Igen Tisztelt Elnök Úr! Igen Tisztelt Alkotmánybírósági Elnök Úr! Kamarai Elnök Úr! Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Tisztelt Teljes Ülés! Tisztelt Professzor Urak! Tisztelt Docens Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Először is nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy meghívottként részt vehetek a Teljes Ülésen, és nagyon nagy örömömre szolgált, hogy eleget tehetek ennek a felkérésnek és a régi bírósági rendszer visszaállításának 160. évfordulója alkalmából nyitóbeszédet tarthatok.
A jeles évfordulók mindig lehetőséget adnak arra, hogy a napi teendők mellett egy nagyobb kép felfestésével a történelmi folyamatok jobb megértésével foglalkozhassunk. Ahogyan Márai Sándor fogalmaz: "Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerűségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk".
Talán ebben a szellemben, visszatekintő vándorként ismerjük meg igazságügyi rendszerünk történetét, Márai szavaival élve geológiai törvényszerűségét. Ahogy a cím is utal rá, a konferencia tárgya a régi bírósági rendszer, azaz a királyi curia visszaállításának évfordulója. Talán az avatatlan kívülállónak furcsán hangzik egy abszolutista curia visszaállításáról emlékezni, de úgy gondolom, hogy a konferencia résztvevői értik a látszólagos ellentmondás mibenlétét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar legfőbb bírói fórum gyökerei egészen az Árpád-házi királyokig nyúlnak vissza. A ránk maradt dokumentumok tanúsága szerint a iudex curiae regiae, azaz az első országbíró, már II. István király idejében hiteles pecsét alatt álló bírói parancsokat bocsátott ki. Ekkor az országbíró a királyt és a nádort rangban és méltóságban követő világi tisztség volt. A jövőre 800 éves Aranybulla IX. cikkelye pedig kimondja, hogy "a mi országbírónk, amíg az udvarunkban vagyon mindeneket megítélhessen, és amely pört az udvarban elkezdett, azt mindenütt elvégezhesse." A XV. századra a királyi tábla, mint legfelsőbb bírói fórum, a központi bíráskodás állandó intézményévé vált. Ebbe az organikus fejlődésbe vert éket a török betörés. A mohácsi vészt követően három részre szakadt országban az egységes igazságszolgáltatás is ellehetetlenedett. Azonban a magyart - jogásznemzet lévén - a rendezetlen közjogi viszonyok sem tántorították el a jogszolgáltatástól. Az országot járó ítélő vándormesterek a zűrzavaros időkben is fenntartották a magyar iurisdictio folytonosságát. Ezekben a vészterhes évtizedekben a Hármaskönyv, mint Werbőczy írja: "az országnak eddigelé szétszórt, csonka, zavart és nem egészen összeillő statutumait és végzeményeit, törvényeit és szokásait egybefoglalva, összekapcsolva és írásba téve biztosította az egymástól elválasztott országrészek közötti szellemi és jogi egységet." A Hármaskönyvben azt olvashatjuk, hogy "a birtokjogok tárgyában támasztott összes peres ügyeket, azok befejezésével józanabb és értettebb megvizsgálás, mérlegelés és megvitatás végett a királyi curiába, mint fellebbezési helyre szokták átküldeni." A 150 éves török hódoltságot azután egy még hosszabb ideig tartó Habsburg uralom követte. Azonban az újabb idegen elnyomás és az azzal járó közjogi oktrojáció sem számolhatta fel az ősi magyar szokásjogot, hiszen ahogy azt Babits Mihály óta tudjuk: "az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle, vagy ellene, ha száz évig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek fogja tekinteni". És ebben a pontban érkezünk el a konferenciánknak okot adó eseményhez, azaz a ma már "réginek" mondott bírósági rendszer megszületéséhez.
