A mult év vége felé előadást tartottam a »Magyar Jogászegyletben« »Az obstrukczió jogtana« czime alatt, a melyben a tárgyalási jog általános fogalmából kiindulva, kifejteni iparkodtam, hogy az obstrukczió tüneménye nemcsak a parlamentben fordulhat elő, hanem mindenütt, a hol a szó jogi értelmében vett bárminemű tárgyalás folyik. Kifejtettem, hogy bármily természetű legyen a tárgyalás és bármilyen legyen a czélja: bírósági, közigazgatási, magánjogi egyesület vagy társaság ülésének tárgyalása stb.: a résztvevők felszólalási és inditványozási joga mindig a tárgyalás czéljában leli határát. Ez pedig minden esetben: nézettisztázás és annak alapján való határozathozatal. Kifejtettem, hogy obstrukczió annyit jelent, mint a felszólalás és indítványozás lehetőségét nem e tárgyalási czélra, hanem e tárgyalási czél ellenére felhasználni. Obstruálni tehát nem annyit tesz, mint tárgyalni, hanem annak ellenkezőjét: a tárgyalás lefolyását megakadályozni és lehetetlenné tenni. Minthogy pedig mindenki a tárgyaláson csak a tárgyalás czéljára szólalhat fel és terjeszthet elő indítványt: obstrukczió czéljára senkinek ily joga nincs és a tárgyalás vezetője jogosítva és kötelezve van, a felszólalásnak és indítványozásnak ily czélra való igénybe vételét megtagadni.
Ez érvelésem sokak részéről ellenzésre talált. Még azok közül is, kik okoskodásom elvi helyességét elismerték, sokan kétségbe vonták, hogy az különösen a parlamenti obstrukczióra is találna. A parlamenti obstrukczió, - azt mondták - közjogi természetű valami és politikai természetű okokat hoztak fel, a melyek miatt az obstrukczió, ha más tárgyalás terén nem is igazolható, a parlamentben mégis jogosult. Más oldalról a parlamenti obstrukczió ellenzői is úgy találták, hogy az én érvelésem nem kielégítő és más alapon próbáltak az obstrukcziónak véget vetni.
Az érvelés pro et contra a híres november 18-iki eseménynek kapcsán történt. Beszédek, ujságczikkek és röpiratok fáradoztak a parlamenti obstrukczió vagy annak letörése elméleti igazolása körül. Az azóta beállott események a kérdésnek akkori kínos actulálitását vették. Immár talán itt az ideje, hogy e pro és contra érveléseket utólagos elméleti kritika alá vegyük. E kísérlettel ex contrario igazolását akarom adni annak, a mit az említett előadásban kifejtettem.
Támadást intéztek többen érvelésemnek állítólag magánjogi természete ellen. Fejtegetésem - azt mondák - igaz lehet magánjogi szempontból; a közjog terén azonban máskép kell okoskodni; nem járja, hogy a parlament tárgyalásait egy rész-
- 137/138 -
vénytársaság vagy egy bíróság előtt folyó per tárgyalásával hasonlítsuk össze; a mi ezekre áll, nem kell állnia a parlamentre is.
Hát hiszen igaz, sok külömbség van egy részvénytársaság közgyűlése vagy egy pertárgyalás közt egyfelől és a parlament ülései között másfelől. De e külömbségek mellett ott van egy csomó hasonlóság, sőt azonosság is és a mi kérdésünk éppen az, vajjon a mindkét fajta tárgyalásnál előfordulható obstrukczió a külömbségek vagy a hasonlóság fejezetébe tartozik-e? A magam részéről azt állítom, hogy a mi a tárgyalás vezetésének jogát és kötelességét, valamint a résztvevők felszólalási és inditványozási jogát illeti, hacsak az egyik-másik fajta tárgyalás különös szabályai kivételt nem rendelnek, a parlamenti és minden más tárgyalás (teszem egy közgyűlési vagy peres tárgyalás) közt külömbség nincsen.
