"Az egyik ilyen vonatkozás az erdélyi magyar különállás története, illetve ehhez kapcsolódóan az a kérdés, hogy lehet-e a magyar állam nemzetpolitikáját »exogén« tényezőként felfogni a határon túli magyar kisebbségek jövőjét alakító körülmények között. A másik előkérdése az itt következő fejtegetésnek az erdélyi magyar kisebbség esélyeire vonatkozik arra nézvést, hogy a román állam keretei között kvázi önálló politikai közösségként tudja-e érvényesíteni az érdekeit."
A legutóbbi magyarországi rendszerváltás óta eltelt bő harminc esztendő során igen látványos változások következtek be az anyaország és a trianoni békediktátum által elszakított nemzetrészek kapcsolataiban, olyan pályára állítva ezeket a kapcsolatokat, amelyek nagy valószínűséggel a végső megoldás irányába viszik a határon túlra szorult magyar közösségek sorsát. A revízióhoz fűzött remények által uralt két világháború közötti, illetve a baloldali diktatúrák és a hidegháború körülményei által megszabott, döntő mértékben kényszerpályás időszakokat követően 1989-ben megnyílt a lehetősége a politikai megoldás keresésének: az érintett országokban demokratikusnak mondott rezsimek vették át a hatalmat; a gyorsan kibontakozó többpártrendszerek legitim szereplőkként ismerték el a határon túli magyar kisebbségek nevében fellépő, azok érdekképviseletére vállalkozó etnikai pártokat; az államközi kapcsolatokat az együttműködésre való fokozottabb hajlandóság jellemezte; a kisebbségi kérdés rendezetlenségének a potenciális következményei arra kényszerítették a nemzetközi politika befolyásos szereplőit, hogy kiemelt figyelmet szenteljenek a kérdésnek, és multilaterális megegyezések keretében rögzítsék az állami viselkedés célszerűnek gondolt standardjait. Ezek a korábbi viszonyokhoz képest rendkívül kedvező körülmények sokszereplős, sok helyszínen zajló események összjátékaként kibontakozó dinamikákat eredményeztek, amelyekben az egymással rivalizáló szándékok és érdekek gyakran fölülírták a kisebbségi közösségek legitim törekvéseit. Az erdélyi magyar kisebbség összefüggésében például - amely méreteiből és szállásszerkezetének sajátosságaiból következően, illetve történelmi hagyományaiból és intézményrendszerének a viszonylagos teljességéből kifolyólag kvázi politikai közösségként konszolidálhatta volna helyzetét a szállásterületén - annak az igénynek megfelelően, amelyet a nevében fellépő érdekvédelmi szervezet röviddel a fordulatot követően megjelenített, a rendezésre irányuló erőfeszítések különböző irányú vektorai mára olyan eredőt hoztak létre, amely az önmagát belülről megszervező közösségi egzisztencia feltételeinek a felszámolódását fogja eredményezni rövid- és középtávon, illetve a szállásterület kiürítését hosszú távon.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy érvekkel szolgáljak ennek az előrejelzésnek az alátámasztására, rávilágítva néhány fontosabb elemére annak a folyamatnak, amelynek során az erdélyi magyarság politikai elitje fokozatosan átengedte a sorsa fölött való rendelkezés jogát egy körülményeihez, viszonyaihoz képest exogén politikai akaratnak. Az érvek felsorakoztatása előtt szükségesnek látszik kitérni az elemzői nézőpont két olyan vonatkozására, amely problematikussá teheti az alábbi fejtegetések következtetéseinek az elfogadását vagy akár fontolóra vételét. Az egyik ilyen vonatkozás az erdélyi magyar különállás története, illetve ehhez kapcsolódóan az a kérdés, hogy lehet-e a magyar állam nemzetpolitikáját "exogén" tényezőként felfogni a határon túli magyar kisebbségek jövőjét alakító körülmények között. A másik előkérdése az itt következő fejtegetésnek az erdélyi magyar kisebbség esélyeire vonatkozik arra nézvést, hogy a román állam keretei között kvázi önálló politikai közösségként tudja-e érvényesíteni az érdekeit.
Erdély különállása a magyar nemzet és a magyar állam történelmében értelemszerűen nem a decentralizációs logika, hanem a nagyhatalmi kényszer következménye, és mint ilyen nem tekinthető a magyar nemzeti érdekkel összeegyeztethető fejleménynek. A különállásnak nyilvánvalóan voltak nagyon káros következmé-
- 48/49 -
nyei az államtörténet alakulására nézvést, a szétfejlődés ezzel szemben, amit a politikai különállás eredményezett, sok vonatkozásban értékteremtőnek bizonyult. Azon túl, amit a magyar nemzet kultúrtörténeti gazdagodása tekintetében tett lehetővé, fontos hozadéka ennek a szétfejlődésnek, hogy lehetőség nyílott arra, hogy az Erdélyre jellemző sajátos népesedési viszonyokhoz való alkalmazkodás adekvátabb modelljei is körvonalazódjanak. A magyar állam nevében eljáró politikai elitek kritikus pillanatokban újra és újra érzéketlenül viszonyultak ezekhez az alternatívákhoz, és a különállásnak átmenetileg véget vető visszatéréseket követően újra és újra olyan logikákat erőltettek rá az itt élőkre, amelyek mindent a centralizált állameszme érdekeinek rendeltek alá, és azt bizonyították mindahányszor, hogy Budapesten nem értik Erdélyt.[1] Noha a magyar állameszme nézőpontjából ezek a beavatkozások legitimek és elvben célszerűek voltak, utólag mindig kontreproduktívnak bizonyultak, igen súlyos károkat okozva az erdélyi magyar közösségnek, és közvetve magának a magyar állameszmének is. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján jogosnak látszik az a felvetés, hogy a sajátos erdélyi magyar érdek - történelmi távlatból ítélve, ami nem zárja ki, értelemszerűen, hogy alkalmanként ennek az ellenkezője is tapasztalható volt -nem ismerszik meg a maga valóságában a budapesti nézőpont számára, és valahányszor a Budapesten artikulált magyar nemzeti érdek érvényesítésére történik kísérlet a sajátos erdélyi viszonyok tekintetében, az elkerülhetetlenül "exogén" beavatkozásnak minősül az erdélyi magyar jövő kilátásainak, illetve az erdélyi magyar kollektív egzisztencia fenntarthatóvá tételének a szempontjából.
