblás törvény anyaga valójában tartalmazta-e az említett rendelkezést - egyértelmű forrásbizonyíték hiányában - továbbra is kétséges.[78] Mert jóllehet a - funkcionálisan a készvételt megvalósító, az ellenérték megállapítását, lemérlegelését is magába foglaló - mancipatio formálaktusánál még a dolgok természetéből következett a vételárfizetési szabály alkalmazása, viszont már nagyon korán, akár a XII táblás törvény idején is csak jelképesen, egy pénzérmét a mérleghez pendítve, majd azt az eladónak átnyújtva folytatták le az ügyletet (mancipatio nummo uno).[79] Mint színleges adásvételnél (imaginaria venditio), ha a felek meg is állapodtak a vételár tényleges megfizetésében, annak tényleges szolgáltatására - vagy az azt helyettesítő hitelnyújtásra - csakis az aktus keretein kívül kerülhetett sor. A mancipatio formaságaival tehát nem indokolható a vételárfizetési szabály érvényesülése a Lex duodecim tabularum idején. Ennek következtében abban a - fentebb vázoltak szerint a romanisztikában úgyszintén vitatott - kérdésben sem foglalhatunk állást egyértelműen, hogy a justinianusi Institutiók által említett XII táblás törvénybeli rendelkezés a mancipatiós vételen kívül az áru traditio vagy in iure cessio révén történő átadására, illetve res nec mancipi adásvételére is vonatkozott-e. Csak valószínűsíthető, hogy a XII táblás törvény elsősorban a gazdasági élet legfontosabb tárgyait (res mancipi) illetően rendelkezett.
Forrásaink azon szerzők véleményét sem erősítik meg, akik a vételárfizetési szabály eredetét keresve, azt a mancipatióból eredő auctoritas-felelősséggel hozzák összefüggésbe, miszerint az eladót terhelő, elperlésért való helytállási kötelezettség megalapozásához vagy a tényleges vételárfizetés, vagy annak biztosítása szükségeltetett. A Digestában ugyan találunk egy nevezetes Ulpianus-fragmentumot,[80] amely az eladó jogszavatossági (evictiós) kötelezettségével összefüggésben szól a vételárfizetés, továbbá az arra irányuló biztosítékadás követelményéről, de egy szóval sem említi a mancipatiót és - tekintettel arra, hogy a klasszikus korban az elperlésért való szavatosság az adásvétel természetes alkatrészeként már actio emptivel érvényesíthető[81] - az actio auctoritatist sem.[82] Ha a mancipatio " imaginaria venditio"-vá alakulásával el is törölte volna a vételárfizetési szabályt, további - talán még nehezebben megválaszolható - kérdés annak érvényesülése a formátlan traditióval történő tulajdonátruházás esetén. A kezdeti időkben, a készvételt megvalósító - causa emptionis mellett végbemenő - traditiónál a mancipatióhoz hasonlóan még magától értetődő, hogy a tulajdonszerzéshez szükséges a másik fél általi teljesítés, a vételár megfizetése, hiszen nincs egyébről szó, mint a kölcsönös szolgáltatások egyidejű, formátlan átadásáról. Ezzel szemben a konszenzuális adásvétel kialakulását követően, a vételár meghitelezhetőségének lehetőségével, már itt sincs különösebb ok arra, hogy a res nec mancipi feletti, korábban elismert traditio általi tulajdonszerzést az adásvétel esetén (causa emptionis) egy újabb feltételtől - a pretium szolgáltatásától - tegyük függővé. Természetesen e vonatkozásban sem zárható ki a készvétel-gondolat továbbhatása és ezzel együtt az, hogy a traditióval történő tulajdonátruházás a vételárfizetés követelményét - a biztosítékadás (kezesség, zálog), a hitelnyújtás lehetőségével egy kevésbé szigorú formában - alapvetően megtartja a későbbiekben is. A vételárfizetési szabály eredetével kapcsolatos szakirodalmi - mint láttuk elsősorban interpolációkritikai - vitákon túllépve, a tanulmány a továbbiakban a ránk maradt irodalmi és jogi források alapján próbál képet adni arról, hogy a római jogfejlődés egyes korszakaiban hogyan érvényesülhetett a kérdéses előírás, a pretium szolgáltatása vagy annak elmaradása mennyiben befolyásolta a vevő tulajdonszerzését.
Tekintettel arra, hogy a vizsgált kérdéskörrel kapcsolatos, a klasszikus jogtudósok véleményét tükröző forrásszövegek kivétel nélkül a justinianusi kodifikáció közvetítésével, a bizánci kompilátorok keze nyomán maradtak ránk, amennyiben fel kívánjuk deríteni az ezt megelőző időszak lehetséges álláspontját a pretium szolgáltatásának a tulajdonszerzésben játszott szerepéről, indokolt górcső alá vennünk a preklasszikus korból származó nem jogi irodalom forrásait is. A vételárfizetési szabály preklasszikus eredetét kutatva Marcus Terentius Varro "Rerum rusticarum libris tres" című munkáját hívhatjuk segítségül.[83] Az alábbi varrói sorokból - közvetve ugyan, de kétségkívül - kitűnik, hogy a tulajdonátszálláshoz, az áru átadásán túl, már a preklasszikus jog is megkövetelte a vételár megfizetését vagy az arra irányuló, stipulatio formájában tett kötelezettségvállalást.[84]
Varro rust. 2, 1, 15: Quod enim alterius fuit, id ut fiat meum, necesse est aliquid intercedere, neque in omnibus satis est stipulatio aut solutio nummorum ad mutationem domini...
Varro a fenti szövegben, a jószágok adásvételéről (emptio pecorum) szólva, kifejezetten nem említi ugyan a vételárfizetés követelményét a tulajdon-
- 27/28 -
szerzés szempontjából, azt azonban megegyzi, hogy ahhoz, ami másé volt, az enyém legyen, szükséges valamilyen közbeeső eljárás, és a tulajdonosváltozáshoz nem elegendő minden alkalommal a stipulatióba foglalt biztosítékadás vagy a pénz lefizetése. Világosan kiolvasható a forrásból, hogy a pretium szolgáltatása önmagában nem elegendő, de szükséges lehet a tulajdonszerzéshez. A szöveg egyben azt is egyértelművé teszi, hogy a tulajdon átszállása szempontjából a vételár tényleges szolgáltatásával egyenrangú az annak megfizetésére irányuló kötelezettségvállalás is.[85]
Arra a kérdésre, hogy a varrói tétel vajon csupán res mancipi tulajdonjogának mancipatio útján való megszerzésére vagy valamennyi tulajdonátruházási módra, így a formátlan traditióra, egyben res nec mancipire is vonatkozott-e, a forrás nem ad egyértelmű választ. Figyelemmel azonban arra, hogy az idézett szöveghelyet közvetlenül megelőzően Varro valamennyi - a res nec mancipi körébe tartozó kisebb,[86] valamint a res mancipinek minősülő (Itáliában honos, teherhordó és igavonó[87]) nagyobb[88] - tenyészállatról beszél, kellő alappal következtethetünk arra, hogy a szerző által használt "in omnibus" kifejezésnek a "minden (korábban említett) alkalommal/esetben"[89] jelentés tulajdonítható. A tárgyalt forráshelyen rögzített vételárfizetési szabály így minden bizonnyal valamennyi vételtárgyra, úgyszintén a tulajdonátruházás valamennyi - formaszerű és formátlan - módjára egyaránt vonatkozott.[90] Hasonlóképp megelégszik Varro a stipulatiós formában tett kötelezettségvállalással, azaz a pretium megfizetésére irányuló ígérettel a következő, egy juhnyáj eladásának szerződési formulájáról (emptio ovium) szóló részben.
Varro rust. 2, 2, 5-6: ...Cum emptor dixit " tanti sunt mi emptae?" et ille respondit "sunt" et expromisit nummos... Cum id factum est, tamen grex dominum non mutavit, nisi si est adnumeratum; nec non emptor pote ex empto vendito illum damnare, si non tradet, quamvis non solverit nummos, ut ille emptorem simili iudicio, si non reddit pretium.
