Úgy vélem, most már néhány év távlatából nézve látható: amikor az első novella megalkotásán munkálkodók az akkori formájában megalkották a vagyont terhelő zálogjog szabályait, egy kicsit ahhoz hasonlóan jártak, mint az a kertész, aki idegen tájak más éghajlatán kifejlődött növényi kultúrájából akar palántát telepíteni honi földekbe. A növény meglehet megered a talajban, a más éghajlaton, egészen más körülmények között azonban egyáltalán nem biztos, hogy úgy és olyanná fejlődik, ahogyan azt az eredeti környezetében szemlélve képzelte. Különösen, ha a kertész sem ismerte ki teljesen, amit átplántált. Nem számolt eléggé a befogadó környezet másságával, s ezért nem is végezte el a beilleszkedést elősegítő lehetséges igazításokat. A hagyományos zálogjogi dogmatika talaján kifejlődött magyar jogi kultúra és jogszabályi környezet egészen más, mint az angolszász. Nem csoda hát, hogy aki ebben nevelkedett meghökkent, amikor azt észlelte: van itt valami, amit zálogjognak neveznek, mégis sok tekintetben nem úgy néz ki, mint a hazai rokonnövények. Pedig lehet, hogy a termés így is hasznos, csak éppen tudomásul kellene venni, hogy ott, ahonnan ered, nem egészen azt várják tőle, mint itthon.
Ismerjük azokat az ellenvetéseket és vitákat, amelyeket a vagyont terhelő zálogjog kiváltott. Nyilvánvaló volt, hogy a szabályozáshoz hozzá kell nyúlni, s a lehetséges mértékben harmonizálni kell az intézményt a hazai zálogjogi környezettel, ahol pedig nem lehetséges, mert ez ellentétes a természetével, ott egyértelművé kell tenni, hogy mik is a jellemzői. Úgy ítélem meg, hogy az új novellában lényegében mindkettő megtörtént: egyrészt a szabályozás igazításával erősödött a kielégítési elsőbbség (az ingójelzálogjoggal szemben), másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos relációkban kötelmi jogi jelleggel viselkedik (tehermentes értékesítés). A kialakított megoldást a lehetséges jó kompromisszumának tart. Más is történt azonban, az alkalmazhatóság a leköthető vagyon körének módosításával szűkült, igaz nagyjából ugyanilyen terjedelemben az egyedi ingójelzálogjog tárgyainak köre bővült. Azzal, hogy a törvényben a zálogfajtákat négy alcím alatt csoportosítja a jogalkotó: 1. zálogjog dolgokon, 2. vagyont terhelő zálogjog, 3. zálogjog jogokon és követelésen, 4. önálló zálogjog - ez utóbbi kivételével - a zálogtárgyak természete szerinti megkülönböztetést alkalmaz. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben a vagyont terhelő zálogjogot nem minősíthetnénk a jelzálogjog egy sajátos változatának, mégis inkább azt tekintette hangsúlyosabbnak a törvényalkotó, hogy e zálogjog a dolgokon is és jogon/követelésen is fennállhat. Így ebben az értelemben a kettő másik között áll.
Ptk. 266. § (1) A jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagyonának egészén, vagy annak önálló gazdasági egységként működtethető részén (vagyon) az ezt alkotó dolgok, jogok, követelések (vagyontárgy) meghatározása nélkül - a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalásával és a zálogjognak a zálogjogi nyilvántartásba való bejegyzésével - vagyont terhelő zálogjog alapítható. Ez a zálogjog a szerződés megkötése után a kötelezett vagyonába kerülő vagyontárgyra is kiterjed, attól az időponttól kezdve, hogy azon a kötelezett rendelkezési jogot szerez, megszűnik azonban, ha a vagyontárgy a kötelezett vagyonából kikerül.
Látható, a zálogkötelezettek lehetséges alanyi köre nem változott (abból az egyéni vállalkozó ismét csak kimaradt), mint ahogyan az sem, hogy a lekötött vagyonba beletartozhatnak olyan vagyontárgyak, amelyek csak később kerülnek a kötelezett tulajdonába. Változott viszont e zálogjog lehetséges tárgya. Eddig nem csak a vagyon egésze, hanem annak a szerződésben meghatározott (körülírt) része is leköthető volt. Az új definíció szerint azonban ha nem a vagyon egészén alapítnak zálogjogot, akkor a rész csak olyan vagyontárgyak dologösszessége lehet, amelyet önálló gazdasági egységként lehel működtetni. Ez az, amit a lehetséges alkalmazási terület szűkítéseként értékeltem.