Az abszolutizmus oly kevés pozitív hozadéka között szeretnénk szemlézni, akkor talán éppen ezt, a legfelsőbb bírói fórumot érintő változást kellene megemlíteni. A III. Károly féle 1723. évi abszolutista reform nyomán ugyanis Magyarországon létrejött a hétszemélyes táblából és a királyi táblából álló kéttagozatú, folyamatosan működő legfelsőbb bíróság, akkori nevén a királyi curia. Ez a közel 300 éves intézmény, Nagy-Britannia után a világ második legrégebbi legfelsőbb bírósági szerve. A királyi curia első negyven évében kiadott több mint ezer döntvényéből állt össze az első gyűjtemény, az ún."Planum Curiale", amely először 1800-ban jelent meg. Azt hiszem, hogy ezen jogtörténeti vívmányokra valamennyien vitán felül büszkék lehetünk.
A felállított legfelsőbb bírósági intézményrendszer történetében drasztikus változást az 1848-49-es események hoztak. Vukovich Sebő igazságügyi miniszter javaslatára Kossuth Lajos 1849-ben feloszlatta az akkori főtörvényszékeket, így a hétszemélyes táblát, a királyi táblát. Ezzel pedig 126 év után maga a királyi curia is megszűnt létezni. A forradalom és szabadságharc bukását követően a bécsi udvar fokozatosan felszámolta a polgári jogrendszer kialakítására tett kísérleteket. Hazánkban ismét idegen jogrendszert vezettek be, többek között érvénybe lépett a magyar magánjogi viszonyoktól merőben eltérő osztrák polgári törvénykönyv. A felállított háromszintű bírósági rendszer élén a magyar ügyekben a bécsi legfelsőbb törvényszék magyar tanácsa járt el. Deák Ferenc szavai szerint: "következett szomorú emlékű tizenkét év, amely alatt idegen hatalom nélkülünk rendezte azon viszonyokat, miket az 1848-i alapon magunknak kellett volna rendezni. Nem csoda tehát, ha minden, mi ekképpen támadott gyűlöletes lőn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna másképp".
Az említett 12 év elteltével, a nemzetközi helyzet kedvezőbb változásával és az udvar mozgásterének beszűkülésével egyre nagyobb lehetőség mutatkozott az enyhülésre és a két ország közötti viszonyrendszer újragondolására. Ennek következtében az 1860 októberében állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvényül kiadott császári diplomával Ferenc József kísérletet tett az 1848-i alkot-
- 948/950 -
mányos állapotok helyreállítására. Az uralkodó Vay Miklós kancellárhoz írott leveléből kiderül, hogy szándékában állt, ahogy fogalmaz: "Magyarországon az összes törvénykezési ügyet ismét az ország határai közé visszahelyezni". A forradalmi hevület lankadása ellenére a magyar társadalom ekkorra már nem engedett a negyvennyolcból. A polgári Magyarország képét, a fejlett Európához való csatlakozás reményét és az 1848-as vívmányokat már nem lehetett a továbbiakban nyílt parancsokkal eltörölni és nem lehetett a forradalom előtti közjogi állapotokat restaurálni. Észlelvén a határozott nemzeti ellenállást, az udvar fokozatosan még nagyobb teret engedett a magyar alkotmányosság felélesztésének, egyben a köztörvényi hatóságok és autonómiájuk visszaállításának.
1861 januárjában az uralkodó kinevezte a hétszemélyes tábla tagjait, február elsején pedig megszüntette a bécsi legfőbb törvényszéken felállított magyar osztályt. Eközben Magyarországon megkezdődött a jogszolgáltatás ideiglenes újjászervezése nemzeti alapon. Ennek a folyamatnak az első lépéseként több mint 160 évvel ezelőtt 1861. január 23-án ült össze az Országbírói Értekezlet. Tekintettel arra, hogy Szabó István Dékán Úr részletesen kitér majd az Országbírói Értekezlet alkotmányos alapjainak bemutatására, elöljáróban csak annyit emelnék ki, hogy a közjogi szempontból nehezen meghatározható tanácskozmány deklarált célja az volt, hogy az abszolutista szabályok helyett visszaállítsa a magyar jogot. Emellett az, hogy ahol szükséges, kiigazítsa azokat a modern kornak és a megváltozott tulajdoni viszonyoknak megfelelő rendelkezésekkel.