A szöveg szerint amint a felek megkötötték az adásvételt - a vevő kérdésére, miszerint "valóban ennyiért vettem meg?" az eladó "igen"-nel felelt -, az emptor nyomban stipulatio formájában ígéretet tett a vételár megfizetésére. A hatodik pontban ugyan azt hangsúlyozza Varro, hogy a nyáj addig nem cserél gazdát, míg az adnumeratio meg nem történt (grex dominum non mutavit, nisi si est adnumeratum), ez a megállapítás azonban korántsem lehet bizonyíték a vételárfizetési szabály érvényesülésére. Bár az "adnumerare" kifejezés a varrói szövegben is a "megszámolni" vagy "megszámoltan átadni" jelentéstartalmat hordozza, az ebben az esetben nyilvánvalóan nem magára a pretiumra,[91] hanem a szerződéskötést követő, a juhok darabonkénti leszámolásából[92] és a vevő részéről történő - az egyedek megvizsgálásával egybekötött[93] - átvételéből álló, speciális traditio lebonyolítására utal.[94] A varrói formula alapján tehát a vételár szolgáltatása ugyan nem, de az arra vonatkozó kötelezettségvállalás mindenképpen szükségeltetett a tulajdonátszálláshoz. Ezen túl azt is világossá teszi a szöveg, hogy a vételárfizetési kötelezettség - legalábbis ebben az időben - teljesen független volt az áru átadásának tényétől, a feleket tehát nem illette meg a korábban már említett teljesítés-visszatartási jog (exceptio non adimpleti contractus).[95]
Amennyire magától értetődő volt a vételárfizetés, mint a tulajdonszerzés feltételének az érvényesítése a korábbi készvételnél, olyannyira indokolatlan annak megtartása - a kölcsönös szolgáltatások közül elsőként épp a pretium meghitelezhetőségével lehetővé váló - konszenzuális adásvétel kialakulásával a klasszikus korban. Ha a vizsgált témakörrel kapcsolatos, a következőkben elemzésre kerülő Digesta-fragmentumok klasszicitását - számos romanistával ellentétben - nem is vonjuk kétségbe, le kell szögezni: mégha ismerte is a klasszikus jog ezt a követelményt, az gyakorlati jelentőségét teljesen elvesztette azáltal, hogy a tényleges szolgáltatás helyett megelégedett a pretium - megfelelő biztosíték adása mellett történő, vagy akár anélküli - meghitelezésével. Gaiusnak a provinciai edictumhoz írt kommentárjából felvett alábbi Digesta-fragmentumból világosan kitűnik: az átadott áru tulajdonjoga vételárfizetés nélkül is nyomban átszáll a vevőre, ha az eladónak arra biztosítékot adott.
Gaius D. 18, 1, 53 (libro 28 ad edictum provinciale): Ut res emptoris fiat, nihil interest, utrum solutum sit pretium an eo nomine fideiu s s or datus sit. Quod autem de fideiussore diximus, plenius acceptum est, qualibet ratione si venditori de pretio satisfactum est, veluti expromissore aut pignore dato, proinde sit, ac si pretium solutum esset.
A forrásszöveg alapján tehát a megvásárolt dolog tulajdonának a vevőre történő átszállása szempontjából nincs különbség aközött, hogy a pretiumot ténylegesen megfizették-e, vagy csupán egy kezest állítottak a vételárkövetelés biztosítására. A pretium megfizetésével ezen felül úgyszintén egyenértékű minden más módja a vételár szolgáltatásához fűződő eladói érdek biztosításának, így például tartozásátvállalás vagy zálogadás esetén is ugyanúgy tekintendő, mintha megfizették volna az ellenszolgáltatást. Meg kell jegyezni azt is, hogy a szövegben Gaius pusztán megvásárolt dologról (res emptoris) beszél, és nem jelöli meg közelebbről az adásvétel végrehajtására
- 28/29 -
szolgáló szerzésmódot. Ekképpen a fragmentum éppúgy utalhat formátlan (traditio) vagy formaszerű (mancipatio) tulajdonátruházásra, továbbá res mancipi vagy res nec mancipi adásvételére.[96] Véleményem szerint nincs ok az idézett töredékben megfogalmazott, a biztosítékadás lehetőségével tulajdonképpen teljesen kiüresített vételárfizetési szabályt akár a mancipatiós vételre,[97] így az abból eredő auctoritas-felelősségre,[98] akár res nec mancipi traditiójára korlátozni.[99] A forrásszöveg szűkszavúsága arra az egyszerű tényre is visszavezethető ugyanis, hogy Gaius korában, jóllehet alkalmazták még a mancipatiót a res mancipi tulajdonának átruházására, annak jelentősége - a formahibás szerzőt védő actio Publicianára és a bonitártulajdon intézményére tekintettel - erőteljesen lecsökkent.
A gaiusi szövegben megfogalmazottakhoz képest még tovább megy, és a vételárfizetés követelményét tulajdonképpen minden gyakorlati jelentőségétől megfosztja az alábbi Pomponius-fragmentum. Abban ugyanis - a vevő tulajdonszerzése szempontjából - a pretium szolgáltatásával teljesen egyenrangú már nem csupán az arra irányuló biztosítékadás, hanem az eladói érdek zálogadással vagy kezes állításával való biztosítása nélküli hitelnyújtás is.
Pomponius D. 18, 1, 19 (libro 31 ad Quintum Mucium): Quod vendidit non aliter fit accipientis, quam si aut pretium nobis solutum sit aut satis eo nomine factum vel etiam fidem habuerimus emptori sine ulla satisfactione.[100]
A remekjogász szerint az eladott dolog tulajdonjogát az (át)vevő csak akkor szerzi meg, ha megfizeti a vételárat, vagy biztosítékot ad arra, úgyszintén akkor is, ha a vevőben bízva (fidem habuerimus emptoris), azt bármilyen biztosítékadás nélkül is meghitelezték számára. Hasonlóan a korábbi Gaius szöveghez, Pomponius sem differenciál a formátlan, illetve formaszerű tulajdonátruházás, valamint res mancipi és res nec mancipi közt. Az új elemet - a justininanusi Institutiókban rögzített szabállyal tulajdonképpen megegyező módon - az eladói érdek bármiféle biztosítása nélküli (sine ulla satisfactione) hitelnyújtás, s az annak nyomán megvalósuló, az ellenszolgáltatás teljesítésétől ekképpen független, azonnali tulajdonátszállás jelenti. A feltűnő hasonlóság a justinianusi szabályozással természetesen felveti az interpoláció lehetőségét is,[101] de ebben az esetben felmerül az a további kérdés, hogy vajon a kompilátorok miért csak a pomponiusi szövegbe vezették át a "fidem sequi" klauzulát. Honoré úgy vélte, hogy ennek oka a kodifikációs bizottság - a Digesta szövegének többszöri átdolgozásával, a rendelkezésre álló rövid idővel magyarázható - kapkodó munkatempójában keresendő. A szerző szerint a kompilátorok többször is megváltoztatták álláspontjukat a traditio transzlatív hatályának feltételei, a vételárfizetésnek a tulajdonát-szállásra gyakorolt hatását illetően, és a legutolsó, a hitelnyújtás lehetőségét is magába foglaló alternatívát már nem vezették végig következetesen a Corpus Iuris valamennyi szövegében.[102] Ennél sokkal plauzibilisebb magyarázat lehet, hogy a gaiusi szövegből pusztán azért maradt ki a kérdéses "fidem sequi" klauzula, mert a jogász - vagy maguk a kompilátorok - egyszerűen csak nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, hogy az egyébként is szűkszavú szövegben megemlítsék. A vizsgált fragmentumok - tartalmuk szerint - tulajdonképpen ugyanarra utalnak: ha az eladó megbízik a vevőjében, és ezt kifejezésre is juttatja akár a biztosíték elfogadásával, akár anélküli hitelnyújtással, valamint még a vételár szolgáltatása előtt átadja neki a dolgot, végrehajtja a traditiót, az ekképpen megszerzi az áru tulajdonjogát.
A hivatkozott Digesta-fragmentumokon kívül - különösen a fent említett interpolációgyanúsításokra tekintettel - mindenképp indokolt górcső alá vennünk a gaiusi Institutióknak a traditio transzlatív hatályára vonatkozó szöveghelyeit is. Annak ugyanis, hogy sokan kétségbe vonták a vételárfizetési szabály (pre)klasszikus eredetét, és azt posztklasszikus fejleménynek tartották, vagy egyenesen Justinianus nevéhez kötötték, az egyik fő oka éppen a gaiusi alapmű hallgatása volt e tételt illetően. A klasszikus jogtudós a következőképp ír a tulajdon-traditióról.
