Horváthy Balázs: Az Európai Közösség magánjoga olasz szemszögből (ÁJT, 2003/3-4., 337-347. o.)[1]

I.

1. Törvényszerű folyamatként az elmúlt évtizedben - azzal párhuzamosan, ahogy az Európai Unió Magyarország szempontjából fokozatosan felértékelődni látszott - egyre nagyobb számban jelentek meg magyar nyelven a Közösség magánjogával kapcsolatos szakkönyvek. "Kevésbé változatos" kép tárul viszont elénk akkor, ha e szakkönyvek között az egyetemi jogi oktatásban is bevett tankönyvet próbálunk az EK kereskedelmi jogával (vagy tágabban: magánjogával) kapcsolatban keresni a kari könyvtárak polcain: magyar nyelven a közösségi kereskedelmi jog terén egy bevett és

- 337/338 -

átfogó - Király Miklós által szerkesztett és az ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszékének oktatói által jegyzett - tankönyv[1] van forgalomban. 2003 első felében megjelent magyar fordításban Giannantonio Benacchio, trentói professzor könyve,[2] melyet eddig az olasz jogi egyetemeken használtak sikerrel. Az alábbiakban az olasz tankönyv magyar nyelvű kiadását ismertetnénk és jellemeznénk általánosságban úgy, hogy közben rávilágítunk néhány, az említett, Király Miklós által szerkesztett tankönyvhöz képest fennálló azonosságra illetve eltérésre.

II.

1. Az olasz tankönyv Általános Része a közösségi jog működésének elvével, a tagállami joghoz való viszonyával, illetve az európai magánjog perspektíváival foglalkozik. Ellentétben a Király Miklós-féle tankönyvvel, itt nem találunk az Európai Unióval és a közösségi joggal kapcsolatba hozható közjogi, és intézményi jogi kérdéseket, de nem kerül bemutatásra a közösségi politikák rendszere, ennek megfelelően a belpiaci politika és az ehhez köthető alapszabadságok sem.[3]

Az olasz tankönyv Különös Része - hasonlóan az említett hazai tankönyvhöz - a magánjog egyes részterületeit tárgyalja. A különbség tematikai jellegű, ugyanis - a kötetek címéből is kikövetkeztethető módon - az olasz tankönyv tágabb kör, az EK magánjogának egyes intézményeit vizsgálja, míg a magyar más szegmensből, az EK kereskedelmi jogából merít. Az egyes témakörök között találunk átfedést a két jegyzet között, azonban a biztosítási tevékenység, a hitelezés és a termékfelelősség kér-

- 338/339 -

déseit csak a Benacchio-féle tankönyv tárgyalja. Utóbbi viszont nem szól pl. a polgári eljárás közösségi jogi kérdéseiről, illetve - a fentiekhez hasonló szempontok miatt - az EK külkapcsolatairól sem.[4]

Az olasz tankönyv sajátossága, hogy a szerző nem egyszerűen a közösségi jog irányából közelít a problémához, azaz nem pusztán az adott témákra eső közösségi jog tartalmát közvetíti rendszerbe szedve az olvasó felé, hanem a releváns közösségi jogot egyfajta folyamatként írja le. E folyamatot a közösségi döntéshozó indukálja, az ezt követő szakaszban a közösségi jog valósággal behatol a tagállami (nemzeti) jogba, majd végül a folyamat lezárásaként a közösségi jog "megérinti" azt az alanyt (fogyasztót, gazdasági társaságokat stb.), melynek életviszonyait volt hivatott szabályozni. A tankönyv Általános Része következésképpen ehhez a tételezett folyamathoz kapcsolódó általános kérdéseket tárgyalja.

2. Ennek keretében - az első fejezetben - a szerző kiemelten foglalkozik a közösségi jog és tagállami jog viszonyát meghatározó három fontos szabályozási technikával: az unifikációval (egyöntetűsítés), az egységesítéssel és a harmonizációval.[5] Benacchio az unifikáció meghatáro-

