Az állami szerepvállalás kérdése a politikai filozófiától kezdve az alkotmányjogon keresztül a közgazdaságtanig számos tudományágban központi helyet foglal el. A vizsgálatok jelentős része ugyan arra keresi a választ, hogy hol húzódik az állami beavatkozás határa, azaz meddig terjedhet az állami szabályozás vagy a szabadságjogok korlátozása, de nem kevésbé fontos kérdés az állam által kötelezően ellátandó feladatok meghatározása sem. Ha sikerül is megállapítani a sui generis állami feladatok körét, újabb kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a feladatellátás szabályainak meghatározásával és a szolgáltatások ellenőrzése mellett átruházható-e ezen feladatok ellátása a közszférán kívüli szereplőkre anélkül, hogy az az állam alkotmányos vagy a politikai filozófia által meghatározott kötelezettségeinek megsértését eredményezné? Ha igen, a kiszervezett feladatokat ellátó szervezetek részesülhetnek-e közpénzekből a szolgáltatás ellátásáért? Ha a privátszféra olcsóbban és hatékonyabban el tudja látni az állami feladatot, nem egyenesen a közpénzek optimális felhasználásból fakadó kötelessége-e az államnak a kiszervezés (az outsourcing)? Mi a hely-
- 247/248 -
zet akkor, ha az állami közfeladat ellátása mellett olyan externáliák is kapcsolódnak a magánszféra által nyújtott szolgáltatáshoz, ami adott esetben, ha a szolgáltató tisztán állami szerv lenne, sértené az állam világnézeti vagy politikai semlegességének elvét? Olyan általános kérdésekig is eljuthatunk, hogy egyáltalán meddig tart az államiság, sőt az állami szuverenitás; vajon kellően alapos feladat-meghatározás és felügyelet mellett akár a közhatalom legbelső lényegéhez kapcsolódó jogosítványok és tevékenység: például a polgárokkal szemben alkalmazható legitim fizikai kényszer monopóliuma, vagy katonai erő alkalmazása is kiadható magánszemélyeknek, cégeknek, szervezeteknek? Hol húzható meg a határ, és mennyiben más az állam közjogi szerepéből fakadó szolgáltatási, feladat-ellátási monopólium vagy kötelezettség szempontjából az, ha a rendőrség informatikai rendszerének kialakításában és működtetésében vagy a hadsereg élelmiszerkészleteinek biztosításban vesz részt egy magáncég, mint amikor kényszerintézkedési jogosítványok birtokában egy atomerőmű vagy egy bevásárlóközpont védelmét látja el, netán katonai műveleti területen speciális felderítési akciót hajt végre?
Tény: az állam például az oktatás, az egészségügy, vagy a szociális ellátás terén erőteljesen (de ha a közbeszerzés által érintett teljes körre gondolunk, még ennél is nagyobb mértékben) épít a magánszféra üzleti alapú részvételére az állami feladatellátásban.[1] A bevett definíció szerint a kiszervezés egy olyan üzleti módszer, amelynek alkalmazásával magas szintű szakértelmet igénylő feladatokat képes egy szervezet ellátni anélkül, hogy ehhez jelentős belső erőforrásokat kellene kiépítenie és működtetnie - és ezáltal elérhetővé válnak olyan módszerek és eszközök, amelyeknek saját fenntartása nem lenne hatékony. Az állam mindig is élt e lehetőséggel,[2] gondoljunk például a középkori királyi nemesi insurrectio, vagy az adó-
- 248/249 -
beszedés delegálására.[3] A kérdés csak az, hogy mennyiségi vagy minőségi változás tanúi vagyunk-e? Azt is meg kell említeni, hogy a legtöbb "állami" feladat eleve csak a modern államszervezetben vált államivá, és mondjuk az, hogy a legitim fizikai kényszer monopóliuma sui generis állami és csakis az állam által gyakorolható feladat, sem az elmélet sem pedig a gyakorlat szintjén nem zárja és soha nem is zárta ki az egyes konkrét feladatok delegálását - már amennyiben (és ez lesz az alábbi oldalak legfontosabb kérdése) egy kellően kimunkált politikai és jogi garanciarendszer biztosítani tudja az állam által diktált elvárások megvalósulását.[4]
A témához kapcsolódik az is, hogy a magánszféra alkotmányos szerepe is jelentősen átértékelődött az elmúlt évtizedekben és már nem csak az állami beavatkozás, jogkorlátozás elleni védelem tárgyaként jelenik meg. A nemzetállam és a nemzetgazdaság szerepének megváltozásával például meghaladottá vált az a nézet, miszerint az emberi jogok védelme kizárólag az egyén és az állami közhatalom dimenziójában értékelhető. Gondoljunk csak a globális környezetszennyezésre, vagy arra, hogy egyes transznacionális cégek a gazdaságpolitika mellett a nemzetközi politika kiemelt fontosságú, a nemzetállamokéhoz hasonítható szereplőivé is váltak. Már egy 1993-as elemzés is 37-000-re becsülte a multinacionális cégek számát,[5] és a világ vagyonának kb. egynegyedét vélte a tulajdonukban állónak.[6] Egy 1999-es felmérés alapján a nemzetállamok GDP-jét a multik bruttó kereskedelmi forgalmával összevetve kiderült, hogy a listavezető multicégek General Motors (176-588 milliárd USD), Walmart (166-809 milliárd), Exxon (163-881), alig maradtak el például Svédország (184 milliárd) és Venezuela (182 milliárd) teljes GDP-jétől, de meg is előzték többek közt Hong Kongot (158,2), Portugáliát (151,4) és Görögországot (144,9 mil-
- 249/250 -
liárd). A General Electric 2006-ra tervezett 163 milliárd dolláros üzleti forgalmával annyi terméket állított elő, mint a bruttó nemzeti termék szerint világlista 34. helyezettje, a közel 40 milliós lélekszámú Argentína.[7] A Wal Mart 2003-ban már 288 milliárd dolláros, vagyis nagyjából 57-600 milliárd forintos bevételt ért el, ami a magyar GDP-nek több mint kétszerese.[8] Ennek alapján a világ tizenkilencedik leggazdagabb országa lenne, és másfél millió alkalmazottjával lényegesen több nőt és férfit bújtat egyenruhába, mint az Egyesült Államok hadserege.
A nemzetállam a globális és regionális piacra kiterjedő szuverenitásának fokozatos leépülése tehát fontos következményekkel jár: a kereskedelem már nem országok - vagy akár multicégek és (nemzet)államok -, hanem gyakran maguk a cégek között folyik, és ez nemcsak a gazdaság globalizációját jelenti, hanem a piac és az állami autoritás viszonyának gyökeres (az állami reguláció lehetőségeinek gyengülését jelentő) átalakulását hozta. A transznacionális vállalatok növekvő, akár az államhoz hasonlóvá növő szerepét számos egyéb tényező bizonyítja. Identitás-szociológiai vizsgálatok például rámutatnak, hogy egy multicég dolgozójának lenni, lehet ugyanolyan erős önmeghatározási faktor, mint a nemzeti hovatartozás; tranzitológiai kutatások pedig (éppen a kelet-európai régió kapcsán) hangsúlyozták a nemzetileg el nem kötelezett, tehát nem nemzetgazdasági koncepcióban működő külföldi beruházásokon alapuló kapitalizmus politikai leképződésének sajátosságait.[9] Az emberi jogok védelmének új fejezetét jelenti emellett a nemzetközi jog azon iránya is, amely az államokon túlmenően bizonyos esetekben multicégeket, gazdasági társaságokat is elismer a jogsértés elkövetőjeként.[10] A joggyakorlat ugyanakkor még bizonytalan abban a tekintetben, hogy milyen mélységig felel(jen) egy privát cég az emberi jogsértést megvalósító kormányzatokkal való együttműködés kapcsán.[11]
A szabadságjogok védelme tehát korántsem csak az állam és a közszféra viszonylatában merül fel. Így a munkahelyi diszkrimináció, vagy a szexuá-
- 250/251 -
lis zaklatás kapcsán nem megkerülhető a munkáltatói felelősség. Adatvédelmi kontextusban kurrens kérdés például a munkavállalói elektronikus levelezését ellenőrző, vagy az azonosításra retina- vagy egyéb biometrikus vizsgálatot alkalmazó munkáltató esete, de akár a gyanús országból érkező hallgatóit átvilágító oktatási intézmény is, különösen, ha az imígyen megszerzett adatok a bűnüldöző szervek számára közvetlenül is felhasználhatóvá válnak.[12]
E tanulmány témáját a magánbiztonság, azaz a privátszféra által ellátott, adott esetben az államtól átvállalt rendészeti, rendvédelmi, sőt katonai feladatok kapcsán felmerülő néhány kiemelt alkotmányos kérdés adja - első sorban amerikai példák, esetek feldolgozásával. Formai és tartalmi korlátokra tekintettel átfogó ismertetés helyett a cél csupán a problémák felvetése, bemutatása lehet. A következőkben külön fejezetekben megvizsgálunk néhány magáncég rendőri, büntetés-végrehajtási, harctéri és repülőtér-biztonsági szerepvállalása kapcsán felmerülő alkotmányos és hatékonysági kérdést.