Gaius 2, 19-20: Nam res nec mancipi ipsa traditione pleno iure alterius fiunt, si modo corporales sunt et ob id recipiunt traditionem. Itaque si tibi uestem uel aurum uel argentum tradidero siue ex uenditionis causa siue ex donationis siue quauis alia ex causa, statim tua fit ea res, si modo ego eius dominus sim.
A szöveg szerint a res nec mancipi az átadás tényéből következően teljes joggal a másik félé lesznek, feltéve, hogy testi dolgokként alkalmasak a traditióra. Ha tehát adásvétel, ajándékozás vagy valamilyen egyéb causa alapján adnak át ruhát, aranyat vagy ezüstöt, az rögtön az átvevőé lesz, feltéve, hogy az átadó is tulajdonos volt. Gaius a tulajdon-traditio feltételei kapcsán tehát annak ellenére, hogy a causa emptionist elsőként nevesíti a tulajdonátszállásra alkalmas jogcímek közül, a vételárfizetés követelményéről egy szót sem ejt.[103] Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt a korábban már említett tényt, miszerint a vételárfizetés követelményét a klasszikus jog csupán nagyon szűk körben, szinte minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva ismerte el a tulajdonátszállással összefüggésben. Erre tekintettel már nem is igazán meglepő, hogy Gaius elemi szintű tankönyvében mellőzte a szabály megemlítését. Hiszen a gyakorlatban pusztán arról volt szó, hogy az eladónak - ha anélkül adta át a dolgot a vevő részére, hogy az megfizette volna a pretiumot, vagy biztosítékot adott volna kiegyenlítésére - nem kel-
- 29/30 -
lett kifejezetten kikötni a tulajdonjog fenntartását, az anélkül is fennmaradt a javára. Ha viszont már a vételárfizetés előtt át kívánta ruházni a tulajdont a vevőre, kifejezésre kellett juttatnia, hogy meghitelezi a vételárat az emptornak, azaz haladékot enged neki annak kiegyenlítésére.[104]
A vételárfizetési szabály klasszicitását kétségbe vonó romanisták általában vulgárjogi előzményekre, a posztklasszikus korban érvényesülő hellenisztikus hatásokra és az ezek nyomán mind gyakoribbá váló készvétel elterjedésére vezették vissza a justinanusi Institutiókban is megjelenő követelményt. A pretium szolgáltatását a tulajdonszerzéshez megkövetelő álláspont kétségtelenül összhangban van a posztklasszikus korban ismételten előtérbe kerülő készvétel mechanizmusával. Kiemelendő ugyanakkor az is, hogy a készvétel aktusa korántsem abban az értelemben hozza magával a vételárfizetés követelményét a tulajdonszerzés szempontjából, amint az a konszenzuális vételnél megvalósulhat. A készvételnél ugyanis nyilvánvalóan nem különíthetjük el egymástól a szerződés megkötésének és teljesítésének időpontját, ekképpen a felek sem az átruházás előtt, sem azt követően nem maradnak kötelmi viszonyban. Az adásvételnek ily módon - egyidejű, kölcsönös dologi átruházó ügyletekkel - való lebonyolítása természetszerűleg magába foglalja a vételár megfizetését is. Ez azonban nem egyfajta kiegészítő, főként nem konstitutív hatályú feltétele a tulajdonszerzésnek, hanem a kéz-közön lezajló, nyomban teljesedésbe menő ügylet szerves része. A posztklasszikus kor gazdasági krízisével együtt járó általános elszegényedés és a fejletlen hitelviszonyok nyomán mindennapossá váló készvételek elterjedésével önmagában nem indokolható tehát a vételárfizetési szabály érvényesülése a vizsgált időszakban. Ahhoz, hogy választ kaphassunk a kérdésre, vajon a későcsászárkor jogi szabályozása, jogélete ténylegesen megkövetelte-e a pretium szolgáltatását a tulajdonjog megszerzéséhez az emptio venditiónál, a következőkben a császári jogalkotás vonatkozó rendelkezésein kívül szükséges felderíteni a vulgárjogi gondolkodási módot tükröző posztklasszikus jogtudomány lehetséges álláspontját is.
A vételárfizetés követelménye önálló elemként elsőként Kr. u. 451-ben, III. Valentinianus egy constitutiójában jelenik meg a császári jogalkotásban.
Nov. Val. 32 pr.: . Censeo igitur, ut in quibuslibet administrationibus officiis, in quocumque militiae gradu positis emendi quae ceteris copia sit, dummodo emptio et venditio celebretur iure communi. Neminem volo potestatis iussu et inpressione conpelli. Volenti vendere definitam et conscriptam pecuniam oportet inferri. Videat instrumentorum scriptor, sciant ii, apud quos venditionis documentum necesse est adlegari. Nihil refert quis emat , cum publica fide pretium venditor consequatur.
Az idézett szöveg szerint a császár a rendeletével azt kívánta megakadályozni, hogy a polgárokat a tisztviselők és a katonák adásvétel megkötésére kényszerítsék. Így aki eladni szándékozott valamit, meg kellett jelölnie a meghatározott és bejegyzett árat. Az okiratszerkesztő ügyelt arra, hogy mely adásvételek esetében kell a dokumentumot csatolni. Semmit sem kellett továbbá visszaadni annak, aki úgy vásárolt, hogy az eladó a vételárat közhitelesség mellett kapta meg.[105] A novella rendelkezése alapján kiállított okirat tehát nemcsak az ár megjelölését, hanem annak megfizetését, az eladó általi tényleges átvételét is rögzítette. A vételár meg nem fizetésének következményeiről a constitutio következő két szakasza rendelkezik.
Nov. Val. 32, 1-2: Quod si emptor officio et administratione perfunctus intra anni metas aut super inlata violentia, lege conscripta <metu> carceris, catenarum, custodiae publicae vel privatae, vel in quolibet genere factionis, aut non adnumerato pretio evidenter fuerit confutatus vel se de iudicio tergiversatione subtraxerit et agat, ne gestae rei veritas possit agnosci, venditori solidorum numerum inferat , qui tabulis continetur , possession em n ihilominu s perditurus, ut ad dominum redeat, cui taliter probatur ablata. 2. Item si venditor nihil horum sustineat, quae ponimus, et callida refragatione causetur, manente contractu perpetua firmitate et pecuniam reddat emptori, quam eum in pretium constiterit accepisse.