Ami az önhibáján kívül Romániába szakadt magyar nemzetrész azzal kapcsolatos esélyeit illeti, hogy kvázi önálló politikai közösséget hozzon létre és működtessen a szülőföldjén, ma már viszonylag egyértelmű a helyzet, ám az 1989-es fordulatot követően egy ideig olyan mozgástér bontakozott ki, amely fölvillantotta a megvalósulás lehetőségét a párhuzamos kisebbségi társadalom első ízben Sulyok István által megfogalmazott elgondolása számára.[2] A drasztikus fogyás[3] ellenére az erdélyi magyar kisebbség még ma is nemzetnyi a szónak abban az értelmében, hogy Európában tucatnyi olyan állam létezik, amelynek a népessége kisebb az erdélyi magyarság lélekszámánál, vagy ahhoz mérhető. A fordulatot követően látványos gyorsasággal került sor az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megszerveződésére, amely az első tíz év leforgása alatt megrendezett négy választás eredményei alapján rendkívülinek bízvást mondható legitimitással, és ebből fakadóan komoly politikai súllyal és mozgástérrel rendelkezett. Az erdélyi magyarság intézményes hagyományai az oktatás, a tudomány, a kultúra, a nyilvánosság és az egyesületi, illetve egyházi élet terén, amelyek jelentős mértékben leépültek a kommunizmus időszakában, viszonylag rövid idő leforgása alatt újraéledtek, és közel teljesnek mondható, pezsgő szellemi élet kibontakozását eredményezték. A kommunista rezsimek által elkobzott magán- és közösségi tulajdon számottevő részének a visszaszolgáltatását követően pedig az erdélyi magyar közösség számára már rendelkezésre állt a párhuzamos kisebbségi társadalom működtetéséhez anyagi forrás és infrastrukturális alap is, nem elhanyagolható mértékben. Magyarázatra szorul következésképpen, hogy min múlott, minek a számlájára írhatóan bukott el az erdélyi magyarság arra irányuló törekvése, hogy sorsa fölött önálló módon rendelkező közösségként konszolidálja helyzetét a szülőföldjén.
A kimerítő magyarázat az események kronologikus ismertetését és elemzését tenné szükségessé, ami messze meghaladná ennek a tanulmánynak a kereteit. Ehelyett a magyarázat három fontosabb vonulata köré csoportosítva próbálom azokat a körülményeket leltárszerűen számba venni, amelyek szerepet játszottak a helyzet alakításában. Ez a három vonulat a következő: a nemzetközi erőtér és a térség geopolitikai helyzetének az alakulása; a magyarországi politikai viszonyok harmincéves történetének egy lehetséges olvasata erdélyi magyar nézőpontból; a romániai magyar politikai elit teljesítményének kritikai értékelése.
A hidegháború végét követően a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyes szakértői konfliktusokat vizionáltak a szovjet érdekövezet alól váratlanul felszabadult térségben. Úgy okoskodtak, hogy a bipoláris világrendszer összeomlását követően a korábban a Szovjetunió ellenőrzése alá tartozó területek a regionális hegemón eltűntével biztonsági garanciák nélkül maradtak, és ennek következtében várható, hogy
- 49/50 -
azok a mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező ellentétek, amelyeket a nagyhatalmi ellenőrzés a felszín alatt tartott, előtörjenek. Többen gondolták például, hogy a nagy lélekszámú erdélyi magyar kisebbség helyzetének rendezetlensége elkerülhetetlenné teszi a magyar-román államközi konfliktust.[4]
Ez az előrejelzés nem bizonyult helytállónak, valóban sor került azonban konfliktusokra a térségben. A Nyugat-Balkán pusztító háborúira volt szükség ahhoz, hogy a sokáig vonakodó Egyesült Államok és szövetségesei úgy döntsenek végül, hogy a NATO kiterjeszti biztonsági garanciáit a közép-kelet-európai térségre. Alapvetően ez a fejlemény, a NATO keleti bővítése határolta be az erdélyi magyarkérdés rendezésének a mozgásterét. Az atlanti értékrend védszövetségének tagjává válni minden kétséget kizáróan fontos vívmánynak számított az akkori idők logikája szerint, és az erdélyi magyarság végső soron nyertese lett annak, hogy a NATO-hoz való csatlakozás politikai prioritás volt mind Magyarország, mind Románia számára. Az azonban, hogy sor került a NATO-ba való belépés feltételének számító román-magyar alapszerződés aláírására, levette a napirendről annak lehetőségét, hogy az erdélyi kérdés a nagyhatalmi politika szintjén egyáltalán szóba jöhessen.
Az erdélyi magyarság ennek a történetnek nagy vesztese abban az értelemben, hogy miközben azok a délkelet-európai nemzeti közösségek, amelyek erőszakhoz folyamodtak érdekeik érvényesítése érdekében, minden esetben területi alapú rendezés haszonélvezőivé váltak, az erdélyi magyarság viszonylatában az alapszerződés előkészítésének és aláírásának a folyamata tette egyértelművé, hogy az ilyen természetű megoldás nem jöhet szóba. Az alapszerződés előkészítése során a magyar állam nevében eljárók komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a szerződés szövegébe bekerüljön a magyar kisebbség számára biztosítandó autonómiával kapcsolatos vállalás a román fél részéről: ennek az álláspontnak a támogatására ritkának számító konszenzus jött létre magyar oldalon 1996 júliusának elején, szinte valamennyi mérvadó állami és politikai szereplő egyetértésével. Ez a törekvés azonban a román fél határozott ellenkezésével találta magát szemben, és a hosszúra nyúló vitát végül egy, az USA kormánya nevében nyilatkozó magas rangú tisztségviselő döntötte el azzal, hogy 1996. július 29-én egyértelművé tette: az USA számára a hidegháború utáni időszakban fontos alapelv, hogy Közép-Európában és a volt szovjet utódállamokban az etnikai alapú területi autonómia nem elfogadható megoldás.[5] Fontos megjegyezni, hogy erre a nyilatkozatra - amelyet követően a magyar és a román állam illetékesei sorra jelentették be, hogy elhárultak azok az akadályok, amelyek az alapszerződés aláírását korábban késleltették - alig fél évvel a Daytoni Egyezmény aláírása után került sor, amely amerikai kezdeményezésre a területi alapú megoldások bonyolult rendszerét hozta létre Bosznia-Hercegovinában.