Amíg az 1960-as évek végén Amerikában még majdnem kétszer annyi hivatásos állományú rendőrt találhattunk, mint ahány embert a privát biztonsági szolgáltatóipar foglalkoztatott, az utóbbi évtizedekben a trend egyértelműen megfordult.[13] Manapság a különböző ipari létesítmények és pénzintézetek mellett magán biztonsági cégek alkalmazottjai őrzik az irodaházak, közlekedési eszközök, sportlétesítmények, bevásárlóközpontok, de egész bevásárló- és lakónegyedek biztonságát is. Egy átlagos amerikai, főleg, ha valamennyire tehetős, nagyobb gyakorisággal találkozik biztonsági őrrel, mint rendőrrel.[14] Korinek László rámutat, hogy amíg 2004-ben az Egyesült Államokban a hivatalos adatok szerint 43 000 (vál-
- 251/252 -
lalkozói és alkalmazotti) magánnyomozói álláshely volt, míg a foglalkoztatott biztonsági őrök létszáma valamivel meghaladta az egymilliót úgy, hogy ugyanezen időszakban 842 000 rendőri státust lehetett betölteni beleértve a nyomozói munkaköröket is. Magyarországon a számok még jelentősebb eltérést mutatnak. A Személy-Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara statisztikája szerint ugyanebben az évben 112 066 személy volt olyan igazolvány birtokában, amely privát biztonsági tevékenység ellátására jogosítja, de még az aktívnak minősített biztonságiak is 69 951-en voltak 2005. szeptember 1-jei állapot szerint, ami több mint duplája a hivatásos rendőrök létszámának.[15] Ez utóbbi 2005. január 1-jén az ORFK nyilvántartása szerint 29 449 fő volt.[16]
A szakirodalom a rendvédelmi feladatokat ellátó privát szolgáltatások több gyökeresen eltérő formáját különbözteti meg. Elizabeth Joh például az őrző-védő, a hírszerző, a közszolgálati és a vállalati rendvédelem megkülönböztetésének tipológiáját alkalmazza.[17] Az első csoportba a páncélozott pénzszállító autók vezetőitől és kísérőitől kezdve egészen a raktárak őrzéséig vagy lakóparkok polgárőrségéig terjedő szolgáltatások tartoznak. A hírszerző szolgáltatások köre a biztosítási nyomozástól az ipari kémkedésen át a házastársak hűtlenkedései után nyomozó klasszikus magándetektív munkáig terjed. Amerikában csak ebben az üzletágban a kilencvenes évek közepén mintegy 70-000 nyomozó dolgozott, de azóta itt is robbanásszerű növekedés következett be.[18] A szerződéses alapon közszolgáltatást ellátó biztonsági ipar pedig a kézenfekvőnek tűnő börtön PPP-programokon túlmenően magába foglal minden magánszolgáltató által a közlekedés- vagy a közrendvédelem hatáskörébe tartozó szolgáltatásnyújtást - a parkoló-társaságok üzemeltetésétől kezdve az állami épületek, építkezések, közparkok őrzésén keresztül akár az adatkezelésig. Becslések szerint a kilencvenes évek végére az amerikai önkormányzatok 45%-a élt valamilyen biztonsági cég szolgálataival - szemben az egy évtizeddel az-
- 252/253 -
előtti 27%-kal.[19] A vállalati biztonsági szolgáltatások a különböző létesítmények és a cég értékeinek őrzése mellett a munkavállalók és az ügyfelek személyének védelmét is ellátják.
David Skalansky rámutat arra, hogy még ez a fenti tipológia is nehezen kezelhető, hiszen az adott csoportba tartozó védelmi szolgáltatások között óriási különbségek lehetnek például abban, hogy az alkalmazottak viselnek-e fegyvert (a pénzszállítók és a biztonsági őrök például általában igen), egyenruhában vagy civilben dolgoznak-e (a magánnyomozók és a bolti lopásokat felügyelő őrök többnyire nem viselnek egyenruhát), és van-e kényszerintézkedés-alkalmazási, feltartóztatási, őrizetbe vételi joguk (a legtöbb amerikai állam joga ezt is lehetővé teszi például a bolti biztonsági őrök számára).
Mindenesetre tény: az utóbbi évtizedekben az állami rendőrség mellett működő privát biztonsági ipar gyors fejlődésnek indult. A privát, privatizált rendőrség előnyeként nagyobb hatékonyságot és a (legalábbis a megrendelő irányában) jobb ellenőrizhetőséget szokták említeni.
A rendvédelem terén egyre inkább teret nyerő privát szolgáltatókkal kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazott kritika ezzel szemben arra irányul, hogy bár meglehet, hogy az államnál hatékonyabban látják el feladatukat, de a szolgáltatások köre értelemszerűen a nyilván üzleti szempontok által motivált megbízóik elvárásaira korlátozódik. Azaz végső soron a demokratikus deficit eredményeképpen a biztonság, mint az állam által biztosított közszolgáltatás kerül veszélybe.
Angus Bancroft[20] kissé kisarkított, de igazságelemeket nem nélkülöző és a szakirodalomban sokak által osztott álláspontja szerint ugyanis a globalizáció által átformálódó nemzetállam legfontosabb funkciója az maradt, hogy békés és biztonságos terepet biztosítson a szabadon áramló nemzetközi tőke és a mozgásban lévő munkaerő számára. Ezek a "biztonságos helyek" azonban többnyire szegregációhoz, a kevésbé "biztonságosnak" vagy versenyképesnek ítélt rétegek (a premodernizmus gettóit felváltó) posztmodern hipergettókba kényszerítéséhez vezetnek. A terrorizmus veszélyérzetétől még gyorsabban fejlődő biztonsági ipar és technológia biztosítja ugyan a középosztály biztonságos zónáinak védelmét, de egyidejűleg létrehozza a kirekesztettek "szürke zónáját," ahol a tehetősek védelmét biztosító magán- vagy kvázi magán biztonsági szolgáltatások
- 253/254 -
erősödése mellett az állami (nemzetállami) rendvédelem többnyire a leszakadó rétegek rendészeti jellegű ellenőrzésére redukálódik. A privát biztonsági szolgáltatások terjedésével a tehetős felső-középosztály ugyanis egyre kevésbé lesz érdekelt a szegény és marginalizált rétegek biztonságát szavatolni hivatott állami rendőrség (az adói által történő) finanszírozásában, így az állami rendőrség feladatává az válik, hogy védje a tehetős középosztályt a veszélyes elemektől és a marginalizálódott "csőcseléktől" - nem pedig az, hogy a jog- (és) közbiztonság feltételeit a számára is biztosítsa. Felmerülhet tehát a veszély, hogy a rendvédelem célja így nem az egyetemes jogbiztonság fenntartása lesz, hanem a tehetősek védelme a szegényektől. A marginalizált csoportok így továbbra sem rendőri szolgáltatásokkal és védelemmel, hanem csak az ellenőrzéssel találkoznak majd, hiszen amíg a demokratikus eszközökkel megválasztott kormányzat ellenőrzése alatt működő állami rendőrség mindenkinek juttatott közszolgáltatás, a tényleges rendvédelem feladatát egyre nagyobb mértékben ellátó privát biztonsági szolgáltatók még elvileg sem a mindenkire kiterjedő rendfenntartás feladatát látják el. A gazdagok tehát a preventív védelmet, a szegények pedig a reaktív rendvédelmet tapasztalják meg.[21]
A társadalmilag alulpozícionált faji, etnikai, nemzetiségi, vallási stb. kisebbségeket a rendészeti vagy egyéb hatósági, közhatalmi eljárások során sújtó hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést számos kutatásban dokumentálták és a probléma a jogvédők örökzöld feladatai közé tartozik. Elég rápillantani az ECRI, az EUMC, az Amnesty International, a különböző Helsinki Bizottságok vagy az ERRC jelentéseire.
