A nemzetközi kriminológiai irodalomban az 1980-as évek közepe óta egyre több szó esik a "büntető populizmus" (penal populism) jelenségéről. Sokan ennek tulajdonítják ugyanis a büntető igazságszolgáltatásról, a bűnözéskontrollról szóló viták átpolitizálálódását, a büntetések indokolatlan szigorodását, a bűntetetendő cselekmények és a büntethető személyek körének lényeges bővülését. A büntető populizmus a legmarkánsabban az Egyesült Államokban jelent meg, de hamar átterjedt más angolszász kultúrájú országokra, később pedig hazánkra is.
Büntető populizmusról akkor beszélhetünk, ha az uralkodó politikai elit a közvélemény nyomására hivatkozva a bonyolult társadalmi jelenségekre - különösen a bűnözésre és más ön- és közveszélyes deviáns magatartásokra - folyamatosan leegyszerűsítő, látványos és gyors sikereket ígérő módon reagál. Az ilyen elit a súlyos társadalmi konfliktusok enyhítésének érdemi kezelése helyett gyakran nyúl a társadalmi kontroll kiterjesztéséhez, a korábbinál indokolatlanul szigorúbb büntetések alkalmazásához, és az "eltévelyedettek" megregulázását tarja egyedül hatékony politikai megoldásnak.
A büntető populizmust a neves skót-amerikai kriminológus, David Garland a jelentős közfelháborodást keltő, amúgy ritkán előforduló bűncselekményekre adott, nagy médiaérdeklődést és érzelmileg fűtött válaszokat kiváltó, tartós politikai folyamatként határozta meg.[1] Ez a jelenség más szakértők szerint akkor alakul ki, amikor a tájékozatlan közvélemény a média egy részének tevékeny közreműködésével nyomást gyakorol az igazságszolgáltatásra, arra hivatkozva, hogy megnövekedett a bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb elbánás igénye. A populista politikusok ilyenkor szavazatmaximálási célokból a közvetlen demokráciára hivatkoznak. Úgy tesznek, mintha a média által felkorbácsolt érzelmekre reagálnának, és a "legyen végre rend" jelszavával szakítanak a hagyományos jogállami büntetőpolitika értékeivel. Arra építik a filozófiájukat, hogy egy valódi demokráciában közvetlenül kell reagálni a tömegigényre. Azt állítják, hogy az emberek szenvednek a közbiztonság hiányától. Szerintük a büntető jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak változtatnia kell az eddigi gyakorlaton, mert csak ilyen módon
- 155/156 -
elégítheti ki a nagyközösségnek az igazságossággal kapcsolatos elvárását, és az így nyerheti vissza a korábban elveszett közbizalmat.[2]
Tony Bottoms brit kriminológus azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a képzettebb, tájékozottabb közvéleménynek is lehetnek olyan büntetőpolitikai igényei, amelyekre az uralkodó elitnek valóban új és szakmailag korrekt konszenzuson alapuló módon kell reagálnia. A populista büntetőpolitikát tehát szerinte meg kell különböztetni a tájékozott közvélemény reakcióira fogékony, védekező büntetőpolitikától. Ennek és a populista reakciónak egyaránt az lehet a következménye, hogy a kormányok az eddiginél szigorúbb büntetési formákat vezetnek be.[3] Más szakértők is azt vallják, hogy a politikusok nem minden esetben marasztalhatóak el azért, mert reagálnak a közvéleményre, hiszen ez a demokrácia működésének egyik lényeges kritériuma.[4]
A mindenkori közvélemény alakulása természetesen kultúrafüggő, országonként más és más tradíciókból táplálkozik, és a bűncselekményről, a bűnelkövetőkről, valamint a büntetésről is kialakítja az álláspontját. Meglepő, hogy ez gyakran teljesen független a bűnözés alakulásától, a veszélyeztetés mértékétől. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a bűnözés a nagy hagyományokkal rendelkező, modern demokráciákban 1960 és 1980 között jelentősen emelkedett, majd az 1990-es évek eleje óta stagnált vagy jelentős mértékben csökkent. Az emberölések száma az elmúlt három évtizedben relatíve alacsony szinten maradt. Sajátos módon éppen e kedvező fordulat időszakában kapott a büntető populizmus intenzív kormánytámogatást az Egyesült Államokban, és terjedt tovább az angolszász kulturális múlttal rendelkező országokban, végül pedig hatása megjelent az európai demokratikus államokban is.[5]