Nem alakultak kedvezően azok a nemzetközi jogi folyamatok sem, amelyek a hidegháború végét követően multilaterális egyezmények keretében próbáltak megoldást keresni azokra a problémákra, amelyeket a népek önrendelkezését kimondó alapelv alkalmazásának a következetlenségei miatt jelentkeztek a térségben, és amelyek a bipoláris világrend összeomlásával komoly konfliktuspotenciállá váltak. Az Európai Közösség által 1991-ben felállított Badinter-bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, hogy a szerbeknek és a horvátoknak van-e joguk az önrendelkezéshez Bosznia-Hercegovina határain belül, olyan döntéseket hozott, amelyek végső soron etnikai tisztogatásokat tettek lehetővé, az így kialakult helyzetet pedig azután a Daytoni Egyezmény keretében legitimálták.[6] Többek között ennek a számlájára írható, hogy a kisebbségi kérdés kezelésében az állami viselkedés standardjait rögzítő multilaterális megállapodás, az Európa Tanács égisze alatt létrejött, 1995 februárjában aláírásra megnyitott, 1998-tól hatályos Keretszerződés a nemzeti kisebbségek jogairól szigorúan az egyéni jogokra korlátozódó szemlélet határain belül jelöli ki a kisebbségvédelemi intézkedések illetékességét.
A nemzetközi politikának ezek a fejleményei meglehetősen aggasztó és gyakran ellentmondásokkal terhelt üzeneteket közvetítettek a kisebbségi közösségek nevében fellépő és eljáró politikai elitek számára. Nyilvánvalóvá vált mindenekelőtt, hogy a nemzetközi jog ezúttal is kettős mércét alkalmaz abban az értelemben, hogy a területi megoldást is magukba foglaló kollektív jogokat azoknak a nemzeti közösségeknek biztosítja, amelyek erőszakot al-
- 50/51 -
kalmaznak a céljaik elérése érdekében,[7] míg azoknak a kisebbségeknek az esetében, amelyek kizárólag politikai eszközökkel törekszenek helyzetük rendezésére, az egyéni jogok területére korlátozódó megoldásokat tart csak elfogadhatónak. Ez az ellentmondás végső soron nyílt felhívás az erőszakra, amit egyes elemzők a nemzetközi jogi fejlemények perverz következményének tartanak a hidegháború végét követő időszakban.[8] A kisebbségi kérdés rendezésének széles körben elfogadottá vált, egyéni jogokra korlátozódó megközelítését illetően pedig hamar kiderült egyrészt, hogy a nagyobb lélekszámú, területileg koncentrált kisebbségek esetében nem éri el a célját, másfelől, hogy azok a jogosítványok, amelyek a legfontosabb garanciákat jelenthetnék a kisebbségek számára - mint például a Keretegyezmény 4. és 15. cikke, melyek a teljes és tényleges egyenlőség, illetve a politikai, gazdasági és a közéletben való részvétel biztosítását írják elő - csak a kollektív dimenzió figyelembevételével lehetnek hatékonyak.[9]
Mind a térségben lezajlott geopolitikai átrendeződésből, mind a nemzetközi jogrend alakulásából az következett a romániai magyar kisebbség politikai elitje számára, hogy a közösség helyzetének a rendezésére irányuló erőfeszítésnek nincs más útja, mint a román belpolitika kontextusában keresni a megoldásokat, megkísérelve a román politikai erőkkel való egyezkedés révén kicsikarni azokat az alkukat, amelyek egy mindkét fél számára elfogadható berendezkedés alapjait képezhetik. Az ilyen irányú erőfeszítések kibontakozását azonban rövidesen egy újabb nemzetközi jellegű fejlemény írta felül: az Európai Unió keleti bővítésének a kontextusában, a folyamat kezdeti - utóbb sok tekintetben naivitásnak bizonyuló optimizmus uralta - szakaszában fölmerült átmenetileg egy új, posztvesztfáliainak nevezett Európa víziója, amelyben a szuverenitás bodini elgondolásához képest egy, a hagyományos politikai határok jelentőségét relativizáló államközi kapcsolatrendszer jönne létre. Ez a körvonalazódó elképzelés többek között annak az ígéretét is hordozta Magyarország és a határon túlra szakadt magyar nemzetrészek összefüggésében, hogy az EU-n belül lehetőség nyílik Trianon áldatlan következményeinek a kezelésére, az államhatárok megváltoztatása nélkül. Nem meglepő, hogy Magyarország ennek az elképzelésnek lelkes támogatójaként lépett fel, és sok tekintetben élenjárt a posztvesztfáliai politikai innováció terén, előbb a kedvezménytörvény és a magyarigazolvány, majd a könnyített, letelepedéshez nem kötött állampolgárság, valamint a szerteágazó támogatáspolitikák eszközeinek bevetésével.
A magyar állam "transzszuverén nemzetépítési"[10] gyakorlata értelemszerűen nem könnyítette meg a romániai partnereivel egyezkedni próbáló erdélyi magyar politikai elit dolgát. A negatív következmények akkor váltak igazán súlyosakká, amikor Magyarország a 2015-ös menekültválságot követően újabb nemzetpolitikai fordulatot hajtott végre: miközben teljes gőzzel és egyre nagyobb fordulatszámmal működik a transzszuverén nemzetépítés gépezete, belpolitikai összefüggésben egy markánsan szuverenista diskurzus vette át a posztvesztfáliai orientáció helyét. Egy erősen centralizált nemzetállami ideológia uralja a hivatalos nyilvánosságot, amely szerint Magyarország kizárólag a magyaroké, és a magyaroknak jogában áll eldönteni, hogy kivel kívánnak együtt élni, és kivel nem. Noha első látásra nehéz megérteni, hogy ez a két egymásnak gyökeresen ellentmondó logika miként férhet meg egymás mellett egyazon politikai kurzus keretében, rövidesen látni fogjuk, hogy az ellentmondás nem megmagyarázhatatlan.