Ezek szerint, ha egy éven belül bizonyítást nyer, hogy a vevő nem tett eleget a vételárfizetési kötelezettségének, az okiratban rögzített összeggel továbbra is tartozik, de a dolog tulajdonjogát elvesztette, azt az eladó szerzi meg. Fordítva viszont, ha az eladó azt csalárd módon, ürügyként használta fel, akkor a szerződés hatályossága ellenére a vételárat, amiről bizonyos, hogy azt ő megkapta, a vevőnek vissza kell adnia.[106]
Levy - a vételárfizetési szabályt egyértelműen posztklasszikus jelenségnek tekintve - a rendelkezés lényegét abban látja, hogy a constitutio alapján a megjelölt személyeknek, hivatalnokoknak az adásvétel megkötését, továbbá a pretium megfizetését az írásba foglalással kellett közhitelesen igazolni.[107] Nézete
- 30/31 -
szerint a szövegben szereplő "dummodo emptio et venditio celebretur iure communi" fordulat egyértelműen arra utal, hogy a vételárfizetés a szerződés hatályosulásának, továbbá a tulajdonszerzésnek nem csupán a novella által szabályozott esetben, hanem általában, a posztklasszikus vételi jogban is konstitutív hatályú feltétele volt.[108] Kaser a rendelet princípiumának utolsó mondata alapján azt emeli ki, hogy az okiratot csak a vételár megfizetésével egyidejűleg lehetett kiállítani.[109] Véleménye szerint csak a pretium szolgáltatásával jött létre az adásvételi kötelem, továbbá a vételárfizetéssel a vevő egyben megszerezte az áru tulajdonjogát is, és így követelhette az eladótól a dolog átadását.[110] Schindler ellenben azt hangsúlyozza, hogy a pretium szolgáltatása csak akkor kapott szerepet, ha a vevő egy tisztviselő vagy katona volt.[111] Voss hasonlóképp vélekedik, nézete szerint a constitutio alapján önmagában semmiképp nem következtethetünk arra, hogy a tulajdonátruházás dogmatikájában, feltételeiben bármiféle változás bekövetkezett volna a posztklasszikus korban.[112] Az újabb irodalomban Szűcs a vizsgált novellában is az eredetileg adóköteles provinciai ingatlanoknál bevezetett, majd a posztklasszikus korban Itáliára is kiterjesztett vételárfizetési szabály érvényesülésének bizonyítékát látja. Megjegyzi, hogy az állam adóigényeinek megvalósítása, az adófizetési kötelezettség teljesítéséhez fűződő közérdek (utilitas publica) ingatlanok adásvétele esetén számos többletkövetelménnyel, így - az írásbafoglalás mellett - azzal is együtt járt, hogy a vételár szolgáltatását kívánták meg az adóteher átszállását maga után vonó tulajdonszerzéshez.[113]
Álláspontom szerint a Novellae Valentinani III idézett rendelkezése a pretium megfizetését sem a szerződés hatálybalépéséhez, sem a tulajdonszerzéshez nem követelte meg. A szöveg még csak a vételárfizetés okiratba foglalásának a kötelező voltára sem utal, alapvető célja ugyanis egy meghatározott személyi kör - hivatalnokok és katonák - ingatlanszerzésének a megfelelő kontroll és közhitelesség érvényesülése melletti biztosítása, ezzel egyidejűleg pedig a nekik alárendelt lakosság érdekeinek védelme. A constitutio első két szakaszába foglalt - a vételár meg-, illetve visszafizetésére vonatkozó - rendelkezések úgyszintén nincsenek összefüggésben sem a tulajdonátszállással, sem a szerződés hatályával. A pretium szolgáltatását egy évig halogató vevő a császári rendelet által meghatározott büntető szankció miatt veszíti el az áru tulajdonjogát, nem pedig a vételárfizetés elmaradása okán hatálytalanná váló adásvételi szerződés miatt. Kétségtelen tehát, hogy az okiratba foglalt szerződés nemcsak az adásvétel létrejöttének, hanem annak teljesítésének, így a vételárfizetésnek is fontos elemeit tartalmazta. Mindez azonban csupán abból a célból történt, hogy az eladó a vételárat a közhitelességet biztosítva kapja meg. Tekintettel továbbá a vizsgált novella rendelkezéseinek mind tárgyi, mind személyi vonatkozásban korlátozott szabályozási körére, Levyvel szemben nem is következtethetünk belőle egyfajta általánosan érvényesülő, "gemeines Kaufrecht"-re. Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a vételárfizetés és a tulajdonátszállás összefüggéséről a későcsászárkorban, indokoltnak látszik bevonni az elemzésbe a posztklasszikus jogfejlődés nélkülözhetetlen forrását jelentő, a III. század végén készült, I. Constantinus által törvényerővel is felruházott, Paulus műveinek kivonatos idézeteit tartalmazó Pauli Sententiae (Sententiarum receptarum libri V) kapcsolódó szöveghelyeit is. Az irodalomban a vételárfizetési szabály posztklasszikus érvényesülésének indokaként általában az alábbi szöveghelyeket idézik a Paulus-szentenciákból:
PS 2, 17, 1: Venditor si eius rei quam vendiderit dominus non sit, pretio accepto auctoritatis manebit obnoxius: aliter enim non potest obligari.
A III. század végén már kétségkívül anakronisztikusan ható, az eladót a mancipatióból eredő auctoritas alapján terhelő, elperlésért való helytállási kötelezettségről szóló szöveg látszólag semmilyen kapcsolatba nem hozható a tulajdonátszállás kérdésével. Ugyan a mancipatiót kifejezetten nem említi, de a vételárfizetés egyértelműen az auctoritas-felelősség feltételeként jelenik meg benne. Az ok, amiért mégis jelentőséggel bírhat a vizsgált téma szempontjából, a forrás zárómondatában szereplő "aliter enim non potest obligari" ("másként nem kötelezhető") fordulat. Ha ugyanis ezt - Levyt[114] és Kasert[115] követve - az ellenszolgáltatás átvételére (pretio accepto) vonatkoztatjuk, akkor a szöveg könnyen felhasználható a vételárfizetési szabály posztklasszikus érvényesülésének alátámasztására. A szöveget helyesen értelmezve azonban csak arra a következtetésre juthatunk, hogy az "aliter enim non potest obligari" fordulat sem az adásvétel hatályos létrejöttére, sem a tulajdonszerzésre nem vonatkoztatható: az nem utal egyébre, mint az eladó elperlésért való, csupán actio auctoritatissal érvényesíthető helytállási kötelezettségére. Eltekintve az adásvételi megállapodás bizonyításáról értekező - az ügyletről készült okirat mellett más bizonyíték elfogadását a pretium szolgáltatásától (dato et accepto pretio) függővé tevő - szöveghelytől[116] a vételárfizetési szabállyal a következő, az eladói kötelezettségekről szóló paulusi szentencia hozható összefüggésbe.
PS 1, 13a, 4: Si id quod emptum est, neque tradatur, neque mancipetur, venditor cogi potest, ut tradat aut mancipet.
A szöveg szerint, ha azt, amit megvásároltak, az eladó sem traditióval, sem mancipatióval nem adta át, akkor kötelezhető ezek végrehajtására. A forrásból
- 31/32 -
számunkra különösen az "id quod emptum est" kitétel hordozhat fontos jelentést. Az idézett szöveghely interpretatiója ugyanis a következőképp fogalmaz.
IP 1, 13, 4: Si eam rem, quam aliquis accepto pretio facta venditione distraxit, tradere distulerit, ad traditionem rei qua vendidit, omnibus modis compellendus est.
Ha tehát valaki nem adja át azt a dolgot, amit a vételár átvételével elidegenített, az eladott dolog átadására mindenképpen kötelezhető. Ezen értelmezésben az "id quod emptum est" fordulat olyan dologra vonatkozik, amelyet az eladó a vételárat átvéve idegenített el (accepto pretio facta venditione distraxit).
Levy szerint ennek megfelelően a szöveg ugyancsak bizonyítja, hogy posztklasszikus jogban a vételár megfizetése még akkor is a vevő tulajdonszerzését eredményezte, ha adott esetben a traditiót nem foganatosították.[117] Szűcs álláspontja alapján az interpretatio - a vulgárjogi felfogásnak megfelelően - magának az adásvételi szerződésnek a transzlatív hatályát igazolja.[118] Ha az interpretatio szövegét elkülönítve vizsgáljuk a Paulus-szentenciától, akkor az kétségkívül egyaránt utalhat a vételárfizetéssel átszálló tulajdon szabályára, valamint a megállapodás transzlatív hatályára is. A két szöveghelyet egybevetve azonban látható, hogy azok sokkal inkább az eladó és a vevő szolgáltatásának egymástól való kölcsönös függésére, az adásvételnél érvényesülő funkcionális synallagmára utalnak, mintsem a traditótól független tulajdonszerzésre. Az "id quod emptum est" fordulat egyértelműen jelzi a felek szerződéses megállapodását, melyet az interpretatio annyiban pontosít, hogy az eladó át is vette a vételárat (accepto pretio), így a továbbiakban már semmi nem áll a vevő teljesítési igényének az útjában, az eladó a dolog átadására mindenképpen (omnibus modis) kötelezett. A vizsgált források mindegyikében kétségtelenül hangsúlyosan - akár az eladói kötelezettségek kikényszeríthetőségének feltételeként, akár egyfajta büntető szankcióként, úgyszintén az adásvételi megállapodás létrejöttének bizonyítéka-ként[119] - jelen van a vételárfizetés követelménye. Arra a kérdésre azonban, hogy kifejezetten a vevő tulajdonszerzésével összefüggésben, annak feltételeként jelenne meg bennük a pretium szolgáltatása, nemleges választ kell adnunk.