- 339/340 -

zásaként kihangsúlyozza, hogy ez esetben nem elegendő a tagállami kompetenciák egységes és közös jogalkotó szervekre történő átruházása, ui. ami a fogalom "szükséges többletét" jelenti, hogy egyöntetűsítés csak a norma egységes értelmezésének és alkalmazásának biztosítása mellett lehetséges. A szerző interpretációjában az egységesítés fogalma közelít az unifikációhoz annyiban, hogy a jogalkotás ez esetben is egységes szerveken keresztül történik, viszont az alkalmazás és az értelmezés feladatait az egyes országok jogalkalmazói látják el. Végül a harmonizáció sajátossága, hogy e szabályozási technika által a tagállami normák tendenciózusan mutatnak az egységes szabályozási keretek irányába, ellenben a tagállami normák kialakítása során a jogalkotónak kisebb-nagyobb mozgástere marad a lehetséges szabályozási variánsok megválasztása kapcsán. A közösségi jog tekintetében - az utóbbi évtizedek folyamatait is figyelembe véve - a harmonizáció bír a legnagyobb jelentőséggel. A harmonizációval kapcsolatban három fogalmi sajátosságot külön kiemel a szerző. A harmonizáció technikáját töredékesnek, hézagosnak és részlegesnek tartja. Töredékes a harmonizáció, mivelhogy általában tárgyként nem teljes jogintézmények, hanem csak egyes tényállások jelennek meg. Hézagos, ugyanis a harmonizáció a szabályozandó tárgyat nem teljesen fedi le, bizonyos kérdéseket megválaszolatlanul hagy. Emellett parciális (részleges), minthogy az új közösségi szabályozás sokszor a korábban kibocsátott normával lefedett területeket érintetlenül hagyja, melyek így párhuzamosan "tovább élhetnek", jogbizonytalanságot okozva ezzel.

Elemzi a közösségi jogalkotási - harmonizációs - tevékenység tagállami hatásait. Az egyes normák hatása tekintetében a szerző megkülönböztet közvetlen, illetve közvetett hatásokat. Így értelmezésében a közvetlen hatás maga a tényleges normatartalom, amely az implementációt követően a tagállami jogban is megjelenik. Közvetett "reflexhatások" viszont mindazon következmények, melyek nem kifejezetten a közösségi jog, pl. egy irányelv "parancsa" miatt szüremkedtek be a tagállami jogba, viszont kétségtelen, hogy azzal összefüggésben jelenik meg a szabályozás.[6]

- 340/341 -

3. A következő általános részi fejezet a közösségi jog átültetésével foglalkozik. Benacchio ezzel összefüggésben érdekes - és teljesen gyakorlatinak nevezhető - szempontot emel ki: az Európán belüli jogi terminológiai különbözőséget, mint a transzpozíciót nehezítő problémát. Teljesen érthető, elvégre minden jogrend működőképességének egyik legfontosabb - gyakorlati - előfeltétele, hogy a jogalkotás, jogalkalmazás és legfőképpen a jogértelmezés területén egységes tartalommal vegyék figyelembe a jogrend sajátos technikai-jogi fogalomrendszerét. A tagállamok eltérő jogi, kulturális és történeti hagyományai következében természetesen ez az egységes fogalmi apparátus az EGK megalapításakor ab ovo nem állt rendelkezésre. A tagállamok jogi terminológiájának különbözőségét, az esetlegesen hasonló elnevezésű, de egészen eltérő tartalmat takaró fogalmi sokszínűséget példákkal szemlélteti a szerző (pl. a sajátos spanyol "derecho foral" jogforrástípus, az olasz "buono padre di famiglia" mércéje), de olyan alapfogalmak, mint a szerződés, ügylet, tulajdon és birtok esetében is számtalan különbséget vélhetünk felfedezni az eredeti tagállami elnevezések és jelentéstartományok között. Ez a közösségi jogalkotási folyamat során két esetben jelenthet problémát. Egyrészt a norma eredeti megszövegezése során kell olyan egységes, közösségi szintű fogalmi rendszert kialakítani, amely beilleszkedik a közösségi jog rendszerébe. Továbbá technikai gondot okozhat az adott jogszabálynak a többi tagállami nyelvre történő lefordítása (pl. olyan nyelvek esetében, melyek nem munkanyelvek, így az olasz, vagy - tehetjük hozzá - majd csatlakozásunkat követően a magyar). Ennek során törekedni kell, hogy a tagállami hagyományoknak és jogi szaknyelvi fogalmaknak megfelelő kifejezéseket használjanak, viszont ennek természetesen a közösségi jogalkotó által tételezettel teljesen azonos jelentéstartalommal kell bírnia. E nélkül eleve nem lenne biztosítható a közösségi normák egységes, és minden tagállamban azonos módon történő értelmezése. Természetesen az egységes interpretációt nehezíti, ha egy fogalom kifejtése a közösségi jogból teljesen hiányzik vagy korábban hiányzott (pl. a kezdeti időszakban a "vállalat", "ellenőrzés" fogalma, illetve példaként említi a termékfelelősség köréből a "gyártó" fogalmát). Ezen esetekben az értelmezési tartomány lehatárolásának feladata az Európai Bíróságra hárult.