A jelenség egyetemesnek mondható. Például egy 1985 és 1986 között, az ausztráliai New South Wales-ben végzett felmérés szerint a lakosság 15%-át kitevő őslakosok közül kerül ki a letartóztatottak 47%-a, így háromszor valószínűbben kattan a bilincs a kezükön, mint a fehérekén. Az Egyesült Királyság belügyminisztériuma, a Home Office 2000-es jelentése szerint pedig a feketék ötször gyakrabban kerülnek letartóztatásba, mint a
- 254/255 -
fehérek.[22] Sőt, egy 2002-2003-as felmérés szerint a különbség már hatszorosra nőtt.[23] Az ERRC jelentése szerint Bulgáriában a lakosság (különböző statisztikák szerint) 7-9,4 %-át jelentő romák közül kerül ki az azonosított bűnelkövetők 37%-a,[24] Lettországban pedig, noha mindössze a lakosság[25] 0,3-0,6%-a roma, a női börtönnépesség 25-30%-át teszi ki.[26] Hasonló a helyzet Spanyolországban is, annyi eltéréssel, hogy itt a népesség 1,4%-a roma.[27]
A legtöbb adat a faji nyilvántartással egyébként is rutinszerűen és megbízhatóan operáló amerikai igazságszolgáltatási rendszerből érkezik. Az autópályákon végzett igazoltatásokat célzó vizsgálatok kimutatták, hogy az össznépesség 12,3%-át[28] jelentő feketék aránytalanul felülreprezentáltak a rendőri eljárásban igazoltatott és eljárás alá vont személyek között. 1994 és 1999 között New Jersey államban például az intézkedés alá von-
- 255/256 -
tak 53%-a volt fekete, 24,1% hispán, fehér pedig csak 21%.[29] Az állami legfőbb ügyészség által 2000-ben publikált 91-000 oldalas tanulmány szerint pedig az igazoltatott és átvizsgált járművezetők 80%-a a fenti két etnikumhoz tartozott.[30] Ez azt is jelentette, hogy a feketék kétszer olyan gyakran kaptak bírságot, mint a fehérek, azzal együtt, hogy a fekete háztartások 21%-ában nincs is személygépkocsi.[31] Az ugyanebben az államban (egy másik felmérés statisztikáiban) megállítottak és igazoltatottak 35%-a, a letartóztatottak 73,2%-a pedig úgy volt fekete, hogy a feketék a járműforgalomban résztvevő autók vezetőinek és utasainak mindössze 13,5%-át[32] tették ki.[33] Különösen jelentős mértékű "faji" aránytalanságot mértek a kábítószerrel összefüggő eljárások esetében: a feketék a letartóztatottak 38%-át, az elítéltek 59%-át és a kábítószer-kereskedelem bűntettében elítéltek 63%-át teszik ki.[34]
Vessünk egy pillantást például a börtönstatisztikákra: 2001-ben Amerikában a fekete férfiak 17%-a börtönviselt vagy éppen büntetését tölti. 2002-re a börtönpopuláció meghaladta a kétmillió főt,[35] és tizenkét államban a fekete férfi népesség 10-15% börtönben ül, ami - 1995-ös adatok szerint - nem kevesebbet jelent, mint hogy a 20-29 éves korcsoport-
- 256/257 -
ban három fekete férfi közül egy éppen börtönben ül.[36] Az, hogy rács mögé kerüljön, ötször valószínűbb, mint egy fehér férfi esetében; a nőknél a különbség hatszoros.[37] 1996-ban Amerikában a börtönnépesség több mint fele afro-amerikai volt és a fekete lakosság tíz százaléka a büntető igazságszolgáltatási rendszer valamilyen ágának felügyelete alatt volt. A városi fiatalok helyzete még rosszabb volt: Baltimore-ban 1992-ben a 18 és 35 év közötti fekete férfiak 56%-a volt börtönben; Washington D. C.-ben az arány 42% volt.[38] Egyes kommentátorok szerint mindezek ellenére a kisebbségek talán még jobban szenvednek a közbiztonság őket érintő védelmének elmaradásától, mint a terheltté nyilvánítástól - például akkor, amikor a gettókba, a kisebbségek közötti erőszakról, bűncselekményről szóló bejelentésre (black on black crime) a rendőrök ki sem mennek.[39]
- 257/258 -
Más irányú aggodalmat fogalmaznak meg a rendészet privatizációjának egy másik területe, a büntetés-végrehajtás kiszervezésének kritikusai. Az először a börtönök építésével, majd azok fenntartásával[40] egy újabb inherens állami funkció ellátását felvállaló magáncégekkel szemben ugyanis gyakran felmerül az a vád, hogy nem biztosítják a szolgáltatás, azaz a fogva tartás körülményeinek a jogszabályokban megkívánt színvonalát.[41] Az 1997-ben átadott Ohio állambeli Youngstown városában privát forrásokból felépített és fenntartott közepes biztonsági fokozatú bv-intézetbe például számos fegyház fokozatú intézetbe tartozó "nehéz fiú" került az egyébként végletekig túlzsúfolt washingtoni fegyintézetből, miután a börtönhatóságok e célból átsorolták a számukra irányadó végrehajtási fokozatot. Ezt követően 18 hónap alatt 44 erőszakos cselekményről és két halálos késelésről számoltak be a híradások.[42] A példa korántsem elszigetelt; az amerikai igazságügyi minisztérium kimutatása szerint általában véve lényegesen több erőszakos cselekmény történik a magánbörtönökben, mint az állami fenntartásúakban.[43]
Csak hogy érzékeltessük az arányokat: 2003-ban az Egyesült Államokban kb. 90 000 fogva tartott számára volt hely magánfenntartású bv-intézetben, de a kilencvenes évek végén a szám 70-120 000 között mozgott[44] és 1997-ben 80 privát börtön működött az országban.[45] Ami pedig a költségeket illeti: 1985-ben egy közepes biztonságú fokozatú, magas kapacitású börtön építése kb. 140 millió dollárba kerülhetett, ami 2003-as éréken 240 milliót (51,36 milliárd forintot) ért; éves üzemeletetési költsége pedig 500 ágyra kb. hétmillió dollárt, fogva tartottanként 14 000 dollárt jelentett.[46] A fenntartási költségek csökkentésének legegyszerűbb formája az őrszemélyzet számának alacsonyan tartása: az ultramodern virginiai
- 258/259 -
Lawrenceville városi börtönben például nappal öt, éjszaka pedig két őr látja el 750 elítélt felügyeletét.[47]
A bűnözési mutatók csökkenése ellenére a privát börtön-fenntartás továbbra is jó üzletnek ígérkezik, és ez elsősorban az olcsó börtönmunkával magyarázható, amely leginkább a hadiipar beszállítója, de szerződéses kapcsolat fűzi pl. az IBM, a Boeing, a Motorola, a Microsoft, az AT&T, a Dell, a Compaq, cégekhez is. Amíg az állami börtönökben többnyire[48] minimálbért fizetnek, ami szövetségi szinten 5,15 dollár óránként,[49] de tagállami, önkormányzati hatáskörben ennél még magasabb, akár 10 dollár is lehet, addig a magánbörtönök ennél jóval kevesebben, akár 17 centben is megállapíthatják az egy óra munkáért kifizet ellentételezést (1 dollár 2006 szeptemberében 216 forint). A napi hatórányi munkával megkeresett havi 20 dolláros fizetés így a harmadik világban végzett termeléssel is versenyképessé teszi ezeket a fizetett szabadsággal vagy szakszervezeti mozgalommal további terheket nem jelentő munkaerő-piaci szereplőket. A Left Business Observer szerint[50] egyes az amerikai hadseregben használt felszerelések (rohamsisakok, tölténytáskák, de ecsetek és irodabútorok) szinte valamennyi darabja börtönökben készül, de gyártanak repülőgép alkatrészeket, gyógyászati segédeszközöket, és vakvezető kutyákat is kiképeznek. Sőt, az egyes légitársaságok diszpécserszolgálatán bejelentkező udvarias hang is nem ritkán valamelyik bv-intézet munkaszobájából szól...
A kritikusok éppen ezért a legnagyobb veszélyt a különböző gazdasági érdekek által vezérelt privát börtönlobby a büntetőpolitikára, de még inkább a büntetés-végrehajtásra gyakorolt hatásában látják. A legtöbb amerikai államban (már ahol egyáltalán létezik e jogintézmény) a kedvezményes szabadulás feltétele minden esetben az elítélt jó magaviselete. Mindez nem is jelent problémát ha az erre vonatkozó döntés meghozatala egy állami alkalmazott és független bv-bíró hatáskörébe tartozik, vagy ha az intézetfenntartó a fogva tartásban anyagilag nem érdekelt. A helyzet azonban egész más lesz a bv-intézetek optimális, azaz teltházas működtetésében érdekelt privát cégek esetében. Ennek ellenére számos amerikai államban e döntések még akkor is bv-intézeti hatáskörben maradnak, ha a fogva tartottak után kapott fejkvótából működtetett magánbörtönök értelemszerűen nem mondhatóak függetlennek ezen alkotmányos és emberi
- 259/260 -
jogi szempontból mondani sem kell, milyen fontos kérdésben.[51] Talán nem is olyan meglepő, ha egyes becslések szerint a privát börtönökben nyolcszor gyakoribb a rossz magaviselet miatti kedvezménymegvonás.[52]
A fentihez kapcsolódó problémát jelent a börtönlobby a szigorú kriminálpolitikában való nyilvánvaló és soha nem tagadott érdekeltsége. A kábítószer-birtoklás kérdésében zéró-toleranciát képviselő büntetőpolitika és a különös visszaesők számára lényegében kötelezővé tett életfogytig tartó szabadságvesztés (three strikes laws) büntetések eredményeképpen a fogva tartottak túlnyomó többsége nem erőszakos bűncselekményért ül. Noha nyilván nem a privát börtönlobby kizárólagos erőfeszítéseinek köszönhető, de tény, hogy az Egyesült Államokban 2002-ben a börtönnépesség elérte 2,16 milliót, kb. félmillióval többet, mint Kínában - ami 100-000 lakosra nézve 702[53] elitéltet jelentett[54] és a föld lakosságának csak mintegy egyötödét kitevő lakosság mellett a világ hivatalos[55] börtönnépességének egynegyede az USA bv-intézeteiben tölti büntetését. Amíg 1975-ben még "csak" 226-000-en ültek rács mögött, tíz év múlva már 740 000-en, 1990-ben 1,1 millióan; 1995-ben a szám már 1,6, millió volt,[56] 2005-ben pedig 2,18 millió.[57]
Bár számos hasznos adalékkal szolgálhat, e jelenségre önmagában nem képes átfogó magyarázatot adni a kulturális kriminológia sem, amely a bűnözést és a kapcsolódó fogalmakat különböző kulturális tényezőkhöz köti.[58] Egy, a lakosság büntetőhajlamát vizsgáló összehasonlító kutatás ugyanis kimutatta, hogy ugyanazért a betörésért a megkérdezettek által
- 260/261 -
kívánatosnak tartott büntetés súlyosságát nullától hatvanig terjedő skálán Németországban 15, az Egyesült Államokban pedig 50 feletti átlag született.[59] Az amerikai büntetőpolitika szigorának ugyanakkor sokan abban (is) látják az okát, hogy a jogalkalmazók többsége (az európai modelltől eltérően) a politikától, és ily módon a közvéleménytől nem független, többségében a polgárok által választott vagy éppen politikai szempontokat sem mellőzve kinevezett személy. A jogalkotóra tehát a választópolgárok mellett a szintén a közvélemény rezdülésire és a kampányban adományozók kívánságaira érzékeny (újra)választás előtt álló ügyészek és bírók is irányából is nyomás nehezedik a bűnözés elleni háború fegyvertárának bővítésére. Egyes elemzők szerint a decentralizált és föderális büntető-igazságszolgáltatási rendszer is tovább erősíti a szigorítási spirált,[60] hiszen ha az egyik állam vagy megye szigorúbb szabályrendszert vezet be, ez azt a veszélyt jelenheti a szomszédok számára, hogy a büntetési tételeket mérlegelő elkövető átteszi oda az bűncselekmény helyszínét.[61] Hozzá tartozik a valósághoz az is, hogy egy szigorú büntetőpolitika az igazságszolgáltatási rendszer nyilvánvaló költségein túlmenően további terheket is ró a társadalomra. Megviseli például a fogva tartottak családját (beleértve a gyermekek anyagi és egyéb helyzetét), növeli a gazdaságilag inaktív lakosságot stb. Becslések szerint Amerikában a kábítószer elleni harc 1980-ban évi 10 milliárd dollárba került és 31-000 fős börtönlakosságot jelentett; mindez 2005-re 35 milliárd dollárra és 400-000 fogva tartottra nőtt.[62] Mindezek figyelembe vételével elképzelhető, hogy talán a privát börtönök költséghatékonysága sem olyan evidens.
