A Büntető Törvénykönyv alkalmazása során az időbeli hatály kérdése egy viszonylag gyakran tárgyalt, széles körű bírói gyakorlaton nyugvó kérdés, ami nem véletlen, hiszen szoros összefüggésben áll az alkotmányos büntetőjog egyik alapelvét képező nullum crimen, sine lege elvvel, másrészt a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 2. §-ában megfogalmazott azon rendkívüli jelentőségű szabállyal, amely az elkövetéskori és az elbíráláskori törvényi szabályok közül az elkövetőre kedvezőbb anyagi jogi szabály alkalmazását írja elő. Ehhez képest úgy tűnik, hogy a büntetőeljárási törvényi rendelkezések időbeli hatályával kapcsolatos kérdések ritkábban kerülnek elő és a jogtudományi, illetve jogalkalmazói vizsgálat is kevésbé részletesen elemzi ezt a kérdést. Ehhez kapcsolódóan megállapítható az is, hogy míg a büntető anyagi jog esetében a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának érvényesülése egyértelmű követelményként jelentkezik, addig az eljárásjogi jogviszonyok esetében úgy tűnik, hogy ritkábban merül fel ez problémaként, illetve mintha kevésbé létezne biztos szempontrendszer a felmerült kérdések eldöntése során. Bár van olyan alkotmánybírósági döntés, amely lényegében ennek a tilalomnak a megsértése miatt állapította meg egy elfogadott, de még ki nem hirdetett, a büntetőeljárási törvényt érintő törvénymódosítás alkotmányellenességét[1], de a visszaható hatály problémája ritkábban szokta akár jogalkotási, akár alkotmányossági viták tárgyát képezni ezen jogterület esetében.
Az alábbiakban két közelmúltbeli, az Alkotmánybíróság által vizsgált kérdéskörrel kívánok foglalkozni, amelyek különböző aspektusból érintik a büntetőeljárási törvényi rendelkezések időbeli hatályának a kérdését. Egyrészt az új büntetőeljárási kódex hatálybalépése kapcsán várható, hogy többször előtérbe fog kerülni ez a kérdés.[2] Másrészt a büntetőeljárási szabályozás eleve meglehetősen sokszínű, bonyolult és számos eltérő jellegű, típusú jogviszonyt érint, illetve - ahogyan azt az alábbi esetek is illusztrálják - rendkívül érdekes dilemmák és értelmezési, továbbá adott esetben szabályozási kérdések merülhetnek fel az időbeli hatállyal kapcsolatban.
Az Alkotmánybíróság által megállapított alkotmányos követelmény alkalmazásával kapcsolatos kérdések jellegüknél fogva összetett problémát jelentenek. Másrészt figyelemre méltó statisztikai adat, hogy míg az Alkotmánybíróság 1990 (ténylegesen 1993-tól, az alkotmányos követelmény kifejlesztésétől kezdve) és 2012. január 1., az új alkotmánybírósági törvény hatálybalépése között mindössze négy olyan alkotmányos követelményt állapított meg, amely büntetőjogi tárgykörrel volt kapcsolatos, addig 2012. január 1. és 2019. március 15. között összesen tíz büntetőjogi tárgyú jogszabályi rendelkezéssel kapcsolatos alkotmányos követelményt megállapító határozat született, amelyek közül hét a büntetőeljárási szabályozásra vonatkozott. Tehát a büntetőeljárás során egyre több olyan jogalkalmazási helyzet van, amikor az alkotmányos követelmény alkalmazására kerül sor.
1. Az Alkotmánybíróság a 21/2016. (XI. 30.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh1.) megállapította, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből eredő alkotmányos követelmény a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: régi Be.) 21. § (3) bekezdés a) pontjának alkalmazásakor, hogy a büntetőügy további elintézésében ne vegyen részt olyan bíró, aki az eljárás bármely korábbi szakaszában, így akár a nyomozás során bíróként járt el. Az Alkotmánybíróság határozata egy olyan konkrét büntetőügyre vonatkozott, amelyben a nyomozási bíró előzetes letartóztatás tárgyában hozott határozatát felülbíráló másodfokú bírósági tanács elnöke azonos volt a később felülvizsgálat során eljárt Kúria tanácsának egyik tagjával. Az Abh1. tehát azt mondta ki, hogy nem csupán az elsőfokon döntést hozó nyomozási bíró, illetve a törvényszéki egyesbíró van kizárva a büntetőügy bírósági tárgyalásából, hanem az ilyen bírói döntések felülbírálatát végző, a vádemelés előtt eljáró tanácsok tagjai is.
Meg kell jegyezni, hogy az Alkotmánybíróság a fenti döntés előzményének tekinthető 34/2013. (XI. 22.) AB határozatában már alkotmányos követelményként rögzítette, hogy a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja alapján a bíróság további eljárásából a nyomozási bírói feladatokat ellátó törvényszéki bíró is kizártnak minősül. Lényeges körülmény volt, hogy ez a döntés az alkotmányos követelményt kifejezetten a határozat közzétételét követően indult büntetőeljárások tekintetében
- 20/21 -
állapította meg és a konkrétan támadott büntetőbíróság által hozott ügydöntő határozatot nem semmisítette meg.
