Az alábbiakban a modernkori családokat egyre inkább érintő válási krízisek kapcsán kialakuló jogi és segítői folyamatok közül a felügyelt kapcsolattartás témakörét tekintjük át. Fontos már a cikk elején leszögezni, hogy a családok jelentős része képes kezelni a válás folyamatát és ugyan nem lehet következmények nélkül elválni, mégis ha a családtagok próbálnak odafigyelni egymás igényeire, módosítják saját álláspontjukat annak érdekében, hogy kielégítő megoldásokat találjanak a tovább lépés megalapozásához, a válás folyamata kezelhetőbbé válik. Ebben a folyamatban nagyon fontos iránymutató a felnőttek számára a különböző életkorú gyermekek fejlődési igényeinek elfogadása. Az ilyen családok válási folyamatai is fájdalmasak, de nem húzódnak el beláthatatlan hosszúságúra, a felnőttek között fennmarad az együttműködésre való hajlam és képesség és végül, de nem utolsósorban az ilyen válások kevéssé terhelik meg a jog- és gyermekvédelem rendszerét.
Ugyanakkor sajnos a jogi és gyermekvédelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy egyre gyakoribb az olyan válási folyamat, melyben az ellentétek egyre inkább kiéleződnek és a sérülések, melyek sokszor érzelmi alapúak, képtelenné teszik a felnőtteket arra, hogy gyermekeik valódi érdekeit vegyék figyelembe. Az ilyen jellegű konfliktusok általában hosszan elhúzódóak, melynek során a felek teljesen beszűkültté válnak és már csak az egymással folytatott harcra koncentrálnak. Ilyenkor az, hogy mi történik a gyermekkel, milyen érzelmi igényei vannak a gyermeknek már nem annyira fontos, sőt gyakran a gyerekek akaratuk ellenére is kénytelenek lesznek bevonódni a felnőttek háborújába. Ezekben az esetekben tapasztalhatóak a soha véget nem érő jogi eljárások, melyekben a bíróságok és gyámhatóságok döntési folyamatai ellehetetlenülnek, és ezek azok az esetek, melyek fokozottan aktivizálják és egyben bénítják a gyermekvédelmi intézmények munkáját, mivel nem segítséget várnak tőlük, hanem egy jogi folyamat eszközeként tekintenek rájuk, így - többek között - az intézmények által nyújtott felügyelt kapcsolattartás szolgáltatására is.
A továbbiakban amellett szeretnék érvelni, hogy a felügyelt kapcsolattartás, mint jogi és gyermekvédelmi konstrukció bizonyos esetekben használható lehet a családon belüli kapcsolatok rendezéséhez, de ennél sajnos gyakrabban tapasztalható az, hogy a gyermekek veszélyeztetését prolongálja. Ez utóbbi megállapítás arra vonatkozik, hogy azokban az esetekben ahol a jogi fórumok a végeláthatatlan válási eljárásokat próbálják kezelni, időnként jól jön egy olyan lehetőség, ami a döntési kényszert elhalasztja, illetve olyan információkkal kecsegtet, ami aztán a döntést megkönnyítheti a bíróságok, vagy gyámhatóságok számára. Mindennek következtében azonban a tény az, hogy a válási procedúra tovább húzódik, a család nem tud stabilizálódni és a gyermekek továbbra is a szülő háborújának részeként élik az életüket. Így végső soron maga a jogi folyamat, még ha a legjobb szándékkal is, de fenntartja a gyermekek pszichológiai veszélyeztetettségét.
