Az utóbbi másfél évtizedben a magyar jogtudomány érdeklődése jelentősen megnőtt a jogi kultúra problémaköre iránt.
Ezt a tendenciát több monográfia és tanulmány jelzi, melyek[1] sorába szervesen illeszkedik a közelmúltban "Összehasonlító jogi kultúrák" címmel megjelent kötet.[2]
A mű 4 részre tagozódva 21 írást közöl kiváló hazai és külföldi szerzők tollából.
Az I. rész a "Nyugati jogi kultúra: gyökerek és változatok" címet viseli.[3]
A bevezető tanulmány - J. C. Smith munkája - a nyugati jogi fogalmak sajátos természetéről szól, s többek között az alábbi következtetésekre jut. A primitív és ősi, valamint a klasszikus római és modern jog összehasonlítása azt mutatja, hogy az utóbbiakban vannak konstrukciók, míg az előbbiekben nincsenek. Továbbá az előbbiek fogalmai empirikus természetűek, melyekkel szemben az utóbbiak sok fogalma nem érzéki tapasztalatból nyerte teljes jelentését.
D. R. Kelley Gaiusról írt értekezést, akit a legnagyobb hatású klasszikus jogtudósként tár elénk. Hangsúlyozza, hogy a civiljognak a nyugati társadalmi gondolkodásban betöltött jelentősége felbecsülésekor vissza kell térni az Ő koncepciójához.
Hogy milyen szerepet tölt be a "jog" terminus az angol jogtörténetben - ez Albert Kiralfy professzor írásának a témája. Megtudhatjuk, hogy az angol nyelv egyedülálló módon egyetlen szót - law - használ a jogra általában, vagy egy konkrét törvényre. A modern angol jog a "right" szó jelentését általában a jogból fakadó individuális jogokra korlátozza.
Az I. részt A. G. Chloros tanulmánya zárja, mely az angolszász, a kontinentális és a szocialista jogrendszereket, illetve jogi gondolkodást hasonlítja össze. A szerző végkövetkeztetése egyfelől az, hogy a szocialista jogrendszerek szembehelyezkednek azokkal az elvekkel és intézményekkel, melyek az európai civilizáció alapját és felépítményét alkotják. Másfelől rámutat arra, hogy mind a common law, mind a kontinentális tradíció az európai civilizáció nélkülözhetetlen eleme, s az Európajogban újjáalkotódhat a kétfajta gondolkodás egysége, mely a reneszánsz előtti időszakban hiányosan érvényesült.
A kötet II. részében a kontinentális és angolszász jog találkozási pontjaival ismerkedhetünk meg.[4]
Peter G. Sack az angol és a német jog és nyelv összefüggéseiről értekezik. Többek között kimutatja, hogy az angol nyelv azt a történelmi folyamatot tükrözi, melyek során a normann hódítás utáni angol királyok a római jogot a bürokratikus kormányzat és a bíróságok által alkalmazott common law-val rendelkező központosított állam megteremtésére, majd a királyi hatalom korlátozására használták. Németországban viszont a római jog recepcióját döntően nem a király vagy császár központi hatalma, hanem a szétdarabolódott területek uralkodói vitték véghez.
A méltányosság jogintézményét vizsgálja a kontinentális és angolszász jogban Hessel E. Yntema írása Miközben a szerző plasztikusan kivetíti az angolszász "equity" és a kontinentális " méltányosság" közötti lényegi eltéréseket, fejtegetéseit azzal a megállapítással zárja, hogy a bíróságoknak valamennyi jogrendszerben méltányossági diszkréciót is kell gyakorolniuk a jog értelmezése során. E tekintetben nem tudunk másra támaszkodni, mint a bírák tisztességére, képzett értelmére és függetlenségére.
Vera bolgár cikke arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért nincsenek trust-ok a civiljogi rendszerekben? Meglátása szerint ennek jogalkotási és ideológiai okai vannak. Előbbi abban rejlik, hogy az angolszász jog dualizmusával (common law + equity) szemben a kontinentális polgári törvénykönyvek nem különböztetnek in rem és in personam típusú jogosultságok között. Utóbbi pedig abban leli magyarázatát, hogy római - germán jogrendszerekben bizonyos fokig a tulajdont azonosították a hatalommal.
