Tokaji Géza 1984-ben kifejtett álláspontja szerint a kísérlethez egyenes szándékot megkívánó szovjet bírói gyakorlattal ellentétben "az eshetőleges szándék megállapítását kellene a valóban indokolt körre szűkíteni, s ez esetben az eshetőleges szándékú kísérlet elismerése is aggálytalan lehetne. Ha azonban a bírói gyakorlatunk az eshetőleges szándék szempontjából a jövőben sem törekedne magának az elkövetéskori rágondolásnak a bizonyítására, a szovjet álláspont átvétele jóval több előnnyel, mint hátránnyal járna."1 Ilyen irányú törekvés azonban azóta sem tapasztalható a magyar bírói gyakorlatban, aminek a jelzésével természetesen nem a szovjet álláspont átvételének indokoltságát szeretnénk propagálni 2011-ben, hanem csupán egy több évtizedes jogalkalmazási probléma változatlan aktualitására kívánjuk felhívni a figyelmet a továbbiakban.
A hatályos Büntető Törvénykönyv [Btk.] 16. §-a szerint kísérlet miatt büntetendő, aki a szándékos bűncselekmény elkövetését megkezdi, de nem fejezi be. Eszerint a tényállásszerű elkövetési magatartás kifejtésének megkezdésétől beszélhetünk kísérleti stádiumról, amely annak befejezéséig, vagyis a normatív tevékenység teljes körű megvalósításáig, illetőleg [a materiális deliktumok körében] eredményének bekövetkezéséig tart, aminek a megítélése egy jogász számára, a konkrét törvényi és történeti tényállás ismeretében, látszólag nem okozhat gondot, ha kellő figyelmet fordít mindkettő tanulmányozására. Ez ugyanis elvileg azt jelenti, hogy - az előkészületen túl - a bűncselekmény stádiumai az elkövetési tevékenység megvalósításának mértékétől függően, illetőleg az eredmény elmaradásához vagy bekövetkezéséhez képest határolhatók el egymástól. Ez a levezetés azonban csak az objektív tényállási elemek tekintetében vezethet kielégítő eredményre, márpedig ezek csupán a törvényi tényállás egyik oldalát jelentik, aminek a teljességéhez a szubjektív momentumok is hozzátartoznak, amelyeknek a vizsgálata nélkül nem sokra megyünk a tudományunkkal.
Ez a pont az, ahonnan kezdődően a kísérlet kérdésének eldöntése problematikussá válik a gyakorlatban, mégpedig az elkövetéskori szándék mibenlétének megítélése körében, jellemzően a testi épség elleni bűncselekmények elbírálása során, amikor a ténylegesen bekövetkezettnél súlyosabb eredmény szerinti minősített eset kísérlete miatti vádemelésre, illetve felelősségre vonásra kerül sor. Ezen belül pedig a súlyosabb bűncselekmény elkövetésére csupán eshetőlegesen irányuló szándék megállapítása jelent olyan rendszeresen előforduló problémát, amire tekintettel ennek a bevezetőben idézett Tokaji Géza által preferált gyakorlatáról még ma sem beszélhetünk, noha időközben több mint negyed század telt el, anélkül, hogy ezen a téren valódi elmozdulás történt volna a gyakorlatban. A probléma dogmatikai és bizonyítási szempontból egyaránt vizsgálható, ezért a továbbiakban az ennek megfelelő megközelítését alkalmazzuk.