- 261/262 -
A katonai szolgáltatóipar szereplői olyan magánvállalkozások, amelyek a katonai szférához kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtanak állami és nem állami ügyfeleik részére. A katonai magáncégek által kínált szolgáltatások nagyon különbözőek.[63] Varga Krisztián szerint a katonai magánvállalat fogalmát a következőképpen lehet definiálni: "belföldi és külföldi szereplők számára szerződéses katonai kiképzés (oktatás és szimulációs programok), katonai támogató műveletek (logisztikai támogatás), műveleti képességek (különleges erők számára történő tanácsadás, parancsnoklás és irányítás, hírközlés és hírszerzési funkciók) és katonai felszerelések biztosítására szakosodott, bejegyzett civil vállalat". Vagy nagyobb általánosságban meghatározva: "egy vállalat, amely - nyereségességi alapon - olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyeket korábban a nemzeti hadseregek láttak el, beleértve a katonai kiképzést, hírszerzést, logisztikát, támadóharcot, illetve a konfliktuszónán belüli biztonságot".[64] A Peter W. Singer a washingtoni Brookings Intézet kutatója által felállított tipológia a katonai szolgáltatások területén három vállalat- és tevékenységtípust különböztet meg: a) a katonai erőt biztosító vállalatot[65] (Military Provider Firms);[66] b) katonai tanácsadó
- 262/263 -
cégeket (Military Consulting Firms);[67] valamint c) katonai támogató vállalatokat (Military Support Firms).[68]
A katonai magánvállalatok elterjedése több tényező együttes hatására vezethető vissza, de elsősorban arra, hogy a hidegháború vége és a dél-afrikai apartheid rendszer felbomlása jelentős mennyiségű kiképzett munkaerő megjelenését hozta magával. A haderőcsökkentés következtében a világ fegyveres erőinek összlétszáma a ‘90-es években mintegy hétmillió fővel csökkent. Az addigra már a világ csendőrévé vált amerikai hadsereg létszáma 2,1 millió főről 1,4 millióra, a francia hadseregé az 1987-es 547 ezerről 295 ezerre, a török pedig 647 ezerről 515 ezres létszámúra zsugorodott.[69] Az így keletkezett munkaerő pedig a magánvállalatok, drog kartellek, bukott államok felkelő csapatainak szolgálatába szegődött.[70]
A kilencvenes évektől a katonai magánvállalatok által nyújtott szolgáltatások értéke folyamatos növekedést mutat. A szféra dinamikájára jellemző, hogy amíg 1990-ben mintegy 55,6 milliárd amerikai dollárt tett ki,
- 263/264 -
2001-ben már mintegy 1000 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le a világon.[71] Ez volt az egyetlen iparág, amelynek tőzsdei értéke 2001 szeptember 11-ét követően azonnal 50%-kal, az L-3 cégé pedig egyenesen a duplájára emelkedett.[72] 1992 és 2002 között a Pentagon 300 milliárd dollár értékben kötött szerződést privát cégekkel, olyannyira, hogy még a hadsereg kiszerződési gyakorlatának átvilágítását is a RAND Corporationra bízta, ami pedig már a stratégiai döntéshozatal kiszerződtetésének határát súrolja.[73] Az amerikai hadügyminisztérium még az iraki háború kezdete előtt 154-910 civil és 58.727 hivatásos státust szűntetett még és írt ki a privátszféra részére pályázatot a felszabaduló helyekre.[74] Az utóbbi években a tárca közbeszerzéseinek már 57%-a szolgáltatásra és nem felszerelésre ment el, úgy, hogy 1999-2003 között e szegmens 66%-os növekedést mutatott.[75] Általában véve az 1990-es 2,25 milliónyi szövetségi közalkalmazotti létszám az utóbbi években 1,9 millióra csökkent,[76] a hadügyminisztérium civil apparátusa pedig kb. a felére. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni állami-kormányzati feladatokat szerződéses alapon ellátó "árnyékkormányzati munkavállalókat" már egy 1996-os felmérés is 12,7 millióra becsülte.[77]
Az Irakban jelenlévő katonai magánvállalatok alkalmazottainak számát például 20-30-000-re becslik, ami az amerikai hadsereg után következő legnagyobb katonai haderőt jelenti az országban.[78] Az általuk ellátott feladatok (megint csak felvetve a delegálható és az inherens állami faladatok elhatárolásának nehézségét) gyakran egyáltalán nem különböztethetők meg
- 264/265 -
a harcászati, katonaiaktól: a kiképzéstől a hírszerzésen át az őrszolgálaton keresztül a fogva tartottak kihallgatásáig terjednek. Amíg az Öböl-háborúban 50-100 hivatásos katonára jutott egy "magán", a mostani arányt 1-10-re becsülik.[79] Jelenleg 60-100 magán katonai cég működik Irakban és a háború évi négymilliárd dolláros költségének egyharmada az ő bevételeiket növeli.[80]
A magáncégek különböző szolgáltatásai több okból is vonzóak: egyrészt könnyen betöltik a hadsereg készleteiben, eszközállományában, vagy akár a haderejében bekövetkezett lyukakat, pótolják a hiányosságokat. Emellett fontos szempont lehet az is, hogy nem szükséges az ily módon alkalmazott állomány kiképzésére pénzt és időt befektetni, hiszen a túlnyomó többség már (döntően közpénzen) kiképzett katona. Az sem utolsó szempont, hogy a "magánkatonák" veszteségei nem számítanak bele az esetleg politikailag kínossá váló hivatalos emberveszteségek statisztikáiba.[81] (Irakban 2005 januárjáig kb. 200 katonai magánvállalati alkalmazottat öltek meg.)[82]
A harcászati, katonai feladatok kiszervezésével, privatizálásával kapcsolatban az előnyök mellett a kritikusok számos problémára is felhívják a figyelmet. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a hagyományos katonai feladatokat olyan civil személyek látják el, akire sem a hadsereg hivatásos állományának tagjaira kiterjedő védelem, sem pedig a katonai jog felelősségrendszere nem terjed ki. Sem a genfi konvenciók, sem pedig a belső jog vonatkozásában nem egyértelmű a zsoldosnak talán nem, de egyszerű közbeszerzési vállalkozónak sem tekinthető cégek és az alkalmazásukban álló személyek jogállása. (Kérdés, hogy harcoló alakulat-e a hírszerző, a speciális felderítő?)[83] Nem világos a katonai és a civil (de persze egyenruhát viselő) szerződéses alkalmazottak viszonyrendszere, vagy akár az utóbbiak fegyverhasználati joga, illetve a rájuk kiterjedő védelem kérdése. Ne feledjük, visszaélések, jogsértések esetén, amire például Abu Graib-ben volt példa bőven, a privát cégek alkalmazottjai nem tartoznak a katonai
- 265/266 -
büntető- és fegyelmi jog hatálya alá és a hadsereggel kizárólag a szerződés teljesítéséig, az abban foglalt mértékéig felelnek. Az iraki börtönben folyó kínzásokban érintett cégek (CACI, Titan) arra hivatkozva hárítottak el mindenfajta jogi eljárást, hogy az inkriminált munkavállalók a botrány kirobbanásának idején vagy legalábbis közvetlenül azt követően már nem álltak jogviszonyban a céggel. Mindesetre tény, hogy amíg a hivatásos állományú kegyetlenkedő katonákat végül elítélték, a legalább 37 ott dolgozó szerződéses vallató (a CACI adta a vallató, elemző, tolmácsszemélyzet felét) egyetlen tagjával szemben sem indult felelősségre vonási eljárás, pedig egyikük esetében egy fogva tartott kisfiú megerőszakolásával kapcsolatos állítások hangzottak el.[84] Tegyük hozzá: a Titan 164, a CACI, pedig 16 millió dolláros szerződéssel ment ki Irakba. (Igaz, az érem másik oldalaként a privát cégek alkalmazottainak esetleges, baleseti vagy akár egy hivatásos katona fegyveréből leadott eltévedt golyó okozta sebesülése vagy halála alapján keletkező kártérítési igény jogi helyzete sem tisztázott.)[85]
További fontos kritika vonatkozik azokra az egyébként rendkívül magas összegű szerződések kiírásakor és főleg felügyeletekor tapasztalható hiányosságokra, amelyek az átláthatóság és ellenőrizhetőség terén jelentkeznek: Amerikában a szerződő cégek dokumentációi nem minősülnek közérdekű adatnak és a gyorsított eljárásban kiadott megbízások gyakran felvetik a korrupció, nepotizmus gyanúját. Ez a demokratikus deficit pedig, mondani sem kell, hosszú távon a közbizalom általános erodálásához vezet. Említett probléma, hogy hibás, nem megfelelő teljesítés esetén mondjuk az iraki harcmezőn keveset tehet a megrendelő, különösen, ha a szerződő cég hivatalos képviselője jelen sincs.[86] Arról nem is beszélve, hogy az esetek többségében a szerződések felügyeletét megint csak egy másik magáncég látja el. Az Aegis Irakban például amellett, hogy nehéztüzérségi védelmet biztosít, további ötven cég felügyeletért is felel - mintegy 239 millió dollárért.[87] Gyakran egy katonai megrendelés két-három további alvállalkozói szinten is átfut - a teljesítési felelősség mellett az operatív utasítási jogosítványok teljes áttekinthetetlenségét is eredményezve.