Meglepő felfedezéssel találkozhatunk Max Gluckman tanulmányában, amikor egyrészt rávilágít arra, hogy az afrikaiaknak mindig is létezett egyfajta természetjogi elképzelése, a jog uralmának gondolata, mely uralkodóik kezét megkötötte. Másrészt - empirikus kutatás révén - bebizonyítja, hogy a barotse törzs, habár csak kezdetleges formában is, elméleti formába öntötte a természetes igazságról vallott felfogását, amit egyenesen az emberi létezésből származtat.
Stanley Diamond "Joguralom vagy a szokás rendje" című eszmefuttatásában egy több ezer éves történelmi folyamatot elemez. Végkövetkeztetése, hogy a joguralom, mely a primitív, széttöredezett szokásrend helyét tölti be, olyan mértékben erősödik meg, amilyen mértékben a politikai közösségek egymás között önmagukhoz képest meghasonlanak. Az igazi történelmi valóság nem a jog és a rend, hanem a jog vagy rend.
Luke T. Lee és Whalen W. Lai kitűnő áttekintést adnak arról, hogy miként hat a konfuciánus, a legista és a buddhista jogi hagyomány a mai Kínában.
Kimutatják, hogy a Li (erkölcs, illem, a helyes modor és viselkedés szabályai) uralkodik a Fa (jog) felett, ezért - hívják fel a figyelmet - aki a kínai jog vizsgálatára adja a fejét, kénytelen figyelmét a kínai élet és civilizáció egészére kiterjeszteni.
- 151/152 -
A "Nyugati jog egy hagyományos társadalomban: Korea" című tanulmányában Dai-Kevon Choi lényegében hasonló következtetésre jut amikor hangsúlyozza, hogy a jog szükséges rosszként van jelen a társadalmi életben, míg az erkölcsöt az ellentétek feloldása kívánatos eszközének tekintik. A jövő kérdése az, hogy milyen eszközökkel lehet az állam hatalmát korlátozni Koreában.
A harmadik távol-keleti jogrendszerrel foglalkozik a következő írás Chia Kim és Craig M. Lawson tollából. Megtudhatjuk, hogy a japán társadalom és a jog -mint a kifinomult szellem joga - átmeneti állapotban leledzik. Ez abban nyilvánul meg, hogy miközben a jogászokat ma is mélységesen elbűvölik saját egyedülálló jogi tradícióik, a ΧIΧ. sz. végétől folyamatosan közelednek a nyugati jogi berendezkedésekhez.
A tőlünk távoli jogi kultúrák közötti barangolást Germanus Gyula értekezése zárja az iszlám jogról. A szerző alaposan és érdekes példákkal fűszerezve mutatja be e vallási jogrendszer jogforrásait és büntetőjogát, sőt, személyi és családjogát is. Befejezésül, a sikeres modernizációt megvalósító Törökország kapcsán felteszi a kérdést: ki veszi majd át a letűnt szultánok és kalifák szerepét?
A kötet IV. része a jogászi módszerekről szóló dolgozatokat gyűjt csokorba - összehasonlító látószögből.[5]
Peter Stein bevezető tanulmánya hasonló vonásokat tár fel a római és az angolszász jog között, amennyiben rámutat arra, hogy mind az előbbi, mind az utóbbi nagy alakjai rnindenkor tudták, hogy mikor kell a szokásra vagy tekintélyre, illetve a hasznosságra vagy analógiára hivatkozni. Tehát a logikának és tapasztalásnak mindkét jogrendszerben szerepe volt és van.
A. M. Honoré meggyőzően mutatja ki cikkében, hogy a törvények és fogalmak mellett a római jog érvelési módszerek kidolgozásával is hozzájárult modern jogi kultúránkhoz. A jogi diskurzust egyfelől írottá, másfelől azonban nyitottá tették a társadalmi élet, erkölcs, politika, vallás és (immáron a mi korunkban) szociológia más természetű behatásai iránt.
