https://doi.org/10.59851/mj.72.03.8
Az EU új tagállamainak a csatlakozásuk előtt összhangba kellett hozniuk jogrendszerüket a Szerződésekkel. Ennek megfelelően számos állami támogatási intézkedést vont vissza Románia, azonban külföldi befektetők ezért választottbíróság előtt eljárást kezdeményeztek vele szemben a kétoldalú befektetésvédelmi egyezményre (BIT) hivatkozva. A Törvényszék azonban újfent megállapította, hogy tagállamok között nem lehet érvényesen választottbírósági vitarendezést kikötni, illetőleg azt, hogy a Szerződéseknek történő megfelelés minden gazdasági várakozást felülír, az azoknak történő megfelelés korlátok nélküli, ezért nem jár kártérítés a Szerződésekkel összhangban történő jogrendszer-átalakítással okozott károkért.
Jogeset száma: A T-624/15 RENV, T-694/15 RENV and T-704/15 RENV számú ügyekben, 2024. október 2-án hozott ítélet, ECLI:EU:T:2024:659
Kulcsszavak: állami támogatás; adókedvezmény; beruházásvédelem; BIT; kártérítés; választottbíróság; Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID)
Prior to their accession to the EU, the new Member States had to bring their legal systems into compliance with the Treaties. Accordingly, Romania has withdrawn a number of state aid measures, consequently, foreign investors have brought arbitration proceedings against it under a bilateral investment treaty (BIT). However, the General Court reiterated that there is no valid arbitration clause between Member States and that compliance with the Treaties overrides any economic expectations or BIT, in addition, compliance with the Treaties is an absolute obligation and therefore no compensation is due for the damage caused by the adaptation of the legal system in accordance with the Treaties, namely manifesting in the withdrawal of existing state aid measures.
Keywords: state aid; accession to the EU; investment protection; BIT; withdrawal; damage; arbitration; ICSID
Románia a csatlakozása előtt adókedvezményeket biztosított hosszú évekre egyes vállalatoknak, köztük külföldieknek is. Ezeket idő előtt visszavonta a csatlakozás okán, még 2004-ben, a csatlakozási tárgyalások során, nehéz helyzetben hagyva az adókedvezményekben bízó és ezek miatt beruházó vállalkozásokat. Az egyik ilyen vállalatcsoport a European Food volt, melynek többségi tulajdonosai a Romániában élő, román származású, de svéd ál-
- 190/191 -
lampolgárságú Micula testvérek voltak. Románia 1998-ban - többek között - társaságiadó-mentességet biztosított számukra, mivel teljesítették azt a feltételt, hogy hátrányos helyzetű romániai régióban hajtottak végre kellően jelentős volumenű beruházást. Az adókedvezmények mindaddig hatályban maradtak volna, ameddig az adott régió hátrányos helyzetűnek számít, de legkésőbb 2009-ig, mely állapot a csatlakozáskor és a kedvezmények eltörlésekor is fennállt, tehát több mint öt évnyi tervezett adókedvezménytől fosztotta meg a European Foodot a döntés. A Micula testvérek, a román-svéd beruházásvédelmi egyezmény (BIT) vitarendezési klauzulája alapján, a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID) elé vitték a jogvitát, kérve, a választottbíróság állapítsa meg, hogy az adókedvezmények változatlanul járnak a számukra. 2013-ban a választottbíróság meg is ítélte ezt,[1] elmarasztalva Romániát, egyben kimondva, megsértették a tisztességes és méltányos bánásmód (fair and equitable treatment, FET) elvét a beruházásvédelmi egyezmény alatt, ugyanis Románia nem tájékoztatta időben és transzparensen a vállalatcsoportot a kedvezmények elvesztéséről. Ezért Romániát 178 millió euró (2013-as árfolyamon hozzávetőlegesen 53 milliárd forint) megfizetésére kötelezte a választottbíróság.
