A tanulmány áttekinti, hogy milyen jogalkalmazási vitákhoz vezetett az, hogy miközben a polgári perrendtartás egyértelműen rendezi, hogy milyen végzések ellen van helye fellebbezésnek, addig más jogszabályok is tartalmaznak peres végzésekre vonatkozó szabályokat, azonban a fellebbezési jog rendezése már korántsem ilyen egyértelmű. A perrendtartáson kívüli végzések elleni fellebbezési jog fennállásának megítélése eltérő eredményre vezet akkor, ha az értelmezés abból indul ki, hogy a polgári perjogi kódex átfogó jelleggel kívánja szabályozni a végzések elleni fellebbezési jogot, és a rendes jogorvoslat igénybevételének a lehetőségét csak és kizárólag külön törvényi rendelkezéshez kívánja kötni - mintha az a kiinduló alap, hogy a nem a polgári perrendtartásban meghatározott eljárási rendelkezésre nem vonatkozik a perrendtartás általános kizáró rendelkezése. A sokéves szakmai vitát végül a 3/2022. Jogegységi határozat törekedett lezárni, a megfelelő megoldás azonban a jogalkotó beavatkozása lenne.
The study reviews jurisdictional disputes that led to the fact that, while Civil Procedure Code clearly regulates which decisions are subject to appeal; until then, other laws also contain rules regarding decisions in civil proceedings, however, the settlement of the right of appeal is by no means so clear. The assessment of the existence of the right of appeal against decisions outside Civil Procedure Code leads to a different result if the interpretation starts from the fact that the Civil Procedure Code intends to comprehensively regulate the right of appeal against decisions, and the possibility of using the ordinary legal remedy is only and exclusively required by a separate legal provision to bind - as if the starting point is that the general exclusionary provision of the Code does not apply to the procedural provision not specified in the Civil Procedure Code. The practical dispute of many years was finally resolved in 3/2022. legal uniformity decision tried to close it, but the appropriate solution would be the intervention of the legislator.
A magánjogi jogviszonyokon alapuló igények hatékony érvényesülése akkor valósulhat csak meg, ha a jogalkotó egy olyan hézagmentes szabályozást hoz létre, amely mentén a bíróság előtt jogvédelmet kérő felek alapvető jogosultságaikat egyértelmű rendelkezések szerint gyakorolhatják. El kell kerülni ezért azokat a hiányosságokat, amelyek bizonytalanságot keltenek abban a tekintetben, hogy az igényt érvényesítő vagy éppen azzal szemben védekező feleket egyes eljárási jogosultságok megilletik-e vagy sem. A Preambuluma szerint a magánjogi jogviták tisztességes eljárás elvén nyugvó rendezése és az anyagi jogok hatékony érvényre juttatása érdekében létrehozott, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) is egy olyan szerkezetében következetes modellt kívánt megvalósítani, amely a koncentrált per feltételeinek megteremtését helyezte középpontba. Ehhez pedig még inkább az a jogalkotói célkitűzés illett, amely a felek feladatait, jogait és kötelezettségeit egyértelmű előírások alapján kívánta rendezni.
A felek egyik legfontosabb alapvető eljárási jogosultságának, a jogorvoslathoz való jognak a gyakorolhatósága is egy olyan kiemelt jelentőségű kérdés, amely nem eredményezhet jogalkalmazói kétségeket, értelmezési nehézségeket.
A (rendes) jogorvoslathoz való jog ugyanis a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikke, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 13. cikke által biztosított emberi jog, az Alaptörvény Szabadság és Felelősség című része XXVIII. cikkének (7) bekezdésében szabályozott alkotmányos alapjog. E szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, mely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslat olyan kiemelt jelentőségű eszköz, amely által az érintett a bírósági, hatósági eljárásban meghozott, vélt vagy valós érdekeit sértő döntés korrigálását kérheti. Szükségtelen csorbítása a társadalom alapvető elvárásaiba ütközik, vita esetén a feltétlen érvényesülésének kell elsőbbséget engedni. Természetes követelmény, hogy az eljárások szereplői minden részletében tisztában legyenek azzal, hogy fellebbezési jogaikat milyen határidőben, milyen formában, hová benyújtandó és hová címzett,
- 3/4 -
milyen minimális tartalmi feltételeknek eleget tevő beadvány előterjesztésével gyakorolhatják, mint ahogy kétséget kizáróan annak is világosnak kell lennie, hogy egy adott határozattal szemben van-e helye fellebbezésnek - vagy más jogorvoslatnak - vagy éppen a jogalkotó azt kizárja. Olyan szabályozást kell ezért létrehozni, amely egyértelmű és következetes rendelkezéseivel ezt a célt segíti elő.
Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy annak ellenére, hogy a megreformált perrendi szabályok mennyire határozott súlyt kívántak helyezni a rendes jogorvoslathoz való jogosultság egyértelmű meghatározására, mégis az elmúlt évek egyik kiemelkedő gyakorlati kérdésévé vált a polgári perrendtartáson kívül szabályozott végzések elleni fellebbezési jog fennállásának értelmezése. A perrendtartásbeli és azon kívüli jogszabályi rendelkezések egymáshoz való viszonyának rendezetlensége vezetett ahhoz a sokéves szakmai vitához, amelyet végül a 3/2022. Jogegységi határozat törekedett lezárni.
A 2017. december 31-ig hatályban volt, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952-es Pp.) a határozatokkal szembeni fellebbezési jogot jogalkalmazási nehézségek eredményezésére alkalmas módon, nehezen átláthatóan határozta meg. Ennek a következetlenségnek az volt az oka, hogy addig, amíg az elsőfokú ítéletekkel szemben a fellebbezési jogot teljeskörűen biztosította, nem tartalmazott olyan mindenre alkalmazható általános rendelkezést, amelyből a végzések elleni fellebbezési jog kétséget kizáróan minden egyes esetre megállapítható lett volna. Bár a szabályozás alapja szerint az elsőfokú végzések elleni fellebbezési jog volt ugyancsak a főszabály, azonban túlzott rugalmasságot eredményezett az ez alóli kivétel, amely szerint az eljárás folyamán hozott úgynevezett pervezető végzések tekintetében a fellebbezés általában kizárt volt. A törvényi rendelkezések ugyanakkor a pervezetés fogalmát nem határozták meg, így a bírói gyakorlatnak kellett kialakítania egyenként, külön-külön az egyes esetekre az elhatárolást, miszerint mely végzések tekinthetők pervezetőnek és mely végzések nem. Még tovább bonyolította ezt a helyzetet, hogy a jogalkotó ezt nem kívánta feltétlenül a jogalkalmazóra bízni, mert egyes pervezető végzések ellen maga engedte meg a fellebbezést. Gyakorlati nehézségeket jelentett ezért, hogy minden egyes végzésnél először abban kellett állást foglalni, hogy az pervezető végzésnek minősül-e, majd fel kellett tárni, hogy nem tartozik-e abba a körbe, ahol jogszabályi alkivételként mégis biztosított a rendes perorvoslat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
