A Budapesti közjegyzői Kamara árverésen szerezte meg könyvtárába Papp László: A hiteleshelyek története és működése az újkorban című könyvét, amelyet összevetve a magyar jogtörténet egyéb forrásaival alkalmat adott arra, hogy a hiteleshelyek működését a jelen cikk keretében fel lehessen vázolni.[2]
A hiteleshelyek (locus authenticus et credibilis) a középkori és az újkori magyar igazságszolgáltatás intézményei, amelyek részben a közjegyzői tevékenységet látták el a középkorban működő egyházi közjegyzők mellett.
Hiteleshelynek azokat az egyházi testületeket nevezték, amelyek közhitelű oklevél kiállításának jogával, vagyis hiteles pecséttel rendelkeztek1.
Hiteleshelyek voltak a káptalanok és a konventek. A káptalanok a római katolikus egyházban a szerzetesrendek intéző testületének gyűlését jelentették (társas káptalan)2. A konventek a kolostorok szavazati joggal rendelkező tagjainak gyűlését jelentették, de ideértették az egy kolostorhoz tartozó valamennyi szerzetest, laikus testvért és egyéb személyek közösségét is.
Magyarországon a hiteleshelyek az írásbeliség előtérbe kerülésével a XIII. század elején keletkeztek.
A hiteleshelyek hatáskörébe tartozott a birtokügyek megvizsgálása és írásba foglalása, tanúsító levelek, oklevelek kiállítása, hiteles másolatok készíttetése.
Az Aranybulla 1231. évi megújítása tette kötelezővé, hogy a királyi bíráskodás szervei csak a káptalanok és a szerzetesi közösségek tanúsító okleveleit fogadhatják el hiteles perbeli bizonyságként.3
I. Lajos király a kisebb konventeket eltiltotta a hiteleshelyi tevékenységtől és ezt követően csak olyan káptalanok és konventek láthattak el hiteleshelyi tevékenységet, amelyek a király által adományozott pecséttel rendelkeztek.
A hiteleshelyek tevékenységét az alábbi szabályok megtartása jelzi:
- a hivatalos eljárások érvényességéhez szükséges, hogy legalább öt tagból álljanak (1723. évi XXXIX. törvénycikkely 5. §),
- valamennyi hiteleshelyi tagnak hitel-kötelezve kell lenni,
- az okirat felvétele vagy közvetlenül a felek által történt, mely esetben a testület előtt kész fogalmazvánnyal jelennek meg, vagy az okirat tartalmát élőszóval adták elő, alak és szerkezet a testület dolga lévén, előbbi esetben csupán a hitelesítést, utóbbiban az egész eljárást a hiteleshely kiküldött tagjai teljesítették,
- minden jogügyletről szóló okirat az egész testület előtt felolvasandó és a hivatalos pecsétjével ellátandó volt,
- a felvett okirat legalább két tag által aláírandó és a levéltárba teendő, honnan a felek számára hiteles kiadványok adatnak ki,
- az okiratból a testület összes tagjainak névsora és egyházi állása kitűnik.4
A középkori jogszabályok a hiteleshelyek kiküldötteinek jelenlétét írták elő az előzetes tanúbizonyítás lebonyolításánál, a perdöntő eskünél és az istenítéletek végrehajtásánál is5.
A hiteleshelyek hatásköre általában a káptalan vagy konvent közvetlen környezetére terjedt ki, azonban a fehérvári, a budai és a boszniai egyházak káptalanjai, valamint a fehérvári keresztes barátok konventjének bizonyságait az ország egész területén el kellett fogadni, mivel Magyarország egész területén és alávetett részeiben minden végrehajtásban eljárhattak6.
A hiteleshelyek tevékenységét a török hódoltság nagyon visszavetette. Az 1723. évi törvénycikkelyek, amelyek az igazságszolgáltatás reformját készítették elő, a hiteleshelyek tevékenységét újra szabályozták.