- 266/267 -
A katonai vállalatok tevékenysége tehát számos esetben visszaélésre ad alkalmat. A szövetségi számvevők által készített kilenc jelentés mindegyike hiányosságokat talált a KBR 2003. december és 2004. december közötti gazdálkodásában az árbecslés, a számlázási rendszer és az alvállalkozói rendszer területén. A túlszámlázások miatt jelenleg is több büntetőjogi felelősséget is felvető vizsgálat folyik a cég ellen. Igen nagy visszhangot kapott az alelnökké választása előtt Dick Cheney által vezetett Halliburton cég botránya is, amely egy a hadügymisztériummal kötött tízmilliárd dolláros szerződés alapján 42-000 menüt számolt el az adófizetők pénzéből, jóllehet csak 14-000-et szolgált fel és ezáltal 186 millió dollárt tüntetett el. Ugyanez a cég egy másik alkalommal a tényleges szállításnál 61 millió dollárral többet számolt el benzinből.[88] Ennek ellenére, az iraki offenzíva megkezdésekor arra hivatkozással, hogy a feladat nagysága miatt más cég úgysem tudná ellátni, tender kiírása nélkül megkapta ugyanez a cég kapta meg a két legnagyobb iraki szerződést: 2,5 milliárdot az olaj infrastruktúra reorganizációjára, valamint 6,5 milliárdot a hadsereg logisztikai (szállás, élelmiszer) ellátására. A cég bevétele ugyan 62%-kal nőtt, de feladatokat így is csak olyan bangladesi, fülöp-szigeteki alvállalkozók igénybevételével tudta ellátni, akik nem ritkán további kiszervezéseket eszközöltek.[89] A New York Times újságírói arra is felhívták a figyelmet, hogy amióta 2003-ban a kongresszus feloldotta a katonai objektumok őrzésének állami monopóliumát, a privát cégek által ellátott őrizet 25%-kal többe kerül és például 2007 januárjáig 61 alkalmazottról derült ki, hogy büntetett előéletű.[90]
További gondot jelent ugyanis a magán katonai cégek személyzeti és üzletpolitikája. A fent említett Aegist például az a Tim Spicer nyugállományú alezredes vezeti, aki egykor több belfasti gyilkosságban játszott kulcsszerepet és a nevéhez köthető egy dubiózus sierra leonei fegyverszállítási ügy is. Hasonlóképp, a virginiai székhelyű DynCorpról, amely egy 15 millió dolláros szerződéssel került Koszovóba, 2000-ben kiderült, hogy mellékesen gyermekkereskedelemmel és prostituáltak kitartásával is foglalkozik. A volt magas rangú tisztekből álló cégvezetés azonban kitűnő kapcsolatokat ápol a Pentagonnal, így ismét ott láthatjuk az Irakban szerződést kapott cégek között.[91] A fent említett történeti okokból (és a had-
- 267/268 -
sereg, a hadügy a szerződő fél személyzeti politikájára ki nem terjedő hatásköre miatt) az igen gyenge szűrés miatt a dél-afrikai apartheid rendszer, Slobodan Milosevic vagy Augusto Pinochet speciális alakulatainak vagy éppen valamelyik drogkartell milíciájának azon középvezetői gyakran bukkannak fel e cégek kötelékeiben, akik vélhetően nem lettek érzékenyebbek az emberi jogok iránt. Sőt, azt is meg kell jegyezni, hogy sokszor e cégek ügyfelei sem makulátlanok: kolumbiai drogbárók, zimbabwei felkelők, dzsihadista szervezetek stb.[92]
Elemzők arra is gyakran felhívják a figyelmet, hogy a magáncégek térnyerése a hadsereg szervezetét, hatékonyságát is veszélyezteti: az említett irányítási, hatásköri bizonytalanság mellett felmerül az is, hogy túlságosan kiszolgáltatottá válhat a hadsereg, ha a leépítések és a kiszervezések miatt még a legalapvetőbb eszközökből (pl. teherautók) is bérelt, nem pedig saját tulajdonban lévőket alkalmaznak. A legnagyobb gondot azonban hivatásos állomány korkedvezményes nyugdíjazása jelenti. A drága pénzen kiképzett és a fizetése kb. felét jelentő nyugdíjért leszerelt volt katonák gyakran ugyanabba a munkakörbe térnek vissza magas (és értelemszerűen a nyugdíj mellett kapott) konzultánsi, magánalkalmazotti fizetésért.[93] Egy az irakihoz hasonló megbízásért a magáncégek "nyugati" alkalmazottai napi 400-1000 dollárt kereshetnek szemben a hivatásos állományban fizetett 1193-tól 5054 dollárig terjedő havi fizetéssel.[94] A Fijiről vagy Chiléből érkezett "magán katonáknak" gyakran be kell érniük 40-150 dollárral.[95]
Arról se feledkezzünk meg, hogy, ahogy a börtöniparnál, a politikába visszaforgatott pénz a hadiiparban is fontos és a korrupció gyanúját nem csökkentő tényező: a nagy iraki szerződéses partnerek, a Dyncorp, Bechtel, vagy a Halliburton 1999-2002 között 2,2 millió dollárt adományoztak kampánycélokra - elsősorban a republikánus pártnak.[96]
Heather Carney arra is felhívja a figyelmet, hogy hasonlóan a börtönprivatizáció kapcsán felvetettekhez, az áttekinthetőség hiánya és az össztársadalmi hatások (pl. civil halottak, közpénzen képzett konzultánsok, korrupció) miatt tulajdonképpen nem is tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani azt, hogy valóban olcsóbb és hatékonyabb-e a kiszervezés.
