Marcus Tullius Cicero, az antikvitás egyik legjelentősebb szónoka védőbeszédeinek első kötete fél éve jelent meg, a második kötet pedig 2009 végén látott napvilágot a Lectum Kiadó gondozásában, Nótári Tamás fordításában, bevezető tanulmányával és magyarázataival.[2] A Válogatott védőbeszédek II. nyolc oratiót tartalmaz, a Publius Quinctius, a hazaárulással vádolt Rabirius Postumus, a Publius Cornelius Sulla, az Archias költő, a Valerius Flaccus, a Cornelius Balbus, a Marcus Claudius Marcellus és a Deiotarus király védelmében elmondott beszédet. E beszédek legnagyobb része most jelenik meg először magyar nyelven, a fordítás tehát egyúttal komoly tudományos teljesítmény is.
A Pro Quinctio, amely a Pro Caecina és a Pro Tullio mellett Cicero magánjogi beszédeinek egyike a sullai diktatúra idején, Kr.e.81-ben született. A perben a formulát Cn. Cornelius Dolabella praetor bocsátotta ki, az esküdtbíró a kor legkiválóbb jogtudósa, C. Aquilius Gallus, a felperes, vagyis Quinctius ügyvédje Cicero, az alperesé, Sex. Naeviusé Q. Hortensius Hortalus volt. Az ügy alapjául egy társasági szerződés szolgált, amelynek keretében a felperes fivére, C. Quinctius Galliában közös mezőgazdasági vállalkozást folytatott az alperessel, Naeviusszal. C. Quinctius halála után fivére, a perben felperes P. Quinctius örökösként továbbvitte a társasági formában működtetett közös vállalkozást. A beszéd felépítése igen sematikusan a retorikai iskolák szokványos felosztását követte: bevezetés, a tényállás vázolása, a bizonyítandó tények felsorolása, maga a bizonyítás és a peroratio. Mindent összevetve a huszonöt éves Cicero jó érzékkel oldotta meg a meglehetősen bonyolult helyzetet, beszéde nem mentes bizonyos, ezeket későbbi beszédeiben már kiküszöbölte.
A Pro Rabirio perduellionis egy politikai büntetőügyben hangzott el Kr.e.63-ban, amelyben Cicero mint consul lépett fel védőként. A vád mögött Caesar állt, akinek politikai célja a szenátusi uralom megtörése volt, ugyanis a vádlott ellen felhozott cselekmény, Saturninus néptribunus meggyilkolása harminchét évvel korábban történt. Kr.e.99-ben a szenátus kihirdette a senatus consultum utlimumot, vagyis a "szükségállapotot", Marius pedig arra kapott parancsot, hogy fegyveresen lépjen fel egykori szövetségese, Saturninus ellen. Saturninus elbarikádozta magát a Capitoliumon, egy szenátusi "szabadcsapat" azonban kibontotta a Curia épületének tetejét, és agyonkövezte a néptribunust. A vád nem emberölés, hanem államellenes cselekmény, perduellio volt, a per pedig a népgyűlés előtt folyt. A vádpontok jogi cáfolatát a másik védő, Hortensius vállalta, Cicero inkább a per politikai jelentőségét hangsúlyozta. Forrásaink hiányosak a per eredménye tekintetében, ám jó eséllyel feltételezhetjük, hogy Rabiriust felmentették.
A Pro Archia poeta Kr.e.62-ben hangzott el. A görög születésű költőt azzal vádolták, hogy a jogellenesen bitorolja a római polgárjogot. A polgárjogot a szövetséges háború (Kr.e.91-89) után egész közösségek is megkaphatták. A per alapjául pedig a 65-ös lex Papia szolgált. A törvény nem határozott meg külön szankciót, az ítélet a polgárjog visszavonására vagy megtartására szólt. A vádat egy közelebbről nem ismert Grattianus képviselte, az ügy különös érdekessége abban állt, hogy a törvényszék elnöki tisztségét Marcus Tullius Cicero öccse, Quintus Tullius Cicero praetor látta el. A szónok nagy valószínűséggel azért vállalta el Archias védelmet, mert azt remélte, hogy Archias panegyricust fog írni consuli működéséről, külön kiemelve a Catilina-összeesküvés elfojtása és az állam megmentése érdekében véghezvitt tetteiről - a mű egyébként sohasem született meg. Cicero két érvet hozott fel Archias védelmében: egyrészt, hogy Archias teljes jogú római polgár, másrészt, hogy még ha
- 21/22 -
nem is nyerte volna el a polgárjogot, ezt akkor is rég kiérdemelte volna. Az utóbbi érvelés keretében Cicero hosszabb fejtegetést iktatott be az irodalom és a művelődés társadalmi jelentőségéről, vagyis azt a szerepet, hogy a költészet emléket állít a római nép és az államférfiak tetteinek. A Pro Archia poeta jó példája a kor irodalomszemléletének, és illusztrálja a római arisztokrácia vonzódását a hellenisztikus kultúrához és annak propagandisztikus célú felhasználásához.