Mi lehet a mindenütt növekvő szorongás és a rettegés forrása egy olyan időszakban, amelyben az egyes személyeket, közösségeket érintő konkrét veszély éppen csökkenőben van? Mi táplálja az emberekben a felfokozott érzelmeket? A válasz valószínűleg abban keresendő, hogy az uralkodó elit politikai célokra használja fel a posztmodern társadalomban általánossá vált biztonság-deficitet és a közvélemény inkorrekt tájékoztatását. Veszélybe kerültek ugyanis az emberek életkörülményeit meghatározó tényezők (a biztonságot jelentő, tartós munkaviszony, a hagyományos rend szerinti életmód, az együvé tartozásból, a közösségi létből fakadó stabilitás érzése). Az emberek szoronganak távollévő hozzátartozóikért. Félnek az idegenektől, legyenek azok bevándorlók vagy új szomszédok. Féltik személyi és vagyonbiztonságukat, és nem számíthatnak szolidaritásra. Megszűnt az életpálya tervezhetősége, hiszen az emberek folyamatosan új kihívásokkal szembesülnek, egyebek között az élethosszig tartó tanulás vagy a migráció
- 156/157 -
kényszerével.[6] A folyamatos szorongás kedvez az érzelmi alapon történő állásfoglalásoknak, fogékonnyá tesz a leegyszerűsítő magyarázatokra, a gyorsnak és eredményesnek ígért megoldásokra. Ezt ugyan enyhíthetné, sőt bizonyos esetekben ellensúlyozhatná a korrekt és szakszerű tájékoztatás, ami azonban rendszerint elmarad.
Az érzelmi beállítódás és az elbizonytalanodás egyik forrása az egyéni felelősség és a kockázatvállalás átértékelődése, különösen az angolszász kultúrájú országokban. Napjainkban az átlagember a hagyományos és az új típusú egyenlőtlenséget nem kollektív sorsként, hanem egyéni kudarcként kénytelen megélni. A személyes érdemek és kudarcok morális szempontok szerint ítéltetnek meg, mind az egyéni, mind a közfelfogásban. A többségi társadalomban növekszik az ellenszenv, sőt a harag a terhes, a társadalomból kirekesztődött, folyamatos társadalmi konfliktusokat okozó, a mindennapi versenyben vesztes kisebbséggel szemben. A többségi társadalom tagjai úgy vélik, hogy ők alkotják az erkölcsi fölényben lévők, a becsületesen dolgozók társadalmát. Ők adóznak, de az egyre szűkülő állami forrásokon mégis osztozni kényszerülnek az arra érdemtelenekkel. Ezért az "élősködőnek" és a "veszélyesnek" nyilvánított, kirekesztett rétegekben fedezik fel a démonizált ellenséget. A globális világban zajló, a helyzetüket alapvetően meghatározó, sorsukat alakító folyamatokat legfeljebb érzékelik, de érteni már kevesen értik. Ezért kizárólag a kormányaik kötelességének tartják a nem kívánatos, sőt veszélyesnek ítélt folyamatok féken tartását, főleg a kirekesztett rétegekhez köthető közbiztonsági problémák enyhítését.[7]
A kormányzatok által uralni próbált helyzetet Stanley Cohen nyomán "morális pániknak" is nevezhetnénk, ami az uralkodó erkölcs alapértékeinek olyan veszélyeztetettségi állapotát jelenti, amelyben ellenségkép alakul ki a megbélyegzett csoportokkal szemben.[8] Ma már azonban nem a szakértő, hanem az érzelmileg túlfűtött, laikus közvélemény határozza meg a közbiztonság percepcióját, a bűnözéskontroll politikai gyakorlatát. Egyes országokban ezért David Green szerint a populista büntetőpolitikát befogadó közhangulat már kulturálisan és strukturálisan rögzült, egymással összefüggő és egymást erősítő folyamatok hatásának eredménye. Már nem is pánikreakció tehát, hanem tartós állapot.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