A rendszerváltást előkészítő kerekasztal-tárgyalások keretében létrejött konszenzus a határon túli magyarok kérdésének kezelését illetően, az alkotmányba ennek megfelelően bekerült felelősség-klauzula, majd Antall József látványos fordulatot ígérő szerepfelfogása - "lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok" - igen látványos kezdetnek bizonyult, nem nehéz belátni ugyanakkor, hogy várható volt, hogy ezeknek az ígéreteknek a beváltása, a kivitelezés lehetséges alternatívái számos vitára adnak majd okot a későbbiekben, és régi, nyílt vagy rejtett törésvonalakat mélyítenek el a magyar politikai szereplők világában. A kezdeti konszenzus felbomlására valóban viszonylag hamar sor került: a kibontakozó viták három fontosabb kérdés - az alapszerződések, a kedvezménytörvény és a könnyített honosítás - vonatkozásában voltak a leghevesebbek, és többnyire a bal-jobb törés-
- 51/52 -
vonalnak megfelelően egyfelől kisebbségpolitikai prioritásokban, másfelől nemzetben gondolkodó felekre osztotta a magyar politikumot. A két nagy táboron belül verseny bontakozott ki azt illetően, hogy ki, melyik politikai szereplő képviseli hitelesebben és eredményesebben a szóban forgó nemzetpolitikai irányvonalat, illetve kinek sikerül integrálnia a képviselt eszmei orientáció alapján a magyar társadalom döntő többségét. Mindkét táboron belül létezett ugyanakkor egy-egy olyan orientáció, amely kísérletet tett arra, hogy árnyalja a törekvések főáramának a túlzásait, és alternatívát kínáljon azokkal szemben.[11]
A nemzeti gondolat képviselői a nemzetegyesítés lehetséges módozataival kapcsolatosan alakítottak ki különböző álláspontokat, amelyek többsége - a szélsőségesebb elképzelésektől most eltekintve - a határok megváltoztatása nélkül kereste a módozatait annak, hogy intézményes, közpolitikai megoldásokat rendeljen hozzá az egységes magyar nemzet koncepciójához. A Határon Túli Magyarok Hivatala és a korai támogatáspolitikai gyakorlat a jobboldali kormányok idején, majd a kedvezménytörvény, a Magyar Állandó Értekezlet és a könnyített honosítás mind ezt a célt szolgálták, hogy a határon túli közösségeknek a magyar állammal létesített és fenntartott, egyre intenzívebb kapcsolatai számára biztosítsanak különböző intézményes megoldásokat. Ezen a táboron belül a szereplők között kibontakozó versenyt a Fidesz nyerte meg fölényesen, bebiztosítva a maga számára a nemzeti érdek leghitelesebb és legeredményesebb képviselőjének a pozícióját.
A határokon átnyúló egységes nemzet koncepciójának hívei számára a nemzet egységes abból a szempontból is, hogy egyetlen centrummal rendelkezik - ez magától értetődően Budapest, az a hely, ahol a nemzeti érdek a legautentikusabb formájában artikulálódik. A nemzeti oldalon belül létezett ezzel szemben rövid ideig egy marginális elgondolás, amelynek a hívei (például Németh Zsolt és Szarka László) szerint az egységes nemzet koncepcióját célszerűbb volna a "szerződéses nemzet" fogalmával helyettesíteni, abból kiindulva, hogy az elszakadt nemzetrészek szétfejlődése olyan realitásokat hozott létre az utódállamok területén, amelyeket hiba volna nem alapul venni: az önmagukat belülről megszervező, többé-kevésbé teljes, önálló intézményrendszerrel rendelkező kisebbségi közösségeket kollektív alanyokként volna célszerű a magyar államhoz kapcsolni egy olyan szerződéses megállapodás keretében, amely lehetővé tenné számukra, hogy megőrizhetnék viszonylagos önállóságukat. Ez a föderatív nemzetfelfogás összebékíthetetlen ellentmondásban volt azonban az egyre markánsabban körvonalazódó nemzetállami megnyilatkozásokkal, és ennek megfelelően lekerült a napirendről.
A kisebbségpolitikai prioritásokra összpontosító másik tábor megkerülhetetlen adottságként fogadta el a történelmi szétfejlődés eredményeit, és annak kereste a módját, hogy a nemzetközi jog, a kisebbségvédelem, a jószomszédsági kapcsolatok, az önszervező párhuzamos társadalom építéséhez nyújtott támogatások eszközeivel próbáljon megfelelő tartalmat kölcsönözni az alkotmányban szereplő felelősségklauzulának. Ezt az orientációt az etnicizáló megközelítés és a nemzetiesítő beszédmód elutasítása, illetve modernizációs szemléletmód jellemezte alapvetően, de az antinacionalista megnyilvánulások sem voltak idegenek az irányzat egyik-másik képviselőjétől, például abban a formában, hogy a határon túli magyarokat állampolgárságuk alapján a szomszédos nemzethez tartozónak tekintették. Ezen a szemléleti táboron belül is történt kísérlet arra, hogy az orientáció egyoldalúságait kompenzálni próbálják, és egy kiegyensúlyozottabb nemzetszemlélet érvényesülését tegyék lehetővé az irányzaton belül, ám ezek a (főként Tabajdi Csaba és Törzsök Erika nevéhez köthető) próbálkozások nem bizonyultak elég sikereseknek ahhoz, hogy az orientáció főirányára komolyabb befolyást gyakoroljanak.
A két nemzetpolitikai orientáció a rendszerváltást követően húsz évig rivalizált egymással, majd 2010-ben a küzdelem a nemzeti oldal javára dőlt el. Noha a vita végig arról szólt, hogy melyik fél képviseli hitelesebben a nemzeti érdeket, és melyik irányzat nyújtja a legeredményesebb támogatást a határon túli magyar nemzetrészeknek, a rivalizálás igazi tétje nem a határon túliak boldogulása és magyarként való megmaradása, hanem a magyar állam és annak erőforrásai fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzése, illetve megtartása volt. Erre lehet következtetni egyrészt abból, hogy a nemzetpolitikai rivalizálásnak fontos szerepe volt a pártlegitimáció, a pártpolitikai versengés és a választói mozgósítás tekintetében, másrészt abból, hogy egy olyan súlyos konzekvenciákkal járó döntés meghozatalát, mint az állampolgársági törvény megváltoztatása a könnyített honosítás lehetővé tétele érdekében, nem szakpolitikai vagy nemzetstratégiai megfontolások, hanem egy hatalomtechnikai kényszerhelyzet tette indokolttá: az a Fidesz, amely 2000-ben a magyarigazolvány intézményét és a kedvezménytörvényt
- 52/53 -
a kettős állampolgárság alternatívájaként találta ki - mely utóbbi akkor még életszerűen összekapcsolható volt az átvándorlás következményével -, 2010-ben, a visszanyert hatalom friss birtokosaként azért döntött nagyon gyorsan a könnyített honosítás lehetőségének törvénybe foglalásáról, hogy elejét vegye annak, hogy a Jobbik kezdeményezze ugyanezt, ami a kérdéssel kapcsolatban hiszterizált közhangulatban a Fidesz pozíciójának a megingását eredményezhette volna a nemzeti oldalon.
