2010 szeptemberében az ENSZ Emberi Jogi Tanács három évre a kínzás elleni különleges megbízottá választotta. Emellett a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) ügyészének különleges tanácsadója a bűncselekmények megelőzésével kapcsolatos ügyekben. 2009-ig elnöke volt a Nemzetközi Átmeneti Igazságszolgáltatási Központnak (ICTJ), 2004-2007 között pedig Kofi Annan ENSZ-főtitkár különleges tanácsadója a népirtás megelőzése ügyében. A politikai elítéltek jogainak képviselete miatt hazájában, Argentínában a katonai diktatúra idején bebörtönözték és megkínozták. 1977-ben kiutasították az országból. Ezt követően az Egyesült Államokban telepedett le, tizenöt évig dolgozott a Human Rights Watch-nál. 2000-2003 között az Amerika-közi Emberi Jogi Bizottság (IACHR) tagja, majd elnöke volt. 2010. november 8-án Átmeneti igazságszolgáltatás, béke és megelőzés címmel előadást tartott a Közép-európai Egyetemen. Akkor készült vele ez a beszélgetés.
Korábban azt mondta, hogy a rendszerváltozásokkal kapcsolatos átmenet igazságszolgáltatása többféle különböző megközelítést foglal magában, és nem lehet "igazságszolgáltatás light"-nak, azaz az igazságszolgáltatás gyengébb válfajának tekinteni. Az átmenet igazságszolgáltatásával kapcsolatban megfogalmazott egyik gyakori kritika, hogy az túlságosan felülről vezérelt, hogy az intézményekre összpontosít. Véleménye szerint jogosak a felülről vezérelt jellegre vonatkozó állítások?
Az átmenet igazságszolgáltatásának intézkedései, amelyeket időnként követelnek, néha valóban túlzottan felülről irányítottnak tűnhetnek. Olyan jelleget ölthetnek, mintha a világ más tájairól próbálnának tapasztalatokat importálni. Véleményem szerint azonban az igazságszolgáltatásra vonatkozó - legitim - követelések az áldozatok részéről egyetemesek. Az átmenet igazságszolgáltatásának legtapasztaltabb pártolói és gyakorlói mindig is megértették, hogy annak mechanizmusai csak akkor lehetnek sikeresek, ha a helyben érintettek elkötelezettek. És ahhoz, hogy az elkötelezettségük kialakulhasson, az átmenet igazságszolgáltatásának mechanizmusait olyan módon kell adaptálni és megalkotni, hogy a lehető legjobban működjön az adott kontextusban, az adott történelmi pillanatban és az adott kultúrában. Ennek hiányában meg fognak hiúsulni a felülről lefelé irányuló kezdeményezések. Az alulról induló kezdeményezések szintén meghiúsulhatnak, de nem azért, mert hiányozna az elkötelezettség. Sokkal inkább akkor, ha nem veszik figyelembe a nemzetközi emberi jog főbb követelményeit. Például az igazságszolgáltatásra vonatkozó igények lehetnek teljesen legitimek, de ha leegyszerűsítik az eljárásokat vagy a jogszerű eljárás szabályainak betartása nélkül folytatnak le bírósági eljárásokat, akkor nemcsak nemzetközi elvek sérülnek, hanem magát az egész folyamatot teszik hiteltelenné.
Tehát, visszatérve az eredeti kérdésére: nem hiszem, hogy az átmenet igazságszolgáltatásának elvei felülről lennének elrendelve abban az értelemben, hogy ráerőltetik azokat az államokra, ám egyúttal úgy vélem, világossá kell tennünk, hogy nincsenek minden helyzetre alkalmazható eljárások, vagyis mindent adaptálni kell a helyi viszonyokra, és minden megközelítésnek az emberek jogos sérelmein kell alapulnia. Azt is gondolom, hogy az intézkedések sorrendiségének és az eljárások konkrét formáinak helyi szinten kell kiala-
- 45/46 -
kulniuk, és szükségszerűen igazodniuk kell azokhoz a viszonyokhoz, illetve ahhoz a jogi kultúrához, amelyben alkalmazni fogják azokat.
Az átmenet igazságszolgáltatására gyakran mint egyfajta "várjuk ki a végét" típusú eljárásra szoktak tekinteni. Elkerülhetetlenül ilyen?
