Az eurózóna makacsul elhúzódó pénzügyi krízisének újabb és újabb jelei napirenden tartják a gazdasági és monetáris unió konstrukciójával, működésével kapcsolatos belső ellentmondásokat. A fiskális unió hiányából fakadó problémák egyre markánsabb piaci bizalmatlanságot váltanak ki, amelynek hatása a monetáris szféra fellépésének területét is egyre visszásabbá teheti. Az Európai Központi Bank egyre több vita epicentrumává válik.
Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az Európai Bíróság Nagytanácsának az Európai Központi Bank (EKB) Kormányzótanácsa által meghirdetett OMT-határozatok[1] érvényességéről, és az EKB monetáris politikai jogköreiről hozott ítéletének főbb megállapításait, és konklúzióként elhelyezze azt a monetáris unió intézményi válságát övező tágabb problémakörben.
Az írás először röviden ismerteti a felülvizsgálat alá vont intézkedés gazdasági körülményeit, majd elemzi a bíróság előzetes döntéshozatali ítéletben megjelenő megállapításokat. Az elemzés első része bemutatja a hatásköri, eljárási előkérdéseket érintő elfogadhatósági kifogások jogi hátterét. E körben érintőlegesen foglalkozik az érvényességi felülvizsgálat rendszerével és a nemzeti bíróság megelőző jogvédelemhez való jogával.
Ezt követően a második részben az elemzés az ügy érdemét érintő kérdésekre tér át, és az előterjesztő bíróság sémájával egyezően két csoportra osztja az előzetes döntéshozatalra bocsátott kérdéseket. Először azt vizsgálja, hogy a monetáris politikai felhatalmazás nem megszokott eszközök útján való megvalósítása átnyúlik-e a tagállami hatáskörbe tartozó gazdaságpolitika területére. Másodsorban körüljárja az OMT-program kihirdetése, és a monetáris költségvetési finanszírozás tilalma közötti ellentmondásokat.
A harmadik rész az ítélet által felvetett problémakörök okán kicsit távolabb tekint, és arra keresi a választ, hogy miért válik az Európai Központi Bank egyre több olyan (jog)vita epicentrumává, amely a központi jegybank közös pénz fenntartásában betöltött szerepkörét, valamint fellépésének korlátait vitatja? A szerző hipotézise szerint, ennek részben az az oka, hogy a fiskális unió hiányából fakadó problémák egyre markánsabb piaci bizalmatlanságot váltanak ki, amelynek hatása a monetáris szféra fellépésének területét is egyre visszásabbá teheti. Bár az EKB döntéseinek jogtechnikai háttere egyelőre igazolható, nem szabad elmenni azon aggályok mellett, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) intézményrendszerének bővülésével az EKB szerepköre is új dimenziókba került, amit - ahogyan azt az ítéletre okot adó helyzet is mutatja - nem feltétlenül övez a hatékony feladat-megvalósításhoz elegendő bizalom.
A bíróság elé került jogvita egy piaci válságjelenségre adott monetáris politikai válaszból bontakozott ki. A globális gazdasági és pénzügyi válság 2008-as kitöréséig ugyanis az euróövezeti tagállamok bármelyike által kibocsátott államkötvény a befektetői kereslet
- 593/594 -
szempontjából biztosan megtérülő, tehát alacsony kockázatú ügyleteknek számított.
Az EKB vitatott intézkedését egy váratlan, az euróövezet működésére eddig nem jellemző piaci reakció váltotta ki: 2010-től kezdődően a befektetők az euróövezet felbomlásának veszélyétől tartva, az övezethez tartozó államok kötvényeit markánsan eltérő kockázatúként kezdték értékelni. Az államkötvény kibocsátója - tehát a szuverén adós - szempontjából mindez a külső finanszírozás elapadását, vagy legalábbis megdrágulását jelentette, és fokozta a meggyengült pénzügyi helyzetű államok kilátástalanságát.