- 268/269 -
Talán a fentiek szolgálhatnak magyarázatul arra, a mindenkori amerikai kormányzat (és különösen a republikánusok) privatizációbarátságát ismerve meglepőnek tűnő fejleményre, amely az ikertornyok elleni terrortámadást követően a repülőterek és a légi szállítás biztonsági felügyeletének teljes (vissza)államosítását hozta. Szembe menve a hadseregben, a rendvédelemben vagy a büntetés-végrehajtásban megfigyelhető tendenciákkal, a Washington Post szerint a lakosság 82 százalékénak támogatása mellett,[97] 2001. november 19-én, tehát alig több, mint kilenc héttel a támadás után, a kongresszus elfogadta a légi közlekedés rendészeti feladatainak teljes államosítását: egy a közlekedési minisztérium alá tartozó, helyettes államtitkár által felügyelt kormányszerv (Transport Securty Agency) és mintegy 60-000 szövetségi állás létesítését.[98] A törvény egységes alkalmazási feltételeket (állampolgárság, érettségi, 40 óra iskolai és 60 óra gyakorlati képzés) és szövetségi közalkalmazotti jogállást hozott létre, amely már csak azért is érdekes, mert az állampolgárság sem a büntetés-végrehajtás, sem pedig a hadsereg kötelékében szolgálók számára nem előírás.[99] A terrorizmus elleni harc sajátos pszichológiai környezete mellett talán az is indokolhatta a kongresszus döntését, hogy a korábbi széttagolt, teljesen privatizált légiforgalmi biztonsági szolgáltatások megszervezése teljes mértékben olyan légitársaságok hatáskörébe utaltan működött, amelyek nyilván a legolcsóbb megoldást választották: nem ritkán büntetett előéletű, vagy angolul kevéssé beszélő, igencsak alulképzett és alulmotivált személyzettel dolgoztattak. A szövetségi repülési felügyelet és az illetékes minisztérium (talán a többi privatizált rendvédelmi ágazat számára is tanulságos) vizsgálatai szerint civil ruhás ügynökeik még 2001 szeptember 11-ét követően is szinte bármelyik ellenőrzési ponton átjutottak - csak a virginiai Dulles repülőtéren húsz késsel felszerelt ügynök jutott el a
- 269/270 -
gépekhez.[100] A légi közlekedésfelügyelet visszaállamosításával szemben beszédes ellenpélda ugyanakkor, hogy aki egy évi százdolláros tagsági díjat befizet és hozzájárul egy biometrikus azonosító rendszerbe való felvételhez, igénye veheti egy olyan, (természetesen privát) cég szolgáltatását, amely egy 150-000 dollár értékű MRI szkenner segítségével anélkül tudja átvilágítani az utasok ruházatát és cipőjét, hogy le kellene venniük azokat, sőt, még a laptopjukat sem kell kinyitniuk.[101]
Ahogy a bevezetőben említettem, a fenti néhány oldal pusztán egynémely fontosnak gondolt probléma felvillantására vállakozott, ezáltal számtalan elméleti és gyakorlati kérdés akárcsak felvetése (nemhogy megválaszolása) kívül rekedt az elemzés körén. Amint láthattuk, a fent említett problematika kétosztatú: egyaránt merülnek fel kétségek a kiszervezett feladatok alkotmányosságával és a privát szolgáltatók hatékonyáságával, illetve már önmagában a hatékonyság mérhetőségével kapcsoaltban. Egy biztos: a közbeszerzési szolgáltatóipar egyfajta negyedik hatalmi ággá válhat, hiszen például az Egyesült Álllamokban a 2000-es év 207 milliárd dollárnyi értékű szerződése 2006-ra 400 milliárd dollárra nőtt - úgy hogy 2005-ben a szerződések mindössze 48 százalékát előzte meg teljes pályáztatás, szemben a 2001-es 79%-kal.[102] Azzal együtt, hogy a különböző beszállítók nem feltétlenül a kínált szolgáltatásban a legjobbak, hanem lehet, hogy csak annak az állam számára történő értékesítésében: a húsz legnagyobb szolgáltató cég például 2000 óta 300 millió dollárt költött lobbytevékenységre és 23 milliót kampányhozzájárulásra. A legnagyobb szövetségi ügyfél, a magyar parlamenti képviselőkkel is kapcsolatban álló Lockheed Martin például 2000 óta 53 millió dollárt költött szövetségi lobbyzásra és hatmilliót kampány adományokra - igaz, az államtól több pénzt is kap, mint mondjuk az igazságügyi-, vagy az energiaügyi minisztérium.[103]
- 270/271 -
Az is biztos ugyanakkor, hogy igen nehéz az inherens, kiszervezhetetlen állami feladatok körének meghatározása, hiszen a privátszféra szereplői gyakran gyorsabban, hatékonyabban tudnak ellátni bizonyos feladatokat,[104] amelyek végeredményben a közérdek, a közjó hathatós szolgálatára lehetnek. Bár a fenti oldalak a kérdéskör komplexitása mellett a kiszervezés (első sorban a demorkatikus deficit hiányában és a hatékonyság nehezen definiálhatóaságában rejlő) kockázataira öszpontosították a figyelmet, fontos észben tartani, hogy azért lehet igazság a kiszervezés alapfilozófiájában: abban, hogy az emberek általában többet tesznek a saját javukért, mint a közéért. Ahogy Adam Smith fogalmazott: nem a hentes, a sörfőző vagy a pék jóindulatától, hanem önös érdeküktől bízhatunk abban, hogy finom lesz a vacsora.[105]
* * *
by András László Pap
The essay investigates the constitutional and political philosophical restraints on privatising and outsourcing state powers, in particular police, military and other law enforcement functions. Citing current, mostly American cases, the author poses the question: where can we draw the boundaries where the involvement of the private sector may pose serious constitutional and philosophical questions - even if the quality and the price of the outsourced public service appears superior to that provided by the state. The author also points to the fact that in many cases the cost-benefit analysis needs to involve a complex process; and with an eye on the constitutional and public policy concerns, it may indeed be the case that the apparently cost-effective solution ends up being the more burdensome.■
- 271 -
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[1] Amerikában az adóhatóság, az Internal Revenue Service kiszervezi az adóhátralékok beszedését és adósságbehajtó magáncégeket bíz meg a feladattal, úgy, hogy azok részesedést kapnak a befolyt pénzből. Ld. pl. http://www.irs.gov/businesses/small/article/0"id=155136,00.htmlv
[2] Lucia Zedner rámutat arra, hogy bár most a rendőrség maga a megtestesült államhatalom, a rendvédelem jelképes monopóliuma is csak az utóbbi száz évet jellemezte, egyébként az mindig is a magánszféra és az állam közösen ellátott feladata volt és történetileg az egyéni felelősség és a közösségi önvédelem is fontos szerepet játszott a rendvédelmi (bűnüldözői és vádképviseleti) feladatok ellátásban. A céhek korát követően Angliában például a XVIII. században e célra évtizedekre szóló közös biztosítási szervezeteket hoztak létre. ZEDNER, L.: Policing before and after the police. British Journal of Criminology, 2006/1. 88-89.
[3] A XVIII század Amerikájában és Angliában a fogházak jelentős része magánvállalkozók kezében volt. Az adósok és a tárgyalásra vagy ítéletre várók fogva tartásának költségeit az ún. "jailor"-ök fedezték, majd később a megye kárpótolta őket. Ld. pl. DOLOVICH, Sh.: State punishment and private prisons. Duke Law Review, 2005/December. 451.
[4] Ehhez kapcsolódhat persze az a kérdés is, hogy az érem másik oldalaként mely állami szolgáltatások adhatóak bérbe. Mára, megfelelő anyagi ellentételezés fejében Magyarországon is bárkinek megadatik az a jog és lehetőség, ami korábban csak az államhatalmat is megtestesítő királyi családnak járt volna ki, hogy az ifjú pár esküvői menetét rendőrmotoros felvezetés kísérje...
[5] Ld. G. WOOD, S. G.-SCHARFFS, B. G.: Applicability of Human Rights Standards to Private Corporations: An American Perspective. American Journal of Comparative Law, 2002/ Fall. 539.
[6] A szerzőpáros az USA gazdaságának negyedét is multicégek tulajdonában lévőnek becsli. Uo. 539.
[7] VILAIN, O. : A General Electric évszázada. Le Monde Diplomatique (magyar kiadás), 2006/December. 10.
[8] Leváltja a Corát a Wal-Mart? http://index.hu/gazdasag/magyar/crw1050609/.
[9] Ld. pl. HOLMES, S.-SUNSTEIN, C. R.: The Cost of Rights, W. W. Norton, New York, 1999.
[10] Ld. Pl. M. RATNER, S. M.: Coroprations and Human Rights, A Theory of Legal Responsibility. Yale Law Journal, 2001/ December.
[11] Ld. a holokauszt áldozatainak bankok, biztosítótársaságok és ipari óriások ellen folyamatban lévő pereit.
[12] Bővebben ld. pl. PAP, A. L.: Tőzsde- és büntetőpolitika. Amerika az Enronkorban. Belügyi Szemle, 2002/9.
[13] Ld. pl. DAVID, A.: Skalansky, Private police and democracy. American Criminal Law Review, 2006/ Winter. 89.
[14] Egyes multinacionális biztonsági cégek megdöbbentő méreteket öltenek: a Securitas AB 210 000 főt foglalkoztat, a Group4 Falk A/S 115 000-et - és akkor még nem is beszéltünk biztonsági piac azon gyártó- és forgalmazó szegmenséről, amely a különböző zárakkal, riasztó berendezésekkel, zárt láncú megfigyelőrendszerekkel foglakozik. Ld. pl. ZEDNER: i. m. 91.
[15] Finszter Géza megjegyzi, hogy várakozáson felüli gyorsasággal és extenzitással fejlődött (ki) a magyar biztonsági piac. 1998-ban például kétezerhez közelített a vagyonvédelmi vállalkozások száma, ami közel 40-000 alkalmazottat jelentett, úgy hogy ezidőtájt Németországban mindössze 400 hasonló típusú vállalkozás működött. Ld. FINSZTER, G.: Magánvállalkozások a biztonságért. Belügyi Szemle, 1998/12. 9.
[16] KORINEK L.: Bűnözési elméletek. Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2006. 352-353.
[17] JOH, E. E.: Conceptualizing the private police. Utah Law Review, Vol. 2 (2005) 573-617.
[18] SKALANSKY: i. m. 92.
[19] Uo.
[20] BANCROFT, A.: Roma and Gypsy Travellers in Europe. Modernity, Race, Space and Exclusion. Aldershot, Ashgate, 2005.
[21] A metazin (www.metazin.hu/2006. augusztus 21.) például arról számol be, hogy az Egyesült Királyságban a hatóságok "Anti-Social Behaviour Order" néven egy olyan új eszközt kaptak a kezükbe, amellyel megtilthatják például, hogy valaki olyan környéken tartózkodjék, ahol korábban bajt okozott. A parancs megszegése bűncselekmény. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy az olaszországi Padovában egy három méter magas, fémlemezekből kialakított fallal vették körül a külvárosi, bevándorlók lakta Serenissima lakótelepet. A falakon megfigyelő kamerákat helyeztek el. Ki- és bejárni csak egy szigorúan ellenőrzött kapun lehet, ahol mindenkit megvizsgálnak, hogy nincs-e nála kábítószer vagy fegyver.
[22] BOWLING-CORETTA, B.-CAMPBELL, Ph. A.-DOCKING, M.: Policing and Human Rights, Eliminating Discrimination, Xenophobia, Intolerance and the Abuse of Power from Police Work. Identites, Conflict and Cohesion Programme Paper, 2004/May. 5.