Nézze, soha nem pártoltam, hogy túlzottan erős állításokat fogalmazzunk meg arra vonatkozóan, hogy miért és mi célból alkalmazzuk az átmenet igazságszolgáltatását. Például soha nem támogattam igazán az elrettentő hatás hirdetését. Nem annyira azért, mert jelentéktelennek minősíteném, hanem mert nagyon nehéz bizonyítani, hogy valami azért nem történt meg, mert valamit máshogy csináltak.
Az igazság kimondása, a felelősök bíróság elé állítása, az áldozatok kárpótlása és különösen az intézmények reformja összességében kumulatív hatással bír, és van elrettentő hatásuk arra nézve, ami különben megtörténhetett volna egy konkrét konfliktus során vagy egy adott helyzetben. Önmagában egyiknek sem lehet egyértelműen azt tulajdonítani, hogy elrettent a jövőbeli jogsértésektől, de kumulatív hatásuk sui generis módon valószínűleg kimutatható.
Lehet meggyőzően érvelni amellett, hogy azok az országok, amelyek legalább megkísérelték komolyan alkalmazni az átmenet igazságszolgáltatásának eszközeit, más szóval őszintén megpróbálták kezelni a múlt hagyatékát, jobban jártak, abban az értelemben, hogy náluk inkább sikerült csökkenteni az instabilitást és annak a lehetőségét, hogy visszatérjenek a múlt rossz gyakorlatai. Ezek nem ideális társadalmak, ahol teljesen felszámolták volna a konfliktusokat, hanem olyan társadalmak, amelyekben a konfliktus, annak emléke, hogy a közelmúltban milyen módon erőltették a konfliktusokat, még nagyon is élénk, és ezért nem kezdik újra az ellenségeskedést. Úgy vélem, hogy ez elrettentő hatás. Ezen túlmenően nem hiszem, hogy hatalmas eredményeket ígérne az átmenet igazságszolgáltatása, és különösen azért nem, mert véleményem szerint az igazságszolgáltatásnak önmagát kell igazolnia. Nem azért erőltetjük az igazságszolgáltatást, mert a béke, az újjáépítés vagy a megbékélés eszköze lenne. Azért erőltetjük, mert az igazságszolgáltatás önmagában megérdemli azt.
Meglátásom szerint Észak-Írország a fontolva haladás példája. Ha figyelembe vesszük a visszatáncolásokat, az amnesztiatörvényeket Dél- és Közép-Amerika egyes részein, akkor ezek a visszafejlődések vagy változó megközelítések milyen módon befolyásolják az átmenet igazságszolgáltatása kutatóinak munkáját?
Folyamatosan átmeneti igazságszolgáltatási kísérletek tanúi lehetünk. A helyzet nem az, hogy van tizenöt-húsz esetünk, amelyek időközben lezárultak, és most mindegyiket aprólékosan meg tudjuk vizsgálni. Állandóan történik valami, és az új kísérletek új fényt derítenek azokra az ügyekre, amelyekről azt hittük, hogy ismerjük őket, és új felismerésekkel járnak rájuk nézve. Még akkor is, ha "visszatáncolás" történik, nem enyészik el az az eszme, hogy igazságot kell szolgáltatnunk az áldozatoknak, hogy újra kell vizsgálnunk a múltat. S nem azért nem enyészik el, mert néhány ember annyira csökönyös, hogy a rossz esélyek ellenére is folyamatosan erőlteti a témát. Azért nem enyészik el, mert maga az eszme nagyon vonzó a társadalmak számára, mert mindenki látja, hogy az anyának, aki még mindig kutat az eltűnt fia után, jogos igénye van az állammal szemben, és az államnak oda kell figyelnie rá. Hogy mit kell tenni ennek kapcsán, az attól függ, hogy mit lehetséges egyáltalán tenni, de a feladat nem fog szertefoszlani pusztán azért, mert valami politikus azt mondja, hogy mostantól megbékélünk és nem keressük tovább az eltűnt személyeket. Indokoltan állítható, hogy a társadalom összes szegmense igényt tart arra, hogy ezt a kérdést valamilyen módon kezeljék vagy tisztázzák.