Korábban, az új novella megalkotásának koncepciójában megjelent annak felvetése, hogy létre kellene hozni a külföldi tapasztalatok alapján a vagyont terhelő zálogjognak egy olyan változatát, amelynek tárgya egy vállalkozás teljes vagyona, vagy annak önállóan működtethető része. Ez lényegében nem más, mint az EBRD "Model Law on Secured Transactions" javaslatában is megjelenő enterprise charge-nek nevesített intézmény, "amely magyarul talán társasági zálogjognak fordítható. Ez a zálogfajta a zálogjogosult részére a zálogjog érvényesítése során azt a jogot adja meg, hogy a társaság, mint gazdasági egység ("going concern") értékesítését követelhesse. Ugyanezt veti fel egy másik Javaslat is.
Mind az említett cikkek, mind az ezekből érzékelhetően merítő szabályozási koncepció utalnak arra is, hogy ennek megteremtése esetén a zálogjogosultat fel kellene jogosítani arra, hogy a kielégítési jog megnyíltától az értékesítésig vagyonfelügyelőt (vagyonbiztost) jelölhessen ki, amihez azonban feltétlenül szükséges lenne további jogszabályok (Vht., Cstv.) módosítására is. Úgy vélem azonban, hogy a vagyont terhelő zálogjognak ez a bizonyos társasági zálogjog változata - ami a Parlament elé vitt szövegben nem is szerepelt - sok tekintetben nem lett "elvarrva".
Ha ugyanis áttekintjük, hogy a zálogjog érvényesítésére milyen szabályokat találunk a Ptk.-ban és módosított Vht.-ben, akkor a következőket állapíthatjuk meg:
Hiányzik a végrehajtási szakban annak szabályozása, hogy amikor ingatlan is része a vagyonnak, miként folyjon az értékesítés, ugyanis az alább ismertetendő szabályok csak az ingóságok dologösszességére adnak némi eligazítást:
Vht. 103/D. § Ha az adós lefoglalható vagyontárgyai technológiai vagy termelési vagy szolgáltatási egészet alkotnak, a végrehajtó a foglalási jegyzőkönyvben feltünteti az ingóságok egészének becsértékét és az egyes ingóságok becsértékét.
124. §/A. § A 103/D. § alapján lefoglalt ingóságokat a végrehajtó, mint egészet árverezi el a 124. § megfelelő alkalmazásával. Ha az első árverés sikertelen, az ingóságokat a második és harmadik árverésen egyenként kell értékesíteni.
Márpedig az biztos, hogy ha egy társaságnak ingatlana is van, az tárgya a teljes vagyont terhelő zálogjognak. Az pedig gyakorlatilag alig elképzelhető, hogy egy üzemet, telepet stb. a hozzá tartozó ingatlan (és infrastruktúra) nélkül is önállóan működtethető gazdasági egységnek lehetne tekinteni a zálogalapításkor.
A zálogjogosult a Ptk. szerint vagy a vagyon egészéből keres kielégítést, vagy átalakítja a vagyont terhelő zálogjogot egyedi jelzálogjoggá (úgy mint eddig), s ezekre a ingó vagy ingatlan dolgokra, illetve követelésre/jogra vezeti a végrehajtást, amit mindaddig folytat, ameddig a kielégítéshez szükséges értékhez nem jut hozzá.
(2) A vagyont terhelő zálogjog jogosultja a kielégítési jogának megnyíltával a zálogkötelezett vagyonából a vagyon egységének fenntartása mellett kereshet kielégítést, de a vagyont terhelő zálogjogot a zálogkötelezetthez intézett írásbeli nyilatkozattal az abban meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá is átalakíthatja. Az átalakító jognyilatkozat az általa létesítendő zálogjogok létrejöttéhez a zálogszegződésen felül szükséges további feltételeket nem pótolja.