Az elsődleges kérdésnek szükségképpen annak vizsgálata tekinthető, hogy dogmatikailag helyeselhető-e csupán eshetőleges szándékot megkívánni a bűncselekmény kísérletének megállapításához. Ennek megválaszolásához a Btk. 13. §-ából kell kiindulnunk, amely szerint szándékosan követi el a bűncselekményt, aki magatartásának következményeit kívánja vagy e következményekbe belenyugszik. Ez utóbbi fogalmi elem - amely az elkövető által felismert következményekhez való viszonyán keresztül határozza meg az eshetőleges szándék elhatároló ismérvét - az általánosan elfogadott felfogás szerint közömbösséget jelent. A nyelvtani értelmezés szerint azonban a belenyugszik igének ennél árnyaltabb: "megnyugvással elfogadja, eltűri"2 jelentéstartalma van. Az ilyen érzelmi viszonyulás természetszerűleg csak olyan esemény vagy eredmény vonatkozásában jöhet szóba, amelynek a megtörténésére, illetőleg bekövetkezésére reálisan számolni kell, hiszen a bizonytalanba nem lehet belenyugodni, legfeljebb reménykedhetünk a bekövetkezésében vagy az elmaradásában, aminek meghatározó jelentősége van annak a dilemmának a feloldása szempontjából, hogy a bűncselekmény eshetőleges szándékkal megvalósított kísérletének megállapítása esetén pusztán azért ítéljük el ennek elkövetőjét, mert belenyugodott az általa kifejezetten nem kívánt olyan következménybe, amelynek a bekövetkezésére sem került sor.
Ilyen esetben ugyanis nem a tett elkövetésében megnyilvánuló akaratot vagy a nem kívánatos eredmény bekövetkezéséhez vezető felelőtlenséget szankcionáljuk, hanem annak az érzelmi állapotnak az absztrakcióját, amelyről azt feltételezzük, hogy a cselekmény ténylegesen bekövetkezett és lehetséges eredményével összefüggésben valamilyen formában szükségképpen leképeződik elkövetőjének tudatában, amire tekintettel tartjuk büntetendőnek az olyan bűncselekmény kísérletét is, aminek az elkövetésére irányuló tudatos törekvése sem állapítható meg. Ez akár úgy is megfogalmazható, hogy olyan tényezőt igyekszünk intellektualizálni,
-608/609-
aminek a figyelembevétele csak teleologikus megközelítéssel igazolható, amiből következően: "Ha valahol, itt nélkülözhetetlen az olyan absztrakt ismertetőjel, mely amellett, hogy a helyes fogalomnak megfelel, a konkrét esetben kivételesen se tagadja meg a szolgálatot."3 Ez pedig esetünkben az eshetőleges szándék mibenlétének korrekt meghatározása lehet.
Battlay Imre szerint: "Midőn a cselekvő elsősorban csak egy, rendszerint enyhébb, vagy nem is tilos eredményt akar előidézni, de amennyiben az másképp nem lehetséges, tehát esetleg beleegyezik az ugyanabból a cselekvényből bekövetkezhető másik, tilos s rendszerint súlyosabb eredmény beállásába is s ezt másodsorban akarja; midőn tehát ama másik eredmény iránt közömbösséget mutat, de valójában csak látszólag közömbös: akkor esetleges szándék [dolus eventualis] forog fenn."4 Az eshetőleges szándék intellektuális tartalmát tehát a szándékosság fogalmának normatív szabályozásával nem foglalkozó Csemegi kódex5 hatálya idején keletkezett idézett definíció lényegében a súlyosabb eredmény rendszerinti bekövetkezésének lehetőségére vonatkozó felismerésként és ennek elfogadásaként határozza meg, ami a nagy fokú valószínűség szinonimájának tekinthető. Ezzel kapcsolatban a bevezetőben már idézett Tokaji Géza a következő megállapításra jutott: "A tudati oldal három fokozatát szokás megkülönböztetni, éspedig az elkerülhetetlenség, a valószínűség és a reális lehetőség tudatát. Az uralkodó felfogás szerint az elkerülhetetlenség tudata esetén nem mondható az, hogy az elkövető csupán belenyugodott a bűncselekmény megvalósulásába, hanem ilyenkor mindig egyenes szándék állapítandó meg. A szándék két fajtájának az akarati-érzelmi oldal szerinti elhatárolására tehát csak akkor kerül sor, ha az elkövető csupán valószínűnek, illetőleg reálisan lehetségesnek tartotta a következményeket. A szándékosság tudati oldalának az alsó határa a bekövetkezés reális lehetőségének tudata. Az »elvileg minden lehetséges« tudata és az ezzel párosuló puszta vágy tehát szándékosságnak nem tekinthető."6
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
