Virgil, Salzburg ír származású püspöke (749-784) számos ponton új fejezetet nyitott püspöksége történetében: nevéhez fűződik a salzburgi historiográfia legkorábbi műveinek, a Gesta sancti Hrodberti confessons, a Libellus Virgilii és a Liber confraternitatum megalkotása, a 774-ben felszentelt Rupert-dóm megépíttetése, a püspökség és a Szent Péter-kolostor jogainak kiterjesztése és a karantánok közti misszió megszervezése.[1] Virgil legkésőbb 745 végén vagy 746 elején jött Quierzyből Bajorországba,[2] ezt megelőzően pedig két évet a maior domus, III. Pippin udvarában töltött, s az ő nevében indult útnak Bajorország hercegéhez, Odilóhoz,[3] amiből következik, hogy Virgil már 743 végén, illetve 744 elején, Odilo frank alávetése idején Quierzybe érkezhetett.[4] Virgil a peregrinano pro amore Christi ír szokását követve[5] társaival együtt elhagyta hazáját; társai között volt a Conversio Bagoariorum et Carantanorum[6] által proprius episcopusmk nevezett Dobdagrecus (Dubdá-Cích),[7] Virgil pedig - miként az őt kísérő Sidonius is - bajorországi működését kétségkívül felszentelt papként kezdte meg.[8]
Anélkül, hogy Virgil származását és írországi működését bővebben módunk nyílna taglalni,[9] érdemes röviden feltenni a kérdést, hogy Virgil és társai melyik ír kolostorból jöhettek. Röviddel halála előtt, 784 nyarán Virgil Iona kolostorának apátjait felvétette a Liber confraternitatumba, hogy azt követően értük is rendszeresen imádkozzanak a salzburgi Szent Péter-kolostorban. A lista nem csak ionai apátokat tartalmaz, hiszen az első helyen Szent Patrik, Írország apostola áll, a kilencedik ionai apátot, Adamnánt pedig Keranus (Cíarán), Clonmacnoise apátja és Columban, Luxeuil-Bobbio apátja követi, a sort pedig a 767-ben elhunyt ionai apát, Slébíne zárja.[10] Ha Ionát fogadjuk el Virgil
- 100/101 -
hazájaként, s feltételezzük, hogy már apátként jött a kontinensre, felmerülhet azon kérdés is, hogy a köztes időben melyik ír kolostort vezethette, hiszen Iona apátjai közé semmiképpen sem sorolhatjuk be. Paul Grosjean azon tézis ellen foglal állást, miszerint Virgil azonos lett volna Ferg(h)illel, Aghaboe (Achad Bó) apátjával,[11] s ezen álláspontjához Herwig Wolfram is csatlakozott, aki ugyanakkor nem zárja ki, hogy Virgil valamilyen kapcsolatban állhatott Aghaboe, Trim vagy Meath kolostorával.[12] Hogy a peregtinatio általános szokásán kívül személy szerint Virgilnek milyen oka lehetett arra, hogy elhagyja Ionát, találgatásokra vagyunk utalva, teljességgel azonban nem zárhatjuk ki, hogy az Iona kolostorának szellemiségét jó ideig befolyásoló szkizmának is hatása lehetett e döntésére, mivel a Liber confraternitatum az ionai ellenapátok nevét is tartalmazza.[13]
E bevezetés után felmerülhet a kérdés, hogy miért keltheti fel Virgil püspök személye a jogtörténész érdeklődését. Egyfelől számos jogtörténetileg igen értékes adalékot nyerhet a kutató, ha Bajorországban folytatott birtokvitáinak dokumentumait elemzi: a VIII. század végén Salzburgban lejegyzésre került két birtokjegyzék, a Notitia Arnonis és a Breves Notitiae számos esetben máshonnan meg nem ismerhető momentumokkal gazdagítják ismereteinket[14] - ezekre azonban most nem kívánunk kitérni, hiszen ezt már egyebütt megtettük.[15] Másfelől a germánok apostolaként számon tartott, utóbb a frízek között mártíromságot szenvedett Bonifáccal kibontakozó vitája, amely kánonjogi relevanciája tekintetében sem alábecsülhető, szolgáltatott okot Virgilnek arra, hogy - nézetünk szerint - álnéven megírja a korai középkor egyik legérdekesebb, olvasatunk szerint feltétlenül parodiszikus hangvételű, olykor a karikatúrába hajló művét, az Aethicus Ister nevével fémjelzett Cosmographiát, ami talán nem egyéb, mint a jogvita irodalmi síkra terelt folytatása. Először a VIII. század első felének bajor bel- és külpolitikai viszonyait tekintjük át (I.), majd Virgil és Bonifác konfliktusát követjük nyomon lépésről lépésre (II.). Ezt követően a Aethicus Ister nevéhez fűződő, Cosmographia című opust elemezzük, és megkíséreljük kimutatni az általunk szerzőként vélelmezett Virgilnek Bonifáccal történt összeütközését a műben (III.).