Egy másik gondolatom ennek kapcsán az, hogy egy ideális világban az ember nem szeretné apránként csinálni a dolgokat, nem úgy akar előrehaladni, hogy közben egyet hátralép és aztán megint egyet előre. Az a tény, hogy az átmenet igazságszolgáltatásával kapcsolatos elképzeléseknek hosszú a szavatossági idejük, egyúttal nem indokolhatja, hogy várni kell, illetve engedni kell, hogy a dolgok maguktól menjenek a saját útjukon. De egyúttal az is igaz, hogy egy helyzet soha nem ideális. Soha nem olyan a helyzet, hogy az igazság kiderítését, az igazságszolgáltatást, a jóvátételeket és az intézményes reformokat egy demokratikus rezsim első három hónapjában letudjuk, és aztán elfejthetjük az egészet. Egyszerűen nem így működnek a dolgok.
Milyen meglátásokra és tanulságokra tehetünk szert az átmenet igazságszolgáltatása révén?
A nyolcvanas években az volt az uralkodó álláspont, hogy pontosan meg kell határozni a dolgok sorrendjét, időzítését és a megfelelő pillanatot hozzájuk. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy amit nem sikerül az első hat hónapban megcsinálni, azt máskor már nem is leszünk képesek megtenni. Ebben
- 46/47 -
tévedtünk, mert ha túl sok mindent próbálunk egyszerre megvalósítani, akkor valójában olyan körülményeket teremthetünk, hogy inkább nehezebb lesz megtenni mindazt, amire szükség lenne.
Az átmenet igazságszolgáltatása gyakorlóinak, az áldozatok csoportjainak és a társadalom egészének kell hogy legyen általános elképzelése. De az elképzelés konkrét körvonalainak és részleteinek a valós helyzetből kell eredniük, nem lehet más kontextusból átültetni, nem lehet másolni. Sokat tanulhatunk egymástól, de aztán kellenek konkrét elképzelések, amelyek lokálisak és helyben kerülnek kifejlesztésre. Biztosan nem tanácsolnám az intézkedések kötelezően követendő sorrendjének automatikus megállapítását sem. Szerintem még azt is meg kell alapoznia a konkrét helyzetnek, mivel ha nincs szükség sorrend felállítására, akkor miért tennék. Némi aggodalommal tekintek a sorrendbe állításra, ha azt a nemzetközi igazságszolgáltatás keretében alkalmazzák. Ha például a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) eljárása szóba jöhet egy adott helyzetben, akkor túl könnyű azt mondani, hogy "jó, akkor állítsunk föl sorrendet", ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy elodázzák a Nemzetközi Büntetőbíróság bevonását. Ha például egyszer azt kérjük a Biztonsági Tanácstól, hogy függessze fel a tevékenységeket, akkor az soha többé nem tér vissza a normális szintre. A belső szervek joghatósága tekintetében valószínűleg szükség van az intézkedések sorrendjének felállítására, különösen, ha nem eléggé rátermettek a hazai bíróságok - mert akkor előbb ki kell építeni a jól működő bíróságokat, mielőtt sort lehet keríteni a legbonyolultabb eljárásokra.
Mi a különbség az intézkedések sorrendjének rögzítése, a stratégiai kivárás és aközött, hogy aztán Damoklész kardjaként használjuk a "ha nem viselkedsz jól, akkor vád alá helyezünk" fenyegetését? Mikor lehet azt mondani, hogy most már vége a bíróság elé állításoknak, és ami öt vagy tíz évvel később történik, az már nem igazi átmenet igazságszolgáltatása, hanem bosszúállás?
A gond abban rejlik, hogy többféle értelemben használjuk itt a sorrendbe állítás fogalmát. Egy egyszerű példa: időben egymás után következik az igazságfeltáró tevékenység, az annak nyomán keletkező vádemelések, valamint az abból származó információkat felhasználó eljárások sora. Még azokban az esetekben sem kell feltétlenül várni a vádemeléssel addig, amíg befejezi munkáját az igazságfeltáró bizottság vagy befejeződik az igazságfeltáró tevékenység, ha bizonyos tények szükségesek a vádhoz.
