Gondolat Kiadó: Budapest, 2006. 251 p.
Napjainkban korábban nem tapasztalt figyelem középpontja lett az iszlám világ. Egymás után jelentkeznek a civilizációk közötti, illetve nyersanyagokért folytatott háborúk veszélyét jósoló elméletek, amelyek szerint a nyugati, jórészt a zsidó-keresztény hagyományokra épülő világrend elsősorban az iszlám világgal kerülhet majd összetűzésbe. Ehelyütt nem célunk a jelenkor ilyen irányú vizsgálata, mindenesetre az iszlámmal kapcsolatosan sokszor tapasztalható téves vagy hiányos ismeretek kiegészítéséhez nagy haszonnal forgatható Jany János "Klasszikus iszlám jog" című műve. Miért is?
A szerző jogtörténész, iranista. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatott jogi majd iranisztikai tanulmányait követően, immár közel egy évtizede oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának Jogtörténeti Tanszékén és a Bölcsészettudományi Kar Ókortörténet Tanszékén. Doktori disszertációját a Szaszanida birodalom magánjogából írta és védte meg. Számos belföldi és külföldi publikáció látott már korábban napvilágot a szerző tollából, de jelen mű, mind témaválasztása, mind terjedelme folytán, eddigi tudományos pályafutásának kiemelkedő alkotása.
"Klasszikus iszlám jog. Egy jogi kultúra természetrajza." Az alcím segít ugyan az eligazodásban, de a kutatás határait egyértelműen a bevezető gondolatokban találjuk meg. A szerző ugyanis itt említi, hogy "könyvünk kizárólag az iszlám vallási jogrendjével foglalkozik, s nem tér ki a modern iszlám államok saját nemzeti jogrendjének ismertetésére."
Ezt persze sugallhatja a címben szereplő "klasszikus" jelző, ám a nemzetközi irodalomban gyakran egymástól eltérő korszakfelosztások következtében, ehhez az a szerzői magyarázat tartozik, hogy "a felhasznált források nem terjeszkednek túl a középkor végén." További szűkítésként pedig a szerző egyértelművé tette, hogy műve "kizárólag a szunnita felfogású jogi iskolák gondolkodását mutatja be."
A mű szerkezeti felépítésének bemutatására térve, le kell szögeznem, hogy az első látásra egymástól élesen elkülönülő három rész - jogtörténet, jogelmélet és joggyakorlat - szerves egységet képez. A függelék pedig részletesen bemutatja a klasszikus iszlám jogtudomány kiemelkedő alakjait, külön pontban tartalmazza a fontosabb idegen jogi terminusokat és azok magyarázatát, a műben való keresést pedig a gondosan összeállított név- és tárgymutató segíti. A mű könnyebb olvashatóságához nagyon praktikus segítséget jelent továbbá az arab íráskép bevezetőben elhelyezett átírási táblázata, hiszen a műben nagyon sok esetben csak az eredeti terminusok szerepelnek, mivel magyar nyelvi jelentésük inkább körülírható, mint teljes egészében lefordítható.
A terjedelmileg legrövidebb, jogtörténeti rész egyik fő tartalmi kérdése, ami egyébként az ún. vallási jogrendszerek esetében megkerülhetetlen: a jog (shari[c]a) fogalmának jelentése a klasszikus iszlám jogban. A szerző a nyugati kultúráktól el-
- 187/188 -
térő jelentéskülönbség okát abban látja, hogy az iszlám középpontjában nem állami normarendszerek, hanem valláserkölcsi kérdések szerepelnek. Maga a shari[c]a kifejezés jelentése is vízforráshoz vezető ösvény vagy Istenhez vezető út. Az iszlám jog kialakulásában Mohamed prófétát követően a kalifáknak és a bíráknak volt döntő szerepük, mígnem kialakultak az első jogi iskolák Mekkában és Medinában. Az első rész harmadik fejezete az iszlám jog és más jogrendszerek kapcsolatát vizsgálja, és a nemzetközi irodalom párhuzamos álláspontjait is bemutatja. Egyfajta konszenzus tapasztalható abból a szempontból, hogy az iszlám jogot leginkább a kialakulása korában érték idegen jogi hatások, ám a kialakulás korszakát az egyes szerzők már elég eltérően határozzák meg. Az iszlám jog által kifejtett hatások példái között szerepel a zsidó és a keresztény jog is, amelynek lényege elsősorban nyelvi jellegű, iszlám kifejezések átvételét jelenti.