Hucbert herceggel lezárult a Bajorországot uraló Agilolfingek férfiága, s halálát követően az Agilolfing-dinasztia alemann ágából származó Odilo, Gottfried alemann herceg fia került a bajor trónra.[16] A 680 táján Alemannia uralkodóhercegévé lett Gottfried országát - miként Bajorországot Theodo - fiai között részhercegségekre osztotta fel, s Odilo nagy valószínűséggel a Bodeni-tótól délre fekvő és az Augsburg környékén fekvő területeket kapta meg, segítségével alapíthatta meg Pirmin a pfungeni kolostort.[17] Apjuk halála után Odilót fivére, Willihari elűzte területéről, s feltehetően Pirmin is ezen okból kényszerült elhagyni kolostorát. 709 és 712 között a maior domus, II. Pippin többször támadást intézett Willihari ellen, ami az Agilolfingek bajor és alemann ága közötti viszályra válaszul bekövetkező frank intervenció részét képezte, ám ennek során a maior domus nem bírálta felül az Agilolfing-dinasztiának az Alemann és a Bajor Hercegségre vonatkozó uralkodói igényeit, azonban jelentősen beleszólhatott a herceggé emelendők személyébe - ezen aktussal jelentősen növelték tekintélyüket, amit csak utóbb, III. Pippin felkenését követően legitimálhattak.[18] Odilo 736-ban foglalhatta el Bajorország hercegi trónját,[19] viszont uralmának első éveiből, a 736 és 739 - a püspökségek Bonifác általi, de iure canonico történt megalapítása - közötti időszakból csupán egyetlen, Vivilo püspök által Szűz Mária tiszteletére felszentelt templom megalapításáról szóló oklevél maradt fenn, ugyanakkor ezen kolostoralapítás kapcsán nem fedezhetők fel a herceg közreműködésének nyomai. A herceg említése ezen oklevélben meglehetősen egyedi, s iránta némiképp távolságtartó - talán éppenséggel ellenzéki - viszonyulást mutat,[20] amit alata-
- 101/102 -
masztani látszik azon tény is, hogy néhány esztendővel később a bajor nemesség egy csoportja elég erősnek és határozottnak mutatkozott ahhoz, hogy az alemann származású herceget elűzze Bajorországból.[21]
Az Odilóval szembeni ellenállás nagy valószínűséggel a hatalomra kerülése érdekében - amint korábban Hucbert herceg idejében, és utóbb Odilo fia, Tasziló pozíciójának megerősítése kapcsán is - kifejtett Karoling-intervencióra vezethető vissza,[22] hiszen az Annales Mettenses priores szerint Odilo Martell Károly nagylelkűségének köszönhetően foglalhatta el hercegségét.[23] Martell Károly felesége ekkoriban már - az Odilóval is rokonságban álló - Swanahilt volt, akit 725-ben Pilitruddal együtt Bajorországból hozott magával; nagy valószínűséggel Swanahilt befolyásának is köszönhető volt, hogy Martell Károly haláláig béke uralkodott a Frank Birodalom és Bajorország, valamint Alemannia között, amelyekre a frank uralkodó kiterjesztette ugyan befolyását anélkül, hogy integrálni akarta volta a frank államba. Martell Károly 741-ben bekövetkezett halála kapcsán a Continuationes Fredegarii szerzője megjegyzi, hogy a környező regnumokat hatalma alá vonta,[24] ám az országának röviddel halála előtt végrehajtott felosztásáról szóló jegyzőkönyv nem ejt szót Bajorországról,[25] lévén hogy önálló, nem pedig a frank fennhatóság alá beolvasztott tartomány maradhatott - annál is inkább, hiszen a Lex Baiuvariorum expressis verbis garantálta az Agilolfingek számára a Bajorország feletti uralmat.[26] Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy - mivel az ekkorra már a frank imperiumba integrált Aquitánia sem említtetik a jegyzőkönyvben - a birodalom felosztása során a külső hercegségek egyáltalában nem kerülnek említésre a feljegyzésben, s noha a keleti területek Karlmann hatáskörébe tartoztak, III. Pippin már fivére életében is gyakorta beavatkozott a bajor ügyekbe.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