Ám az intézkedések sorrendjének olyan fajta felállítása, hogy "ettől a dátumtól kezdve addig a dátumig vádat emelhetsz, de onnantól fogva semmilyen körülmények között nem helyezünk vád alá senkit", az szerintem olyan, mint valami félamnesztia, és ezzel csínján bánnék. Ez egy picit olyan, mint az argentin katonai diktatúrát lezáró törvény (Ley de Punto Final), amelyet korán erőltettek rá az argentin demokráciára. Ez a törvény az ügyek tömegeit eredményezte, és a folyamat teljesen kusza és igazságtalan lett, mert minden azon múlt, hogy mely ügyeket lehet hatvan napon belül lefolytatni, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy mennyire komoly az ügy vagy hogy mennyire volt súlyos a megvádolandó személy felelőssége. Emellett ha mindössze hatvan nap áll rendelkezésre komoly vizsgálat lefolytatására súlyos bűntények esetében, akkor nagyon sok ügyes ember sikeresen szökik ki a hálóból. Összességében tehát nagyon nagy hiba volt.
Mindazonáltal nem tartom problematikusnak az ahhoz való ragaszkodást, hogy nem lehet mindörökké eljárást folytatni a múltban elkövetett bűntények okán. Valamifajta ésszerű lezárási időpontnak lennie kell. Nincs ezzel gondom mindaddig, amíg észszerű az eljárás lefolytatására rendelkezésre álló idő, illetve komoly és méltányos a konkrét nyomozási tevékenység, amely viszonylag jól lefedi a bűnök teljességét. Mindaddig, amíg jóhiszemű az erőfeszítés, tiszteletben tartják az elvárható gondossági mércét, az átmenet igazságszolgáltatására irányuló eljárások mind legitimek és nem ellentétesek a nemzetközi joggal.
Hangsúlyozta, hogy az átmenet igazságszolgáltatása eszközei kontextusfüggők, tehát csak akkor hatékonyak, ha jól illenek az adott helyzetre. Azonosította már azokat a trendeket az átmenet igazságszolgáltatásában, amelyek egyes régiókat megkülönböztetnek egymástól?
Az Amerika-közi jogvédelmi rendszernek talán sokkal konkrétabban és kiterjedtebben kell szembesülnie a nagyon súlyos, nemzetközi emberi jogokkal szembeni bűncselekmények és visszaélések büntethetetlenségével, azért, mert a rendszer nagyon sok eltűnésre, kínzásra vagy bírósági eljárás nélküli emberölésre, vidéken elkövetett tömegmészárlásokra vonatkozó panaszt kapott. Számos kérdés merült fel a büntetlenség különböző formáit illetően, amelyek a diktatórikus rezsimet és a demokratikus átmenet korai időszakát jellemezték, mivel az amnesztiák közül egyes megoldások "önamnesztiát" jelentettek, másokat szinte szó szerint kierőszakoltak - puskát szegezve az új törvényhozók fejéhez -, megint más
- 47/48 -
esetekben pedig egyszerűen maguktól rendelték el a politikusok, akik annak ellenére, hogy demokratikusan választották meg őket, úgy érezték, szükségük van a hadseregre vagy úgy általában véve a hatalommal bíró erők támogatására. Így az Amerika-közi jogvédelmi rendszernek szembesülnie kellett ezeknek az amnesztiatörvényeknek a nemzetközi emberi jogi eszközökkel való összeegyeztethetőségével, és aligha lehetett meglepő: arra jutottak, hogy - legalábbis ami az átfogó, feltétel nélküli amnesztiákat illeti - ezek összeegyeztethetetlenek a nemzetközi jogi követelményekkel.
Szerintem nem az a lényeges, hogy az Amerika-közi Bíróság előtt ilyen sok az ügy vagy hogy ilyen sok döntés mutat a megfelelő irányba. Ami számomra érdekes, az az, hogy meg lehet nézni bármely másik, akár regionális, akár egyetemes hatáskörrel rendelkező védelmi rendszert, s másutt sem található olyan döntés, amely az ellenkező irányba mutatna. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának sokkal inkább egyéni, eseti alapú a megközelítése, de soha nem mondott ellent az Amerika-közi Bíróság e megállapításainak. Tehát az a benyomásom, hogy minden bizonnyal vannak regionális különbségek, de ezek nem érintik az alkalmazandó alapelveket. Mindezek a nemzetközi jogi döntések mutatják, hogy ezek az alapelvek mennyire egyetemesek, de azt nem, hogy milyen módon lehet őket érvényesíteni.