Hogy ezt belássuk, gondoljuk meg mindenek előtt, hogy a hol emberek valami jogilag számot tevő tanácskozás- és határozathozatal végett összejönnek: e tanácskozásnak és határozathozatalnak bizonyos szabályok szerint kell végbemennie. Ily szabályok nélkül tárgyalást sem vezetni nem lehet, sem azt nem lehet megállapítani, vajjon az, a mit határozatképen kijelentettek, csakugyan érvényesen hozott határozat-e. Hiszen a legtermészetesebb minden tárgyalásban: hogy elnöke legyen, hogy a tárgyalást meg kell nyitni és be kell zárni, hogy minden határozatot valamiképen indítványozni kell és ki kell hirdetni: a tárgyalásnak eme legtermészetesebb kellékei is bizonyos szabályokon alapulnak. És honnan veszszük e szabályokat? A ki kezébe vette valaha egy egylet vagy egy részvénytársaság alapszabályait, az tudja, hogy a tanácskozás és határozás mikéntjéről azokban mily ritka szó esik. Mégis: ha megfontoljuk, hogy egy részvénytársasági közgyűlésnek egy-egy határozata a részvényesnek esetleg egész vagyonáról is dönthet: fel kell, hogy ismerjük az idevágó szabályok fontosságát, melyek nélkül a részvényes egész vagyona az ellenérdeküek önkényének vagy a véletlennek lenne kiszolgáltatva. Hogy ez igy van, azt a törvényhozás és a gyakorlat elismeri mindenütt azáltal, hogy e szabályok megsértése esetén módot adnak a határozat megsemmisítésére. Már most hol vannak és honnan veszszük ezeket a szabályokat, a melyek szerint a magánjogi és kereskedelmi tárgyalásokat vezetni kell? E kérdéssel különösen a részvénytársasági közgyűlés szempontjából ismételve foglalkozott az irodalom és a judicatura, s mindkettő abban állapodott meg: hogy eltérő alapszabályi intézkedés híján »a parlamenti tárgyalások vezetésének általános jogszabályaira kell visszamenni« (1. Behrend Lehrbuch des Handelsrechtes 822. lap, Staub Comm, ad §. 256. 12. és köv. jegyz.). A társulati élet mai fejlődésénél úgy szólván nincs ember, ki valami egylet tagja nem volna és midőn a gyűléseken való részvétel mindenkinek szinte mindennapos szokásává lett: a gyakorlat egy bizonyos anyaszabályt fejlesztett ki, mely szerint a tanácskozás és határozás folyik s a mely annyira vérünkbe ment át, hogy tárgyalást másképen el sem tudunk képzelni. A ki irni-olvasni tud, tudja manapság, hogy minden tárgyalás kezdetén elnököt, jegyzőt kell választani; hogy jegyzőkönyvet kell felvenni és hitelesíteni; hogy határozatot nem lehet hozni indítvány nélkül; hogy minden indítvány felett vitát kell nyitni; hogy senkisem szólhat, ki szóra nem jelentkezett; hogy szóra minden-
- 138/139 -
kit a jelentkezés sorrendjében kell bocsátani; hogy az elnök a szót önkényesen meg nem vonhatja; hogy a szónoknak a tárgyhoz kell magát tartania; hogy csak a tárgyalást kijelölt nyelven szabad szónokolni és hogy a szónok nem szólhat oly nyelven, melyet a többi résztvevők nem értenek; hogy a felszólalásnak élő szóval kell történni és azt felolvasni nem szabad; hogy az elnök mindaddig, míg a vezetést másnak át nem adta, a vita érdemében részt nem vehet; hogy minden szónok a tárgy érdeméhez csak egyszer élhet szólás jogával, azonban az indítványozót a vita bezárása előtt végszó illeti és ezenfelül mindenki bármikor szólalhat fel személyes észrevétel vagy az ügyrend czimén; hogy szavazásnál a halasztási indítvány a többieket megelőzi, a többiek közt pedig a messzibbre menő megelőzi a kevésbbé messzemenőket stb. Ezekből és hozzájuk hasonlo sorából a szabályoknak áll az az apparátus, a melyet a franczia nagy forradalom óta több mint száz éves gyakorlat kifejlesztett, úgy, hogy ma úgy szólván nemzetközi érvényben van. E szabályok összessége az, a mit ma a parlamenti tanácskozás rendje alatt értünk. A dolog természetéből kifejlődött és szokásjogilag megállapodott e tanácskozási alapszabályokat tartja szem előtt pl. a belga code de commerce, midőn 61. §-ában a részvénytársasági közgyűlésre nézve rendeli:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