2. Az Abh1. megszületését követően - egyéb szabályozási és szervezeti problémák mellett - különösen bonyolult, addig fel nem merült megválaszolandó kérdésként jelentkezett a határozatban kifejtett alkotmányos követelmény érvényesítésének az időbelisége, azaz hogy ezt az új és a bíróságok által értelemszerűen az addigi ítélkezés során nem követett alkotmányos követelményt mely időponttól kell alkalmazni, illetve az alkotmányos követelményt mely ítéletek esetében kell érvényesíteni.
Az Abh1. ugyanis - ellentétben a hasonló tárgyú döntést megfogalmazó 34/2013. (XI. 22.) AB határozatával - nem tartalmazta azt a megkötést, hogy az alkotmányos követelményt a határozat közzétételét követően indult büntetőeljárásokban kell alkalmazni. Ráadásul az Abh1. meg is semmisítette a kifogásolt kúriai ítéletet, azaz az alkotmányos követelményt tulajdonképpen a konkrét ügyben "visszamenőlegesen" is alkalmazta.
A fenti kérdés mind a folyamatban lévő bírósági eljárásokat, mind a jogerős ítélettel lezárt büntetőügyeket érinthette. Az előbbi esetben új tanácstag kijelölése válhatott volna szükségessé, míg az utóbbi esetben a felülvizsgálat, mint rendkívüli jogorvoslat, illetve a bírói döntés alkotmányjogi panasszal történő megtámadhatósága jelentett olyan jogi eszközt, amellyel az eljárás folytatását lehetett volna elérni. Különösen azért is merültek fel az alkotmányos követelmény hatályosulásával kapcsolatos kérdések, mert a kizárási szabályok megsértése a büntetőeljárásban abszolút hatályon kívül helyezési ok [lásd régi Be. 373. § (1) bekezdés II. pont b) alpont] és mint ilyen, felülvizsgálati eljárás oka is lehet, amely a terhelt javára határidő nélkül kezdeményezhető a jogerős ítélet meghozatalát követően. A konkrét határozat kapcsán problémaként jelentkezett továbbá az alkotmányos követelmény megállapításának időbeli hatályával, érvényesülésével kapcsolatos tételes jogi szabályok hiánya is. Az alkotmányos követelmény megállapításával kapcsolatban - ellentétben a norma megsemmisítésével vagy a mulasztásos alkotmánysértéssel -ugyanis nincsen semmilyen törvényi fogódzó. Az alkotmányos követelmény megállapításának az Alkotmánybíróságról szóló törvény szerinti keretei, a mérlegelendő szempontok kidolgozottságának a hiánya tovább fokozta a jogalkalmazási nehézségeket, hiszen míg a normamegsemmisítés esetében az ex nunc vagy ex tunc hatály kérdése, illetve ehhez kapcsolódóan a megsemmisített norma alkalmazásán alapuló bírósági döntések felülvizsgálatában való döntés kérdése egyrészt a törvényben rögzített alapokon áll, másrészt kialakult alkotmánybírósági gyakorlata van. Ehhez hasonlóan a mulasztásos alkotmánysértés megállapítására is világos törvényi szabályok vonatkoznak, a jogintézmény jellege a jogalkotónak biztosított idő megállapításán keresztül kizárja, hogy annak végrehajtása azonnal előálló jogalkalmazási helyzeteket idézzen elő.
3. A fenti indokokra tekintettel az Országgyűlés rövid időn belül elfogadta az Igazságügyi Minisztérium által előkészített törvénymódosítást az egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról szóló 2017. évi XXIX. törvényként, amely több ponton is módosította a régi Be.-t. Így a törvénymódosítás egyéb, az Abh1.-gyel összefüggésben szükségesnek tartott módosítások mellett a régi Be. átmeneti rendelkezései között kísérletet tett az Alkotmánybíróság által megállapított alkotmányos követelmények időbeli hatályának, alkalmazhatóságának tisztázására, ezzel csökkentendő a követelmény azonnali alkalmazásával, illetve visszaható hatályával kapcsolatos jogalkalmazási bizonytalanság kialakulásának az esélyét.
4. A kérdéssel kapcsolatban végül a 25/2017. (X. 17.) AB határozat (a továbbiakban: Abh2.) tisztázott számos felmerült problémát, amelyben az Abh1.-re reagáló törvénymódosítást értékelte az Alkotmánybíróság.