[23] Ld. Racial Discrimination in the Administration of Justice, Submission of the Open Society Justice Initiative to the UN Committee on the Elimination of Racial Discrimination on the occassion of its 65th Session, August 2004.
[24] Ld. European Roma Rights Center, Profession: Prisoner, Roma in Detention in Bulgaria (1997) http://lists.errc.org/publications/reports/bulgaria.pdf.
[25] Ld. The Barani Project, Roma Women and the Spanish Criminal Justice System, http://web.jet.es/gea21/ing.htm.
[26] Brazíliában, ahol a 146 milliós lakosság 51%-a fehér csupán (5% fekete, 42% "barna") egy 1995-ben végzett felmérés szerint a megkérdezettek 80%-a szerint van faji előítélet az igazságszolgáltatási rendszerben; egy 1997-es felmérés szerint pedig a feketék nemcsak, hogy sokkal jobban félnek a rendőröktől mint a fehérek (20% a 10%-kal szemben), de egyedül ők nyilatkoztak úgy, hogy a rendőrségtől jobban tartanak, mint a bűnözőktől. A megkérdezett feketék felét (47%-át, a fehérek 34%-ával szemben) igazoltatta már rendőr, és nemcsak, hogy általában brutálisabban bánnak velük, de feltűnő aránytalanság is kimutatható a feketékkel szemben használt fegyveres erő-alkalmazásban. CANO, I.: Racial Bias in Lethal Police Action in Brazil. Mimeo, 2000.
[27] Ld. DUVALL, M.: Evidence of Ethnic Profiling in Selcted European Countries. Open Society Justice Inititatives, 2005/June. 20. Az Európai Emberi Jogi Bíróság Hugh Jordan v. United Kingdom-ítélete (04/08/2001) pedig kimondta, hogy az angol biztonsági erők lövöldözéseinek aránytalanul sok kisebbségi áldozata van; a Nagytanács előtt lévő Nachova-döntés (Nachova and Others v. Bulgaria (43577/98 és 43579/98) pedig szintén faji intenciót állapított meg a fegyveres szerv intézkedése során. Ld. még GOLDSTON,J.: Toward a Europe without Ethnic Profiling. Open Society Justice Initiatives, 2005/June. 8-11.
[28] http://quickfacts.census.gov/qfd/states/00000.html
[29] BUERGER, M.-FARRELL, A.: The evidence of racial profiling: interpreting documented and unofficial sources. Police Quarterly, Vol. 5 (2002) No 3. 290.
[30] Uo. 291.
[31] HARRIS, D. A.: The Stories, the Statistics, and the Law: Why "Driving While Black" Matters. Minnesota Law Review, 1999/December. 267.
[32] Uo. 279.
[33] Hasonló adatokat mértek más amerikai államokban is: Marylandben a szabálysértők 17,5 % fekete, amíg az igazoltatottak 72%-át ők adják (uo. 280-281.). Más felmérések azt is kimutatták, hogy néhány percnyi megfigyelés után az utópályán haladók 93,3%-a elkövetett valamilyen apróbb szabálysértést (pl. sebességhatár-átlépés, irányjelző hiánya stb.), ennek ellenére a megállítottak 28,8%-a fekete volt, az átvizsgált autók vezetőinek pedig 76%-a. ALSCHULER, A. W.: Racial Profiling and the Constitution. University of Chicago Legal Forum, 2002. 170.
[34] Amíg az elitélt fehéreknek csak 33%-a megy börtönbe, a feketék esetében ez 50%, és a büntetési idő is hosszabb (HARRIS: i. m. 297.). Az adatokat több bírósági eljárásban is felhasználták; a Tennessee v. Garner [471 US 1 (1985)]-ügyben például (megerősítve a brazil tapasztalatot) kimutatták, hogy a menekülő terheltekkel szemben lényegesen gyakrabban kerül sor rendőri fegyverhasználatra, ha az illető fekete. Ld. THOMPSON A.: Stopping the Usual Suspects: Race and the Fourth Amendment. New York Univesity Law Review, 1999/October. 974-975.
[35] Uo. 139. lj.
[36] BANKS, R.: Beyond Racial Profiling: Race, Policing, and the Drug War. Stanford Law Review, 2003/December. 595.
[37] Ennek hatásai természetesen továbbgyűrűznek, hiszen mindez kihat a családszerkezetre (a fogva tartott nők kétharmadának kisgyermeke van), így módon tovább növelheti a bűnözési adatokat, és miután a szabadságvesztés többnyire a választójog gyakorlásának tilalmát is jelenti, a csoport politikai érdekérvényesítésének csökkenését is eredményezi. Uo. 597.
[38] MILLER, E. J.: Role-based policing: restraining police conduct outside the legitimate investigative sphere. California Law Review, 2006/ May. 624.
[39] Ezzel a kérdéssel kapcsolatban meg szükséges említeni, hogy a magán biztonsági szolgálatok tevékenysége gyakran hatékonyabb és rugalmasabb (és ezáltal adott esetben a kisebbségekkel szemben kevésbé erőteljes, represszív), mint például a kábítószer-birtoklás kérdésében zéró-toleranciát képviselő állami rendőrségé, amikor mondjuk a helyközi buszjáratokon felügyelő biztonsági őrök csak leszállítják a kis mértékű kábítószert maguknál tartó és alkoholos vagy kábítószeres befolyásoltság alatt rendbontó utasokat, de nem tesznek ellenük feljelentést. Ld. pl. MILLER: uo. A kérdésről általában ld. még: ROSKY, C. J.: Force, Inc.: The Privatization of Punishment, Policing, and Military Force in Liberal States. Connechment Law Review, Vol. 36 (2004) 979-981. FREEMAN, J.: Extending Public Law Norms Through Privatization. Harvard Law Review, Vol. 116 (2003) 1285. METZGER, G.: Privatization as Delegation. Columbia Law Review, Vol. 103 (2003) 1367. MINOW, M.: Public and Private Partnerships: Accounting for the New Religion. Harvard Law Review, Vol.116 (2003)1229.
[40] Az első magánfenntartású börtönt 1983-ben Nashville-ben adták át.
[41] Bár etikai és jogi értelemben nem mentesíti őket, meg kell jegyezni, hogy - gondoljunk csak a hazai állapotokra - ez gyakran az állami feladatellátás során sem valósul meg.
[42] DOLOVICH, Sh.: State punishment and private prisons. Duke Law Review, 2005/December. 461.
[43] Uo. 504.
[44] Az adatokra ld. uo. 439-440., illetve 2. lj.
[45] Uo. 502.
[46] Uo. 456. o. 62., 64. lj.
[47] Ld. pl. http://www.gatago.com/uk/politics/drugs/3699137.html
[48] Coloradóban pl. csak 2 dollárt. Uo.
[49] http://www.dol.gov/dol/topic/wages/minimumwage.htm
[50] Ld. pl. http://www.gatago.com/uk/politics/drugs/3699137.html
[51] Bár egyre inkább terjed, de általánosnak mégsem mondható a magán fenntartású büntetésvégrehajtási-intézetben fogva tartottak kedvezményes szabadulásával kapcsolatos döntések kizárólagos állami (bírósági) hatáskörbe utalása.
[52] Ld. http://www.politicalaffairs.net/article/view/2024/1/124?PrintableVersion=enabled.
[53] Az arányszám pl. Németországban 98, Olaszországban 92, Franciaországban 80, Dániában 61, Izlandon pedig 29, de világ országainak 58%-ában 150 alatt van. Ld. http://www.csdp.org/research/r234.pdf#search=%22prison%20population%20per%20100%2C00%22
[54] Ld. pl. ROSSON, T.-Harsh Justice: Criminal Punishment and the Widening Divide between America and Europe, by James Q. Whitman. American Journal of Criminal Law, 2004/Spring.
[55] Persze mondjuk Kína és Észak-Korea hivatalos adataival kapcsolatban lehetnek fenntartásaink...
[56] DOLOVICH: i. m. 455.
[57] Ld. http://www.kcl.ac.uk/depsta/rel/icps/worldbrief/north_america_records.php?code=190
[58] Ld. pl. O'BRIEN, M.: What is Cultural about Cultural Criminology? British Journal of Criminology, 2005/September.
[59] Ld. pl. NESTLER, C.: Sentencing in Germany. Buffalo Criminal Law Review, 2003.
[60] Ld. pl. BROWN, D. K.: Cost-Benefit Analysis in Criminal Law. California Law Review, 2004/March.
[61] Ld. még TEICHMAN, D.: The Market for Criminal Justice: Federalism, Crime Control, and Jurisdictional Competition. Michigan Law Review, 2005/June.
[62] KOPPELMAN, A.: Drug Policy and the Liberal Self. Northwestern University Law Review. Special Issue 2006. A kérdésről ld. még: WHITE, A. A.: Rule of Law and the Limits of Sovereignty: The Private Prison in Jurisprudential Perspective. American Criminal Law Reveiw, Vol. 38 (2001) No. 2. 111.; POZEN, D. E.: Managing a Correctional Marketplace: Prison Privatization in the United States and the United Kingdom. J.ournal of Lawe & Policy, Vol. 19 (2003) 253.; ROBBINS, I. P.: Privatization of Corrections: Defining the Issues. Vanderbilt Law Review, Vol. 40 (1987) 813.; ROBBINS, I. P.: The Legal Dimensions of Private Incarceration. American U. Law Review, Vol. 38 (1988) 531.; SAVAS, E. V.: Privatization and Prisons, Vand. Law Review, Vol. 40 (1987) 889.; DUNHAM, D. W.: Note, Inmates' Rights and the Privatization of Prisons, Columbia Law Reviw, Vol. 86 (1986) 1475.; EVANS, B. B.: Note, Private Prisons, Emory Law Journal, Vol. 36 (1987) 253.; GENTRY, J. Th.: Note, The Panopticon Revisited: The Problem of Monitoring Private Prisons, Yale Law Journal, Vol. 96 (1986) 353.