Korábbi szerepéből adódóan, az Amerika-közi Emberi Jogi Bizottság (IACHR) tagjaként, majd elnökeként, mi a véleménye arról, irányt adhat-e és segítheti-e a politikai átmenet fejlődését e regionális bíróságok joggyakorlata annak vonatkozásában, amit az átmenet igazságszolgáltatása joggyakorlatának hívunk?
Dél- és Közép-Amerika esetében szerintem kimutathatóan hatalmas hatással volt, különösen a bíróságokra. A végrehajtó és a törvényhozó hatalom, valamint a közvélemény általában is egyre inkább figyelembe veszi az Amerika-közi Bíróság döntéseit. Az Amerika-közi Bíróságnak nincs sok eszköze arra, hogy rákényszerítse saját döntéseinek végrehajtását a kormányokra, de kialakulóban van a döntések tiszteletben tartásának kultúrája - ez többnyire a nemzeti bíróságoktól indul ki -, ami nagyon nagy jelentőséggel bír. Nem egyetemes egész Latin-Amerikában, sőt, ellenkezőleg. Vannak olyan országok, ahol sokkal inkább jellemző, máshol kevésbé tapasztalható, de azt sem állíthatjuk, hogy azokban egyáltalán nem létezne.
Két ösztön is megjelenik. Az egyik, hogy a nemzeti bíróságok máshogy szeretnék csinálni a dolgokat, mint a közelmúltban, mert Latin-Amerikában sok ember nagyon is tudatában van annak, hogy a bíróságok meg tudták volna fékezni az atrocitásokat, de nem tették. A bíró, aki most a tárgyalóteremben ül, tudja, hogy mindössze húsz-huszonöt éve egy másik bíró ugyanebben a tárgyalóteremben keserves kudarcot vallott az emberek életének, becsületének és méltóságának, sőt fizikai integritásának védelmében, és ezért most eltökélt abban, hogy máshogy cselekedjen. Szerintem ez az első tényező.
A másik az Amerika-közi Bíróság döntéseinek előíró jellegéből ered: ezek nagyon szenvedélyes dokumentumok. Nagyon meggyőzők, néha túlzottan is, azaz ha az ember olvassa őket, akkor az a benyomása támad, hogy igen, ezt kell tennünk! Míg az Emberi Jogok Európai Bírósága döntései - azáltal, hogy a bíróság eseti megközelítést választ és azt mondja, hogy "e tények alapján" stb. - kevésbé öltenek imperatív jelleget, ezáltal a nemzeti bíróságnál inkább olyan benyomás keletkezik, hogy "értem, ezt jó tudni, de nem kötelez engem különösen".
A népirtás megelőzése kapcsán betöltött különleges tanácsadói pozíciójában arra összpontosított, hogyan lehet a védelmi felelősséget [responsibility to protect] működőképessé tenni. Véleménye szerint melyek a legfőbb kihívások a védelmi felelősséggel kapcsolatban?
Nem támaszkodtunk jelentős mértékben a védelmi felelősségre annak legitimációja érdekében, amit akkoriban az ENSZ tett a népirtás ügyében, mert úgy gondoltuk, hogy önmagában a népirtási egyezmény, valamint az a tény, hogy azt már régóta nemzetközi szokásjognak nyilvánították, sokkal erősebb legitimációt nyújt. A 2005-ös záródokumentum nagy lökést jelentett, jelentős legitimációt adott az ENSZ munkájának és a népirtás megelőzésének, hogy száz államfő találkozott New York-ban és egyhangúlag elfogadta. Sajnos ezt követően olyan erős ellenhatás következett be a védelmi kötelezettség kapcsán, hogy egyes országok még azt is megkérdőjelezték, doktrína-e egyáltalán, vagy inkább norma. Ezért a működésképesség elképzelését mindaddig szüneteltették, amíg ezeket a kérdéseket tisztázták.