Az Abh2. megállapításai közül a legfontosabbnak az alkotmányos követelmény jogi természetével, céljaival foglalkozó állásfoglalások tekinthetőek. Az Abh2. indokolása egyértelműen megfogalmazta, hogy milyen jellegű szabálynak kell tekinteni az alkotmányos követelményt. Eszerint "[a]z alkotmányos követelmény nem új szabály, hanem közvetlenül és egyértelműen az Alaptörvény valamely rendelkezésén alapuló, abban eleve benne rejlő helyes értelmezés, amelyet az Alkotmánybíróság csak felismer és kimond" (Abh2., Indokolás [22] pont). Az Alkotmánybíróság azt is kiemelte, hogy "[a]z, hogy az Alkotmánybíróság a lehetséges jogértelmezések közül kiválasztja az alkotmányosat, azt is jelenti, hogy ez az értelmezés eleve adott volt, még akkor is, ha esetleg annak jogalkalmazói kimondására nem, vagy nem teljesen ilyen tartalommal került sor. Az alkotmányos követelmény megállapításával az Alkotmánybíróság nem új jogértelmezést határoz meg, ami korábban még nem létezett, erre nincs is lehetősége. Ugyanez igaz a kapcsolódó alapvető jog értelmezésére is, amelyre az Alkotmánybíróság visszavezeti az alkotmányos követelményt: az adott alapjog tartalma is adott, amit az értelmezés során esetről esetre formálisan is megfogalmaz az Alkotmánybíróság" (Abh2., Indokolás [25] pont). Az indokolás emellett részletesen elemezte az alkotmányos követelmény célját, alkalmazási korlátait, illetve jogkímélő funkcióját (Abh2., Indokolás [23] pont).
A határozat elismerte annak lehetőségét, hogy a jogalkotó akár törvénybe iktassa az alkotmányos követelménynek megfelelő jogszabályi rendelkezést, akár azt, hogy módosítsa az alkotmányos követelménnyel érintett jogszabályi rendelkezést. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az ilyen jellegű módosításnak "azt kell céloznia, hogy a jogszabály alkotmányos tartalma formálisan, jogszabályszövegként is megjelenjen, még tovább egyértelműsítve az alkalmazandó jogot" (Abh2., Indokolás [26] pont).
Az Abh2. másik jelentős pontja a konkrét szabályozási és jogalkalmazási dilemmák tekintetében az volt, hogy tisztázta, hogy az alkotmányos követelmény nem érinti a korábban már jogerősen lezárt ügyeket, mert leszögezte, hogy "az ügyek sokféleségét és a jogbiztonságot mérlegelve az Alkotmánybíróság nem rendelte el a lezárt ügyek felülvizsgálatát. A határozata meghozatalakor jogerősen befejezett ügyek tekintetében tehát a 21/2016. (XI. 30.) AB határozat nem hozott létre új jogorvoslati okot, és az alkotmányjogi panasz benyújtására rendelkezésre álló lejárt határidőket sem élesztette fel" (Abh2., Indokolás [32] pont).
- 21/22 -
Ezenkívül az Abh2. - rögzítve, hogy az alkotmányos követelményt a bíróságoknak kell alkalmazniuk - részletesen elemezte az alkotmányos követelmény és a törvényi szabályok viszonyát, azt, hogy mely esetben milyen szempontú vizsgálatot kell folytatni, illetve mely helyzetekben melyik alkalmazása merül fel. Végső soron az Alkotmánybíróság a határozat alapjául szolgáló konkrét büntetőeljárásokat nem érintette, így alaptörvény-ellenességet nem állapított meg a támadott törvényi szabályokkal kapcsolatban, ugyanakkor jelezte, hogy a jövőben esetről esetre fogja a konkrét bírói döntések tekintetében megvizsgálni, hogy teljesült-e az alkotmányos követelmény az adott eljárásban.
5. Az Abh2.-t követően számos olyan indítvány került az Alkotmánybíróság elé, amelyek az alkotmányos követelmény bírósági eljárásban történő érvényesülésével kapcsolatban emeltek kifogást. Az Alkotmánybíróság ennek kapcsán az egyes eseteket részletesen vizsgálva állást foglalt a különböző jogalkotási helyzetek megítélésére szolgáló alkotmányossági szempontokkal kapcsolatban. Megjegyzendő, hogy eddig nem született olyan alkotmánybírósági döntés, amely az alkotmányossági követelményre tekintettel újabb bírósági ügydöntő határozatot semmisített volna meg.[3] Ez alapján úgy tűnik, hogy a kérdés nyugvópontra jutott, kialakult az az értelmezési helyzet, amely alapján az alkotmányossági követelmény érvényesülése megítélhető.
A büntetőeljárási törvényi rendelkezések visszaható hatályával kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet az Alkotmánybíróság 3314/2017. (XI. 30.) AB határozatára (a továbbiakban: Abh3.), amely ennek az alkotmányossági kérdésnek a megítélésével foglalkozott kifejezetten egy büntetőeljárási rendelkezéssel kapcsolatban. Az Abh3. jelentőségét az adja, hogy a testület abban - ilyen teljes körben, elvi szempontú tisztázás alapján és kifejezetten a büntetőeljárási viszonyokra vonatkozóan első alkalommal - a visszamenőleges hatályú jogalkotás (és jogalkalmazás) tilalmára vonatkozó alkotmányossági szempontrendszert kifejezetten a büntetőeljárási szabályozással összefüggésben vizsgálta és fejtette ki az elvi álláspontját.