4. A harmadik fejezet - lényegesen bővebb terjedelemben, mint az említett magyar tankönyv - a közösségi jog forrásaival foglalkozik. A

- 341/342 -

szerző a tankönyvben elsődlegesen azt a gyakorlati princípiumot tartja szem előtt, hogy a tagállami jog irányából kerüljön kifejtésre az éppen tárgyalandó téma. Ezáltal - teljesen logikus módon - a szubszidiaritás elvének bemutatása megelőzi az egyes jogforrások ismertetését. A rendelet, mint jogforrás kifejtése mellett szól Benacchio a hatály, közvetlen alkalmazhatóság és az elsőbbség elveiről. Az elveket nem elkülönítve és kommentárszerűen mutatja be, hanem kiemeli azokat a gyakorlati szempontokat és követelményeket, melyek a tagállami jogalkalmazóknak, jogalkotóknak szem előtt kell tartaniuk. Ennek megfelelően pl. generálisan jelenti ki, hogy a közösségi rendeleti szabályozással inkompatibilis hazai normák eleve hatálytalanok és nem nyerhetnek alkalmazást, vagy pl. utal ezzel összefüggésben arra, hogy mely formálisan hatályban lévő, közösségi joggal ellentétes tagállami szabályokat kell a tagállami bíráknak "félretenniük". A rendeletek közvetlen hatályának és elsőbbségének kifejtése során sajátos megközelítést láthatunk: az egyes fogalmi elemek összeállításához törekszik olyan jogeseteket felhasználni, amelyek tárgyát tekintve olasz vonatkozásúnak mondhatók.[7] A fejezet az irányelv és a döntés ismertetésével zárul. A rendeletről írtakhoz viszonyítva e két jogforrás bemutatása sokkal felületesebbnek tűnik. A főbb elvekre utalás megtörténik, azonban pl. az irányelvszerű értelmezés elvét célszerű lett volna - már itt is - bővebben kifejteni.

5. Az általános rész következő szakaszában, a negyedik fejezetben a tagállami jog közösségi joghoz történő "alkalmazkodásának" kérdései, azaz a közösségi jog átvételével kapcsolatos problémák kerülnek bemutatásra. Az alapszerződés rendelkezései, illetve a legtöbb esetben a rendelet normái közvetlenül alkalmazandók a tagállamokban, azaz a nemzeti jogalkotónak végrehajtási jellegű feladata sem keletkezik. Az irányelvek estében, illetve egyes rendeleti szabályozás felhatalmazása által a hazai jogalkotónak normakibocsátási kötelezettsége van abból a célból, hogy a közösségi jogszabályban előírtak a tagállami jogba átültetésre kerüljenek. Részletesen kerül kifejtésre az ún. olasz közösségi törvény jelentősége, amelyet általában évenként fogadnak el, és tartalma az olasz

- 342/343 -

normák európai bírósági ítéletekhez történő hozzáigazítására, az irányelvek közvetlen végrehajtására, vagy az irányelvek implementációjának kormányra történő delegációjára irányulhat. 1998 óta minden átültetendő irányelv végrehajtására rendelkezésre álló határidőt, továbbá az Európai Unió Hivatalos Lapjában és Olaszországban történő közzététel időpontját meg kell jelentetni az Olasz Köztársaság hivatalos lapjában. E logikus szabály, mely akár a későbbi magyar gyakorlatban is megfontolható lenne, nyilvánvalóan a publicitás elveivel indokolható, már csak arra is figyelemmel, hogy az átültetési határidő lejártát követően a mulasztó tagállammal szemben - egyéb feltételek fennállása esetén - akár magánszemélyek is igényérvényesítéssel élhetnek.

