Sajátos Nevelési Igény, azaz SNI. Van-e olyan, aki ne ismerné e furcsa rövidítést iskoláinkban, s az érintett családokban? Mégis, az elterjedt használat ellenére sokan vannak, s magam is ezek közé tartozom, akik nem szeretik e kifejezést. Feltehetően azért, mert azok, akik az élő, folyamatosan átalakuló magyar nyelv finomságaira nyitottak, érzik, hogy a sajátos jelző nem az egyedit, eltérőt, speciálisat jelöli csupán, hanem negatív jelentést hordoz. Bár a "sajátos", mint jelző megjelenése a jogszabályokban, majd a szakmai szakzsargonban, az 1993 óta használt "más fogyatékos", kifejezéshez képest előrelépést jelentett, mára negatív kicsengése lett. A "sajátos" mai pejoratív jelentéstöbblete talán nem csak annak az ismert jelenségnek köszönhető, hogy egyes szavak jelentése az ellenkezőjébe fordul át, hanem feltehető, hogy ebben szerepet játszhattak az SNI hazai helyzetének és ellátásának problémái, a diagnosztika, a fejlesztés és a normatív ellátás anomáliái is. Mielőtt bemutatnám, hogy milyen szakmai alapokon nyugodhat egy korszerű jogi szabályozás, bemutatom az SNI-vel kapcsolatos jogi szabályozás két évtizedének mérföldköveit. Teszem ezt annak reményében, hogy mindez segíti az olvasót abban, hogy értően tudja feldolgozni a folytonos változásokat, illetve azzal a szándékkal, hogy ráirányítsam a figyelmet arra; önmagában a jogi szabályozás nem pótolhatja a korszerű szakmai alapozás hiányát, s nem ellensúlyozhatja azt, hogy a rendeletekben az ellátó szakmák közül csak néhánynak a tudása és szemlélete érvényesül. Legyen bár a szabályozás jogi szempontból a legkorszerűbb, a szakmai korszerűség és komplexitás hiányosságai a jogalkotó legjobb szándéka ellenére is az ellátás problémáihoz vezethetnek.
Az SNI az angol SEN (special educational need) tükörfordítása, amelyben a special magyar jelentései (speciális, különleges, egyedi, sajátos, sajátságos, rendkívüli, alkalmi, kitűnő) közül sikerült egy olyat választani, amely csak kicsit jobb, mint az erre a kategóriára korábban használt kifejezések. Problémát jelent az "education" fordítása is, amely a magyarban leginkább az oktatás és tanítás kifejezéseknek felel meg, s nem a nevelésnek. A "need" pedig, amelyet az angol leginkább a szükség, szükséglet kifejezés értelmében használ, sokkal többet jelent, mint az igény, hiszen az átlagostól eltérő oktatási szükséglet az, amely az angolszász területekről induló SEN-koncepció szakmai alapja. A SEN tehát nem más, mint a különleges oktatási és nevelési szükséglet, azaz azoknak a gyerekeknek az oktatási és nevelési szükséglete, akiknek tanításához többre és másra van szükség, mint amit a hagyományos osztálytermi keret, az általános oktatási és nevelési módszerek és eszközök, illetve a hagyományos tanári felkészültség lehetővé tesz. A SEN-nek nincs negatív jelentéstöbblete, így alapvetően egy olyan ellátási kategóriát jelöl, amelyben az egyes alcsoportok meghatározása szakmai definíciókon nyugszik. Az európai országok többségében a közoktatási és -nevelési törvények a kereteket adják meg, s rendeletek szabályozzák a diagnosztikában és fejlesztésben használt eljárásokat, s a szakmai egyetértésben kialakított kategóriákban az oktatás és nevelés feltételeit. A jogszabályok arra is kitérnek, hogy a különleges szükségleteket figyelembe vevő oktatás miben tér el a hagyományostól; melyek a személyi, szervezeti, és pénzügyi feltételei, vannak-e előírt diagnosztikai és fejlesztési feltételek, különleges eszközök, s kik az ellátásra kötelezett intézmények, mire terjed ki az állami kötelezettségvállalás. Kérdés tehát, hogy mi lehet mégis az oka annak, hogy bár az SNI-re vonatkozóan számos megegyezést mutat az európai és a hazai jogalkotás, a kutatási adatok szerint az SNI egyes kategóriáiban a gyerekek viszonylag nagy százaléka ellátatlan, míg más kategóriákban (pl. diszlexia) a nemzetközi átlag sokszorosa jelenik meg a statisztikákban. Ennek elemzése elvileg egyszerű lenne, hiszen csupán a jogi és a szakmai alapokat kellene megvizsgálnunk. A probléma viszont az, hogy az SNI egyes kategóriáit ma is áthatja a fogyatékosság-szemlélet, a kognitív fejlődéspszichológia és -neuropszichológia tudása nem vagy alig hat a diagnosztikára, a fejlesztés a tanítás módszereire, azaz sokkal több eltérést kell feltételeznünk a szakmai, mint a jogi kérdésekben. Nézzük előbb az utóbbit.