[63] Vannak és voltak olyan vállalatok, amelyek közvetlen hadműveleti szolgáltatásokat nyújtanak, ilyen a Sandline International és az Executive Outcomes. Más cégek katonai kiképzésre és logisztikai támogatásra szakosodtak a hadműveleti területen kívül, ilyen a Saladin Security és az Armourgroup. Vannak olyanok is, melyek a katonai fegyverrendszerek beszerzéséhez adnak segítséget, ilyen cég például az izraeli Lendvan. Vannak tanácsadó cégek, amelyek haderőreformokra és a haderőképesség fejlesztésére specializálták magukat, ilyen cég a Military Professional Resources Incorporated, az MPRI. Megint másoknak a hírszerzés a profiljuk, ilyen cég az Asmara és a Network Security Management, míg a legnagyobb volumenű katonai magáncég, a KBR (Kellog, Brown & Root) a teljes körű logisztikai szolgáltatások területén érdekelt. Ld. VARGA, K.: A katonai szolgáltatóipar. Hadtudomány, 2005/4. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_27.html
[64] Uo.
[65] Varga szerint: "A katonai erőt nyújtó magánvállalatok csoportja a legellentmondásosabb szegmense a katonai szolgáltató szektornak. Azáltal, hogy ezek a cégek a taktikai harcmezőhöz köthető közvetlen szolgáltatásokat nyújtanak, olyan területen tevékenykednek, amelyet a modern államrendszer nemzetállamainak központi kormányzata sajátított ki magának. Ennek következtében a nemzetközi közvélemény (állami és nem állami szereplők) gyakran a zsoldos jelzővel illetik a tevékenységüket, megítélésük negatív, és a külső (állami) szabályozás veszélye fenyegeti őket. Emiatt ebbe a kategóriába eső cégek gyakran katonai tanácsadó cégként tüntetik fel magukat." Uo.
[66] A katonai erőt biztosító vállalatok (Military Provider Firms) szolgáltatásaikat a harcmezőn fejtik ki. Katonáik a közvetlen harcokban, valamint a harcoló egységek irányításában és ellenőrzésében vesznek részt, akár egyszerű lövészként, akár magasan képzett katonaként (szaktisztként). A dél-afrikai Executive Outcomes, vagy a brit Sandline International klasszikus példái ennek a tevékenységnek. Ezek a vállalatok az 1990-es években az angolai, a sierra leonei és a pápua-új-guineai kormányok számára biztosítottak katonai szolgáltatásokat. Ebbe a csoportba tartozik még az amerikai Airscan is, amely katonai légi felderítést végez Kolumbiában az Amerikai Egyesült Államok kormányának megbízásából, hogy a kolumbiai kormány kábítószer elleni harcát segítse. Bővebben ld. uo.
[67] A katonai tanácsadó cégek közé azok a vállalatok tartoznak, amelyek olyan elemző, tanácsadó és kiképző szolgáltatásokat kínálnak, melyek központi jelentőségűek a kliens haderejének működtetése és újraszervezése szempontjából. A közvetlen katonai tevékenységet ellátó cégekkel szemben ők nincsenek jelen a csatatéren, a végső kockázatot a kliens viseli, nem pedig a cég. A katonai tanácsadó cégek csoportjába tartozik például az amerikai MPRI, a Cubic, vagy az izraeli Lendvan. Uo.
[68] A katonai támogató vállalat vállalatok közös ismertetőjele, hogy kiegészítő jellegű katonai szolgáltatást nyújtanak. Ez magában foglalja a logisztikai és technikai támogatást, az ellátást és a szállítmányozást.
[69] Az általános leszereléssel hatalmas mennyiségű fegyver is kiáramlott a nemzetközi piacra, a túlkínálat következtében például egy AK-47-es ára Ugandában nem volt több egy csirke áránál, de Kenyában sem haladta meg egy kecske értékét. VARGA: i. m. Ld. még MINOW, M.: Outsorcing power: How privatizing military efforts challenges accountabiliy, professionalism, and democracy. Boston College Law Review, Vol. 46 (2005) 989.
[70] Ld. még CARNEY, H.: Prosecuting the lawless: Human rights abuses and private military firms. George Washington Law Review, Vol. 74. 320.
[71] VARGA: i. m.
[72] SPYRO SPEROS, W.: Friend-of-a-friendly fire: A future tort issue of contractors on the battlefield. Public Contract Law Review, 2006/Winter. 302-303.
[73] Egyes elemzők szerint hasonlóan problematikus a közbeszerzések nyilvántartásának, a költségvetés-tervezésének, vagy az egyes hírszerzési feladatok kiszervezésének gyakorlata is. Ld. pl. MINOW, M.: Outsorcing power: How privatizing military efforts challenges accountabiliy, professionalism, and democracy. Boston College Law Review, September, 1002-1003., továbbá VERKUIL, P. R.: Public law limitations on privatization of government functions. North Carolina Law Review, 2006/January. 445.
[74] MINOW: i. m. 1003.
[75] VERKUIL: i. m. 445.
[76] Ehhez hozzájön még a kb. 900.000 postai alkalmazott. Uo. 418. o. 115. lj.
[77] Uo. 339. o. 2. lj. A New York Times elemzői szerint óriási a kontraszt a "high tech" szolgáltatóipar és azon egyre inkább öregedő köztisztviselői állomány között, ahol kétszer annyi 55 év feletti munkavállalót találunk, mint 30 év alattit. Ld. SHANE, S.-NIXON, R.: In Washington, Contractors Take on Biggest Role Ever. New York Times, February 4, 2007.
[78] MINOW: i. m. 996.
[79] SPYRO SPEROS: i. m. 302.
[80] ADDICOTT, J. F.: Contractors on the "battlefield": Providing adequate protection, anti-terrorism training, and personnel recovery from civilian contractors accompanying the military in combat and contigency operations. Houston Journal of International Law, 2006/Spring. 327-328.
[81] A kérdésről ld. még CARNEY, H.: Prosecuting the lawless: Human rights abuses and private military firms. George Washington Law Review, 2006/February.
[82] ADDICOTT: i. m. 334. lj. 2.
[83] Ld. pl. MINOW: i. m. 1019.
[84] Ld. pl. CARNEY: i. m. 328-329.
[85] Erről bővebben ld. még ADDICOTT: i. m., illetve a kérdésről ld. még: VERNON, R. R.: Battlefield contractors: Facing the tough issues. Public Contract Law Review, Vol. 33 (2004).
[86] MINOW: i. m. 1005-1006.
[87] Uo. 1011.
[88] Uo. 990., továbbá CARNEY: i. m. 330. o. 129. lj.
[89] MINOW: i. m. 992-993, 1011.
[90] SHANE-NIXON: i. m.
[91] Ld. pl. CARNEY: i. m. 326.
[92] Uo. 324-325.
[93] Ld. MINOW: i. m. 1019-1020.
[94] CARNEY: i. m. 327-328.
[95] MINOW: i. m. 1020. o. 202. lj.
[96] Uo. 1022.
[97] VERKUIL, P. R.: The publicization of airport security. Cardozo Law Review, 2006/March. 2245. o. 2. lj.
[98] Uo. 2246.
[99] A dolog érdekessége, hogy az állami szféra szerepvállalása iránt Amerikánál minden tekintetben fogékonyabb Európában és az Unióban leginkább a szeptemberi 11-e előtti amerikai állapotokhoz hasonló a helyzet: a legtöbb esetben a kormány és az Unió csak az ellenőrzés szabályait állapítja meg és általános felügyeletet gyakorol a terület felett. Az állampolgársági előírás Verkuil szerint valószínűleg az uniós joggal nem is lenne összeegyeztethető. VERKUIL: i. m. 2248-2249. Ld. még: HAYES, M.: Improving Security Through Reducing Employee Rights. 10 IUS Gentium, Vol. 10 (2004) 55., 60-61.
[100] VERKUIL: i. m. 2244. A Metazin 2006. szeptember 13-iki számában Józsa Bernát tudósít arról, hogy egyes vélemények (például Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora és a Világbank egykori, menesztett elnökhelyettese a Financial Timesban megjelentetett írása) szerint a 2006 nyarán a brit repülőtereken kialakult káosz is a rosszul kitalált és végrehajtott privatizálás következménye volt. Ld. http://metazin.hu/node
[101] Ld. Your Shoes On, for a Price. New York Times, Januray 17, 2007.
[102] SHANE-NIXON: i. m.
[103] Uo.
[104] A Katrina hurrikán pusztításakor például a Wal Mart az államnál hatékonyabban védett árut is, embert is. Ld. pl. RHEE, R. J.: Catastrophic risk and governance after hurricane Katrina: A postscript to terrorism risk in a post-9/11 economy. Arizona State Law Review, 2006/Summer. 604-605.
[105] SMITH, A.: An Inquiry in the nature and causes of wealth of nations [1776] (ed.: Cannan , E.). 1994. 15.
Lábjegyzetek:
[1] Pap András László, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30., E-mail: pap@jog.mta.hu
Visszaugrás