6. Az ötödik fejezet a jogegységesítés azon sajátosságát emeli ki, mely szerint az Európai Unión, mint egyfajta "jogközösségen" belül az egyes tagállamok szabályozási modelljeire alapozva alakul ki a közösségi szintű normarendszer. Ez viszont értelemszerűen a modellt a többi tagállam irányában is közvetíti (ezt a folyamatot nevezi a szerző szabályozási modellek áramlásának). Benacchio szerint - a kérdéskört tágan értelmezve - a folyamat kisebb intenzitásfokkal a Közösség megalakulása előtt is működött, hiszen gyakori esetként fordul/fordult elő, hogy egyes országok más államok által már sikeresen alkalmazott mintákat közvetlenül vezettek be a saját jogrendjükbe. A közösségi jog megjelenésével viszont ez a folyamat rendszeressé és közvetetté vált (a "közvetítő" közeg maga a közösségi normarendszer), és az egyes tagállami jogok ún. "európaizálódásának" jelensége is ezzel, tehát az európai minták átvételével magyarázható. A szerző megközelítését rávetítve a közösségi jog fejlődésére akár az is megállapítható, hogy a közösségi jog története sem szól másról, mint a jogi szabályozási modellek Európán belüli körforgásáról. Az efféle "kényszerű recepció" ezzel szemben sokszor a tagállami jogalkotó, jogalkalmazó ellenállásába ütközhet. Kifejezetten nevezhető problémásnak e tekintetben Olaszország, mivel az olasz jogalkalmazó inkább "idegen jogként" ("diritto straniero") közelít a közösségi joghoz.

Elsősorban az általános elvek kidolgozásakor (kialakulásakor) lehetünk tanúi annak, hogy a közösségi jogon belül egyedi, a tagállamoktól különböző jogi modellek keletkeznek. Ilyen modellszerű elvek lettek a Római Szerződésbe belefoglalva, amikor az alapítók a gazdasági alapszabadságokat, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát, vagy a versenyszabadság princípiumát fogalmazták meg. Az Európai Bíróság joggyakorlatában is kezdetektől fogva születtek - különböző területeket érintően - általános jogelvek, melyek két forrásból ke-

- 343/344 -

rültek deriválásra és közösségi modellként megfogalmazva: egyrészt a tagállamokban általánosan ismert közös jogelvekből, másrészt nemzetközi szerződésekből. Az európai modell alkalmazásához nem elegendő annak puszta recepciója, elengedhetetlen a modell forrásának (pl. amely tagállami szabályból a közösségi modell absztrahálva lett) megismerése, mivel a norma alkalmazása az eredeti ratio, az eredeti célok és az eredeti összefüggés áttekintése nélkül nem vezethet eredményre. Példának okáért az európai gazdasági érdekközösség, mint sui generis közösségi társasági forma modellje a francia Groupement d'intérêt économique volt, melynek megértéséhez szükséges az eredeti minta megismerése is. A modellek átvétele elsősorban a Közösségen belüli tagállamok szabályozásaiból történhet, de mintául szolgálhat Unión kívüli államok jogrendjének megoldási módozatai (pl. a versenyjogi szabályok esetében történt ilyen recepció). Az egyes közösségi minták kidolgozását a tagállami modellek versengéseként is felfoghatjuk. A döntéshozatal során a kialakuló modell elemei olyan tényezők által meghatározottak, mint pl. a döntéshozók érdekérvényesítési képessége, lobbitevékenység, vagy kompromisszumkészség.

7. Az általános rész utolsó fejezete a európai magánjog egységesítésének perspektíváiról beszél. Az egyik leginkább érdekfeszítőnek nevezhető felvetés a magánjogi egységesítés és a ius commune összevetésében jelenik meg. A római jogi alapokra visszavezethető ius communéhez viszonyítva a lényeges különbség a szabályozási szükségletekben és szabályozás mélységében található, ugyanis a ius commune idején - érthető módon - a szabályozás lényegesen kisebb területet érintett, szemben az egyre extenzívebb közösségi jogalkotással. Mengonira hivatkozva felhívja a figyelmet arra a szembetűnő hasonlóságra, hogy mind a ius commune (illetve erre épülve a német pandektajog) kialakításában, mind az európai magánjog egységesítésének jelenlegi stádiumában kiemelkedő szerepe volt illetve van a jogtudósoknak. Hasonlóan tehát a történelmi előképhez, az egységesített magánjog létrehozására irányuló projektek is egyfajta "jogászjogként" alakítják ki javaslataikat.[8]

- 344/345 -

III.