A nemzetpolitikai kérdéseknek a pártpolitikai versengésben való felhasználásából és a pártérdekeknek való alárendelődéséből két súlyos következmény adódott a határon túli magyar közösségek helyzetére nézvést: egyrészt héttérbe szorult minden olyan kezdeményezés, amely a magyar állam és a határon túli magyar közösségek viszonyának, kapcsolatainak a rendezését stratégiai megfontolásoktól vagy közpolitikai elemzések következtetéseitől próbálta függővé tenni, illetve azokból levezetni a legcélravezetőbbnek tűnő megoldásokat, másrészt a politikai haszonszerzés logikája arra indította több ízben is a kérdéskör fő tematizálóját, a Fideszt, hogy egyoldalúan, az erdélyi magyar kisebbség feje fölött vonja le azt a következtetést, hogy a román többség képviselőivel folytatott érdekérvényesítési harc elbukott, a román állam és a magyar kisebbség közötti viszony elfogadható rendezésére nincs esély, következésképpen a Fidesznek kell megoldást kínálnia a kialakult helyzetben.
A nemzetpolitikai orientációk között kibontakozott versenynek az elszakadt nemzetrészek vonatkozásában az lett az egyik logikus követkeménye, hogy a két rivális elképzelés a határon túli magyar kisebbségek körében is támogatókat próbált toborozni. Ebben a tekintetben a támogatáspolitikák bizonyultak a legeredményesebb eszközöknek: a személyes szimpátiákat és értékrendeket viszonylag hamar felülírta a klientúrák fokozatosan kibontakozó rendszere, amelynek keretei között a különféle támogatások révén lojalitást lehetett "vásárolni".
Innen nézve nem meglepő, hogy támogatáspolitikák irányultságát és eszközeit, kevés kivétellel, nem szakpolitikai és nemzetstratégiai megfontolások, hanem rövid távú pártérdekek döntötték el. Ebben a tekintetben nem volt lényeges különbség a jobb- és baloldali kormányok között. A 2005-ben létrehozott Szülőföld Alap például, noha a deklarált szándék szerint egyértelműen a szülőföldön való boldogulást volt hivatott elősegíteni, és érzékelhető jelei voltak annak, hogy a korábbi támogatáspolitikai gyakorlat szimbolikus jellegének az ellensúlyozására törekszik, elzárkózott az arra irányuló javaslatok elől, hogy prioritásaiban egy, a szülőföldön való boldogulás feltételeire vonatkozó realisztikusabb felfogás tükröződjék.
Akárcsak a belpolitikai rivalizálást, az erdélyi magyarok szimpátiájának és támogatásának a megnyerése érdekében folytatott küzdelmet is a Fidesz nyerte meg - ez a győzelem 2012-vel kezdődően vált fokozatosan egyértelművé. Noha az erdélyi magyar kollektív egzisztencia fenntarthatóságának az érdekét a kisebbségpolitikai megközelítés - amely, mint láttuk, a nemzetközi kisebbségvédelemre, a jószomszédsági kapcsolatokra és az utódállamok kormányaival kialakított együttműködésre, az önszervező párhuzamos társadalomépítéshez nyújtott támogatásokra helyezte a hangsúlyt - eredményesebben szolgálhatta volna, és nagyobb eséllyel tarthatta volna napirenden, elvben legalábbis, a kvázi önálló politikai közösség elgondolását, a nemzetegyesítési narratíva fokozatosan kiszorította ezt a megközelítést az erdélyi magyar közgondolkodás főáramából.
- 53/54 -
Ehhez a fejleményhez több sajátos körülmény is hozzájárult. Egyértelmű mindenekelőtt, hogy a párhuzamos kisebbségi társadalomépítés is egyféle nemzetépítési törekvés volt, amelynek a nyelvezete, értékrendje a Fidesz által felépített narratívával volt közelebbi rokonságban, ennélfogva az erdélyi magyarok eleve fogékonyabbak voltak a Fidesz üzeneteire, azokat is beleértve, akik egyébként a kisebbségpolitikai modell szerint képzelték el a romániai magyarok érdekképviseletét. A támogatáspolitika eszközeit a Fidesz 1998 és 2002, majd 2010 és 2012 között meglehetősen leplezetlenül arra használta, hogy kiépítse saját erdélyi klientúráját: azokat a politikai csoportosulásokat próbálta helyzetbe hozni, amelyek nyíltan szembementek a kisebbségpolitikai megközelítés legbefolyásosabb erdélyi képviselőjével, az RMDSZ-szel, és a párhuzamos társadalom létrehozásának alternatív útjait keresték. Noha ez a törekvés önmagában nem járt eredménnyel, a támogatáspolitikai gyakorlat és a magyar belpolitikai erőviszonyok alakulása 2012-re olyan dinamikákat eredményezett, amelyeknek következtében a kisebbségpolitikai front összeomlott, és maga az RMDSZ vált a Fidesz legfontosabb erdélyi szövetségesévé.
Az út, amely az RMDSZ történetében idáig elvezett, meglehetősen tekervényes. A romániai fordulatot követően számolniuk kellett a rendszeralapító alku létrehozóinak a gyorsan megszerveződött magyar érdekképviselettel, aminek az lett az eredménye, hogy létrejött - a szovjet politikai kultúra örökségének megfelelően[12] - egy etnikai munkamegosztás: az RMDSZ az új berendezkedés elfogadott tényezőjévé vált, és ennek alapján a román politikai élet szereplői felmentve érezték magukat a magyar kisebbséggel szembeni minden további felelősség alól. Ezt a megállapodást az új román alkotmány politikai képviselettel és választási rendszerrel kapcsolatos előírásai szentesítették 1990-ben, és mai napig érvényben van - többek között ennek a számlájára írható, hogy az elmúlt harminc esztendő során nem létezett olyan román párt, amelynek a programjában a legcsekélyebb jele mutatkozott volna bármilyen elképzelésnek az erdélyi magyarság helyzetét, kilátásait illetően.
Ezután hat szűk esztendő következett: a magyar érdekképviselet a román politikai élet perifériájára szorult, és többnyire a nemzetközi beavatkozástól várta a megoldást. Erre 1996 végén valóban sor került, abban a formában, hogy az Egyesült Államok közvetítőként lépett fel a román állam nevében eljárók és az erdélyi magyar kisebbség képviseletét ellátó szervezet vezetői között, vélhetőleg kompenzációként azért a veszteségért, amelyet az amerikai kormány beavatkozása okozott az erdélyi magyarságnak a magyar-román alapszerződés előkészítése idején. A közvetítés eredményeként az RMDSZ meghívást kapott Románia első demokratikusnak mondott kormánykoalíciójába, amelyet nem a posztkommunista politikai erők alkottak.