1. Az Abh3. előzménye egy korábbi alkotmánybírósági döntés, a 15/2016. (IX. 21.) AB határozat volt, amelyben a testület pro futuro hatállyal megsemmisítette a régi Be. 344. § (1) bekezdését, amely a pótmagánvádas eljárásokban szabályozta a bűnügyi költségek viselésével kapcsolatos szabályokat. Az Alkotmánybíróság kifogása az volt, hogy a törvény nem szabályozta, hogy felmentés vagy a pótmagánvádló vád elejtése esetén a pótmagánvádlónak kötelezettsége megfizetni a terhelt meghatalmazott védője díját és költségeit, így "sikertelen" pótmagánvád esetén ezen költségeket a terheltnek kellett viselnie. A jogalkotó a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény és ehhez kapcsolódóan más törvények módosításáról szóló 2016. évi CX. törvény elfogadásával tett eleget az alkotmánybírósági döntésből fakadó kötelezettségének, és a régi Be. 344. § (4) bekezdésének a beiktatásával - a közvádas eljárásokhoz hasonlóan - 2017. január 1-jei hatállyal normatív szinten rendezetté vált, hogy a pótmagánvádlónak felmentés esetén kötelessége - jogszabályban meghatározott mértékben - megtérítenie a terheltnek a meghatalmazott védő díját és költségét.
Az Abh3. alapjául szolgáló alkotmányjogi panasz éppen ezen törvénymódosítás alapján hozott bírói döntést kifogásolta. Az alkotmányjogi panaszban kifogásolt büntetőeljárásban a következő döntések születtek. Az indítványozó, mint pótmagánvádló által benyújtott vádindítvány alapján, hűtlen kezelés miatt folytatott büntetőeljárásban a bíróság 2016. június 14-én jogerősen felmentette a terheltet. Ezt követően a terhelt (és védője) 2016. szeptember 5-én a régi Be. 578. §-a szerinti, bűnügyi költségre vonatkozó utólagos rendelkezésre irányuló különleges eljárásban kérték a bíróságtól, hogy kötelezze a pótmagánvádlót a meghatalmazott védő díjának és költségének a viselésére. A bíróság ebben a különleges eljárásban 2017. január 18-án hozott elsőfokú és 2017. március 6-án született másodfokú végzésében helyt adott a terhelt indítványának és kötelezte a pótmagánvádlót a díj és a költség, végzésben meghatározott összegének a viselésére.
A pótmagánvádló a fenti különleges eljárásban hozott bírói döntés ellen emelt alkotmányjogi panaszt és indítványában azt kifogásolta, hogy a támadott bírói döntés sértette az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből levezethető visszamenőleges hatályú jogalkalmazás tilalmát.
A kifogásolt jogi helyzet tehát az volt, hogy 2016 júniusában, amikor a pótmagánvádas eljárást jogerősen lezárta a bíróság, a régi Be. alapján még nem volt kötelezhető az indítványozó a terhelt meghatalmazott védő igénybevételével járó költségeinek a megtérítésére. Az ezt követően megindult különleges eljárásban sem volt még törvényi alap a díj utólagos megtérítésére való kötelezésre. Ugyanakkor az utólagos eljárás közben, 2017. január 1-jén hatályba lépett a régi Be. fent említett módosítása, és a bíróság utólagos döntése már ezt követően született, az új törvényi rendelkezés alapján pedig kötelezték az indítványozót a meghatalmazott védői díj és költség megfizetésére.
2.1. Az Alkotmánybíróság az indokolásában elsőként összefoglalta a visszaható hatály megítélésével kapcsolatos döntéseiben korábban kimunkált általános jellegű megállapításokat.
A visszaható hatály alkotmányossági megítélésére vonatkozó gyakorlat kulcsfontosságú eleme, hogy az Alkotmánybíróság mindig a konkrét szabályozási helyzet fényében, esetről esetre vizsgálja meg, hogy megvalósult-e a tilalom megsértése. Ezt az Alkotmánybíróság alapvetően azzal indokolja, hogy "- a visszaható hatályú jogalkotással összefüggő - jogviszonyok szükségképpen nagyon is különbözőek - pl. közjogi, büntetőjogi vagy magánjogi vetületűek, illetve már teljesedésbe mentek vagy folyamatban lévők - lehetnek" (Abh3., Indokolás [31] pont).