Ezt követően a magyar jogfejlődésben előtérbe kerültek a vármegyék, valamint a városok által kiállított oklevelek.
A XIX. század elején egyre kevesebb oklevelet készítettek a hiteleshelyek. Az 1868. évi LIV. törvénycikkely 557. és 558. §-a szerint csak az irataik (levéltáruk) őrizetére és azokból a hiteles másolatok kiadására köteleztettek a hiteleshelyek.
A közjegyzőségről szóló 1874. évi XXXV. törvénycikkely 214. §-a elrendelte, hogy a hiteleshelyek a gondviselésük alatt lévő okiratokról hiteles kiadványt a jövőben is adhatnak, azonban újabb hiteles okiratok kiállítására és őrizetére már nem kaptak felhatalmazást.
A korabeli büntető jogszabályok szerint a káptalanok és konventek, mint közhitelességű helyek irattárai kezelésével és az azok feletti felügyelettel, valamint az ezekből hiteles alakú okiratoknak kiadványozásával megbízott személyek közhivatalnoknak, az általuk kiadott okiratok pedig közokiratoknak minősülnek.
A közjegyzőség nálunk is megszüntette a hiteleshelyek intézményét, melynek a század elején (XIX. század) immár csak vonaglását szemléljük7.
A hiteleshelyi tevékenység a magyar jogtörténet speciális jogintézménye, amelynek kevés rokon intézménye volt az európai jogtörténetben.
A középkori Angliában az angol tradicionális jogfejlődés szerint működtek hiteleshelyek, amelyekről az 1533. évi törvény (Ecclesiastical Licences Act) rendelkezik8.
Ugyanakkor a középkori Németországban a káptalanok és a konventek nem láttak el ilyen tevékenységet. Kivételképpen megemlíthető a müncheni társaskáptalan 1570. évi oklevele, amelynek tartalma szerint a Fuggerek a magyarországi Vöröskő birtokáért pereskedtek. Minthogy a per a magyar bíróság előtt folyt, ezért kérték egy fassionális (tanúbizonyságot tevő) oklevél kiadását. Az oklevél azonban kihangsúlyozza, hogy csak Fugger János Jakab kérésére adták ki az okiratot9.
A hiteleshely vezetője a káptalanoknál a lektor volt. Kezdetben a hiteleshelyi irodát (kancelláriát) is vezette, a későbbiekben csak mint legfőbb intéző állt a hiteleshely élén.
A hiteleshelyi iroda vezetését a notarius vette át. Az 1723. évi 39. törvénycikkelye szerint a lektor kötelessége volt rávezetni az okiratokra a felolvasás (lectázás) és az esetleges javítások tényét. A káptalanokban és konventekben megőrzendő összes kiadványokat pedig, az előadókon kívül az olvasó kanonok vagy annak távollétében, avagy ha ilyen a konventeknél nem is lenne, más káptalani személy vagy pedig a konventbeli elöljáró, nemkülönben a hiteles kiadványokat is saját neveik rávezetésével aláírják. Mielőtt kiadják a kiadványokat, az felolvasásra kerül.
A lektornak a helyettese az allektor volt, aki a lektor távollétében a hiteleshelyi kiküldetéseket intézte. A lektor munkakörét a konventeknél a prior vagy a custos látta el.
A hiteleshelyeknél fontos szerepet töltött be az őrkanonok, mint a hiteleshelyi pecsét és levéltár őre.
A hiteleshelyek tevékenységük jó részét a káptalanon vagy a konventen kívül végezték. A külső hiteleshelyi munkára való kiküldés hatósági felhívásra (mandatum) történt.
Az 1723. évi XXXIX. törvénycikkelye szerint a hiteleshelyek külső munkára való kiküldése az ország törvényei szerint történik, akik kirendelése bírósági parancs alapján történt és a káptalan ezt a parancsot (kiküldő levelet) a kiküldés évének, napjának és hónapjának, valamint a kiküldöttek neveinek feljegyzése mellett két káptalani vagy konventi személy aláírásával hitelesítette. Fontos szabály volt, hogy a kiküldött ismerje a jogszabályokat, valamint a magyar nyelvben is legyen jártas. Mielőtt egy kiküldött helyszíni munkára ment, esküt kellett tennie.