A Kr.e.62-ben elhangozott Pro Sulla alapjául a lex Plautia de vi szolgált. Cicero többek között azért vállalta Sulla védelmét, akit éppen az általa leleplezett és elfojtott Catilina-összeesküvésben való részvétellel vádoltak, mert távlatilag célja egyfajta középutas politika megvalósítása volt, vagyis a súlyosan terheltek megbüntetése és a politikailag és jogilag kevésbé súlyosan érintettek felmentése mellett szállt síkra, hogy ezzel is tompítsa a néppárt részéről egyre erősebbé váló támadásokat. Cicero mellett Q. Hortensius Hortalus látta el a védelmet, Cicero - szokásához híven - utolsóként szólalt fel, Hortensius az ún. első összeesküvésről, illetve Sulla abban történt állítólagos részvételéről, Cicero pedig a 63-as esztendő zavargásaiban neki tulajdonított szerepéről beszélt. Sullát felmentették, de ez nagyban csorbította Cicero hírnevét. Állítólag Sulla már a per előtt komoly összeget adott egy palatinusi villa megvásárlásához a szónoknak, az 54-ből származó, Cicero elleni röpirat pedig azt állítja, hogy Cicero 62-ben a neki juttatott összegek nagyságához mérten lépett fel az összeesküvés résztvevőinek elítélése vagy felmentése érdekében.
A Kr.e.59-ben elhangzott Pro Flacco alapjául szolgáló per alapjául a lex Iulia de pecuniis repetundis szolgált, amely a tartományi tisztségviselők által hivatali működésük során elkövetett visszaéléseket, zsarolási eseteket szankcionálta. E törvény elődje az 123/22-es lex Acilia (repetundarum) és a sullai lex Cornelia repetundarum volt, amelyek azonban enyhébb szankciókat határoztak meg. A védelmet Q. Hortensius Hortalus és Cicero látta el, utóbbi először az ügy politikai hátterével és a vádló által előadottak megalapozatlanságával foglalkozott, ezt követően a vád által felvonultatott tanúk vallomásának hitelét vonta kétségbe a görögök megbízhatatlanságából hiányából mint axiómából indulva ki. Végezetül kifejtette, hogy - tekintette a per politikai hátterére és indítékaira - Flaccus felmentéséhez fontos állam-, illetve közérdek fűződik. A beszéd nem feltétlenül Cicero legzseniálisabb alkotása, hiszen a szónok híjával lehetett az érdemi érveknek, Flaccust pedig maga is bűnösnek tarthatta az ellene felhozott vádakban, ám a per így is Flaccus felmentésével zárult.
A Pro Balbo valószínűleg Kr.e.57 májusa és 56 júniusa között született, és akárcsak a Pro Arichia poeta, a római polgárjog körül keletkezett jogvitában hangzott el: a Gadesből (a mai Cádizből) származó Balbus a vád szerint jogtalanul követelte magának a római polgárjogot. A vádemelés alapjául a 65-ben hozott lex Papia szolgált. Balbust hárman védték: Pompeius, Crassus és Cicero, a védők e sorát az indokolta, hogy Balbus Caesar bizalmasaként, a triumvirátus szürke eminenciásaként tevékenykedett. A beszéd egyedülállóan értékes adalékokkal gazdagítja az ókori Róma "nemzetközi" szerződéseire vonatkozó ismereteinket, kitérve e megállapodások viszonosságának, érvényének és hatályának kérdésére
A Kr.e.46-ban a szenátusban elhangzott Pro Marcello - amint Nótári is megállapítja a bevezetésben - címe törvényszéki védőbeszédet sejtet, valójában azonban nem más, mint egy Caesarhoz intézett köszönetnyilvánítás, amiért megkegyelmezett M. Claudius Marcellusnak, a vereséget szenvedett Caesar-ellenes párt egyik vezéregyéniségek. A Kr.e.52-ben született Pro Milone után hosszú szünet következett be Cicero törvényszéki beszédeinek sorában (legalábbis ami a ránk maradt életművet illeti), az életmű következő beszédcsoportját a Caesar előtti beszédek képezik, amelyek 46-ban és 45-ben születtek. Caesar politikája egyfajta korlátozott együttműködési lehetőséget teremtett Cicero számára, akinek a diktátor kegyelmet adott, mivel Cicero Pompeius mellett foglalt állást a polgárháborúban. Cicero megpróbált ezt követően több, korábban Caesarral szemben álló politikus számára kegyelmet kieszközölni a diktátornál - célja ezzel nagy valószínűséggel az volt, hogy a köztársaságpárti