Az első kormánykoalíciós tapasztalat keserű konklúziókkal szembesítette az erdélyi magyarság politikai elitjét: világossá vált, hogy a párhuzamos kisebbségi társadalom közjogi elismertetése az autonómia valamilyen formája révén olyan cél, amely összeegyeztethetetlen a fennálló román politikai rendszerrel. A párhuzamos kisebbségi társadalom intézményrendszerének a kiépítése és működtetése ugyanakkor nem ütközik komolyabb akadályokba, és eseti alkuk keretében a román állam erőforrásaihoz való hozzáférésről is szó lehet, ha az RMDSZ vállalja ennek fejében a hatalmon lévők elképzeléseinek a támogatását. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 2014 végéig tartott az az időszak, amely alatt az RMDSZ rendkívülinek számító koalíciós potenciállal rendelkezett: összesen hat kormánykoalícióban voltak miniszterei; az ország kormányzásából való részvállalás és egyes magyar miniszterek szakmai teljesítménye bizalmi tőkeként befolyásolta a többség-kisebbség közötti viszonyt; hallgatólagosan és megkötésekkel működött az arányosság elve, ami olyan pozíciókba juttatott magyar képviselőket, amelyekhez a hozzáférés elgondolhatatlan volt korábban; és - ami talán a legfontosabb - a román állam erőforrásait fel lehetett használni a párhuzamos kisebbségi intézményrendszer forrásigényeinek a fedezésére.
Ebből a meglehetősen huzamos politikai gyakorlatból igen fontos implicit következtetések adódtak. Nyilvánvalóvá vált mindenekelőtt, hogy arra a kérdésre, hogy kié az állam, nem csak kirekesztő, hanem a magyar kisebbségre nézvést előnyös válaszok is elképzelhetők a román politikai gyakorlatban, és - ezzel szoros összefüggésben - az etnikai arányosság elve nem ássa alá a román állam intézményeinek a tekintélyét vagy hatékonyságát. Kiderült ugyanak-
- 54/55 -
kor, hogy a román politikai kultúrába kódolt autonómiaellenesség nem zárja ki a hatalommegosztás bizonyos változatait. Ezeket a fontos tanulságokat az RMDSZ nem tudta kamatoztatni az elvek szintjén, és ahelyett, hogy a körülményekhez igazított konszociatív berendezkedés elvi alapokra való helyezését, illetve kodifikációját próbálta volna elérni, beérte egy olyan politikai gyakorlattal, amelyet egyes szerzők a kontroll-kooptáció, illetve az aszimmetrikus akkomodáció fogalmaival írtak le[13].
Az RMDSZ céltévesztéséhez számos körülmény hozzájárult. A legtöbb áldatlan következménye minden bizonnyal annak volt, hogy a szervezet vezetősége az 1996-2000 közötti kormányzásban való részvétel konzekvenciáit csak a maga számára vonta le: ahelyett, hogy a begyűjtött tapasztalatok alapján kiigazította volna a programját, az autonómia helyett egy realisztikusabb és elszámoltathatóbb jövőképet kínálva az erdélyi magyarságnak, az erdélyi magyar közgondolkodásban fenntartotta az autonómiához fűződő diffúz várakozásokat, az abban rejlő mozgósítási potenciált újra és újra kiaknázta a választások alkalmával, saját prioritásait pedig hozzáigazította a realitásokhoz, a román féllel folytatott egyeztetések során következetesen kerülve az autonómia kérdését. Az RMDSZ-politikának ez a kétarcúsága azt eredményezte, hogy miközben a kormányzásban való részvételnek köszönhetően az erdélyi magyarság helyzete látványosan javult, közhangulatán az autonómia-igény megvalósulatlanságával kapcsolatos kudarcérzet hatalmasodott el; az ebben a helyzetben rejlő lehetőségeket a RMDSZ Fidesz által támogatott ellenzéke nem késlekedett kiaknázni. A szövetség csúcsvezetésének másik fontos mulasztása az volt, hogy teljességgel elhanyagolta a román közvélemény tájékoztatását, aminek az lett az eredménye, hogy számos, a kormányzásban való részvételnek köszönhető jogosítványnak a gyakorlatban nem lehet érvényt szerezni, mert a többségi közvélemény nincs meggyőződve azok indokoltságáról, és az alkalmazás helyzeteiben az illetékesek széles körben alkalmazzák az elszabotálás leleményes technikáit.
Ezeknek a mulasztásoknak a következményei, illetve néhány további körülmény oda vezettek, hogy 2012-ben az RMDSZ választási eredményei igen jelentős visszaesést tükröztek a választói támogatás tekintetében. A helyzet orvoslására a szervezet vezetősége nem tudott okosabbat kitalálni, mint elfogadni a székelyföldi RMDSZ-vezetőknek azt a helyzetértékelését, miszerint a szövetségre leadott szavazatok egy jelentős része a Székelyfölről származik, és ezek további csökkenésétől kell tartani, ha az RMDSZ nem tesz egyértelmű lépéseket az autonómia ügyét illetően. Ennek lett az eredménye a 2014 őszén nyilvánosságra hozott, Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos RMDSZ-tervezet - ami a szövetségnek a román politikai színtéren való fokozatos elszigetelődési folyamatában az egyik meghatározó mozzanat -, annak ellenére, hogy ennek a tervezetnek a kezelésében is érvényesült a politikai kétarcúság: miközben az eseménynek fontos üzenetértéke volt az RMDSZ-választók fele, a tervezet parlamenti beterjesztésére mind a mai napig nem került sor.
Az RMDSZ koalíciós potenciáljának az elszivárgása már korábban elkezdődött. A román politikai partnerek számára nehezen feldolgozható tapasztalat volt 2012-ben az Ungureanu-kormány megbuktatása egy olyan bizalmatlansági indítvány révén, amellyel az ellenzék azt kívánta megakadályozni, hogy a kormány, amelynek az RMDSZ is tagja volt, érvényt szerezzen az oktatási törvény hatályos előírásainak a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügyében. Az RMDSZ pozícióinak a gyengüléséhez járultak hozzá ugyanakkor azok a jelek is, amelyek a Fidesz és az RMDSZ közötti kapcsolatok egyre intenzívebbé válásáról mutatták.