- 22/23 -
Az indokolás azt is rögzítette, hogy a "visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmába ütközés vizsgálatakor az Alkotmánybíróság főszabályként abból a tételből indult ki, hogy valamely jogszabály nem csupán akkor minősülhet a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközőnek, ha a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen léptette hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit - erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint - a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell" (Abh3., Indokolás [30]). Az Alkotmánybíróság kiemelte azt a korábbi megállapítását is, hogy alaptörvény-ellenesség nemcsak a jogalkotással, hanem a visszaható hatályú jogalkalmazással összefüggésben is felvethető, ha a jogviszony vagy a jogvita létrejöttekor még nem hatályos előírás alapján bírálnak el egy ügyet (Abh3., Indokolás [32] pont).
Végül a határozat rámutatott arra az általánosan érvényes alkotmánybírósági álláspontra is, amely következetesen különbséget tesz az eljárási és az anyagi jogi szabályok között a visszamenőleges hatályú jogalkotás (jogalkalmazás) vizsgálata során, és amely alapvetően a visszamenőleges hatállyal nem érinthető "létrejött jogviszonyok" alatt az anyagi jog alapján létrejött jogviszonyokat érti (Abh3., Indokolás [33]).
2.2. Ezt követően a testület már konkrétan a büntetőeljárási és a büntető anyagi jogi jogviszonyokra vonatkozó általános szempontokat fogalmazta meg. Az erre vonatkozó indokolás kiindulópontja szerint a "büntető anyagi jogi és büntetőeljárásjogi rendelkezések alkalmazása között - a hatályosság szempontjából - lényeges különbség van". Míg ugyanis az eljárási törvény időbeli hatályra vonatkozó szabálya a cselekmény elbírálásának időpontjában hatályos jogszabály alkalmazásáról rendelkezik [régi Be. 11. § (1) bekezdés], addig a büntető anyagi jogszabályok alapján a bűncselekményt - kivéve, ha az új szabály szerint az már nem bűncselekmény vagy enyhébben bírálandó el - az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni, azaz a terheltre nézve kedvezőbb szabályt kell alkalmazni (Btk. 2. §) (Abh3., Indokolás [35]).
A határozat ezután kifejtette az eljárási időbeli hatály tartalmát. Eszerint "[e]ljárásjogi értelemben az időbeli hatály arra a kérdésre ad választ, hogy a jogalkotó elképzelése szerint kell-e alkalmazni az új jogszabályt a hatálybalépése előtt jogerősen befejezett eljárásokban (is), a hatálybalépésekor folyamatban levő eljárásokban (is), vagy csupán a hatálybalépése után induló eljárásokban". A testület álláspontja szerint eljárási értelemben "ex tunc az a rendelkezés, amelyet a már megindult, de még le nem zárt - véget nem ért -, be nem fejezett eljárásban is alkalmazni kell" (Abh3., Indokolás [36]). A határozat indokolásában döntő szempontként jelenik meg az eljárási jogviszonyok tekintetében a hatály szempontjából a visszaható hatály és az ún. azonnali hatály megkülönböztetése. A testület álláspontja szerint "az azonnali és a visszaható hatály között eljárási értelemben a különbség abban áll, hogy a visszaható hatályú jogalkotás a már lezárt jogviszonyokra is vonatkozik, sőt a korábbi eljárási cselekmények felülvizsgálatát, esetleg megismétlését teszi szükségessé. Az eljárási értelemben vett azonnali hatály viszont egy már meglévő, bár korábban keletkezett eljárási jogviszonyban keletkeztet, változtat vagy szüntet meg eljárási jogokat és kötelezettségeket, amely azonban szükségszerűen a jövőre szól" (Abh3., Indokolás [37]). Végül általános mérlegelési szempontként a határozat utalt a régi szabálysértési törvény hatálybalépésének alkotmányosságával foglalkozó 29/2000. (X. 11.) AB határozatra[4], amellyel kapcsolatban azt emelte ki, hogy "csak kivételesen és kifejezetten átmeneti jelleggel van arra alkotmányos lehetőség, hogy az egyébként hatályon kívül helyezett korábbi szabályt az új jogszabály hatálybalépésekor folyamatban lévő eljárásokban még alkalmazzák" és ebből következően "nincs alkotmányos lehetőség arra, hogy az azonnali hatály alkalmazását a jogszabály az érintettek számára kedvező esetekre korlátozza" (Abh3., Indokolás [39]).
2.3. Végül a fenti általános mérlegelési szempontokat az alkotmányjogi panaszban kifogásolt helyzetre alkalmazva a testület az alábbi szempontoknak tulajdonított jelentőséget. A határozat egyrészt rögzítette, hogy a konkrét esetben az eljárásjogi értelemben vett időbeli hatály kérdése a döntő, vagyis abból kell kiindulni, hogy az eljárás mikor kezdődött meg és mikor fejeződött be, és nem az anyagi jogi tényállás megvalósulásának az ideje irányadó (Abh3., Indokolás [36]).