Az Európai Bizottság (Bizottság) 2014-ben arról tájékoztatta Romániát, hogy a választottbírósági döntés végrehajtása új állami támogatási döntésnek minősülne, melyet be kellene jelentenie a Bizottság részére. Válaszul a román fél jelezte, az ítéletben kiszabott összeg egy részét már teljesítette akként, hogy a fizetendő adókötelezettségből elkezdték levonni a megítélt kártérítés összegét. Erre válaszul a Bizottság azonnali hatállyal megtiltotta[2] az állami támogatásként kategorizált cselekmény, azaz az ítéletben foglaltak végrehajtását formális vizsgálata megindításáig, melyre még 2014-ben sor került.[3] Eközben a román pénzügyminisztérium végrehajtás alá került, és a végrehajtók a minisztériumi bankszámlákról megkezdték a választottbírósági döntésben foglalt, fennmaradó összeg átutalását. Ezen összeg egy része közvetlenül transzferálásra került a European Food részére, másik része pedig escrow-letétbe került, a Bizottság eljárása befejezésének ismeretlen kimeneteléhez igazodóan. Így közvetlenül vagy közvetve, de a választottbírósági döntésben foglalt kártérítési összeg egésze teljesítésre került a román állam részéről. 2015. március 30-án azonban a Bizottság meghozta döntését,[4] melyben kimondta, az ICSID döntésének végrehajtása - jogcím hiányában - összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősült. Ennek megfelelően a Bizottság kötelezte Romániát a kifizetett összegek visszafizettetésére.
A vállalatcsoport az EUMSZ 263. cikke alapján megsemmisítési keresetet nyújtott be a Bizottság döntésével szemben a Törvényszékhez. A Törvényszék, egyetértve a felperessel, ítéletével megsemmisítette a Bizottság döntését.[5] Ez ellen a Bizottság fellebbezést nyújtott be az Európai Unió Bíróságához (Bíróság), melyhez támogatóként csatlakoztak tagállamok, köztük Magyarország is, miközben a felperesek oldalán is beavatkoztak tagállamok. A Bíróság végül visszatért a Bizottság álláspontjához, és megsemmisítette a Törvényszék ítéletét, valamint új eljárásra utasította azt, az alábbi okokból.
A vállalatcsoport először is azt állította, hogy a Bizottság joggal való visszaélést követett el, túlterjeszkedett a hatáskörén, amikor egy választottbírósági döntés végrehajtásának megtagadására kényszerített egy tagállamot, érvelésük szerint aláásva a befektetésekbe és a befektetésvédelmi egyezményekbe vetett bizalmat. A vállalatcsoport hivatkozott az EUMSZ 351. cikkére, melynek értelmében "az egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között 1958. január 1-je előtt, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásukat megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket a Szerződések rendelkezései nem érintik". Azonban ezen cikk következő fordulata úgy fogalmaz, "annyiban, amennyiben ezek a megállapodások nem egyeztethetőek össze a Szerződésekkel, az érintett tagállam vagy tagállamok megteszik a megfelelő lépéseket a megállapított összeegyeztethetetlenség kiküszöbölésére. A tagállamok e cél érdekében szükség esetén segítséget nyújtanak egymásnak, és amennyiben indokolt, egységes magatartást tanúsítanak." A vállalatcsoport tehát arra hivatkozott, hogy a választottbírósági kikötés érvényes és hatályos maradt a csatlakozás ellenére is, az pedig, hogy Románia nem tett meg mindent az egymásnak ellentmondó és konfliktusban álló szabályok összehangolására, nem az ő ellenőrzési körükbe tartozott, ezért a Bizottság tévesen járt el az EUMSZ 108. cikke alapján, helyette a 258. cikk alapján kellett volna kötelezettségszegési eljárást indítania Romániával szemben. A Bíróság ezzel nem értett egyet, és kifejtette, hogy a Bizottságot semmi sem köti abban, mely jogosítványát alkalmazza egyes esetekben. Ezért nem volt köteles kötelezettségszegési eljárást kezdeményezni az állami támogatás visszafizettetéséről szóló döntése helyett.