A fenti folyamat azonban nemcsak az euróövezeti államok helyzetét, hanem a monetáris politika egészét is érintette, hiszen az euró fenntartásának lényege, hogy olyan egységes monetáris politika valósul meg, amely az övezeti állam gazdasága felé irányuló hatások (transzmissziók) révén képes biztosítani a közös pénz értékállóságát és fenntarthatóságát. Ha valamely tagállam államkötvényeit a pénzügyi piac szereplői a makrogazdasági körülmények által indokoltnál aránytalanul kockázatosabbnak ítélnek, az végső soron a monetáris politika egységes jellegének megtöréséhez vezethet.
Logikus védekező mechanizmus lenne, ha az övezet központi bankja ilyen esetben a közös pénz értékállóságát szem előtt tartva közvetlenül beavatkozna a folyamatokba, és elsőként vásárolná meg az övezeti államok kötvényeit, a befektetői túlárazás mérséklése érdekében. Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról, hogy az európai monetáris rezsim három nagyon fontos alapelvre épül: a monetáris finanszírozás tilalmára, a tagállami keresztfinanszírozás tilalmára, valamint a költségvetési fegyelem tiszteletben tartására. Amennyiben az EKB bírna azon jogi felhatalmazással, hogy kivételes, rendkívüli helyzetben beavatkozzon egy-egy tagállam fiskális folyamataiba (államkötvény-felvásárlás útján "olcsón" - vagy a piacnál olcsóbban - finanszírozza az eladósodó államot), az könnyen erodálná a tagállamok azon késztetését, hogy fegyelmezett módon gazdálkodjanak, hiszen amíg államkötvényeik iránt "töretlen" a bizalom, addig a "ki nem ürülő pénztárca" mámorában költekezhetnének az újabb és újabb kibocsátás terhére.
A szuverén adósságválság problémája ugyanakkor új oldalról is megvilágította a fent tárgyalt gondolatmenetet. Rámutatott: általános pénzpiaci bizalmatlanság esetén, a központi monetáris hatóság hatékony fellépésének elmaradása könnyen járhat olyan hatással, amely egy tagállam válságát rendszerszintűvé fokozva más - fegyelmezett gazdálkodást folytató - állam, vagy az övezet egészének érdeksérelmét okozza. A probléma ezen vetülete végső soron a központi bank közös pénz fenntartásával kapcsolatos képességét kérdőjelezi meg.
E kettős szorítás kényszerében az EKB az ún. OMT (Outright Monetary Transactions) program meghirdetésével egy köztes utat választott a problémák enyhítésére, kihasználva mindazon lehetőségeket, amelyeket a jogértelmezés, illetve a jegybanki kommunikáció rejt.
Az EKB a monetáris finanszírozás tilalma sérelmének elkerülését szem előtt tartva, programjában azt tűzte ki célul, hogy nem közvetlenül (elsődleges piac), hanem közvetetten (másodlagos piac), más piaci szereplőkkel egyenrangú aktorként vásárolja meg olyan veszélyeztetett tagállamok államkötvényeit, amelyek sikeresen vesznek részt valamely európai szintű stabilitási programban. Intézkedése végrehajtásának feltételéül szabta ugyanakkor, hogy csak olyan államok esetében avatkozik be, amelyek számára a stabilizációs programok maguk biztosítják a közvetlen (vagyis elsődleges) felvásárlást. E központi banki logika azon megfontolásból indul ki, hogy ha van közvetlen finanszírozó (ld. európai szintű pénzügyi kapacitás), akkor a jegybanki beavatkozás közvetett, már nem valósíthat meg monetáris finanszírozást, csupán a stabillá váló pénzügyi helyzetű állam pénzpiaci környezetét óvja meg. Azt is kizárólag annyiban, amennyiben ezt a jegybanki hatásfolyamatok működése megkívánja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