A határozat ugyan rámutat arra, hogy a konkrét esetben a bíróságnak valóban olyan jogszabályi rendelkezést kellett alkalmaznia, amely a büntetőeljárás jogerős lezárásakor még nem volt hatályban, ami "látszólag visszaható hatályú jogalkotásnak tűnik". Azonban az indokolás alapján éppen a fentiekben ismertetett, az eljárási jogviszonyokra vonatkozó, a visszaható hatály és az azonnali hatály megkülönböztetésére tekintettel a testület szerint az új szabály alkalmazása azonnali hatályúnak és nem visszamenőleges hatályúnak minősül (Abh3., Indokolás [38]). A határozat az alkotmányossági megítélés szempontjából azt is kiemelte, hogy a támadott bírói döntés a meglevő jogviszonyokat a jövőre nézve módosítja és "[a]z új törvényi rendelkezés, amelyet a bíróságok első- és másodfokon alkalmaztak - bár a kihirdetést megelőzően keletkezett jogviszonyokba ágyaz be új kötelezettségelemet -valójában a jövőre szól" (Abh3., Indokolás [37]).
Az indokolás annak is jelentőséget tulajdonított a visszamenőleges hatály szempontjából, hogy a kifogásolt szabályozás "kizárólag jogot megállapító, jogot kiterjesztő, kötelezettséget enyhítő, a korábbi jogi szabályozásnál egyértelműen előnyösebb rendelkezéseket tartalmazó jogszabálynak minősül" és éppen az Alkotmánybíróság egy korábbi döntéséből fakadó alaptörvény-ellenes helyzet feloldását szolgálta (Abh3., Indokolás [40]).
- 23/24 -
Végül az indokolás összefoglalta a támadott bírói határozatokban szereplő, a büntetőeljárási rendelkezések időbeli hatályával kapcsolatos, a büntetőbíróságok által képviselt jogértelmezés érvelését. Ez abból indult ki, hogy a régi Be. 605. § (1) bekezdésében megfogalmazott főszabály szerint a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő törvény mindig az eljárásban foganatosított eljárási cselekmény időpontja alapján határozható meg. A "töretlen bírói gyakorlat" alapján pedig a régi Be. hatálybalépésre vonatkozó szabályai abban "az esetben is irányadók, ha a hatálybalépést követően bármikor sor kerül a Be. újabb módosítására és a jogalkotó a módosítás kapcsán az eddigiektől eltérő hatálybaléptető rendelkezés meghozatalát nem tartja szükségesnek". Ebből pedig az következett a bírói döntések alapján, hogy mivel a támadott törvénymódosításhoz kapcsolódóan a jogalkotó nem rendelkezett eltérő időbeli hatályról, ezért az új rendelkezést a bíróság előtt folyamatban lévő különleges eljárásban is alkalmazni kellett (Abh3., Indokolás [42]).
Az Alkotmánybíróság a fenti érvekre tekintettel úgy ítélte meg, hogy a támadott érdemi bírói döntés esetében nem állapítható meg a visszaható hatály tilalmának megsértése.
3. Álláspontom szerint a fenti döntés is számos érdekes dilemmát vet fel, amelyek rámutatnak arra a bevezetőben említett szempontra, hogy a büntetőeljárási viszonyok igen sokszínűek és természetüket, lényegüket tekintve jelentős eltéréseket mutatnak.
Az első probléma, ami felvethető, hogy ugyan a kifogásolt szabályozás egy eljárási törvényben szerepel és egy eljárási döntésben szerez annak érvényt a bíróság, mégis a szabályozott kérdés anyagi jogi jellege is vitathatatlannak tűnik. A szóban forgó szabályozás ugyanis azt hivatott rendezni, hogy "alaptalan" pótmagánvád esetén a terhelt által igénybe vett meghatalmazott védő díját és egyes költségeit kinek kell állnia. A 2017. január 1-je előtti állapot szerint abban az esetben, ha a pótmagánvád nem volt sikeres, a terhelt terhén maradt a meghatalmazott védő díja és költsége (vagy pontosabban fogalmazva: a büntetőeljárásban eljáró bíróság nem kötelezhetett annak megfizetésére senkit). A 2017. január 1-jén hatályba lépő új szabályozás alapján ugyanakkor már ilyen esetben a pótmagánvádlónak kell megfizetnie ezt a költségelemet. Álláspontom szerint tehát a kifogásolt jogi helyzettel kapcsolatban alaposabb vizsgálatot érdemelt volna az a kérdés, hogy az valóban eljárási jogviszonyt érint-e vagy anyagi jogi jellegű.