1. A Különös Részben legnagyobb terjedelemben, és a magyar tankönyvhöz viszonyítottan is bővebben a közösségi társasági jog szabályai kerülnek kifejtésre. A fejezetben a társasági jogi harmonizáció alapkérdéseit követően a társasági jogi irányelveket ismerteti a szerző, mindemellett utalás történik a még el nem fogadott tervezetekre is. A fejezet második felében a közösségi jogon alapuló társasági jogi formákkal, az európai gazdasági érdekcsoporttal és az európai részvénytársasággal ismerkedhetünk meg, továbbá a még csak tervbe vett, részben kidolgozott, de még el nem fogadott formákkal.

Külön fejezet taglalja a fogyasztóvédelem, továbbá a szerződéskötés releváns közösségi jogi kérdéseit. A fent említett magyar tankönyv e témakört csak érintőlegesen, fogyasztói szerződések kapcsán tárgyalja. Benacchio viszont a Közösség fogyasztói magánjogáról teljes áttekintést, a bevezető részben még a közösségi fogyasztóvédelmi politika alapvető jellemzőit is kifejti.[9]

A fenti témaköröket a termékfelelősség kifejtése követi. A Tanács 85/374/EGK irányelv elfogadásának előzményeire világít rá a szerző, majd részletesen elemzi a hatályos irányelv szabályait, továbbá külön kitér a termékbiztonság kérdéskörére is. Valójában jogharmonizációs "esettanulmányként" is használható e rész, minthogy az irányelv végrehajtására kiadott olasz szabályozás hátterét, technikáját és hatásait is elemzi. Az átültetés nehézsége alapvetően abból eredt, hogy az új szabályozás következtében a Codice civile polgári felelősségre vonatkozó rendszerét teljes egészében újra kellett gondolni. Az olasz megoldás mellett komparatív módon a többi tagállam átültetési technikája is bemutatásra kerül.

A tizedik és a tizenegyedik fejezet által átfogott területek, a biztosítási és a banki tevékenység, abban a tekintetben hasonló jellegűek, hogy mindkét esetben a közösségi szabályozáson keresztül fogyasztóvédelemi szempontoknak is érvényre kell jutniuk. A biztosítási tevékenység komplex jellegéből adódóan a közösségi jogban született szabályozás is több, problémaspecifikus jogforrást foglal magában. Az elsődleges jog több szabályával összefüggésbe hozható ez a szektor (érinti a szolgáltatások szabadságát, de pl. a letelepedéssel is kapcsolatban áll), a másodlagos jogforrások közül pedig az egyes releváns irányelveket a szabályozás jellege alapján

- 345/346 -

tárgyalja a szerző. Történetileg látható fokozatos fejlődés a közösségi jog biztosítási tevékenységet szabályozó anyagában: az első jogforrások közül eljutunk a "harmadik generációs" irányelvekhez, melyek már pl. a biztosítási szerződések egyes tartalmi elemeit is meghatározzák. A banki, hitelezési, tőkebefektetési tevékenység kapcsán - hasonlóan az előző fejezethez - a kérdéskör súlypontjainak tisztázása után a másodlagos jogforrások ismertetése következik és az egyes jogforrások mellett az olasz jogba történő átültetés technikájának összegzése és értékelése is szerepel. A szerző a fejezet végén külön szól az ún. Eurosim-rendszerről, azaz az értékpapír-befektetési szolgáltatásokra vonatkozó közösségi irányelvekről.

A tizenkettedik, versenyjogot tárgyaló fejezet szerkezetileg - az általában követett, és az alapszerződéssel is adekvát sorrendhez igazodva - az egyes versenyjogi tényállásokat a vállalatok közötti megállapodások témájával kezdve vezeti végig a fúziókontroll szabályainak ismertetéséig. Külön hangsúlyt helyez a szerző a jogforrások, továbbá az eljáró hatóságok rendszerének bemutatására. A fent már többször hivatkozott magyar tankönyvvel szemben a fejezet viszonylagos részletességgel a közösségi versenyjogi szabályok mellett állami, azaz jelen esetben olasz versenyjogba is bepillantást enged, továbbá a közösségi és tagállami versenyjog közötti kapcsolat elemzését és az ide vonatkozó hatáskörök szétválasztását a fejezet végén adja.