Az eskü szövege a már többször hivatkozott 1723. évi XXXIX. törvénycikkely szerint a következő volt:
"Én N. esküszöm az élő Istenre és annak szent anyjára, szűz Máriára, s Istennek minden szenteire és választottaira, hogy minden végrehajtásomban s minden dologban, ami káptalani vagy konventi hivatalomra és a káptalani vagy konventi hiteles bizonyságra tartozik, bármely személynek, tudniillik gazdagnak és szegénynek tekintetbevétele nélkül és minden könyörgésnek, jutalomnak, kedvezésnek, szeretetnek, félelemnek, gyűlöletnek, és kedvkeresésnek félretételével és eltávoztatásával úgy a káptalanban vagy konventben, mint a káptalanon vagy konventen kívül, a vidéken teljesítendőkben is hű végrehajtást és jelentést teendek, és a káptalanok és konventek hitelességéről, és a káptalani és konventi személyekről és ezek kötelességéről eddig alkotott és alkotandó hazai törvényekhez alkalmazkodom és azokat és a kiadványokra nézve helybenhagyott régi szokásokat megtartandom. Isten engem úgy segéljen, és Isten szent evangéliuma.10"
A külső hiteleshelyi munka jelentette a birtokbaiktatást, a határjárásokat, az idézések átadását, a megintéseket, valamint az eltiltások végzését és a tanúvallomások felvételét.
Az 1723. évi törvények kiadását követően csak a birtokbaiktatás maradt meg a külső hiteleshelyi működés számára. Mindig két hiteleshelyi tag ment a külső hiteleshelyi munkára, mert az oklevél csak akkor minősült érvényesnek, ha két személy végezte a munkát.
A hiteleshelyi irodának a vezetője a notarius volt. Általában nem volt egyházi személy, akinek a hivatalba lépésekor esküt kellett tenni, hogy hűségesen fog eljárni az oklevél kiállítása és a protokollumok vezetése körül és megőrzi a hivatali titkot. Díjazása az elkészített oklevelek után beszedett díjakból történt. A notarius ügyelt az oklevelek megfogalmazására, valamint arra, hogy az oklevelek kiállítása, illetve a kiadmányozás a jog előírásai szerint történjen. Az általa betöltött tisztségből következett, hogy jogot végzett, de legalább jogban járatos személynek kellett lennie. Helyettese is volt, a subnotarius.
Az oklevelek leírását és másolását az írnokok (scribák) végezték.
A hiteleshelyi iroda legfontosabb feladata az oklevelek elkészítése.
Az oklevél olyan magában álló és befejezett jellegű irat, amelynek lényege valamely jogi jelentőségű ténynek a nyilvánítása, eredeti rendeltetése, hogy a tárgyául szolgáló jogi ténynek bizonyságul szolgáljon, és amely az erre nézve szabály vagy szokás által meghatározott külső és belső formák között van kiállítva11.
Az oklevélről először fogalmazványt (tervezetet) készítettek, majd a javításokat követően következett a másolás és a kiadványozás. Az okleveleket mindig pecséttel látták el. A pecsétet a hiteleshelyek részére a király adományozta. Werbőczy szerint kétféle pecsét létezik, hiteles és nem hiteles.