A szintén három fejezetre tagolt második, jogelméleti rész elsőként a jogforrások, azaz a kanonikus és nem kanonikus források vizsgálatára invitálja az Olvasót. A kanonikus források az iszlám joggal csupán az egyetemes jogtörténeti főkollégium során találkozó hallgatók számára is ismerősként csenghetnek (Korán, sunna: próféta szokásai, igma: konszenzus és a qiyas: analógia). A jogi hermeneutikának szentelt második fejezetben az értelmezés lehetséges színtereit veszi sorra a szerző, kezdve a jogtudósok jogi vélemény készítésének és módosításának szabályaitól, egészen a nyelvtani értelmezés szintjéig, hiszen például a Korán egyértelműnek tűnő szabályának, hogy "a tolvajnak vágjátok le a kezét" érvényesülése is elsősorban attól függ, hogy mennyire elfogadott, ki tekinthető egyáltalán tolvajnak, mettől-meddig terjed a kéz, mint testrész stb.
A második részt a jogélet elméleti és gyakorlati szereplőinek számbavétele zárja, s ehhez a ponthoz már igen szorosan kapcsolódik a mű harmadik, joggyakorlatot bemutató része. E tekintetben élt a szerző leginkább az alkotásból fakadó szabadsággal, hiszen az iszlám jog azon intézményeit gyűjtötte össze, amelyek a kontinentális felfogás szempontjából is a joghoz tartoznak, s a társadalmi együttélést szabályozó normákban öltenek testet. Csupán ezért maradtak ki a vallási normák, előírások. A vizsgált jogintézmények a következők: házasság, öröklés, vagyoni ügyletek, büntetések és a siyar. Ez utóbbi leginkább a háború jogát jelenti, s magában foglalja a gihadot, ami a szent háború állandó érvényű kötelességét jelenti. Prófétai hagyományon alapul a kis és a nagy gihad közötti különbségtétel: előbbi az iszlám elterjesztése érdekében tett fegyveres küzdelemre, utóbbi egyfajta spirituális erőfeszítésre, önmagunk legyőzésére utal. Kontinentális jogi alapállásunk a joggyakorlat tekintetében legalább jogág szerinti csoportosítást várna el, de erre azért nem került sor, mivel az iszlám jog nem ismeri a jogág fogalmát. Mindazonáltal az öt fejezetben a szerzőnek meggyőzően sikerült a klasszikus kori iszlám jog legjellegzetesebb vonásait kiragadnia.
Összességében, a mű felépítésében is nagyon jól követhető, s logikus, hiszen a harmadik rész az első kettő nélkül nehezen lenne megérthető. A szerző hitelességre törekvésének és kutatása elszántságának egyik fő bizonyítéka a jogtudósoknak és jogi iskoláknak a mű teljes egészében, minden egyes kérdésnél történő figyelembe vétele. Ez egyúttal a klasszikus korra jellemző jogi pluralizmust is hűen tükrözi.
A kiváló szakmai színvonalhoz a két neves szakmai lektor, Tüske László arabista és H. Szilágyi István jogantropológus, továbbá Varga Csaba professzor is hozzájárult. Köszönetét fejezi ki továbbá a szerző Egyetemünk több száz fős hallgatóságának is,
- 188/189 -
akik - akár öntudatlanul is - e mű megszületésének ihletői közé tartoznak, egyszerűen azáltal, hogy "Az iszlám jog története" című szemináriumot választották.
E mű azonban nem csupán a hallgatók felkészülését segíti elő, s helyezi tudásukat biztosabb alapokra, hanem mindazon elméleti és gyakorló jogászok, illetve a klasszikus iszlám jog iránt érdeklődök számára is hiánypótlást jelent, akik bátran mernek tanulni, hogy megismerhessék a mai iszlám jog és társadalom valós gyökereit, hogy megérthessék a nyugati jogcsaládoktól és kultúrköröktől oly élesen különböző iszlám világ legfontosabb szabályrendszerét, s annak létrejöttét.
A szerzőnek pedig, mind a hallgatók, mind az egyetemi kollegák részéről további sikereket kívánunk az iszlám jog területén folytatott kutatásaihoz, s remélhetőleg bízhatunk abban, hogy a könyv bevezetőjében említett, az iszlám jog XX. századi változásait feldolgozó műben is oroszlánrészt vállal majd.■
Visszaugrás