- 22/23 -
súlyt növelje a szenátusban, s ezzel ehetőséget teremtsen az alkotmányos rend helyreállítására. Marcellus (a Pompeius-párt egyik vezető személyisége) Caesar pharsalosi győzelme után a Mytilénében telepedett le, de nem volt hajlandó a diktátorhoz kegyelemért folyamodni. Még mielőtt Marcellus maga lépéseket tett volna, ügye szóba került egy szenátusi ülésen, amelyen a testület szinte egyhangúan a kegyelem megadása mellett foglalt állást, s amelyen Cicero is köszönetet mondott Caesarnak a nagylelkű gesztusért. A Pro Marcellóban - akárcsak a másik két, Caesar előtti beszédben, a Pro Ligarióban és a Pro rege Deiotaróban - többször visszatér a clementia mint a legyőzött ellenfél iránt gyakorlandó kardinális erény. Cicero arra a gondolatmenetre fűzi fel következtetéseit, miszerint ha Caesar már egy ellenfelének megkegyelmezett, akkor a többi elkövetőknek is kötelessége megkegyelmezni. Ezzel eljut azon követelményig, hogy a clementia szinte Caesar személyes elbírálásától független, kötelezően alkalmazandó kormányzási alapelvvé váljék. A Pro Marcello tehát nem annyira a Cicero magán- vagy büntetőjogilag releváns beszédei közé sorolható, hanem sokkal inkább a későbbi korok gondolkodóira nagy hatást gyakorló államelméleti munkák közé.
A Pro rege Deiotaro Kr.e.45-ben hangzott el, Cicero itt Caesar mint bíró előtt védte a rómaiak által országában korlátozott jogkörrel meghagyott uralkodót (rex iussus). Az ügy érdekessége, hogy Deiotarus király a polgárháborúban Pompeius oldalán állt, a vád pedig arra vonatkozott, hogy Deiotarus Caesar ellen 47-ben állítólag gyilkosságot készített el, vagyis Caesar az ügynek egyszerre volt sértettje és bírája. Caesar a "nemo iudex in propria causa" elv értelmében nem lett volna jogosult bíróként eljárni, és Cicero taktikusan ugyan, de igen határozottan ezt szóvá is tette beszédében. A Deiotarus király elleni per, amint ezt a bevezetésben Nótári hangsúlyozza, nem tekinthető büntetőpernek, mivel Cicero ugyan védőként lépett fel - ez indokolja, akárcsak a Pro Marcello esetében is, hogy a beszéd a védőbeszédek sorában helyet kapott -, azonban az eljárás semmilyen, a késő köztársaság idején ismert eljárási formába nem illeszthető be. Cicero Caesart dicsérő megjegyzései a beszédben jóval kiábrándultabbak, mint a Pro Marcellóban, illetve bizonyos pontokon finom iróniával átszőtt fenyegetés is kihallatszik szavaiból, ami annak fényében válik érthetővé, ha meggondoljuk: mint ideológus és kvázi-felbujtó Cicero helyeselte és segítette Brutusék Caesar elleni merényletét.
A "Válogatott védőbeszédek II." egyfelől kétségtelenül komoly teljesítménye a hazai ókortudománynak, hiszen tovább gazdagította a magyar nyelven is hozzáférhető Cicero-beszédek sorát, amelyek fordításában és feldolgozásában Nótári Tamás immáron vitathatatlanul oroszlánrészt vállalt, pótolva az elmúlt évtizedek hiányait. Másfelől értékes forrásanyagot dolgoz fel igényes bevezetéssel és jegyzetanyaggal, amely a preklasszikus kori római jog, elsősorban a római köz- és büntetőjog művelése, kutatása, alaposabb megértéséhez elengedhetetlen. ■
JEGYZETEK
[2] Nótári Tamás eddig is számos, Ciceróval és a szónok életművének jogi aspektusaival foglalkozó kötetet publikált, így többek között: Cicero, Négy védőbeszéd. Szeged, Lectum, 2004; Jog, vallás és retorika. Szeged, Lectum, 2006. (Második bővített és átdolgozott kiadás Budapest, Közlönykiadó, 2008.); Law, Religion and Rhetoric in Cicero's Pro Murena. Passau, Schenk Verlag, 2008; Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve. Fordította, a jegyzeteket, az előszót és az utótanulmányt írta Nótári T. Szerkesztette és a kísérő tanulmányt írta Németh Gy. Szeged, Lectum, 2006; Cicero, Válogatott védőbeszédek I., Szeged, Lectum, 2009.
- 23 -
Lábjegyzetek:
[1] Gulyás Ábel, PhD hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