A tankönyv utolsó fejezetében az ipari és szellemi tulajdonjogok bemutatása történik. Az egyes közösségi jogforrások mellett itt is megtalálhatjuk a nemzeti jogba történő átültetést megvalósító olasz jogszabályt és a szerző külön kiemeli azokat a nemzetközi egyezményeket, melyek a téma szempontjából nagyobb jelentőséggel bírnak.

IV.

Legvégül szólni kell a tankönyv magyar kiadásának sajátosságairól is. A fordítók, Földi András és Csizmazia Norbert a szöveg átültetésekor következetesen ügyeltek arra, hogy az egyes szakkifejezések magyar megfelelőjének kiválasztásakor a már korábban itthon meghonosodott terminus technikusokat alkalmazzák. A "fogalmi tisztaság" megteremtését pedig a tankönyvhöz függelékként csatolt magyar-olasz-angol szószedet is elősegíti. Példaszerű a közösségi jogszabályok idézése is, ui. a fordítok nem vették át automatikusan, eredeti szerkezetükben a hivatkozásokat - ahogyan azt több magyar nyelvre lefordított külföldi szakirodalom ese-

- 346/347 -

tében láthatjuk -, hanem a hazai szokásoknak, illetve a jogszabályszerkesztésről szóló hatályos jogszabálynak megfelelően tüntetik fel pl. a közösségi rendeletek, irányelvek elnevezését. Továbbá megemlítendő az is, hogy az adott témával kapcsolatos magyar szakirodalom felsorolása, illetve a már harmonizált hazai jogszabályhely az egyes témakörök kapcsán fordítói megjegyzésként - lábjegyzetekben - kapott helyet.

Ezek alapján joggal állítható, hogy nem egyszerűen az olasz tankönyv magyar fordítását, hanem a hazai igényekhez igazított magyar kiadását kapja kézhez az olvasó. Giannantonio Benacchio tankönyve metodikáját, tematikáját és nyelvezetét tekintve elsődlegesen a felsőoktatás igényeiből indult ki, ennek megfelelően - a fordítók által a magyar változatba is áthozott - magyarázó és egyértelműen fogalmazó stílusa könnyen érthetővé teszi a tárgyalt kérdéseket. A kötet elsődleges célcsoportja így az egyetemi hallgatóság lehet, kötelező tananyagként, vagy pl. ajánlott, kiegészítő matériaként jól felhasználható akár a fentiekben többször említett magyar tankönyv mellett is. Mivel a szerző elsősorban az olasz és közösségi jog között feszülő magánjogi szabályozási "hídból" indul ki, ezért különösképpen hasznos olvasmányként forgathatja mind a jogalkotó, mind a hazai tudomány képviselője, ha a magyar normarendszer közösségi joghoz történő közelítése során már működő tagállami modelleket kíván felhasználni.■

- 347 -

JEGYZETEK

[1] Az Európai Közösség Kereskedelmi Joga (szerk.: Király M.). KJK, Budapest, 2000.

[2] Benacchio, G.: Az Európai Közösség magánjoga. Polgári jog - kereskedelmi jog (fordította: Földi A.-Csizmazia N.). Osiris, Budapest, 2003.

[3] A két tankönyv "filozófiája" közötti eltérést elsősorban az olasz és magyar egyetemi oktatás tematikai különbözőségével (is) indokolhatjuk. Az európajogi stúdiumok hazai oktatása - hasonlóan az olasz rendszerhez - közjogi-"alkotmányjogi", illetve magánjogi egységekre bontható, viszont pl. az ELTE ÁJK képzési rendjében korábban az "Európai Közösség kereskedelmi joga" megelőzte az "Európai közjog és politika" című tárgyat. Ezen okból kifolyólag előbbi nem nélkülözheti az alapozó jellegű bevezetést, mivel a hallgatók e tantárgy keretében találkozhatnak először az Európai Unió szervezetrendszerével, illetve a közösségi joggal. A Trentói Egyetem jogi karán a "Diritto pubblico delle Comunitá Europee" c. kurzus az alkotmányjogi alapokat adja, a tárgyalandó könyv szerzője, Benacchio által vezetett "Diritto privato delle Comunitá Europee" pedig az EK magánjogának rendszerét tárja a hallgatók elé.