A vételárfizetés és a tulajdonszerzés összefüggésével kapcsolatban elvégzett vizsgálatok mindenekelőtt azt kívánták igazolni, hogy amint a pretium meghatározása, úgy annak megfizetése is fontos fordulópontját jelent(h)ette az adásvételi kontraktusnak. A témakört érintő főbb primer - irodalmi és jogi - források elemzése után megállapíthatjuk, hogy a tulajdonátszállást a vételár megfizetéséhez kötő előírás - vizsgáljuk azt a római jogfejlődés bármelyik szakaszában - sokkal inkább tekinthető a felek megállapodásától függő, a mindennapi praxis által meghatározott rendelkezésnek, mintsem általánosan érvényesülő (fő)szabálynak. Így a romanisztikában az elmúlt évszázadban oly sokszor feltett, az I. 2, 1, 41-ben megjelenő előírás eredetére vonatkozó kérdésre sem adható a vitát véglegesen lezáró válasz. Mindazonáltal nincs okunk megkérdőjelezni, hogy a vételárfizetési szabály - különböző intenzitással és eltérő okokra visszavezethetően ugyan, de - már a XII táblás törvény korától mindvégig jelen volt a római jog fejlődésének különböző szakaszaiban, és így kapott helyet a justinianusi kodifikáció törvényműveiben is. Míg a korai mancipatiós készvétel aktusa - a tulajdonszerzés konstitutív feltétele helyett - csupán a kéz-közön lezajló, azonnal teljesedésbe menő ügylet nélkülözhetetlen elemeként vonta magával a vételárfizetés követelményét, a konszenzuális adásvétel kialakulásával már korántsem tűnik ésszerűtlennek, hogy az áru átadása ellenére a vevő ne szerezze meg annak tulajdonjogát a pretium szolgáltatása nélkül, így ha az emptor a későbbiekben sem teljesítene, akkor a venditor legalább a dolgot visszakövetelhesse. Ezen eladói érdek biztosításának - a tulajdonjog fenntartását célzó kifejezett kikötés hiányában - a legkézenfekvőbb módja a tulajdonátruházást a pretium megfizetésétől függővé tevő szabály érvényesítése. Természetesen mindez csak addig igaz, amíg egyedül a vevő szolgáltatásának elhalasztására vagy részletekben történő teljesítésére van lehetőség. Amint eladói oldalon is adott ugyanez, már korántsem akkora a jelentősége a vizsgált - voltaképp a kötelem tárgyát képező szolgáltatások egyensúlyát biztosító - előírásnak.
Így a klasszikus korra - midőn elismerést nyer, hogy a feleknek az elhalasztott szolgáltatásokra irányuló puszta megállapodása elegendő az adásvételi kötelem megalapításához, és az emptio venditio csupán szerzéscímként funkcionál az annak teljesítését szolgáló átruházó ügyletnél - teljesen érthető módon, jóval kisebb intenzitással jelentkezik az előírás. A vételárfizetés követeleménye - a biztosítékadás (kezesség, zálog) vagy akár pusztán a vevőbe vetett bizalomra alapozott hitelnyújtás lehetőségével (fidem emptoris sequi) - egy a korábbinál sokkal kevésbé szigorú formában, voltaképp teljesen kiüresítve, minden gyakorlati jelentőségétől megfosztva marad csak fent a későbbiekben, és ugyanilyen értelemben veszik át azt a justinianusi kompilátorok is. Ekképpen nem osztom tehát azt a számos romanista által képviselt tézist sem, miszerint a posztklasszikus korban a vételárfizetési szabály egyfajta reneszánszáról
- 32/33 -
beszélhetnénk. Amint azt láthattuk, a későcsászárkori római jog - legalábbis a rendelkezésre álló forrásaink alapján - korántsem tulajdonított olyan nagy szerepet a vételár megfizetésének, mint ahogy azt a romanisztikában általában feltételezik. ■
JEGYZETEK
[1] A római jogi hagyományokat folytatva, a tradicionális tulajdonszerzés elve alapján, hasonlóképp megköveteli - az arra alkalmas szerzéscím mellett - a megfelelő szerzésmód (ingók átadása, ingatlanok telekkönyvi bejegyzése) foganatosítását is a tulajdonszerzéshez pl. az osztrák, a svájci és a holland jog mellett a hatályos Polgári Törvénykönyvünk [1959. évi IV. tv. 117. §. (2)-(3) bek.] is. A német Bürgerliches Gesetzbuch a traditiót absztrakt jogátruházó ügyletnek (Verfügungsgeschäft) tekintve a dolog átadását igen, de érvényes szerzéscímet már nem kíván a tulajdonszerzéshez (ún. absztrakciós elv). Ez utóbbiról a legújabb irodalomban történeti-jogösszehasonlító megközelítésben ld. B. Rodríguez-Rosado: Abstraktionsprinzip und redlicher Erwerb als Mittel zum Schutze des Rechtsverkehrs (Frankfurt am Main 2009), 177 o. A konszenzuális (konvencionális) rendszert követő - pl. francia és olasz - jogi szabályozás alapján viszont a tulajdon már a szerződéskötéssel átszáll. Általában a tulajdonátszállás kérdéséről az adásvételnél, történeti-jogösszehasonlító nézőpontból (számos tanulmánnyal) ld. L. Vacca (a cura di): Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica: Atti del Congresso Internazionale Pisa - Viareggio - Luca, 17 - 21 aprile 1990 I-II, (Milano 1991), 1-405.+414-902. o. A tulajdonátszállás szabályozásáról a modern polgári törvénykönyvekben ld. P. Pichonnaz: Les fondements romains du droit privé (Genève - Zürich - Bâle 2008), 265-269. o.
[2] Res mancipi esetén a principátus kezdetéig természetesen az in iure cessiót, a klasszikus kor végéig pedig a mancipatiót. Miután mindkét formaszerű tulajdonátruházási mód fokozatosan kiment a gyakorlatból, Justinianus végképp eltörölte a megkülönböztetést: ekkortól tehát már bármely dolgon fennálló tulajdon átruházásának kizárólagos módja a traditio lett. Ld. C. 7, 31, 1 5. Vö. további irodalommal F. Sturm: Das Absterben der "mancipatio", in: Überlieferung, Bewahrung und Gestaltung in der rechtsgeschichtlichen Forschung, hg. S. Buchholz - P. Mikat - D. Werkmüller (Paderborn 1993) 347-356. o.
[3] A justinianusi jog a traditióhoz már nem követelte meg feltétlenül a tényleges átadást-átvételt, helyette megelégedett a feleknek a tulajdon átruházására és megszerzésére irányuló akarat-megegyezésével. Az animus transferendi et accipiendi dominii fennállása, azt háttérbe szorítva, magánál a traditiós causánál is sokkal hangsúlyosabb lesz. Vö. Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban, SUP 8 (1959) 5. o., Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2011[16]), 331. o.
[4] A traditio szükségességét hangsúlyozza: Diocl. et Maxim. C. 2, 3, 20 és Ulp. D. 19, 1, 1 pr. Vö. G. Pugliese: Vendita e trasferimento della proprietà in diritto romano, in: Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica: Atti del Congresso Internazionale Pisa - Viareggio - Luca, 17 - 21 aprile 1990 I, a cura di L. Vacca (Milano 1991), 25-70. o.
[5] Paul. D. 41, 2, 1, 21.
[6] Cels. D. 41, 2, 28 pr.
[7] Gai. D. 41, 1, 9, 6; Pap. D. 18, 1, 74; Alex. C. 4, 48, 2, 1 és I. 2, 1, 45.
[8] A dolog tényleges helyváltoztatása nélkül lebonyolított traditio ficta kérdésköréhez áttekintően ld. E. Schrage: Traditionibus et usucapionibus dominia rerum, non nudis pactis transferuntur, in: "Ins Wasser geworfen und Ozeane durchquert", Festschrift für Knut Wolfgang Nörr, hg. M. Ascheri (Köln 2003), 913-958. o.
[9] Vö. M. Kaser: Das Römische Privatrecht I (München 1971[2]), 416-418. o., R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (Cape Town 1992), 271-272. o.
[10] A romanista szakirodalomból ld. Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban (id.), 1-46. o., M. Kaser: Zur "iusta causa traditionis", BIDR 64 (1961), 61-97. o., J. Miquel: La doctrina de la causa de la tradición en los juristas bizantinos, AHDE 31 (1961), 515-529. o., O. Behrends: 'Iusta causa traditionis': trasmissione della proprietà secondo il 'ius gentium' del diritto classico, in: Seminarios Complutenses de derecho romano IX-X (1997-1998), 133-169. o. Jogtörténeti és összehasonlító jogi elemzésben ld. L.P.W. Van Vliet: Iusta Causa Traditionis and its History in European Private Law, ERPL 3 (2003), 342-378. o.