A 2009-es közgyűlési vitában véleményem szerint többnyire megerősítették. Mindazonáltal az ENSZ Közgyűlés végső határozata sajnálatosan az volt, hogy folytatódjon a vita. Ismét úgy tűnik, azért szavaztak rá, mert azok, akik támogatják a védelmi felelősséget, úgy vélik, a Közgyűlésnek arról kell folytatnia a vitát, hogyan kell ezt a felelősséget alkalmazhatóvá tenni, míg a másik húsz százalék szerint
- 48/49 -
a felelősség tartalmáról. Lényegében tehát ugyanott tartunk, mint a legelején. Véleményem szerint ez nagyon szerencsétlen helyzet, s bár nem szeretnék túlzottan pesszimista lenni, nem látom, hogy az ENSZ kész lenne a védelmi felelősséget valóra váltani a közeljövőben.
A Kongói Demokratikus Köztársaságot érintő legutóbbi döntés kapcsán az ön véleménye szerint az ENSZ-nek megvan valójában az intézményi kapacitása a védelmi felelősség érvényesítésére?
Vannak intézményi kapacitások - a védelmi felelősséggel együtt, de anélkül is -, amelyeket lassan, lépésről lépésre építenek ki. Vannak sokatmondó jelek, például a belső dokumentumok arról, mi siklott félre Ruandában, az úgynevezett Carlsson-jelentés 1999-ből. Aztán a Biztonsági Tanács 2001-es döntése, amelyben szó van tárgyalásokról és egy különleges tanácsadói tisztség felállításáról.
A megelőzés kultúrája még nem létezik, különben mindenki, aki reggel kilenckor bemegy az ENSZ épületébe, minden nap azon törné a fejét, hogy "hogyan tudom megakadályozni a népirtás bekövetkeztét és hogyan alkalmazom a jelentési felelősséget". Ám nem ez a helyzet.
Igazságtalanság lenne azt mondani, hogy semmi sem történt. Minden keservesen lassú, keserven elégtelen és keservesen következetlen. Ami engem gyötör, hogy ha sor kerülne még egy olyan epizódra, mint 2003-ban Darfurban, akkor arra nem tudnánk hatékony választ adni. De ez sem előre eldöntött kérdés. Sok jóindulatú ember van, sok önreflexió van arra vonatkozóan, mit kellett volna tennünk és mit nem tettünk meg, és sok tagállam úgy gondolja, ezt és ezt kell tennünk a jövőbeli atrocitások megakadályozása végett. Vannak olyan igazságszolgáltatási intézményeink is, amelyeknek önálló megelőző hatásuk van, tehát egyes mechanizmusok kezdenek működni, de sok minden másnak is történnie kell.
Hogyan tudnák azok az egyetemes elvek segíteni a népirtás megelőzésének mechanizmusait, amelyeket ön az átmenet igazságszolgáltatása révén ismert meg? Le tudjuk vonni a következtetéseket mindabból, amit az átmenet igazságszolgáltatása sikeres erőfeszítésekből tanultunk, hogy ettől jobbak legyünk a népirtás megelőzésében?
Ami manapság, illetve az elmúlt években történt, abból az a fontos, hogy az átmenet igazságszolgáltatását integrálják egyéb konfliktusrendezési mechanizmusokba, valamint a konfliktus utáni újjáépítésbe. Eddig nem gondoltuk, hogy ezek egymáshoz kapcsolódnak, de elkerülhetetlen az integrációjuk, különben egyáltalán nem kerül sor rájuk, mivel ezek a dolgok mind egyformán sürgősek.
A fő probléma, hogy számos olyan szükséglet, amely a védelmi felelősség alkalmazásával, illetve a népirtás vagy tömeges atrocitás megelőzésével kapcsolatos, általában egy már folyamatban lévő konfliktus összefüggésében merül fel. Tehát nem feltétlenül alkalmazhatók azok a tanulságok, amelyek például a katonai diktatúrából a demokratikusan választott kormányzatba való átmenet kapcsán vonhatók le. Ez nem azt jelenti, hogy ezek teljesen irrelevánsak, de tudatában kell lenni a különbségnek.