A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény a 30. §-ban rendelkezett azokról a gyerekekről, akikre vonatkozóan az ellátási kötelezettséget jogszabályba fektette, s az atipikus fejlődés jellemzői alapján négy kategóriába sorolta őket. Ezek a "testi, az érzékszervi, az enyhe vagy középsúlyos értelmi, a beszéd- vagy más fogyatékos" kategóriák voltak. Ezen paragrafus, amely címe szerint a gyógypedagógiai ellátásról szól, első bekezdése szerint "a tanulónak joga, hogy állapotának megfelelő pedagógiai, gyógypedagógiai vagy konduktív pedagógiai ellátásban, állapotának megfelelő óvodai nevelésben, iskolai nevelésben és oktatásban részesüljön attól kezdődően, hogy fogyatékosságát megállapították." Bár már itt megjelenik a sajátos nevelés és oktatás, ám a jogi szövegben helyesen szerepel, hiszen az ehhez szükséges tárgyi, személyi és intézményi feltételeket sorolja fel. Talán itt érhető tetten először az az egyre jobban elhatalmasodó szemlélet, amely a gyakorlatban a különnevelés elterjedéséhez és az együttnevelés félreértelmezéséhez vezet. Megkezdődik az egyforma gyerekeket egyfajta nevelési egységben kell oktatni gyakorlata, az életkor, a fejlődés marginális tényezőként történő kezelése, a rendszer folyamatos megmerevedése, a "más fogyatékosok" (diszlexia, diszkalkulia stb.) máig ható stigmatizációja. A törvény szerint ugyanis a "testi, az érzékszervi, az enyhe vagy középsúlyos értelmi, a beszéd- vagy más fogyatékos gyermek nevelésére és oktatására óvodát, óvodai csoportot, iskolát, iskolai tagozatot, osztályt, csoportot, kollégiumot a fogyatékosság típusának megfelelően kell létrehozni." A jogalkotót nyilván a jó szándék vezeti, ám a megvalósulás utat nyit a szegregáció sajátos formáinak, s a normatív támogatás az ellenőrzés hiányával párosulva forrásszerzővé válik, jóllehet maga a támogatás gyakran nem jut el vagy oda, ahol a fejlesztés történik, vagy magához a fejlesztendő gyermekhez.
Tíz évvel később, a 1993. évi LXXIX. törvény módosításáról szóló 2003. évi LXI. törvény a 30. §-a (1) bekezdésének első mondata helyébe a következő rendelkezés lép: "A sajátos nevelési igényű gyermeknek, tanulónak joga, hogy különleges gondozás keretében állapotának megfelelő pedagógiai, gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai ellátásban részesüljön attól kezdődően, hogy igényjogosultságát megállapították." Megjelenik tehát a törvényben az SNI, sőt annak (a) és (b) kategóriája, a LXXIX. törvénynek az értelmező rendelkezések között szereplő 121. §-ának (1) bekezdése pedig két ponttal egészül ki. A 28. pont a feltételeket az SNI egészére határozza meg. Ez szó szerint azonos azzal, amit az 1993. évi törvény 121. §-a (1) bekezdésének g) pontja a "fogyatékosok sajátos neveléséhez és oktatásához szükséges feltételek" cím alatt megfogalmazott. Ezek "a sajátos nevelési igény típusának és súlyosságának megfelelő gyógypedagógus, konduktor foglalkoztatása, a neveléshez és oktatáshoz szükséges speciális tanterv, tankönyv és más segédletek". Érdemes egybevetnünk a két törvény definícióját.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
