Magyarországon az atomenergia megosztó kérdés. Az volt 1966-ban, az első paksi blokkok megépítéséről szóló nemzetközi megállapodás aláírásakor, majd az építkezés 1970-es elhalasztásakor, és 2014-ben az új paksi blokkok megépítéséről szóló nemzetközi megállapodás aláírásakor és az azóta is tartó időbeli elhúzódásakor. Megosztotta az energetikai szakmát, megosztotta az akkori és a mai kormányzati és döntéshozó szerveket, a kommunista és a kortárs politikusokat, a történetileg általánosan oroszutáló és oroszokkal szemben semleges közvéleményt. Nem lehet nem felfedezni a Paks1 és Paks2 építése körül századfordulón is átívelő déja vu párhuzamokat, lett légyen szó a szabad nyugati világ és a Szovjetunió antagonisztikus szembenállásáról, a magyar kormányzaton belüli, döntést és a végrehajtást "elszabotáló" búvópatakként folyó atom- és oroszellenes ellenállási mozgalomról, a hozzá nem értő politikus döntéshozókról és a hozzáértő, de a döntésekhez közel soha nem engedett magyar mérnökökről.
Mindebből következően adják magukat a kérdések: Mikor voltak könnyebbek a megvalósítást befolyásoló objektív külső és belső tényezők? A maga korában, melyik atomerőmű építése volt az olcsóbb? Melyik építési szerződés és melyik hitelszerződés volt a Magyarországnak előnyösebb? A Szovjetunióval vagy az Orosz Föderációval kötött?
A második világháború végével meginduló amerikai-szovjet nukleáris versengés közel egy évtizeden át nem adott lehetőséget ezen új technológia nemzetközi elterjedésére. 1955-ig az amerikai és a szovjet nukleáris tudósok között szinte teljesen hiányoztak a kapcsolatok, mint ahogyan az USA és a Szovjetunió más területeken is alig tartottak fenn kapcsolatokat.
Ma már tudjuk, hogy a szovjetek nem tudtak volna a nukleáris iparban Kelet-Európában terjeszkedni, amerikai támogatás nélkül. Mindez természetesen nem derülhetett ki, csak a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty nyitás után.[1]
A potsdami konferencia után egy évtizeddel, a koreai háború lezárása és Ausztria semlegességének deklarálása után, az 1955. július 18-23. között megrendezett genfi négyhatalmi csúcsértekezlet volt az első (Eisenhower-Bulganyin-Eden-Faure), amelynek tárgyalási eredményei egy olyan politika kinyilvánításához vezettek, amely enyhítette a nemzetközi feszültséget, és amelynek céljai az alábbiak voltak:
• Csökkenteni a jelenleg fennálló akadályokat, amelyek megakadályozzák az információk és eszmék cseréjét a népeink között.
• Csökkenteni azokat az akadályokat, amelyek most megakadályozzák, hogy az emberek a világ bármely pontjára békés, baráti célból utazhassanak, hogy mindenki lehetőséget kapjon arra, hogy személyesen megismerkedjen egymással.
• Olyan körülményeket teremteni, amelyek ösztönzik a nemzeteket a békés árucserék növelésére a világ minden táján.
Ezekkel a célokkal összefüggésben megjegyezték, hogy az atomtudomány óriási potenciállal bír az életkörülmények javításában és nagyobb lehetőségek biztosításában az egész világ számára.
A folytatásban, az 1955 augusztusában a Genfi Konferencia az atomenergia békés felhasználásáról biztosította az első jelentős kapcsolatfelvételt és az első impulzust Kelet és Nyugat közötti együttműködéshez ezen a területen.
1956 szeptemberében az Egyesült Államok és a Szovjetunió is ott volt a 81 aláíró között, akik ratifikálták a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget létrehozó Alapszabályt. A következő két évben néhány informális látogatásra került sor az Egyesült Államok és a Szovjetunió nukleáris tudósai között. Az első lépések a békés nukleáris alkalmazások hivatalos együttműködésének irányába a 1958-as Lacy-Zarubin-megállapodás alapján történtek. Az egyik ilyen program például az atomenergia békés felhasználásáról szóló kiállítások cseréje volt. Ezenkívül számos tudományos és technikai látogatás és csereprojekt valósult még meg, amelyekben az USAEC és/vagy az USAEC által szerződtetett alkalmazottak is részt vettek.