A vállalatcsoport arra helyezte ezután érvelését, hogy a Bizottság egy választottbírósági ítéletet minősített állami támogatásnak, nem pedig a konkrét összeget, mely, véleményük szerint, természetéből fakadóan sem lehet állami támogatás. Ennek alátámasztására három elemében is megtámadták az állami támogatás szerinti minősítést, ugyanis szerintük nem felelt meg a döntés az állami támogatás EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti
- 191/192 -
definíciónak, ugyanis nem jelentett gazdasági előnyt,[6] nem volt szelektív,[7] és nem volt az államnak betudható.[8] Megjegyzendő, hogy ezek bármelyikének hiánya elegendő ahhoz, hogy ne lehessen állami támogatásként kategorizálni egy intézkedést, a három hiányzó elem együttes állítása éppen ezért végképp ritka, tulajdonképpen annak a lenyomata, miszerint a felek között egy definíciós különbség áll fenn; a Bizottság pénzmozgást lát, a vállalatcsoport pedig egy jogszerű választottbírósági ítéletet, még akkor is, ha ugyanazon jelenség két különböző oldaláról van szó. A gazdasági előny kapcsán a vállalatcsoport kifejtette, előnyről akkor lehetne szó, ha versenytársaknál kedvezőbb helyzetbe kerültek volna, azonban éppen veszítettek a döntés következtében, melyet a kártérítés sem kompenzál, hiszen a várakozások okán jóval nagyobb beruházást hajtottak végre, mint amelyet a kártérítés fedezne, így kártérítéssel együtt is negatív a térülésük. A Törvényszék azonban megállapította,[9] hogy a gazdasági előny 1998-ban állt be valójában, amikor is egyes vállalkozások adókedvezményben részesültek, és csupán ezen jogosulatlan előnyt vonta vissza Románia a csatlakozásakor. A Törvényszék tehát egyfajta függő hatályban gondolkodott az EU állami támogatási rezsimjének vonatkozásában. Véleménye szerint az intézkedés már a csatlakozás előtt is jogosulatlan volt az EU állami támogatási szabályainak betartása szempontjából, mivel azonban hatása a csatlakozás utáni időszakra is kiterjedt volna - hiszen a választottbírósági ítélet 2009-ig kártérítést biztosított volna -, ez lényegében az állami támogatási intézkedés fenntartásának és meghosszabbításának minősül. Emiatt az intézkedés egészében összeegyeztethetetlenné válik az uniós joggal, így a választottbírósági döntés lényegében egy állami támogatási döntésnek, a korábbi támogatás felélesztésének tekinthető.
Ehhez szorosan kapcsolódik az érv, miszerint a döntés nem volt az államnak betudható, hiszen független plénum hozta azt meg, nem Románia maga. Az ICSID Egyezmény 53-54. cikkei alapján az ICSID döntése automatikus következményekkel jár a részes állam részére, a végrehajtása nem a részes állam akaratától függ, annak kötelező ereje a döntés meghozatalával beáll. A vállalatcsoport az EU jogával húzott párhuzamot a kérdésben, és hivatkozta a Deutsche Bahn-ügyet,[10] melyben kimondásra került, hogy nem lehet betudható egy államnak egy olyan intézkedés, mely felett nem rendelkezett diszkrécióval amiatt, hogy annak megtételére az EU-jog kötelezte. A Törvényszék ezzel szemben úgy vélte, Románia okozta a helyzetet a kétoldalú beruházásvédelmi egyezmény megkötésével, amelyben alávetette magát az adott intézkedés megszüntetéséhez kapcsolódó választottbírósági eljárásnak, tulajdonképpen externalizálva a problémát, ugyanis ezzel Románia külső szereplőkre hárította az EU állami támogatási jogának megkerülését. Ekképpen pedig a választottbírósági ítéletnek történő alávetéssel és végrehajtásával az intézkedés Romániának betudhatóvá vált. A Törvényszék kiemelte, hogy nincs jelentősége annak sem, miszerint a választottbírósági panel független szereplőkből állt, hiszen az állami támogatás nem az ő eljárásukban manifesztálódott, hanem végső soron abban, hogy Románia, némileg leegyszerűsítve a tényállást, pénzt fizetett a vállalatcsoportnak, évekkel a csatlakozása után, olyan jogcímen, melynek az alapja éppen a tiltott állami támogatás visszavonása volt az EU jogának történő megfelelés érdekében. A vállalatcsoport arra is hivatkozott, miszerint az intézkedés nem volt szelektív, ugyanis a beruházásvédelmi egyezmény általánosságban biztosította az ICSID-hez történő fordulás jogát. A Törvényszék azonban rámutatott, a szelektivitás nem ebben nyilvánult meg, hanem abban, hogy a csatlakozás előtt egyértelműen szelektív előnyben részesült, és mivel ezen vállalatcsoport részesült szelektív előnyben, így tőlük kellett azt elvonni. Következésképpen az egyensúlyi helyzet állt be az elvonással, és tulajdonképpen ennek az egyensúlyi helyzetnek a megbontása volt a választottbírósági ítélet végrehajtása. Ekképpen tehát egy több mint két évtizedes szelektivitás gördült tovább azzal, hogy hatásaiban végső soron a vállalatcsoport mégis állami támogatásban részesült; másfél évtizeddel Románia csatlakozását követően.