Most már számos olyan tapasztalat áll rendelkezésre, hogy ahol az átmenet igazságszolgáltatása mechanizmusait a konfliktusrendezés részévé tettek, és ebből lehet következtetéseket levonni. Először is van az áldozatokkal folytatott konzultáció. A konfliktusrendezés még a kilencvenes években sem vette figyelembe az áldozatokat. Sőt, addig inkább csak készenlétben álltak és várták, mi fog történni. Észak-Ugandában legalább erőfeszítést tettek és meghallgatták az embereket, hogy mit szeretnének, mire lenne szükségük, mit várnak a folyamattól. Mindazonáltal ez nem igazán jó példa, mert nem békével zárult, viszont jól illusztrálja a folyamatot és a részvételt. Ha hagyjuk az áldozatokat részt venni, akkor előbb-utóbb lesznek olyan elképzeléseik, amelyeket hasznosítani lehet általában az átmenet igazságszolgáltatásának "népszerűsítése", a felkészülés és az igazságszolgáltatás mechanizmusai terén. Még akkor is, ha esetleg ezeket eleinte félreteszik későbbre, hogy túlessenek a sürgetőbb dolgokon, például hogy visszatérjenek a falujukba, képesek legyenek ellátni a gyermekeiket stb. De ez így ésszerű, a dolgoknak így kell működniük. Nem lehet azt mondani azoknak az embereknek, akik hét éve sátorban élnek, hogy létrehozzuk az igazságfeltáró bizottságukat, megvárjuk annak döntéseit, és csak aztán visszük vissza őket a falujukba. Így nem lennének optimális helyzetben ahhoz, hogy a legtöbbet hozzák ki az átmenet igazságszolgáltatása mechanizmusaiból.
Az új szerepe kapcsán kérdezem, mint az ENSZ különleges megbízottját [special rapporteur] a kínzás, kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód ügyében: véleménye szerint az igazsághoz való jog kialakulóban lévő normáinak fontosságára tekintettel a WikiLeaks által feltártakat ezen a szemüvegen keresztül kellene szemlélni, vagyis az igazsághoz való jog felé vezető út első lépéseként kellene ezt méltatni?
- 49/50 -
A WikiLeaks-dokumentumok nagyon aggasztók a feltártak tekintetében. Egyúttal azonban úgy érzem, hogy nagyon is legitim kitenni őket a nyilvánosság vizsgálatának, különösen, ha nem túlozzák el ezeket a figyelemfelkeltés érdekében, nem veszélyeztetnek emberéleteket, vagy akár egy állam abbéli képességét, hogy hírszerzést folytasson az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Nagyon is híve vagyok az arról folytatott nyilvános diskurzusnak, hogy mi véd minket, és különösen annak, hogy nyíltan kezeljük a hibáinkat, őszintén beismerjük az államot szolgáló egyének által elkövetett jogellenes cselekedeteket, s ne csupán az egyének által elkövetett tetteket vizsgáljuk, hanem a szisztematikus cselekvési mintákkal is foglalkozzunk. Úgy vélem, hogy az emberi jogok megsértése sajnos nem pusztán néhány ország kizárólagos jellemzője, míg mások egyáltalán nem csinálnak ilyet. Valamikor valamilyen ügyben minden ország követ el jogsértést, és ami lényeges, hogy milyen a hozzáállásuk ezek helyrehozása, kijavítása kapcsán: úgy lehet a jogsértésen javítani, hogy fel kell azt ismerni, és úgy lehet felismerni, ha az igazság kiderül. Összességében, mindezen dokumentumok közelebbi ismerete nélkül, és kiemelve, hogy erről én is a sajtóból tájékozódom, úgy vélem, a WikiLeaks-dokumentumok feltárása egy lépés a megfelelő irányba és fontos lépés előre.
És mit szeretne elérni különleges megbízotti szerepében?
A hároméves hivatali időszakom végén nagyszerű lenne, ha azt mondhatnám, hogy megszűnt a kínzás. De realistább vagyok ennél.
Egyes elemekhez ragaszkodnom kell - amelyek már az ENSZ kínzás elleni egyezményében le vannak fektetve és számos állam beleegyezett abba, hogy ezek kötik őket -, és ez az, hogy a kínzás minden egyes aktusa vizsgálatot, vádemelést és büntetést követel, még akkor is, ha csak egyedi esetről van szó. ■
Visszaugrás