Ha lehet így fogalmazni, akkor a szovjet-amerikai nukleáris tudományos együttműködés beindulását követően, szintén Genfben, 1958-ban jelentette be Petroszjanc, hogy a Szovjetunió Kelet-Európába nukleáris enegiatermelő blokkokat fog telepíteni és ugyancsak 1958-ban, William S. B. Lacy, az Egyesült Államok nagykövete, és G. N. Zaroubin, a Szovjetunió nagykövete aláírták az első "Megállapodást az Egyesült Államok és a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság között a kulturális, technikai és oktatási területeken történő csereprogramokkal kapcsolatban".
A Lacy-Zaroubin-megállapodást egy hasonló, 1959. november 21-én Moszkvában aláírt megállapodás
- 41/42 -
követte, amely a 1960-1961-es évekre vonatkozó csereprogramokat határozott meg. Három nappal később az USAEC elnöke, John A. McCone és szovjet megfelelője, Vaszily Szemjonovics Emefjanov, az Atomenergia Felhasználásának Főigazgatóságának vezetője, aláírták Washingtonban a "Memorandumot az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti együttműködésről az atomenergia békés célú felhasználásának területén". Ezt a dokumentumot, amely a McCone-Emefjanov Memorandum néven ismert, négy fő területet határozott meg, amelyeken látogatásokra és információcserére került sor 1960 és 1961 során, valamint azokat az eljárásokat, amelyeket ezek megszervezésére követtek. A dokumentum tartalmazta a felek megállapodását is, hogy mérlegelik az új együttműködési lehetőségek megvalósíthatóságát és lehetőségét a tudományos műszerek kölcsönös alapon történő elérhetősége érdekében, hogy biztosítsák, hogy az IAEA és annak tagjai "a lehető legteljesebb mértékben hasznot húzzanak ebből az erőfeszítésből a békés atomhasználat további fejlesztésére". Megállapodtak abban is, hogy az Ügynökség minden jelentést és az elvégzett cserék eredményeit is megkapja. Az Ügynökséget arra is felkérték, hogy amennyiben lehetséges, támogassa az esetleges közös projektek mérlegelését úgy, hogy találkozókat, szimpóziumokat vagy tanulmányokat szervez, amelyek szükségesek az ilyen tervezéshez.
A memorandum rendelkezéseit fokozatosan alakították ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió nukleáris energiával foglalkozó vezető tisztviselői közötti számos személyes megbeszélés során. 1959 májusában Bécsben dr. Isidor I. Rabi (az Egyesült Államok képviselője az IAEA Tudományos Tanácsadó Bizottságában) és dr. John A. Hall (az USAEC nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese) vetette fel Jemeljanovnak a kontrollált fúzió és a nukleáris energia tapasztalatcsere-lehetőségeit. Két hónappal később a Szovjetunióban további megbeszélések zajlottak az információcsere témájában, amelyeken Jemeljanov professzor és Hyman G. Rickover admirális, aki Richard Nixon akkori alelnököt kísérte a Szovjetunióban tett látogatásán, vettek részt. Amikor Nyikita S. Hruscsov miniszterelnök 1959 szeptemberében az Egyesült Államokba látogatott, Jemeljanov vele tartott, hogy megvitassák a békés célú együttműködést McCone elnökkel. További tárgyalásokra került sor, amikor McCone elnök októberben a Szovjetunióba látogatott egy csoport amerikai nukleáris tudóssal, és ugyanebben a hónapban Jemeljanov professzor és egy nyolcfős delegáció kölcsönös látogatást tett az Egyesült Államokban. Ezen a látogatáson írták alá a McCone-Jemeljanov Memorandumot.[2]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