A vállalatcsoport eshetőleges kereseti kérelemként jelölte meg azt is, hogy az intézkedés a belső piaccal összeegyeztethető volt, illetőleg, hogy a Bizottság nem indokolta megfelelően a döntését, továbbá súlyos hibát vétett az értékelés során. A Törvényszék ezen indokokat szintén nem tartotta megalapozottnak. A kártérítés tehát nem illeti meg a vállalatcsoportot.
Az Achmea-ügy folyományaként ismeretes, hogy a tagállamok közötti BIT-ek vitarendezési klauzulái ellentétesek az uniós joggal, ugyanis veszélyeztetik az Európai Unió Bíróságának primátusát és az uniós jog sui generis jellegét. Az ügy annyiban más jelen esetben, hogy az uniós jog sérelmét nem maga a vitarendezés jelentette, hanem az, hogy a vitarendezés végkimenetele szerinti végrehajtás sértette az uniós jogot. Abban is eltér a jelen eset, hogy Románia, Szlovákiával ellentétben, kényszerpályán mozgott, ugyanis az Achmea-ügyben Szlovákia önkényes gazdaságpolitikai fordulattal okozott kárt, míg Románia esetében elkerülhetetlen volt a károkozás. A Francovich,[11]
- 192/193 -
Brasserie du Pêcheur és Factortame egyesített ügyek[12] óta ismeretes, a tagállam kártérítési felelősséggel rendelkezik az uniós jog megsértéséért. Jelen ügy azért érdekes, mert éppen ellenkezőleg, az uniós jog betartásával okozott egy tagállam kárt. A Zuckerfabrik Schöppenstedt-ügy[13] lefektette az Európai Unió felelősségét a jogalkotással okozott károkért, azonban, véleményem szerint, azon túl, hogy csak kellően súlyos jogsértés esetén van rá lehetőség, és azon túl, hogy a gazdaságpolitikai célkitűzések érvényesülése érdekében túlkorlátozó volna a kártérítéshez való jog szélesítése ezen a területen, úgy vélem, a Szerződések rendelkezései sosem jelenthetnek alapot ilyen kártérítésre, ugyanis azok az Európai Unió alapjait képezik, nem a megszokott értelemben vett jogalkotási aktusok körébe tartoznak; s azok megkérdőjelezése, kártérítés alapjául való tétele megrengetné a teljes közösség létét. ■
JEGYZETEK
[1] ARB/05/20 Micula and Others v Romania, ICSID, 2013. de-cember 11.
[2] Az Európai Bizottság C(2014)3192. számú döntése, 2014. május 26.
[3] OJ C 393, 7.11.2014, 27.
[4] SA.38517 (2014/C) (ex 2014/NN): Az Európai Bizottság (EU) 2015/1470. számú döntése, 2015. március 30.
[5] European Food and Others v Commission, T-624/15, T-694/15 és T-704/15, EU:T:2019:423, 2019. június 18.
[6] Ítélet 117. pontjától.
[7] Ítélet 191. pontjától.
[8] Ítélet 201. pontjától.
[9] European Food v Commission, T-624/15 RENV, T-694/15 RENV és T-704/15 RENV, ECLI:EU:T:2024:659, 2024. október 2. (Ítélet).
[10] Deutsche Bahn v Commission, T-351/02, ECLI:EU:T:2006:104, 2006. április 5., 100-102. pont.
[11] Francovich and Bonifaci v Italy, C-6/90 és C-9/90, ECLI: EU:C:1991:428, 1991. november 19.
[12] Brasserie du Pêcheur v Deutschland and The Queen v Secretary of State for Transport, ex parte: Factortame Ltd, C-46/93 és C-48/93, ECLI:EU:C:1996:79, 1996. március 5.
[13] Zuckerfabrik Schöppenstedt v Council, Case 5-71, ECLI: EU:C:1971:116, 1971. december 2.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