Az ismertetett Vht. rendelkezés szerint, ha az első árverésen a vagyoni egységet egészében értékesíteni nem lehel, akkor az árverést követően kell az átalakítást elvégezni, újabb árverések már csak a konkrét dolgokra folyhatnak.
Úgy tűnik a szabályozásból hiányzik annak lehetősége, hogy a vagyon egészének értékesítéséig azt a hitelező megbízásából működtethesse valaki. A végrehajtó erre biztosan nem képes (ő nem felszámoló). Esetleg a Vht. által eddig is ismert zárgondnok intézményében találhatnánk meg a megoldást a problémára, erősen kétséges azonban, hogy annak a vagyon megőrzésére vonatkozó jogkörét kiterjeszthetjük-e a vagyon kezelésére?
Vht. 106. § (1) A végrehajtó a lefoglalt ingóság megőrzésére zárgondnokot jelöli ki, ha
a) az adós a megőrzésre nem vállalkozott,
b) az adós hosszabb ideig távol van,
c) a végrehajtást kérő zárgondnok kijelölését kérte, és ez az ügy körülményeire tekintettel a végrehajtó szerint indokolt,
d) ezt az eljárás eredményessége szempontjából szükségesnek tartja, és a zárgondnok kijelöléséhez a végrehajtást kérő hozzájárul.
Abban nincsen kétségem, hogy a zárgondnok kijelölésével - akár a hitelező kezdeményezésére, akár a végrehajtó saját elhatározásából és a hitelező beleegyezésével - meg lehet akadályozni azt, hogy az adósa vagyont elkótyavetyélje, annak állagát, értékét veszélyeztesse. Hiszen a zárgondnok eddig is erre szolgált. Ez azonban csak az egyik lehetséges problémájára adhat megoldást a hitelezőnek. Az ő érdeke ugyanis az lenne, hogy a vagyont ne csupán statikusan megőrizzék, hanem hogy addig is amíg azt értékesíteni lehet, azt az állag és a érték gondos őrzése - sőt gyarapítása! - mellett működtessék. Ehhez pedig egy működő gazdasági egységnél szinte szükségszerűen hozzátartozik az elkészült termékek, a felnevelt állatok (stb.) értékesítése.
Az ingóság lefoglalása az adós birtoklási, használati, hasznosítási jogát fő szabály szerint nem érinti, rendelkezési jogát azonban elvonja. A zárgondnok kijelölése pedig éppen azt jelenti, hogy még a birtoklás, használat sem illetheti meg.
Vht. 104. § (1) A lefoglalt ingóságot - ha a törvény másképpen nem rendelkezik - az adós őrizetében kell hagyni.
(2) Az adós a lefoglalt ingóságot - az elhasználható dolog kivételével - használhatja, de csak rendeltetésének megfelelően és az állag sérelme nélkül.
(3) A lefoglalt ingóságon elidegenítési és terhelési tilalom áll fenn. Az adós a lefoglalt ingóságot köteles gondosan megőrizni. A lefoglalt ingóság elhasználása, elzálogosítása, elidegenítése, megsemmisítése vagy a végrehajtás alól más módon való elvonása a Büntető Törvénykönyv szerinti bűncselekmény.
Ebből a rendelkezésből számomra az következik, hogy a zárgondnok jogköre a legfeljebb a vagyon működtetésére terjeszthető ki, talán azon indokolással, hogy ez az érték megőrzését szolgálja, de a létrehozott gyártmányok, termékek, termények, stb. értékesítésére már csak a végrehajtó jogosult a vagyon egészével együtt. Ez azonban egy működő egység gazdálkodásának természetével alig-alig egyeztethető össze.
Összefoglalva az a véleményem, hogy a jelenlegi formájában az ún. társasági zálogjogból az ilyen módon történő igényérvényesítésnek sokkal kevésbé lesz gyakorlata és haszna, mint lehetett volna akkor, ha a szabályozás nem lenne ilyen féloldalas. Meg kellett volna (és meg kellene!) alkotni - valahol az egyedi és a felszámolási végrehajtás határán elhelyezkedő köztes megoldásként - az önálló egységként működtethető vagyon kezelésére (a használat, hasznosítás, sőt bizonyos értelemben a rendelkezési jog gyakorlására) és az ezzel kapcsolatos felelősségre vonatkozó szabályokat.