[11] Magától értetődően a készvétellel szemben a konszenzuális emptio venditio, mint a tulajdonátruházás jogcíme, önmagában csak kötelmi követelési jogot (causa obligandi) teremt a vevő részére. Ebből azonban - ahogy azt Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban (id.), 15. o. is kiemeli - nem következik az, hogy emptionis causa traditióról csak készvétel esetén beszélhetünk és a konszenzuális vételnél az áru átadása a kötelmi ügylet teljesítéseképpen, causa solutionis menne végbe. Vö. Ulp. D. 18, 1, 25, 1.
[12] Ld. Benedek F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog (Pécs 1995[2]), 40. o. A kérdéskörhöz az irodalomból ld. továbbá P. Voci: "Iusta causa traditionis" e "iusta causa usucapionis", SDHI 15 (1949), 141-185. o., H. R. Hoetink: Justus titulus usucapionis et iusta causa tradendi, TR 29 (1961), 230-242. o., F. Wubbe: Die Interessenlage bei traditio und usucapio, TR 32 (1964), 558-576. o.
[13] Ld. A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht I (Erlangen 1876, repr. Aalen 1965), 540-567. o.
[14] A szerződésből eredő kölcsönös szolgáltatási kötelezettségek teljesítése eredetileg nem függött attól, hogy a másik fél teljesített-e. E szabályt azonban már a prétori gyakorlat áttörte azzal, hogy árverés (auctio) esetén a vevőnek exceptio mercis non traditaet adott azon argentariussal szemben, aki mielőtt még kiszolgáltatta volna az árut, az emptor ellen a pretium iránt indított actio venditit. Ld. Gai. 4, 126a; Paul. D. 44, 4, 5, 4. Vö. M. Talamanca: Contributi allo studio delle vendite all'asta nel mondo classico (Roma 1954), 121-122. o., A. Palermo: Studi sulla "exceptio" nel diritto classico (Milano 1956), 149-150. o., G. Thielmann: Die römische Privatauktion (Berlin 1961), 96-104. o. és 141-146. o., G. Wesener: Nichtediktale Einreden, ZSS 112 (1995), 115[40]. o. A későbbiekben ezt az exceptiót a vétel valamennyi esetére kiterjesztették, és az eladó is élhetett vele, ha a vevő a pretium szolgáltatása előtt indította meg actio emptit. A funkcionális synallagma kérdésköréhez, további irodalommal ld. W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian, in: Festgabe für Werner Flume zum 90. Geburtstag, hg. Horst Heinrich Jakobs (Berlin 1998), 1-57. o., legújabban S. Viaro: Corrispettività e adempimento nel sistema contrattuale romano (Padua 2011), 380 o.
[15] A fragmentumhoz ld. W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian (id.), 21-22. o.
[16] Vö. még Ulp. D. 47, 2, 14, 1; Ulp.-Marc. D. 21, 1, 31, 8; Cerv. Scaev. D. 18, 4, 22.
[17] A forráshely exegézisét ld. J. E. Spruit: Schikanen anlässlich eines Traubenkaufes, in: Satura Roberto Feenstra sexagesimum quintum annum aetatis complenti ab alumnis collegis amicis oblata, ed. J. A. Ankum (Fribourg 1985), 157-171. o.
[18] Ehhez ld. R. Cassin: L'exception tirèe de l'inexecution dans les rapports synallagmatiques (exception non adimpleti contractus) et de ses relations avec le droit de rétention, la compensation et la résolution (Paris 1914), 800 o. idézi: W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justinian (id.), 2[4]. o. Legújabban, további gazdag irodalommal, a vizsgált jogelv római jogi, kánonjogi, természetjogi
- 33/34 -
és ius commune-beli intézménytörténetére is figyelemmel: F. Brandsma: De exceptio non adimpleti contractus en de condictio indebiti. Betaalt degene die een opschortingsrecht had kunnen inroepen, maar dat niet doet, onverschuldigd als de tegenprestatie uitblijft?, GOM 27 (2010), 147-162. o.
[19] Ld. PS 2, 17, 8; Ulp. D. 19, 1, 13, 15; Paul. D. 21, 2, 9. Vö. M. Wimmer: Fälle des Concursus Causarum von Vermächtnis und Kauf im Römischen Recht, TR 69 (2001), 214-215. o.
[20] XII tab. 7, 11
[21] A vonatkozó irodalom katalógusát ld.: A. Biscardi: Sulla genesi della norma giustinianea in materia di trasferimento della cosa venduta, RIDA - AHDO 2 (1953), 271[1]. o. (német nyelven Uő: Vom Ursprung der justinianischen Regel über den Eigentumsübergang beim Kauf, in: ΑΡΧΕΙΟΝ ΙΔΙΩΤΙΚΟΥ ΔΙΚΑΙΟΥ. Festschrift für Fritz Pringsheim (Weimar 1953), 14[1]. o.), M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 418[43]. o., R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 273[12]. o., az újabb irodalomból S. A. Cristaldi: Il contenuto dell'obbligazione del venditore nel pensiero dei giuristi dell'età imperiale (Milano 2007), 24[65]. o.
[22] A radikális interpolációgyanúsítás nem volt minden előzmény nélküli. A vételárfizetési szabály hitelességét már Enneccerus is megkérdőjelezte a XIX. században. Ld. L. Enneccerus: Rechtsgeschäft, Bedingung und Anfangstermin I (Marburg 1889), 250. o.
[23] F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld (id.), passim, kül. 50-89. o. Uő: Eigentumsübergang beim Kauf, ZSS 50 (1939), 333-438. o.
[24] F. Pringsheim: Eigentumsübergang beim Kauf (id.), 334. o.
[25] A szerző egyben azt is kizárta, hogy a XII táblás törvény tartalmazott volna hasonló rendelkezést. Vö. F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld (id.), 67. o., Uő: Eigentumsübergang beim Kauf (id.), 348-354. o.
[26] A forráshelyek részletes elemzését ld. a 2. 2. 2. pontban.
[27] Vö. F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld (id.), 89. o.
[28] Vö. Ch. Appleton: A l'époque classique le transfert de la chose vendue et livrée, était-il subordonné, e régle, au paiement du prix?, TR 7 (1928), 16-17. o.
[29] Vö. E. Schönbauer: Zur Frage der Eigentumsübergang beim Kauf, ZSS 52 (1932), passim., különösen 195-201. o.
[30] E. Schönbauer: Zur Frage der Eigentumsübergang beim Kauf (id.), 198. o.
[31] Vö. E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (Philadelphia 1951), 131-132. o.
[32] Vö. V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano II (Napoli 1956[2]), 300. o.
[33] V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano II (id.), 307. o.
[34] Megjegyzendő, hogy ugyan a kereset elnevezése kifejezetten nem szerepel a primer forrásokban, az eladó duplumra menő felelőssége auctoritas címén azonban igen. Ez alapján M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 132. o. valószínűsíti az actio auctoritatis létezését. Ezzel szemben Bessenyő A.: Római magánjog. A Római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (id.), 383. o. szerint ahogy a keresetnév, maga az actio sem létezett, és az eladó ezen kötelezettségének érvényesítésére határozott pénzössszeg-követelésre irányuló condictio - a formuláris eljárást megelőzően még mint legis actio - állt rendelkezésre. Az actio auctoritatis alkalmazásáról újabban, a korábbi irodalom összefoglalásával ld.: J. B. Mercado: La obligación de garantía por evicción del comprador en el Derecho Romano clásico, in: Anuario da Facultade de Dereito da Universidade da Coruna 8 (2004), 123-129. o.
[35] J. A. C. Thomas: Institutes 2.1.41 and the Passage of Property on Sale, SALJ 90 (1973), 158-159. o.
[36] Vö. K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht, in: Festschrift für Konrad Duden zum 70. Geburtstag, hg.: H.-M. Pawlowski - G. Wiese - G. Wüst (München 1977), 558. o., Uő: Justinians Haltung zur Klassik: Versuch einer Darstellung an Hand seiner Kontroversen entscheidenden Konstitutionen (Köln-Graz 1966), 25. o.
[37] G. v. Beseler: Eigentumsübergang und Kaufpreiszahlung, ACJI I (1935), 336-338. o.
[38] K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 558. o.
[39] Pomp. lib. 31 ad Q. Mucium; ld. O. Lenel: Palingenesia iuris civilis II (Lipsiae 1889), 74. o.
[40] Gai lib. 28 ad ed. prov.; ld. O. Lenel: Palingenesia iuris civilis I (Lipsiae 1889), 234. o.