Másrészt a támadott szabály különlegesnek számít a büntetőeljárási szabályozás szempontjából amiatt, mert ebben az esetben nem az állam és egy eljárási szereplő magánszemély közötti viszonyt szabályoz a törvény, hanem két eljárási szereplő közötti, a vagyoni érdekeiket érintő kérdést. Ez azért is érdekes kérdés, mert felvethető, hogy ténylegesen illeszkedik-e a vizsgált helyzetre az az Abh3.-ban foglalt megállapítás, hogy a kifogásolt szabály "kizárólag jogot megállapító, jogot kiterjesztő, kötelezettséget enyhítő, a korábbi jogi szabályozásnál egyértelműen előnyösebb rendelkezéseket tartalmazó jogszabálynak minősül". Ez ugyanis kétségkívül igaz a terheltre, de a pótmagánvádló szempontjából pedig kifejezetten hátrányosabb a módosult szabály: míg korábban - legalábbis a büntetőeljárás keretében - nem volt kötelezhető a terhelt meghatalmazott védőjével kapcsolatos költségelemek megfizetésére, addig a törvénymódosítás hatálybalépését követően már neki kellett viselnie azt. Különösen olyan szemszögből nyilvánvaló ez a hátrányos változás, hogy a konkrét esetben a pótmagánvádlónak, amikor megindította a pótmagánvádas eljárást, még nem kellett számolnia azzal az "anyagi kockázattal", hogy pervesztessége esetén meg kell térítenie a szóban forgó költségelemet. A jogerős eljárást követő különleges eljárás időpontjára ugyanakkor ez a helyzet a törvénymódosítás miatt gyökeresen megváltozott.
A támadott bírói döntések eljárási jellegét is érdemes lehet alaposabban megvizsgálni. A régi Be. 578. §-ában szabályozott utólagos eljárás ugyanis büntetőeljárási szempontból nyilvánvalóan különbözik a büntetőjogi felelősség megállapítására irányuló rendes eljárástól. A különleges eljárások alapvető jellegzetessége abban foglalható össze, hogy "a büntetőjogi főkérdések jogerős eldöntése, azaz az alapeljárás befejezése után válnak szükségessé, és egyfajta egyszerűsített procedúra keretében a főkérdésekkel szorosan összefüggő járulékos büntetőjogi kérdésekben határoznak, ekként elvégzik a rendes vagy külön eljárásban keletkezett határozatnak - a büntetőjogi főkérdések körét nem érintő - anyagi jogi korrekcióját, az elmulasztott döntések pótlását". A régi Be. rendszerében a bűnügyi költség utólagos megállapítása olyan jellegű különleges eljárás volt, amely "az alapeljárásban hozott határozatnak a járulékos kérdésben mutatkozó hiányosságát pótolja, vagy ebben a körben valamilyen korrekcióját hajtja végre - mert az alapeljárásban hozott határozat az adott kérdésben "nem vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett"[5]. Álláspontom szerint ebből a szempont emelendő ki, hogy a különleges eljárásban hozott határozat erősen kötődik a jogerős döntéshez, azt célozza, hogy a jogerős döntés "pillanatában" fennálló helyzetnek megfelelően igazítsa ki utólag a döntést. Tehát felmerülhet az időbeli hatály szempontjából annak figyelembevétele, hogy a különleges eljárás eleve egy visszamenőleges korrekciót tartalmaz, és ez ebből a szempontból eltérő eljárási helyzetet eredményez, mint a rendes eljárás során történő jogalkalmazás.
Arra is érdemes rámutatni, hogy a régi Be. 578. §-ában szereplő szabályok nyelvtani értelmezése milyen következtetésekre vezethet. A régi Be. 578. § (1) bekezdése a bűnügyi költség vonatkozásában akkor ad lehetőséget a különleges eljárás lefolytatására, ha a "jogerős határozat erről nem, vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett". Tehát a bűnügyi költség esetében egyértelműen megjelenik, hogy a különleges eljárás célja, hogy a jogerős határozat olyan tartalmat kapjon utólag, aminek a jogerős határozat meghozatalakor is meg kellett volna felelnie. Álláspontom szerint ezen törvényi rendelkezés kapcsán is előáll az az értelmezési dilemma, hogy az időközben bekövetkező jogszabály-módosítást ilyen esetben figyelembe kell-e venni vagy a jogerős döntés időpontjában irányadó szabályok szerint kell a korrekciót végrehajtani. A terhelt meghatalmazott védőjének a díja és költsége ugyanakkor nem bűnügyi költség [lásd régi Be. 74. § (1) bekezdés c) pont], és ezért a régi Be. 578. §-ának nem az (1), hanem a (2) bekezdése vonatkozik ennek utólagos megállapítására.
- 24/25 -
Ez a rendelkezés pedig - ellentétben az (1) bekezdéssel - úgy szólt, hogy akkor van helye ezen költségelem utólagos megállapításának, ha a bíróságnak "erről az ügydöntő határozat meghozatalakor nem volt lehetősége rendelkezni"[6]. Ez a megfogalmazás még egyértelműbben utal arra, hogy a különleges eljárás feltétele, hogy abban az esetben tegye lehetővé a kérdéses költségelem utólagos megállapítását és a pótmagánvádló ennek megfizetésére történő kötelezését, ha a jogerős határozat meghozatalakor a bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy erről döntsön. Tehát ez az eset még inkább felveti azt az értelmezési kérdést, hogy ilyenkor egy időközben bekövetkező törvénymódosítás következményeit figyelembe kell-e vennie a különleges eljárásban eljáró bíróságnak.