Napjainkban lassan már közhelynek számít, hogy a válások száma milyen drámaian megemelkedett, hogy minden második házasság válásra van ítélve, és egyéb aggasztó statisztikai adatokat olvashatunk ezzel kapcsolatban.[2] Talán mindezek közül is a legijesztőbb - ha egyáltalán képezhetünk ezen a területen rangsort - az az adat, ami a gyerekekre vonatkozik. A statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a gyerekek nem jelentenek összetartó erőt a házastársi kapcsolatokra nézve, így a válásban érintett gyerekek száma is óriási. Egyre több különböző életkorú gyermek éli meg a válás folyamatát, annak minden traumatikus következményével együtt. További felmérések azt mutatják, hogy a válást követően a felnőttek 2-3 éven belül újabb hosszú távú kapcsolatba kezdenek, ami lehet egy újabb házasság, de sok esetben élettársi kapcsolat. Ez a tendencia a férfiak és nők esetén csak kis eltérést mutat, vagyis várható, hogy a válást átélő felnőttek és gyerekek előtt újabb kihívásként jelentkezik, hogy hogyan tudnak majd egy újabb családot létrehozni, hogyan tudnak - a manapság egyre elterjedtebb
- 26/27 -
fogalmat használva - "mozaik családban" élni. Ez a családforma, bár a válások emelkedésével egyre gyakoribbá válik, mégis számos kockázatot hordoz magában. A kockázatok egyik nagy csoportja abból ered, hogy ebben a családi együttélési formában olyan emberek kénytelenek megtanulni együttműködni egymással, akiknek már kialakult valamilyen kedvező, vagy kedvezőtlen tapasztalatuk a családi együttéléssel kapcsolatban. Akik megtapasztalták, hogy egy családban milyen meghatározó szereplők vannak, milyen egy anya, vagy egy apa, vagy milyenek a testvérek. Olyan felnőttekről és gyerekekről van szó, akikben kialakult egy kép az aktuális családtagról és egy tudás is arról, hogyan lehet viszonyulni hozzá. A mozaik családba kerülve azonban ezek az előzetes ismeretek nem igazolódnak, vagy legfeljebb részben. A mozaik családban a családtagok elsőként az eltéréseket tapasztalják meg és az ezzel kapcsolatos zavarodottságot, ami aztán sok félreértéshez vezet és az ebből fakadó frusztráció gyakran hoz létre indulatokat, szomorúságot és egyéb nehezen viselhető érzelmi állapotot. Nem véletlen, hogy a szakirodalom nagyjából hét évre teszi azt az időtartamot, amire egy mozaik családnak szüksége van ahhoz, hogy stabilizálódjon.
A mozaik családokat érintő másik hasonlóan nagy kockázati tényező - ami a jelen tanulmány szempontjából sokkal inkább meghatározó - abból ered, hogy a családi együttélésre jelentős hatással vannak olyan rokonok, akik nem élnek együtt a családdal, így nem érintettek a mindennapok kihívásaiban. Ennek következtében gyakran nem érdekeltek, vagy rosszabb esetben kifejezetten ellenérdekeltek abban, hogy a családi élet harmonikussá váljon. Ezek elsősorban azok a szülők, de néha nagyszülők, akik külön élnek és valamilyen rendszerességű kapcsolattartási joggal rendelkeznek. Itt a szülők alapvetően azt élik meg és ezáltal sérelmezik, hogy kimaradnak gyermekük életéből, hogy nem szólhatnak bele kellő súllyal gyermekük életének alakulásába, ráadásul előbb vagy utóbb valaki át akarja venni a szerepüket, legrosszabb esetben teljesen ki akarja szorítani őket a gyermekük életéből. Ezeknek a valós, vagy vélt félelmeknek a tükrében természetesen érthető, hogy a külön élő szülők mindent megtesznek annak érdekében, hogy megelőzzék a "legrosszabbat", vagyis azt, hogy végképp kiszoruljanak gyermekük életéből és érzékenységük okán hajlamossá válnak minden, a kapcsolattartást akadályozó tényezőt, helyzetet úgy értelmezni, hogy a szülőtársuk ezt szándékosan teszi ellenük, illetve el akarja lehetetleníteni a kapcsolatot közte és gyermek között.
Természetesen sok esetben az együttélő szülő valóban nehezíti a kapcsolattartás megvalósulását a gyermek és külön élő szülője között, amivel óriási érzelmi terhet rak saját gyermeke vállára gyakran anélkül, hogy ennek következményeit végiggondolná. Ahogyan a konfliktusban álló felek megtapasztalják egymás működését, mindketten igazolva látják előzetes feltevésüket arról, hogy a másik valóban rosszat akar nekik, és egyre inkább jogosnak érzik, hogy ők minden eszközzel védjék önmagukat akár úgy is, hogy a másikat ellehetetlenítik. Mivel mindkét fél így gondolkodik könnyen merevednek bele saját álláspontjukba, ami szerint a háború szükségszerű és minden eszköz felhasználható benne, amivel önmagukat és a gyermekeiket meg tudják védeni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