Hiteles, mintegy közhitellel felruházott az, amelynek hinni kell. Ilyen pecsétje van a káptalanoknak és a konventeknek. A levélre helyezett ilyen hiteles pecsét minden tényt, ami azokban a levelekben kitéve és előadva van, megerősít12. A hiteleshelyi pecsét mindig egyoldalú alakja vagy csúcsos, hosszúkás vagy pedig kerek13. A pecsétnyomók (typarium) nemesfémből, gyakrabban bronzból készültek. A pecsétnyomókat rendszerint nyakba akasztva viselték. Általában a királyi pénzverők ötvösei készítették őket. A pecsétek anyaga kizárólag viasz volt. A konventek (priorok) zöld színű viaszt használtak, míg a káptalanok vörös viaszt. Általában a vörös viaszú pecséttel ellátott okleveleknek nagyobb bizonyító erőt tulajdonítottak. A pecsétet a középkorban a tulajdonosának kijáró tisztelettel illettek és hiteles vagy hamis volta döntötte el az oklevél hitelét14. A pecsételés után következett az oklevél kiadása (kiadványozás) és ekkor szedték be az oklevélért járó díjat (taxa).
Az oklevelek általában a középkorban pergamenből készültek, majd később egyre inkább terjedt a papír oklevél is.
Az oklevelek részét képezte a bevezetés, amely rendszerint azonosan ismétlődött formula jelleggel, függetlenül az oklevél tárgyától.
Az oklevél tulajdonképpeni fő része tartalmazta a jogügylet tárgyát. A legtöbb jogügylet adásvételi jellegű volt. Ezt követte az oklevél megerősítő záradéka.
Az oklevelek keltezése a középkorban az egyházi ünnepek szerint történt, majd a XVIII. században a keltezés a hónapok szerint történt.
A középkorban és az újkorban az oklevelek nyelve latin volt. Az 1840. évi VI. törvénycikk 6. §-a előírta, hogy a káptalani kiadásoknak kezdő és befejező szakaszait magyar nyelven kell szerkeszteni.
Az oklevél készítésének a helyét csak a XVIII. század elején kezdik feltüntetni.
Az oklevelek végén a hiteleshelyek tagjait is felsorolják (1723. évi XXXIX. törvénycikkel 10. §).
Az okleveleket a felolvasást követően lepecsételve adták ki az ügyfelek részére.
Az oklevelek megőrzését szolgálta, hogy azokat regisztrumba, illetve protocollumba vezették be. A protocollum vezetés célja az oklevelek fenntartása, illetőleg a későbbi kiadványok részére az oklevél megőrzése.
Sok esetben előfordult, hogy már az aláírás előtt a fogalmazványokat is beírták a protocollumba, illetve egyéb okiratokat (pl. meghatalmazást, anyakönyvi kivonatot) is bevezettek az okirat mellé.
A protocollumot a notarius vezette, azonban a másolást az írnokok végezték. A protocollumok pontos vezetésére nagyon ügyeltek, ezért ha üres lap maradt vagy a lapszámozást elírták, vagy javítást eszközöltek, ezt minden esetben jelezték.
A hiteleshelyeknél fontos volt a notariushelyettesek, illetve az írnokok szerepe. Ezért a képzésükre nagyon ügyeltek. Már a középkor elején létezett egy olyan formulás könyv, az Ars Notaria, amely a legfontosabb jogügylet típusok mintáit tartalmazza. Az Ars Notaria tanítása a leendő notariusokhoz szólt, természetesen még nem közjegyzőkhöz, hanem olyan írástudókhoz, akiknek a kánonjog és a hazai szokásjog ismerete meg kellett, hogy nyissa minden egyházi és világi értelmiségi pálya útját15.
A későbbiek során további formulás könyveket állítottak össze. Ilyen volt például az Ipolysági, a Somogyvári formulás könyv, valamint Magyi János formulás könyve.
A hiteleshelyek gyakorlati jellegű jogi tanítást végeztek, ahol az oktatás írásban és szóban egyaránt történt. Az oklevelek másolásában és az egyszerű végrehajtásokban a rendi növendékek és az iskolások is részt vettek. A Leleszi konvent egy jegyzéket állított össze a gyakorlatban szükséges legfontosabb tudnivalókról (elévülés-elbirtoklás, életkor, becsértékek)16.