Ez a nemzetünk szempontjából kiemelkedő jelentőségű esemény, ekképpen a szunnyadó, azonban soha el nem enyésző magyar jog feltámadásának szimbóluma is lehetne. A testület már az ülés megnyitását követő napon kimondta a királyi curia visszaállítását, ezáltal ismét ez a szerv lett a magyar bírósági rendszer legfelsőbb fóruma. A március 4-ig tartó és ismét Deák szavaival élve: "a közhangulat izgatottságának pressziuma alatt álló" értekezlet kétségtelenül legnagyobb vívmánya az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megalkotása volt. Ahogy az ITSZ preambulumából olvashatjuk: "rendeltetése, hogy a hazai törvények, a magánjogviszonyok sérelme és a törvénykezés fennakadása nélkül ismét életbe léphessenek. Addig pedig amíg az alkotmányos törvényhozás a kodifikáció rendszeres művét befejezhetné a hazai bíróságok részére az átmeneti időszakban az ITSZ zsinórmértékül szolgáljon".
Az előterjesztésről szóló képviselőházi vitában egy képviselő kifejtette, hogy "az ITSZ egy olyan segédeszköz, amely a hajóst a közelgő vihar elől a kikötőbe vezeti". Az innen a főrendi ház elé került dokumentumban a plénum kimondta, hogy "a magyar törvények visszaállíttatnak, amelyek azonban már nem alkalmazhatóak, azok helyett az Országbírói Értekezlet munkálatát ideiglenes kisegítő gyanánt használhatónak tekinti".
A szabályok ebből következően a magyar jogrendszernek egy sajátos, ideiglenes forrása, melyet Moór Gyula - jellegéből fakadóan - törvényerejű szokásjognak nevezett. A törvényalkotás alakiságainak mellőzésével született ITSZ ugyanis egyrészt az ősi magyar jog, másrészt a modern polgári jog, harmadrészt pedig a császári akarat finom egyensúlyra törekvő ötvözete. Mindebből láthatjuk tehát, hogy a magyarok, ahogy manapság is, már 160 évvel ezelőtt is önazonosságunk megőrzésére és a nemzeti érdek, valamint a külső kényszerek közötti összhang megtalálására törekedtek. A helyreállított curia kijelentette, hogy az Országbírói Értekezlet által javasolt Ideiglenes Törvénykezési Szabályok magukra nézve addig alkalmazhatóak, amíg egy alkotmányos keretek között összeült országgyűlés nem alkot újabb szabályokat. Az uralkodó által a királyi curiához 1861. november 5-én kelt leiratában akként fogalmazott: "mind a Kúria, mind a törvényhatóságokban működő törvényhatósági közegek hivatásukat az Országbírói Értekezletnek általunk szentesített határozatai szerint teljesítsék." Ennek értelmében az alsóbb fokú bíróságoknak is az ideiglenes Törvénykezési Szabályok szellemében kellett ítéletet hozniuk.
Tisztelt Teljes Ülés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Országbírói Értekezleten elért eredmények mindezeken túl, egy további igen jelentős következménnyel is jártak, ezek nélkül ugyanis a kiegyezésre nem kerülhetett volna sor. Legyen tanulság számunkra, hogy a magyar érdek fáradhatatlan képviselete végeredményben nem csupán saját sorsunkat, hanem a birodalom többi országrészének jövőjét is befolyásolta. Ahogyan az a közös érdekű viszonyokról és ezek elintézésének módjáról szóló 1867. évi XII. törvénycikkben szerepel, a közös ügyekre vonatkozó jogszabály célja egyrészt Magyarország alkotmányának fenntartása, másrészt pedig, hogy a teljes alkotmányosság Őfelsége többi országaiban és tartományaiban is életbe lépjen, mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyokra nézve érintkezésbe. Mindezekre tekintettel nem túlzás történelmi jelentőségűnek nevezni azt a közjogi folyamatot, amelyet a magyar jogászi géniusz katalizál és amely az egész Habsburg Birodalom megújítását, végeredményben pedig saját függetlenségének kivívását eredményezte. A nemzeti érdek erőteljesebb megjelenésének mintegy szimbólumaként szolgál, hogy az 1868. évi LIV. törvénycikk értelmében a legfőbb bírói joghatóságot immáron a magyar királyi curia gyakorolja. A törvénycikk alapján a semmisségi esetekben a Semmitőszék, az érdemlegesen vizsgálandó kérdésekben pedig, mint harmadfolyamodású bíróság, a legfőbb ítélőszék határoz. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. pedig a kor kívánalmainak megfelelően elválasztotta egymástól a bírói és a végrehajtói hatalmat. Ezt követően az 1881. évi LIX. törvénycikk egységesítette a magyar királyi curia két osztályát, ezáltal megteremtvén a legfelsőbb bírói fórum egységességét. A jogfejlődés békebeli időszakának azonban hamarosan véget vetettek a történelem újabb zivatarai. Rövid időn belül megváltozott az együttélés ezeréves rendje, az országépítés országvesztésbe fordult, a joguralom helyét a jogfosztás vette át, az elvrokonokból csakhamar elvtársak lettek, és ahogyan oly sokszor ismét a magyar lelkülettől eltérő, testidegen szabályok befolyásolták a mindennapjainkat.
