(Budapest, Wolters Kluwer, 2014. 647 oldal, ISBN 978 963 295 423 3)
Egy fiatalosan lendületes tudományos kutatócsoport kitűnő tanulmánykötetét tartja kezében az olvasó, amely korunk egyik legvitatottabb 'demokráciakritériumáról', 'kráciájáról', a modern médiavilágról szól. A tizenhárom szerző tollából született tizenhat, tartalmában és terjedelmében is veretes írás remek összképet ad a médiajogi gondolkodás és a médiajog állapotáról, euro-atlanti összefüggésekbe helyezve a hazai jogot, a jogalkotást és a jogalkalmazást.
A kötet komplex megközelítése igazolja a médiajog és a médiatudomány önálló létét, amit ma már csak több jogág és tudományág nézőpontjából (például alkotmányjog-tudomány, politikatudomány, közigazgatás-tudomány, szociológia) együttesen lehet művelni.
A kötetben mindenekelőtt az a szimpatikus, hogy szinte valamennyi írása kiegyensúlyozottságra, a lehető legjobb modell megtalálására, a 'legjobb gyakorlat' bemutatására törekszik.
A könyv - címéből is következő - központi gondolata a médiaszabadság és a szabályozás, vagyis a szabadság és a rend örök kérdésének megoldása, a határok bemérése. A könyv szabadságpárti, érti és értelmezi a szólás- és sajtószabadság (a kommunikációs alapjogok, a véleménynyilvánítás szabadsága) mint alapjog lényeges tartalmát.
A médiajogász, a média jogtudós kiindulópontja nem lehet más, mint annak elfogadása, hogy a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás, a demokratikus közvélemény, a médiapluralizmus elengedhetetlen feltételei az alkotmányos demokráciáknak. A sokat idézett alkotmánybírósági alaphatározat [30/1992. (V. 26.) AB határozat] szerint: "Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele."
A liberális credo felidézése mellett jól tudjuk - és a könyv is ezzel birkózik -, hogy a szólás- és sajtószabadság sem korlátlan és korlátozhatatlan alapjog, még ha az csak különösen indokolt esetben lehetséges is. Hol vagyunk már attól a Deák Ferencnek tulajdonított egymondatos, ideális sajtótörvénytől, miszerint "Hazudni nem szabad!"? Ez már a cenzúrát eltörlő 1848-as sajtótörvényre sem volt igaz, és azóta sokat változott a világ, a sajtó- és médiajog hatalmas jogággá nőtte ki magát. A ius és a non ius sokszor bizonytalan határait a kötet körvonalazni próbálja. Jól tudjuk, minden szabályozás egyben korlátozást is jelent, amelynek megvannak az alkotmányos jogállami mércéi.
A kötet amellett, hogy érzékeny az alapjogok lényeges tartalmát illetően, intézménypárti (nem rendpárti!) is, igazolja a médiajogi intézmények, a hatóságok létrehozatalának szükségességét. A politikai és gazdasági érdekekkel átszőtt 'mediokráciával' szemben mint polgárok, valóban sok szempontból kiszolgáltatottak vagyunk. Erre a tényre, mint önálló és humanizálandó
- 407/408 -
hatalmi tényezőre már jó időben, 1947-ben figyelmeztetett bennünket a szabadságszerető ember, Bibó István. Az állam itt tehát nem ősellenség, hanem demokrácia- és alapjogvédelmi kötelezettségét teljesíti, reményeink szerint értünk és velünk van.
A fő dilemma mellett a könyv színes és széleskörű képet nyújt a médiavilág, a politikai nyilvánosság számos izgalmas és érdekes területéről. Kritikai értékelő hangnemben olvashatunk többet között a közéleti szereplők becsületvédelméről, a kereskedelmi és politikai reklámokról, a hitbéli meggyőződés nyilvánosságon belüli védelméről, a médiahatóságok jogállásáról és szankcióinak erejéről, az audiovizuális médiaszabályozás rejtelmeiről, az újságírói források védelméről - és az étlap korántsem teljes.
A kötet kiegyensúlyozottsága mellett még egy dolgot emelnék ki: értékelvűségét, amely több tanulmány központi témája is.
Mindezek alapján jó szívvel ajánlom az Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Médiatudományi Kutatócsoportjának fajsúlyos, gondolatgazdag és értékes kötetét a Tisztelt Olvasóknak! ■
Visszaugrás