A formulás könyvek legutolsó és legfontosabb darabja a Pozsonyi Formulás Könyv. A formulás könyv a fiatalok oktatására szolgál, akik már nem újoncok a latin írás-olvasásban, hanem az ars notaria fiatal művelői, akik tanulás közben is dolgoznak hivatásukban17. A formulás könyv az iratmintáit az adásvételi szerződés köré csoportosítva gyűjti össze. A formulás könyv Werbőczy Hármaskönyvének joganyagát beépíti az okleveleibe, ugyanakkor a római jog hatását is tükrözi.
Az okiratokat és a protocollumokat a levéltárban őrizték. Az 1741. évi XXV. törvénycikkely előírta, hogy a káptalanok és a konventek kötelesek levéltárat létesíteni, a közhitelességű okiratok elhelyezése céljából.
Ezzel a cikk történeti részében írtakhoz kapcsolódva megállapíthatjuk, hogy a hiteleshelyi tevékenység átalakult levéltári tevékenységre, és így megőrizte számunkra a közjegyzőség előzményének jogtörténeti emlékeit. ■
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet, Budapest 2000.
Béli Gábor: Magyar jogtörténet, A tradicionális jog, Budapest-Pécs, 2000.
Bónis György: Középkori jogunk elemei, Budapest, 1972.
Papp László: A hiteleshelyek története és működése az újkorban, Budapest, 1936.
Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteleshelyek története, Budapest, 1899.
Szentpéteri Imre: Magyar oklevéltan, Budapest, 1930.
Bodor Imre - Fügedi Erik - Takács Imre: A középkori Magyarország főpapi pecsétjei az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat gyűjteménye alapján, Budapest, 1984.
Szentpéteri Imre: A vörös viaszpecsét bizonyító ereje a középkorban, Budapest, 1938.
Werbőczy István: Hármaskönyve, Budapest, 1897.
Magyar Törvénytár - Corpus Juris Hungarici 1000-1895. Budapest, 1896-1901.
Magyar Jogi Lexikon I-VI. kötet, Budapest, 1903.
Britannica Hungarica Enciklopédia I-XVIII. kötet, Budapest, 1994-2000.
JEGYZETEK
1 Béli Gábor: Magyar jogtörténet. 260. oldal.
2 Britannica Hungarica X. kötet, 138. oldal.
3 Britannica Hungarica VIII. kötet, 702. oldal.
4 Magyar Jogi Lexikon IV. kötet. 155. oldal.
5 Mezey Barna: Magyar alkotmánytörténet. 177. oldal.
6 Werbőczy István: Hármaskönyve. II. rész. 21. Czim.
7 Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és a hiteleshelyek története.
8 G. E. Delafield M. A. (Cantab): The Provincial Notary, 1991.
9 Papp László: A hiteleshelyek története és működése az újkorban, 79. oldal, Budapest, 1936.
10 Corpus Juris Hungarici, 1657-1740. évi törvénycikkek. Budapest, 1900., 599-601. oldal.
11 Szentpéteri Imre: Magyar oklevéltan, Budapest, 1930., 3. oldal.
12 Werbőczy István: Hármaskönyve, II, rész, 13. Czim. 2. §.
13 Szentpéteri Imre: Magyar oklevéltan, 133. oldal.
14 Szentpéteri Imre: A vörös viaszpecsét bizonyító ereje a középkorban, Budapest, 1938., 15. oldal.
15 Bónis György: Középkori jogunk elemei, Budapest, 1972., 30-31. oldal.
16 Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972., 158. oldal.
17 Bónis György: Középkori jogunk elemei, Budapest, 1972., 265. oldal.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Rokolya Gábor közjegyzőhelyettes
[2] A hiteleshelyek újkori vonatkozásait Papp László műve figyelembevételével, az egyéb források kiegészítéseivel foglaltam össze, ezért e műre való hivatkozásokat általában külön lábjegyzet nem tartalmazza.
Visszaugrás