[4] Itt szükséges tisztázni, hogy miközben Benacchio pontosan meghatározta a tankönyve "tárgyát", azzal körül is írta az általa használt "EK magánjoga"-fogalom terjedelmét. E megközelítésben kétségtelen, hogy a kereskedelmi jog - ahogy arra a tankönyv alcíme utal -, mint rész az egészben, a "magánjog" egy szeletével azonos. Ez viszont nem jelenti egyben azt is, hogy a magyar tankönyv - minthogy annak címe: Az Európai Közösség Kereskedelmi Joga - csak a Benacchio által feldolgozott kérdések egy részével foglalkozna. Ui. míg az olasz szerző tárgymeghatározása alapvetően a hagyományos civilisztikai jogági felosztás mintájára épül, addig az említett hazai tankönyv áttöri e tradicionális kategorizálást. Ahogyan Mádl Ferenc az utóbbi tankönyv előszavában kifejti, az "EK kereskedelmi joga"-fogalom alatt olyan jogi rendet értenek, melyben "a természetes és jogi személyek közösségi dimenziójú mozgása és forgalmi viszonyai megvalósulnak". Ezzel is magyarázható és válik teljesen logikussá, hogy a hazai tankönyv a fent említettek szerint pl. a polgári eljárási jellegű közösségi szabályokat is tárgyal.

[5] A jogharmonizáció és jogegységesítés témakörét elméleti aspektusból számos hazai tanulmány is elemezte. A teljesség igénye nélkül pl.: Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció. 2. kiad., KJK, Budapest, 1999. 101-111.; Kecskés L.: Tézisek az Európai Közösség jogáról és a jogharmonizációról - már magyar szemmel is. Jogtudományi Közlöny, 1997/4. 181-194.; Kecskés L.: Az EK tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseinek típusai. Magyar Jog, 1994. 12. 705-710.; Kecskés L.: Az EGK jogharmonizáció módszertani kérdései.. Magyar Jog, 1993/4. 206-211.; Harmathy A.: Jogrendszerünk átalakulása és az Európai Unió joga. In: Ius privatum - ius commune Europae. Liber amicorum - Studia Ferenc Mádl dedicata. ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszék, Budapest, 2001. 125-134.; Harmathy A.: Jogharmonizáció az Európai Unióhoz való csatlakozás perspektívájában. Magyar Tudomány, 1995/10. 1158-1162.; Péteri Z.: Jogegységesítés és jogharmonizáció. In: Van és legyen a jogban. Tanulmányok Peschka Vilmos 70. születésnapjára. KJK-MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1999. 223-238.; Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a jogharmonizáció köréből (szerk.: Tóth Károly). Szeged, JATE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszéke, 1998. 257; Várnay E.-Papp M.: Az Európai Unió joga. KJK-Kerszöv, Budapest, 2001. 397-414.

[6] Benacchio érzékletes példaként az Európai Bíróság ún. Bosman-ügyét hivatkozza meg, mely következtében elvileg csak a futballistákat érintő közösségi szintű "átigazolási" díjakat kellett volna megtiltani, azonban az olasz törvényhozás "reflex-szerűen" - hasonlóan több más európai tagállamhoz - az ilyen díjakat generálisan, azaz a tagállamon belüli viszonyokra kiterjesztve is tilalmazó normát fogadott el.

[7] Magyarázatként hozzátehetjük, hogy e tekintetben "előnyös helyzetben" volt a szerző, tekintettel, hogy a '60-as évektől a '70-es évek végéig - sokszor tudatosan - került szembe számtalan alkalommal az olasz jogalkotó a közösségi joggal. Mindehhez további táptalajt biztosított az olasz alkotmánybíróság és az Európai Bíróság között a '70-es években lezajlott vita (ennek feldolgozása egyébként a hazai szakirodalomban is megtörtént, ld. Berke B.: Közösségi jog és a tagállamok jogrendszere: vonzások és taszítások. Magyar Jog, 1995/4. 240-252.).

[8] Ld. pl. a Gandolfi-bizottság munkáját, vagy a közelmúltban közzétett Európai szerződési jog alapelvei c. dokumentum kidolgozóit, az Ole Lando által irányított szakértői csoportot.

[9] Megjegyzendő viszont, hogy az itthoni oktatásban ezt a területet általában az Európai közjog és politika c. tantárgy keretében oktatják.