A rendszerváltást követően bő két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarország újra visszatérhessen saját útjára. Történelmi tapasztalataink jól mutatják, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha elődeink lábnyomait követve intézzük hazánk ügyeit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Európai ügyekért is felelős miniszterként naponta szembesülök azzal az ideológiai szorítással, amelyet a féktelenül homogenizáló, technokrata Európai Unió gyakorol
- 949/950 -
hazánkra és más, az erős nemzetállamok eszményével rokonszenvező tagállamokra. Ami korábban az abszolutizmus volt, az ma a multikulturalizmus, ami korábban az uralkodói pátens, az ma a lopakodó jogalkotás. Ami korábban az ősi jog eltörlésére tett igyekezet volt, az ma a nemzeti kvalitás háttérbe szorításának a kísérlete. Mi magyarok már több ízben megtapasztaltuk az efféle működési logikát, de büszkén mondhatjuk, hogy nem engedtünk a negyvennyolcból és ezután sem fogunk. Ezeréves európai nemzetként tudjuk, hogy fennmaradásunk alapja jogi szuverenitásunk megőrzése, szellemi szabadságunk feltétlen védelmezése és az idegen ideológiák fenntartásokkal való kezelése. Ez a fenntartás azonban nem a magyar ember konokságából fakad, a történelem tanított meg bennünket a keserű ízre. Ekként természetszerűleg érezzük, hogy mi az, ami hazánknak jó, mi az, ami ártalmas és mi az, amit kellő körültekintéssel kell fogadnunk. Ahogy Egyed István 1943-ban "A mi alkotmányunk" című művében fogalmaz: "természetesen a magyar jogfejlődés sem zárkózhatott el az idegen befolyásoktól, de azokat sohasem engedte meg nyersen érvényesülni és az átvett intézményeket hozzáalakította és hozzáépítette az alkotmány alapelveihez. A külföldről átvett kereteket a magyar nemzet alkotmányos érzéke töltötte meg nemzeti tartalommal. Manapság is ez a vezéreszme kísér bennünket, legyen szó belügyeinkről vagy az Európai Unióval való kapcsolatunkról, ugyanis a magyar érdek azt diktálja, hogy nemzeti sajátosságaink megtartása mellett, legyünk hű és elkötelezett európaiak. Meggyőződésem, hogy a magyar jellem és a magyar habitus nem gyengíti, ellenben gazdagítja és erősíti Európát és annak civilizációs vívmányait. Ennek a magyar útnak a továbbvitelében és színesítésében elvitathatatlan szerepe van Önöknek, bíróknak, jogász embereknek, akik alkotmányos identitásunk elsődleges védelmezői és továbbörökítői. Döntéseikben, érveléseikben, jogegységi határozataikban nem csupán egy jogkérdés értelmezésére és elintézésére vonatkozó irányvonalakat fektetnek le, hanem egyben betekintést nyújtanak a magyar jogászi kvalitás, a magyar jogászi lelkület legmélyebb szegleteibe is.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! ■
JEGYZETEK
* A szerző Magyarország igazságügyi minisztere.
Visszaugrás