Végül rá lehet arra is mutatni, hogy a meghatalmazott védő díjának és költségének a pontos megállapítására a terhelt és a meghatalmazott védő készkiadása, illetve a meghatalmazott védő díja megtérítésének szabályairól, valamint a büntetőeljárásban részt vevő személyek és képviselőik költségéről és díjáról szóló 25/2016. (XII. 23.) IM rendeletet (a továbbiakban: IM rendeletet) kellett alkalmazni. A régi Be. 344. § (4) bekezdése ugyanis törvényi szinten utalt arra, hogy a kérdéses költségelemeket "jogszabályban meghatározott mértékben" kell megtérítenie a pótmagánvádlónak. Az IM rendelet - a törvénymódosításhoz kapcsolódva, annak végrehajtását is szolgálva - 2017. január 1-jén lépett hatályba és 9. §-a alapján a "rendeletnek a terhelt készkiadásának magánvádló általi, illetve a meghatalmazott védő készkiadásának és díjának pótmagánvádló vagy magánvádló általi megtérítésére vonatkozó rendelkezéseit a rendelet hatálybalépését követően indult büntetőeljárások esetén kell alkalmazni". A miniszteri rendeletben tehát szerepelt olyan szabály, amely az eltérő időbeli hatályra utalt.
Véleményem szerint a fenti esetek is jól mutatják, hogy az anyagi jogi jellegű jogviszonyokhoz képest az eljárási jogi jogviszonyok esetén az időbeli hatállyal kapcsolatos kérdések jóval bonyolultabb mérlegelési helyzeteket eredményeznek. Az eljárási jogi jogviszonyok időben elnyúló jellege, a büntetőeljárásnak a jogerő feloldására is alkalmas eszközöket kínáló szabályozása szükségszerűen több helyzetet teremt arra, hogy időközben a szabályozás megváltozzon és ennek következményeit a jogalkalmazónak értékelnie kelljen. ■
JEGYZETEK
[1] 42/1993. (VI. 30.) AB határozat.
[2] Ilyen tárgyú alkotmányjogi panasz már érkezett az Alkotmánybírósághoz, lásd IV/1717/2018. számú beadvány.
[3] 3355/2017. (XII. 22.) AB határozat, 3022/2018. (I. 26.) AB végzés, 3224/2018. (VII. 2.) AB végzés, 3225/2018. (VII. 2.) AB végzés, 3286/2018. (VII. 20.) AB végzés, 3019/2019. (I. 21.) AB végzés, 3020/2019. (I. 21.) AB végzés.
[4] Érdemes jelezni, hogy a szóban forgó alkotmánybírósági döntés azt a jogalkotói megoldást minősítette alkotmánysértőnek, amely a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvényt csak a hatálybalépése után elkövetett szabálysértések esetében rendelte alkalmazni. Ezáltal az a helyzet állt elő, hogy míg a hatálybalépés előtt elkövetett cselekmények miatti eljárások esetében nem állt rendelkezésre a bírói felülvizsgálat lehetősége, addig a hatálybalépést követően elkövetett cselekmények miatt indult eljárásokban már lehetett a bírósághoz fordulni a szabálysértési hatóság határozata ellen. Azaz a hatályba léptetés ilyen jogalkotói megoldása az eljárási jogosítványok, a bírói jogvédelem szempontjából kedvezőtlenebb helyzetbe hozta a korábban szabálysértést elkövetőket. Az Alkotmánybíróság pedig erre tekintettel a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértése miatt állapította meg a törvényi megoldás alkotmánysértő jellegét.
[5] Dr. Belegi József (szerk.): Büntetőeljárás jog - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, Harmadik kötet, 1928. oldal.
[6] Érdekes kérdés, hogy ezen rendelkezés kapcsán a régi Be. miért nem számolt azzal a lehetőséggel, ha a bíróság a jogerős döntés meghozatalakor nem törvényesen rendelkezett a meghatalmazott védő fellépésével összefüggő költségelemekről vagy annak ellenére nem rendelkezett erről, hogy lett volna lehetősége erre. Arra is rá lehet mutatni, hogy - nyilvánvalóan kodifikációs hiba folytán - a régi Be. 578. § (2) bekezdésében az utaló szabály kizárólag a közvádas eljárásokra vonatkozó szabályra vonatkozott, a 2017. január 1-jétől hatályos, a pótmagánvádas eljárásokra vonatkozó 344. § (4) bekezdésére nem.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogi szakreferens, Igazságügyi Minisztérium, Közigazgatási Államtitkárság, Büntető Eljárásjogi Főosztály.
Visszaugrás