A Fidesz határozott térnyerése - a magyarországi belpolitikában és az erdélyi közgondolkodásban egyaránt - vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy Erdélyben nem lehet a magyar kisebbség érdekképviseletét a Fidesz ellenében művelni. Ennek megfelelően Markó Béla, az RMDSZ addigi elnöke, aki a kisebbségpolitikai modell meggyőződéses képviselője volt, és akinek a nevéhez - az említett mulasztásoktól függetlenül - igen fontos vívmányok és megvalósítások köthetők, 2011-ben átengedte a szövetség vezetését Kelemen Hunornak, akitől remélni lehetett, hogy képes lesz új alapokra helyezni a Fidesz és az RMDSZ viszonyát. Ezt a feladatot Kelemen Hunornak olyan látványosan sikerült teljesítenie, hogy az RMDSZ ma már egyre kevésbé jeleníti meg a romániai magyar kisebbség érdekeit a román állammal szemben, és egyre inkább képviseli a Fidesz érdekeit az erdélyi magyar közösségben. Ez a legegyértelműbben abban ismerszik meg, hogy 2017 júliusától az RMDSZ egy felügyelete alatt működő, a szövetség területi szervezeteibe beágyazott alapítvány segítségével verbuválja a magyar állampolgárokat Erdély-szerte, ami
- 55/56 -
nehezen összeegyeztethető viszonyban van a szövetség alapító szándékával és eredeti vállalásaival.
Az erdélyi magyar kisebbség jogharcának a kudarcai és a Fidesz erdélyi befolyásának a látványos növekedése között kétségtelen az összefüggés. Az első Fidesz-kormány idején a Sapientia Egyetem létrehozatalával kapcsolatos döntés röviddel azt követően született meg, hogy az RMDSZ, az első kormánykoalíciós részvétel végéhez közeledve, elismerte a Bolyai Egyetem visszaállítását célzó erőfeszítések kudarcát. A nemzetpolitika 2012, illetve még inkább 2014 utáni alakulása egyértelműen az RMDSZ marginalizációjára adott válaszként fogható fel, a támogatások látványosan felívelő volumene pedig azt az űrt volt hivatott betölteni, amit a román állami forrásokhoz való hozzáférés megszűnte hozott létre. Narratív szinten az egyre határozottabb beavatkozást azt tette indokolttá, hogy az erdélyi kisebbségi elit nem volt képes felismerni és hatékonyan képviselni a közösség érdekeit, a kisebbségpolitikai modell visszavonhatatlanul megbukott, az erdélyi magyarság és a román állam közötti viszony megnyugtató rendezésére nincs esély, következésképpen nem marad más alternatíva, mint a nemzetegyesítés.
Sok minden közrejátszott abban, hogy ezekkel a sarkos megállapításokkal nehéz ma vitába szállni Erdélyben. Azzal párhuzamosan, ahogy a támogatáspolitikák eredményei kezdtek beérni, és az erdélyi magyar közgondolkodás egyre visszafordíthatatlanabbul került a magyarországi médiavilágok befolyása alá, az erdélyi magyar politikai elit gyorsan veszítette el önálló akaratérvényesítő képességét, és egyre kevésbé volt eredményes az arra irányuló igyekezete, hogy megszólítsa saját választóit: a 2019-es európai parlamenti választáshoz kapcsolódó, valamint az elnökválasztási kampányok finisében két ízben is Orbán Viktor személyes beavatkozására volt szükség az erdélyi magyarok kellő mértékű részvételének biztosításához. Az erdélyi magyar politikai elitnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe való betagozódása pedig egyszerűen levette a napirendről azt a kérdést, hogy az RMDSZ képes lehet-e egyáltalán önálló, a magyar nemzetpolitika céljaitól független érdekartikulációs teljesítményre.
Annak az eljátszott esélye, hogy a párhuzamos kisebbségi társadalom vitathatatlanul adott premisszáihoz egy olyan politikai projekt rendelődjék hozzá Erdélyben, amely a romániai magyar kisebbség számára a román állam kereteibe harmonikusan illeszkedő, kollektív egzisztenciát tett volna lehetővé, egyértelműen az erdélyi magyar politikai elit alkalmatlanságán, felkészületlenségén múlott. Azt a lehetőséget viszont, hogy ez az elit tanuljon az elkövetett hibákból, és az akkomodáció alternatív útjait keresse, a Fidesz vette ki az erdélyi magyar kisebbség képviselőinek a kezéből.
Az erdélyi magyarság nevében, a közösség feje fölött meghozott egyoldalú következtetés, miszerint nincs már esély arra, hogy a román állam és a területén élő magyar kisebbség viszonya megnyugtató módon rendeződjék, következésképpen értelme sincs a román állam illetékeseivel való további egyezkedésnek, egyfelől fölveti a történelmi felelősség kérdését, másrészt ellentmondásban van a nemzetpolitika fennen hangoztatott alaptételével, a szülőföldön való boldogulás elősegítésével. A párhuzamos kisebbségi társadalom teljes intézményrendszerének a forrásigénye messze meghaladja a magyar állam teljesítőképességét, az az implicit üzenet pedig, hogy az erdélyi magyaroknak nem a román, hanem a magyar államtól célszerű remélniük problémáik megoldását, teljességgel elhibázott, hiszen a szülőföldön való boldogulás nehezen képzelhető el a román állam egyetértése nélkül, az ország jogi, gazdasági, politikai adottságaitól függetlenül.
Ellentmondás van ugyanakkor a Fidesz által gyakorolt nemzetpolitika két legfontosabb eszköze, a kettős állampolgárság és a támogatáspolitikai gyakorlat között. Miközben a könnyített honosítás intézménye nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a magyar állammal megteremtett jogviszony létrehozza a Magyarországra való áttelepedés bármikor aktualizálható lehetőségét (amikor a szükség vagy más körülmények úgy hozzák), a támogatáspolitikák keretében az ingatlanbefektetésre és intézményalapításra fektetett hangsúly - első látásra legalábbis - ezzel gyökeresen ellentétes szándékokat tükröz.
És ellentmondás van végül aközött, amit a Fidesz-kormányok külpolitikai diskurzusának néhány fontos toposza állít egy ideje Magyarországról, másfelől amit ebben a kérdésben a határon túli magyarok érdeke megkívánna. Nehezen érthető, hogy egy olyan állam esetében, amelyet nemzettársakból álló, több százezres vagy milliós kisebbségi közösségeket ma-
- 56/57 -
gukba foglaló országok vesznek körül, milyen megfontolás húzódhat meg a hangsúlyosan szuverenista diskurzus mögött, illetve milyen célt szolgálnak az állam legmagasabb képviselői által visszatérően hangoztatott szólamok, miszerint "Magyarország a magyaroké", "a magyaroknak jogukban áll eldönteni, hogy kivel kívánnak együtt élni, és kivel nem", "Magyarországon a kisebbség nem írhatja elő a többségnek, hogy mit kell tennie", vagy - más összefüggésben -, hogy "a párhuzamos társadalmak a bűnözés melegágyai".