[41] A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht I (id.), 157. o.
[42] E. Albertario: Il momento del trasferimento della proprietà nella compravendita romana, in: Studi di diritto romano III (1936) 439. o.
[43] Ld. E. Albertario: Il momento del trasferimento della proprietà nella compravendita romana (id.), 448-449. o.
[44] Vö. E. Albertario: Il momento del trasferimento della proprietà nella compravendita romana (id.), 437-438. o.
[45] Vö. G. Archi: In tema di trasferimento della proprietà per compravendita, SDHI 1 (1935), 115. o.
[46] A következőkben bemutatott álláspontokon kívül (Meylan, Romano) így vélekedett a korábban már említett Ch. Appleton: A l'époque classique le transfert de la chose vendue et livrée, était-il subordonné, e régle, au paiement du prix? (id.), 16-17. o. és E. Schönbauer: Zur Frage der Eigentumsübergang beim Kauf (id.), 238. o. is.
[47] Ld. G. Archi: In tema di trasferimento della proprietà per compravendita (id.), passim. kül. 130-131. o.
[48] Ph. Meylan: Le paiement du prix et le transfert de la propriété de la chose vendue en droit roman classique, in: Studi in onore de Pietro Bonfante I (1930), 441-491. o.
[49] S. Romano: Pagamento del prezzo e trasferimento della proprietà nella compravendita romana (Perugia 1935), passim., kül. 51. o., Uő: Nuovi studi sul trasferimento della proprietà e il pagamento del prezzo nella compravendita romana (Padova 1937), passim., kül. 80-81. o.
[50] O. Karlowa: Römische Rechtsgeschichte II (Leipzig 1901), 612-613. o.
[51] Vö. B. Kübler: Geschichte des römischen Rechts, ein Lehrbuch (Erlangen 1925), 51[5]. o.
[52] Ld. A. Watson: The Law of Obligations in the Later Roman Republic (Oxford 1965), 62-66. o., Uő: Rome of the Twelve Tables. Persons and Property (Princeton 1975), 146. o.
[53] R. Feenstra: Eigentumsvorbehalt und die Regel von Inst. 2, 1, 41 über das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübergang, TR 58 (1990), 136. o. Vö. továbbá Uő: Reclame en revindicatie, onderzoekingen omtrent de rol in de ontwikkelingsgeschiedenis van het recht van reclame gespeeld door den Romeinsrechtelijken regel omtrent eigendomsovergang en prijsbetaling bij koop [Inst. 2.1.41] (Haarlem 1949), 268-286. o., Uő: Fidem emptoris sequi, in: Studi in onore di Ugo Enrico Paoli (Firenze 1956), 273-287. o.
[54] M. Kaser: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit", ZSS 91 (1974), 162. o.
[55] rec.M. Kaser: Comptes rendus [Alan Watson, The law of Obligations in the Later Roman Republic (Oxford 1965)], TR 34 (1966), 414-415. o., Uő: Das römische Privatrecht I (id.), 418. o.
[56] M. Kaser: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit" (id.), 162. o., valamint Uő: Das römische Privatrecht II (München 1975[2]), 278-279. o.
[57] Szűcs M.: A vételár kifizetése mint a tulajdonszerzés feltétele (Inst. 2, 1, 41) (id.), 206-212. o. Vö. továbbá szintén a szerzőtől M. Sic: Zakonske mere za obezbeđenje naplate poreza u kriznim vremenima pozmog rimskog carstva, Pravni ľivot 47 (1998), 725-741. o.
[58] A. Biscardi: Sulla genesi della norma giustinianea in materia di trasferimento della cosa venduta (id.), 282. o.
- 34/35 -
[59] Ld. R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 276. o.
[60] Szűcs M.: A vételár kifizetése mint a tulajdonszerzés feltétele (Inst. 2, 1, 41) (id.), 220-221. o.
[61] Erről és általában az adásvételi szerződés transzlatív hatályáról, összevetve a modern jogrendszerekkel az újabb irodalomból ld. M. Sic: Translativno dejstvo ugovora o kupoprodaji i zadrľavanje ovog koncepta u savremenim pravnim sistemina, in: Zbornik radova Pravnog fakulteta u Novom sadu (Collected papers) 38/3 (Novi Sad 2004), 285-311. o.
[62] Az ókori görög-hellenisztikus jogok homogenitásának problémaköréhez a hazai irodalomból áttekintően ld. Hamza G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek (Budapest 1998[2]), 121-123. o.
[63] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.), 276-277. o., 282-284. o. és 385. o., továbbá Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (id.), 509. o.
[64] Vö L. Mitteis: Reichsrecht und Volksrecht (Leipzig 1891, repr. 1935), 509. o.
[65] I. Constantinus adásvételi szerződéssel kapcsolatos rendeleteiről ld. C. Dupont: La vente dans les constitutions de Constantin, RIDA 2 (1955), 237-262. o.
[66] Ld. CTh. 11, 3, 2; CTh. 4, 5, 1; CTh. 4, 6, 3; C. 7, 38, 2; Nov. Val. 32, 4; Nov. Val. 35, 18; Nov. Anth. 3 pr.
[67] Ha a vételárfizetési szabály eredetét a készvétel-konstrukcióban látjuk, akkor nyilvánvalóan fel sem merül e kérdés. Vö. K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 559-560. o.
[68] Így A. Biscardi: Sulla genesi della norma giustinianea in materia di trasferimento della cosa venduta (id.), 279-280. o., F. Gallo: Il principio 'emptione dominium transfertur' nel diritto pregiustinianeo (Milano 1960), 61-110. o.
[69] Vö. Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (id.), 331. o.
[70] Ld. E. Levy: Weströmisches Vulgarrecht. Das Obligationenrecht (Weimar 1956), 208. o., továbbá M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.) 278. o.
[71] Ld. F. Pringsheim: The Greek Law of Sale (Weimar 1950) 47. o., H. J. Wolff: Consensual contracts in the Papyri? JJP 1 (1946) 77-78. o.
[72] Ahogy azt legújabban Földi A.: Variációk egy témára: arrha típusok régen és ma, in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, szerk. Jakab É. (Szeged 2011), 23-24. o. kifejti, a modern jogbeli foglaló és bánatpénz antik görög előképének, az arrhabónnak az alkalmazása (pronomion) bizonyos mértékben épp a konszenzuális adásvétel hiányát volt hivatott pótolni.
[73] Vö. F. Pringsheim: The Greek Law of Sale (id.), 157-179. o., M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.), 278. o.
[74] Ld. A. Biscardi: Diritto greco antico (Milano 1982), 152. o.
[75] Amint azt az Arisztitelész-tanítvány Theophrasztosz is részletesen kifejti a szerződésekről írt tanulmányában (περὶ συμβολαίων). Vö. P. Vinogradoff: The Jurisprudence of the Greek City, in: Outlines of Historical Jurisprudence II (Oxford 1922), 259-264. o. A görög adásvétel e sajátos "karakterisztikájának" bemutatását a reményvétellel összefüggésben a legújabban ld. Benke J.: Reményvétel (Budapest 2011), 74-78. o.
[76] Áll ez a szabály ingó és ingatlan dolgokra egyaránt. Kivételképpen egyes vételtárgyaknál - így rabszolgák, vagy állatok esetén - a II. századtól fogva már megkövetelt volt az átadás a tulajdonátszálláshoz. Ehhez ld. A. Kränzlein: Probleme kaiserzeitlicher Tierveräußerungsverträge auf Papyrus, in: Arnold Kränzlein Schriften, hg. J. M. Rainer (Weimar 2010), 199-210. o. és Uő: Atypische Tierverkaufsurkunden, in: Arnold Kränzlein Schriften (id.), 211-220. o.
[77] Ld. F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld (id.), passim., Uő: The Greek Law of Sale (id.), passim. kül. 134-242. o., E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (id.), 132-133. o., R. Taubenschlag: The Law of Greco-Roman Egypt in the Light of the Papyri 332 B.C. - 640 A.D. (Warsaw 1955[2]), 317-324 o., M. Kaser: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit" (id.), 160-161. o., R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 275-276. o., M. Kaser - R. Knütel: Römisches Privatrecht (München 2008[19]), 153-154. o.