A vagyont terhelő zálogjog legtöbbet vitatott kérdése a korábbi formájában az volt, hogy mely időpontban, azaz ranghelyen jön létre az átalakítást követően az egyedi zálogjog, s hogy az ugyanazon zálogtárgyra létrehozott egyéb zálogfajtákhoz képest milyen kielégítési sorrendet biztosít. A 2000. évi módosítás erre olyan egyértelmű megoldást adott, ami most már illeszkedik az egyéb zálogfajtákra vonatkozó szabályokhoz.
Ptk. 266. § (3) A vagyont terhelő zálogjoga, illetve az átalakító jognyilatkozattal létesített zálogjoga alapján a jogosult a vagyont terhelő zálogjog bejegyzésének időpontja szerinti ranghelyen gyakorolhatja a kielégítési jogát. E rendelkezésre azonban nem hivatkozhat azzal szemben, aki a vagyonba tartozó valamely vagyontárgyon
a) annak a vagyonba kerülését megelőzően zálogjogot,
b) a zálogjogi nyilvántartáson kívüli más nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjogot,
c) kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen kézizálogjogot, illetve jogot, követelést terhelő zálogjogot szerzett.
Ha tehát a jogosult akár megterhelt vagyonegység egészéből, mint zálogtárgyból, akár az abból "kikristályosított" és bejegyeztetett egyedi ingó jelzálogjogtárgyból akar kielégítést kapni, a zálogjoga a vagyont terhelő zálogjog bejegyzésének időpontja szerint fogja elnyerni ranghelyét. Ez azonban nem érvényesül az ingatlan-nyilvántartásba, egyéb más nyilvántartásba bejegyzett, a dolgon annak a vagyonba kerülése előtt keletkezett, továbbá a kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen szegzett zálogjoggal szemben. E kivételek fenntartására a nyilvántartások közhitelességének, illetve a forgalom biztonságának fenntartása érdekében volt szükség.
A megterhelt vagyonba tartozó ingóságon később más javára alapított jelzálog a fentiekből következően nem "előzhet be". Ennek kimondásával (bár sokak szerint ez eddig is így kellett, hogy legyen) egyetértek. A döntő lökést a véleményem változtatásához az adta, hogy a megterhelhető vagyonrész definíciója is megváltozott, így most már majd egyértelműen meg lehet tudni a nyilvántartásból, hogy mi van megterhelve és mi nincs. Korábban ez - mondjuk a vagyon ½ részének megterhelése esetén - kezelhetetlen volt.
Változatlan maradt a veszélyeztető mértékű vagyoncsökkentés esetén gyakorolható átalakítás lehetősége, illetve az ezzel kapcsolódó értesítési kötelezettség, ellenőrzési jogosultság. Ez utóbbi - a gyakorlatban eddig is alkalmazott módszert átvéve - kiegészült azzal, hogy a veszélyeztető mérték meghatározását már a szegződés tartalmazhatja.
Ptk. 266. § (4) Az elzálogosított vagyon - kielégítést veszélyeztető mértékű - csökkenése esetén a zálogjogosult az átalakító nyilatkozatot a kielégítési jogának megnyílta előtt is megteheti.
(5) Az elzálogosított vagyon - kielégítést veszélyeztető mértékű - csökkenéséről a jogosultat értesíteni köteles. A felek szerződésükben a vagyon csökkenésének kielégítést veszélyeztető mértékét is meghatározhatják megállapodhatnak, továbbá abban is, hogy a zálogjogosult a kötelezett gazdálkodását ellenőrizheti. ■
JEGYZETEK
1 A 2000. évi XXXXVII. törvénnyel módosított - 2001. szept. 1. napján hatályba lépő - zálogjogi szabályok.
2 A Kormány által 2000. január 25-én elfogadott szabályozási koncepció.
3 Hanák András: A magyar Zálogjog nemzetközi kitekintéssel. Gazdaság és Jog. 1999/9.
4 Füredi Katalin-Gárdos István: Javaslat a Polgári Törvénykönyv zálogjogi szabályainak módosítására. Gazdaság és Jog. 1999/7-8.
5 A d) pont a 2000. évi CXXXVI. tv. 51. §-ával beiktatott lehetőség.
Visszaugrás