Chaim Perelman a zsidó, a kontinentális és az angolszász jogfejlődés tükrében mutatja be, hogy a jogtudósok és bírák miként találták meg mindegyik esetben azokat a lehetőségeket, amelyeket kihasználva sikerült elválasztani a jogot a vallási, filozófiai vagy ideologikus jogi ontológiától, és az abból származó logikus következményektől - akkor, amikor ezek a következmények már nem feleltek meg az adott jogi helyzet "vélt szükségleteinek".
"Bíróság és törvény Angliában, Franciaországban és Szovjet-Oroszországban" a témája Bernard Rudden írásának. A feltárt számos eltérő és néhány közös sajátosság közül csupán egyet említünk. Nevezetesen azt, hogy amíg a francia és szovjet bírói ítélet számára nincs múlt és jövő, addig az angol bíró párbeszédet folytat az elődökkel és tudja, hogy döntése fontos hatással van a jövőre is.
Takeyashi Kawashima rövid írásától visszakanyarodunk a japán jogi berendezkedésekhez. A szerző kritika alá veszi azt a mentalitást, hogy egy törvény vagy rendelet szövege nem végleges, mert értelmezés útján úgyis mindig lehetséges és elfogadott a változtatás. Ez a japán jelentéstani hagyomány ugyanis nem egyeztethető össze azokkal az alapvető értékekkel, amelyeket egy modern ipari társadalom - amelyeknek kiszámítható bírói döntésekre van szüksége - joggal elvárhat.
A további három értekezés az iszlám jog ismert világába vezeti az olvasót.
Wael B. Hallag leszögezi, hogy az iszlám jog - mint vallási jog - "logikusabb" rendszert képez mint az angolszász jog, amely egy alapvetően világi kultúra terméke. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy az iszlám jog nincs tekintettel a társadalmi változásokra, gyakran egész európai törvénykönyvek átvétele vált szükségessé ahhoz, hogy a működésképtelen hagyományos joggyűjteményeket lecseréljék. Ezzel szemben a cammon law elég hajlékonynak bizonyult ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyen mértékű gyökeres változásokra.
A marokkói kádi igazságszolgáltatásába pillanthatunk be Lawrence Rosen dolgozatát olvasva. Az leginkább egy szilárd várra erősített építményként modellezhető. Ezt a rendszert nem törvények és szabályok tartják fenn, hanem egy csomó feltevés és hagyományos értékítélet, melyek a civil világot világosan elválasztják a jog világától, amelyen belül a külső világ és a jog intézményei egy hallatlanul erős, de rugalmas szerkezetté olvadnak össze, melyben a kultúra és az erkölcs változásai természetesen nem maradnak hatás nélkül a jogi elvekre és a kádi bíráskodására.
A kötet zárótanulmányában Martin Shapiro a fellebbezés pályafutását tárgyalja az iszlám jogban. A szerző végkövetkeztetései kétirányúak. Egyrészt leszögezi, hogy a fellebbezés jogi hiányát az magyarázza, hogy az iszlám vallás nem hierarchikusan szervezett. Másrészt - történelmileg - a fellebbezés akkor virágzott, amikor a politikai hatalmat központosították, és akkor halványodott el, amikor a politikai autoritás dekoncentrálódott.
Végül dicséret illeti Varga Csaba szerkesztő és a fordítók gondos és színvonalas munkáját. ■
JEGYZETEK
[1] Mádl Ferenc: Jogi kultúra, mint a kultúrák közös nevezője Európában. (Liber Armicorum Studia L. Vékás Dedicata. Bp. 1999. 213-220. o.
Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Bp. 1997
Eörsi Gyula: Összehasonlító Polgári Jog. Bp. 1975
Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Bp. 1996
Visegrády Antal: Az Európai Unió jogi kultúrái. Állam- és Jogtudomány LVI/3-4. 253-267. o.
- 152/153 -
[2] Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák. Bp. 2000
[3] Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák... 3-78. o.
[4] Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító iogi kultúrák... 81-135. o.
[5] Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák... 252-370. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző óraadó.
Visszaugrás