[78] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 418[44]. o. és rec.Uő: Comptes rendus [Alan Watson, The law of Obligations in the Later Roman Republic (Oxford 1965)] (id.), 413-414. o., továbbá A. Bürge: Geld- und Naturalwirtschaft im vorklassischen und klassischen römischen Recht, ZSS 99 (1982), 149. o.
[79] Az aktus lefolyásáról ld. Gai. 1, 119-122.
[80] Ulp. D. 19, 1, 11, 2.
[81] Az eladó elperlésért való helytállási kötelezettségének fejlődéséhez a római jogban az újabb irodalomból ld. J. B. Mercado: La obligación de garantía por evicción del comprador en el Derecho Romano clásico, Anuario da Facultade de Dereito da Universidade da Coruna 8 (2004), 119-140. o.
[82] Hogy eredetileg szerepelt-e a szövegben a mancipatióra, közelebbről az actio auctoritatisra történő utalás, azt esetleg a justinianusi kompilátorok törölték volna a fragmentumból, a romanisztikában igencsak vitatott. E kérdéskörhöz az újabb irodalomból ld. S. A. Cristaldi: Il contenuto dell'obbligazione del venditore nel pensiero dei giuristi dell'età imperiale (id.), 23-29. o., a vonatkozó szakirodalom áttekintő összefoglalását ld. 23[64]. o.
[83] M. Terentius Varro (ie. 116 - ie. 27) egyetlen teljes egészében fennmaradt, a földművelés (agricultura) mellett az állattenyésztéssel (res pecuaria) és a majorságon belüli állatneveléssel (villatica pastio) kapcsolatos kérdéseket is tárgyaló művéhez ld. a hazai irodalomból: Maróti E.: Varro és a Rerum rusticarum libri III., in: M. Terentius Varro: A mezőgazdaságról. Latinul és magyarul, ford. Kun J. (Budapest 1971), 5-87. o., különösen 39-87. o., legújabban: Adamik T.: Római irodalom. A kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig (Pozsony 2009), 262-265 o.
[84] Így M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 418. o., Uő: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit" (id.) 162[66]. o. Épp ellentétes következtetést von le az idézett Varro-szövegből többek között K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 559. o.
[85] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 418. o.
[86] Ld. Varro rust. 2, 1, 12: ...de minoribus pecudibus, cuius genera tria, oves capra sus...
[87] Ulp. 19, 1: .. quadrupes, quae dorso collove doman tur, veluti boves, muli aequi asini.
[88] Varro rust. 2, 1, 12: . de pecora maiore, in quo sunt item ad tres species natura discreti, boves asini aequi.
[89] Amint a Varro rust. 2, 1, 10-ben említett "quod fere in omnibus" és a 2, 1, 12-ben használt "omnium partes" kifejezések is a tenyészállatok valamennyi fajtájának adásvételére vonatkoznak.
[90] Vö. A. Cenderelli: 'Varroniana'. Istituti e terminologia giuridica nelle opere di M. Terenzio Varrone (Milano 1973), 149. o.
[91] Varro művének a Kun József-féle magyar fordításában - véleményem szerint tévesen - ebben az összefüggésben szerepel. Ld. M. Terentius Varro: A mezőgazdaságról. Latinul és magyarul, ford. Kun J. (Budapest 1971), 275. o.: "Amint ez megtörtént, a nyáj addig mégsem cserél gazdát, míg a pénzt teljesen le nem számolták."
[92] A merxet képező állatok darabonkénti leszámolását és az ennek nyomán történő vételár-megállapítást hangsúlyozza W. Ernst: Periculum est emptoris, ZSS 99 (1982), 235. o. és M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht (Wien - Köln - Weimar 2000), 282-283. o.
[93] Amint azt Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban (Budapest 2011), 194-195. o. is kiemeli, az adnumeratio mint speciális traditio ekképpen minőségi kontrollt is jelentett, mert az eljárás során a hangsúly épp az áru - annak átadása-átvétele (accipere) során végrehajtott - megvizsgálásán volt.
- 35/36 -
[94] Ld. F. K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 559.o. Vö. továbbá F. Casavola: Emptio pondere numero mensura, in: Scritti giuridici per il centenario della casa editrice Jovene (Napoli 1954), 567. o., M. Talamanca: Vendita in generale (Diritto romano), In: ED 46 (1993), 363. o., Jakab É.: Praedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht (München 1997), 158-159. o., Th. Rüfner: Vertretbare Sachen? Die Geschichte der res, quae pondere numero mensura constant (Berlin 2000), 52. o.
[95] W. Ernst: Die Vorgeschichte der exceptio non adimpleti contractus im römischen Recht bis Justininan (id.), 10. o. szerint az idézett Varro-szöveghely is bizonyítja, hogy a klasszikus jog nem ismerte e jogintézményt. H.-P. Benöhr: Das sogenannte Synallagma in den Konsensualkontrakten des klassischen römischen Rechts (Hamburg 1965), 20. o. ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedik, hogy az adásvétel bonae fidei ügyletté válásával - eltérően a Varro által felvázolt jogállapottól - már a klasszikus jog eljutott egy "Einrede des nichterfüllten Vertrages" elimeréséig, a maga szolgáltatásával még adós fél követelésével szemben.
[96] Vö. L. R. Alvarez: Notas en torno a D. XVIII, 1, 53, RIDA 26 (1979), 374. o.
[97] Így E. Albertario: Il momento del trasferimento della proprietà nella compravendita romana (id.) 440. o.
[98] Ezt javasolta V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano II (id.), 300. o, vagy K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 558. o.
[99] Ahogy azt többek között S. Romano: Pagamento del prezzo e trasferimento della proprietà nella compravendita romana (id.) 51. o. vélte.
[100] Vö. továbbá: Iul. D. 7, 1, 12, 5, Ulp. D. 7, 1, 25, 1, Ulp. D. 14, 4, 5, 18.
[101] További irodalommal áttekintően ld. J. A. C. Thomas: Institutes 2.1.41 and the Passage of Property on Sale (id.), 150-159. o. kül. 155-156. o.
[102] Ld. T. Honoré: Sale and the Transfer of Ownership: the Compilers' Point of View, in: Studies in Justinian's Institutes in memory of J. A. C. Thomas, ed. P. G. Stein (London 1983), 66-67. o.
[103] Hasonlóképpen Gai. D. 41, 1, 43, 2.
[104] Hasonlóképpen Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (id.), 380. o.
[105] A forráshelyhez ld. még H. Siems: Handel und Wucher im Spiegel frühmittelalterlicher Rechtsquellen (Hannover 1992), 230-236. o.
[106] A rendelet 3. szakaszában ugyanezt a védelmet biztosítja azon hivatalnokoknak, akik vidéki vagy városi telkeket szereztek meg vételárfizetés ellenében. Ld. Nov. Val. 32, 3.
[107] Ld. E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (id.), 132[43]. o.
[108] Vö. E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (id.), 132. o.
[109] M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.), 278[36]. o.
[110] M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.), 278. o.
[111] K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht (id.), 561. o.
[112] W. E. Voß: Recht und Rhetorik in den Kaisergesetzen der Spätantike. Eine Untersuchung zum nachklassischen Kauf- und Übereignungsrecht (Frankfurt am Main 1982), 195. o.
[113] Szűcs M.: A vételár kifizetése mint a tulajdonszerzés feltétele (id.), 214-215. és 218-219. o.
[114] Ld. E. Levy: Weströmisches Vulgarrecht. Das Obligationenrecht (id.), 214-215. o.
[115] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht II (id.), 278[37]. o.
[116] Ld. a PS 2, 17, 13 interpretatióját IP 2, 18, 10.
[117] Vö. E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (id.), 134. és 230. o.
[118] Vö. Szűcs M.: A vételár kifizetése mint a tulajdonszerzés feltétele (id.), 219. o.
[119] Csupán per tangentem említendő, hogy a germán népjog és a római vulgárjog kölcsönhatását leginkább tükröző vizigót törvénykönyv, a 475-ben kiadott Codex Euricianus hasonlóképp rendelkezett, amikor kimondta, hogy az okiratba nem foglalt adásvétel a vételár megfizetésének tanúk általi bizonyításával jöhet létre érvényesen. Vö. CE 286. Ehhez ld. E. Wohlhaupter: Gesetze der Westgoten (Weimar 1936), 12. o., továbbá Babják I.: Az okiratok szerepe néhány germán nép szokásjogában, PUM 22 (2004), 11. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