Mindezek az ellentmondások látszólagosak, ha abból indulunk ki, hogy Magyarország jelenlegi kormánya munkaerőpiaci és demográfiai utánpótlásként kezeli a határon túli magyar közösségeket. Ha valóban ez a cél, akkor nem nehéz megérteni, hogy miért sietnek a magyar állam nevében eljárók levonni azt a következtetést, hogy az utódállamok nem képesek olyan feltételeket teremteni, amelyek biztosítani tudnák a magyar kisebbségek megmaradását, vagy hogy miért ölik a pénzt olyan támogatáspolitikai gyakorlatokba, amelyek tovább mélyítik a szakadékot a többségek és a magyar kisebbségek között, illetve, hogy miért nem ismerik fel a radikális nemzetállami nyilatkozatok kontraproduktív jellegét a szónak abban az értelmében, hogy azok felhasználhatók az utódállamok hatóságai által a területeiken élő magyar kisebbségek ellen. Ennek alapján nem az említett ellentmondások szorulnak magyarázatra, hanem az, hogy miért van szükség a szülőföldön való boldogulás szólamára.
Erre pedig egyszerű a válasz: a szülőföldön való boldogulás szólamának az alternatívája a kiürítés nyílt felvállalása volna, amit sem a korszellem, sem a kivitelezés rendelkezésre álló eszközei nem tesznek lehetővé. Célszerűbb következésképpen duplafenekű üzenetekre és féligazságokra alapozott nemzetpolitikát művelni, aminek a kimenetele rövidtávon kétesélyes, hosszabb távon pedig nagyon valószínűnek tűnik, hogy valóban a magyar nemzet újraegyesítését fogja eredményezni - Magyarország jelenlegi határai között.
Nem lehet teljességgel kizárni mindazonáltal, hogy Erdélyben lesznek olyan magyarok, akik meg fogják találni a módját annak, hogy ellenálljanak két egyidejű, egymás kezére játszó és egymást felerősítő, szívó és taszító hatásnak: egyfelől a magyar nemzetpolitikának, másfelől a román állam elutasító viszonyulásának.
Sajátos paradoxon, hogy erre irányuló igyekezetük sikerének az az egyik feltétele, hogy eredményesen térjenek ki a Fidesz által képviselt magyar nemzetpolitika szirénhangjai elől, és megszervezzék azzal szemben az ellenállás szellemi frontjait. ■
JEGYZETEK
[1] Pál Judit: Unió vagy "unifikáltatás"? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867-1872), Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2010; uő: Erdély autonómiájának felszámolása és az erdélyi elitek, Századvég, 2013/1, 5-17; Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940-1944, Budapest, Jaffa Kiadó, 2011.
[2] Sulyok István: A kisebbségi kérdés szociológiai oldala, Erdélyi Múzeum, 1931/4-6, 170-181.
[3] 1977: 1 713 928 (7,9%); 1992: 1 624 959 (7,1%); 2002: 1 431 807 (6,6%); 2011: 1 227 623 (6,5%). Forrás: http://statisztikak.erdelystat.ro/adatlapok/romania/3293.
[4] John Mearshimer: Why We Will Soon Miss the Cold War, The Atlantic Monthly, 1990/2, 35-42; F. Stephen Larrabee: Long Memory and Short Fuses. Change and Instability in the Balkans, International Security, 1990-1991/3, 58-91; Alpo M. Rusi: After the Cold War. Europe's New Political Architecture, London, MacMillan, 1991.
[5] Szabó Tamás: Magyar-román államközi viszony és az RMDSZ kapcsolatrendszere a rendszerváltástól a könnyített honosítási eljárás bevezetéséig. Doktori értekezés, Budapest, Corvinus Egyetem, 2020, 150-151, http://phd.lib.uni-corvinus.hu/1070/.
[6] Joseph Marko: Ethnopolitics. The Challenge for Human Rights and Minority Rights Protection, in Philosophical Dimensions of Human Rights, ed. Claudio Corradetti, Dordrecht, Springer, 2012, 265.
[7] A példák sorát bővítette 2001-ben az Ohridi Egyezmény a macedóniai albánokra vonatkozóan, valamint a 2007-ben beterjesztett Ahtisaari-javaslat Koszovó státusát illetően.
[8] Will Kymlicka: The internationalization of minority rights, lnternational Journal of Constitutional Law, 2008/1, 1-32.
[9] Joseph Marko: Effective Participation of National Minorities in Public Affairs in Light of National Case Law, International Journal on Minority and Groups Rights, 2009/4, 621-642; uő: The Council of Europe Framework Convention on the Protection of National Minorities and the Advisory Committee's Thematic Commentary on Effective Participation, in Political Participation of Minorities. A Commentary on International Standards and Practice, ed. Marc Weller, Oxford, Oxford University Press, 2010, 222.
[10] Zsuzsa Csergő - James M. Goldgeiger: Nationalist Strategies and European Integration, Perspectives on Politics, 2004/1, 21-37.
[11] Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarok kapcsolattörténete, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2004; Bárdi Nándor - Misovicz Tibor: A kisebbségi magyar közösségek támogatásának politikája, in Határon túli magyarok a 21.
- 57/58 -
században, szerk. Bitskey Botond, Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal, 2010, 199; Bárdi Nándor: Álságos állítások a magyar etnopolitikában. A külhoni magyarok és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikája, in Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon, szerk. Jakab András - Urbán László, Budapest, Osiris Kiadó, 2017, 130.
[12] Institutional Legacies of Communism: Change and Continuities in Minority Protection, eds. Karl Cordell - Timofey Agarin - Alexander Osipov, London, Routledge, 2013.
[13] Pl. Narcisa Mediánu: Analysing political exchanges between minority and majority leaders in Romania, Global Review of Ethnopolitics, 2002/4, 28-41; Kiss Tamás: Marginalizáció, etnikai párhuzamosság és aszimmetrikus akkomodáció. Az erdélyi magyar közösséget érintő társadalmi és politikai folyamatok, Magyar Kisebbség, 2015/1-2, 30-64.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, Babeş-Bolyai Tudományegyetem.
Visszaugrás
