Ez az írás reklámfelügyeleti eljárásban hozott közigazgatási határozat Fővárosi Bíróság általi felülvizsgálata keretében született, itt közölt jogerős ítélet kommentárja. Mivel az ítélet illeszkedik a témával kapcsolatos bírósági gyakorlatba, arra is kísérletet tesz, hogy a rendes bíróságok néhány más, a dohánytermékek reklámja korlátozásával foglalkozó döntésének és az Alkotmánybíróság e tárgyban született határozatának összehasonlításával kimutassa a kérdés eltérő megközelítését. Mint azt igazolni próbáljuk, a rendesbíróságok ítéletei - beleértve a Legfelsőbb Bíróságnak a gyakorlatot determináló eseti döntéseit is - nincsenek tekintettel a dohányreklámok (és általában a gazdasági reklámtevékenység) alkotmányos összefüggéseire, különösen arra, hogy a reklám a széles értelemben vett véleménynyilvánítási szabadság megnyilvánulása, és mint ilyen, élvezi az Alkotmány 61. §-ának védelmét.
Az itt közölt fővárosi bírósági ítélet azért érdemel kiemelt figyelmet, mert az egész problematika egyik alapkérdését érinti, azt, hogy egyáltalán mit is tekinthetünk dohányreklámnak. Ettől függ ugyanis, hogy mely reklámok korlátozhatók erőteljesebben. Ha ugyanis ugyanazt a hirdetést - ebben az esetben egy jazzalbum óriásplakátját - zenei helyett dohányreklámnak tekintjük, sokkal kisebb védelmet élvez a korlátozásokkal szemben. A látszólag zenei reklám pedig úgy válhat tiltott dohányreklámmá, hogy a reklámtörvény értelmében tilos közzétenni olyan dohányárureklámot, amely ismert film-, popzenei vagy szórakoztatóipari sztárok képeit vagy nyilatkozatait használja fel. Az ügyben a Dohányfüstmentes Egyesület - amely egyébként is több hasonló eljárás kezdeményezője - reklámfelügyeleti eljárás megindítását kezdeményezte az ismert énekes, Charlie Soul és jazz című albumát reklámozó plakáttal szemben. A feljelentő egy metróvégállomáson bukkant a zenei album borítóján szereplő képpel megegyező óriásplakátra, amely az énekest ábrázolja, azonosíthatatlan márkájú égő szivarral a kezében. Az elsőfokú hatóság éppen azért nem találta jogsértőnek a reklámot, mert úgy ítélte meg, hogy az nem dohányárut reklámoz, hanem az albumot népszerűsíti.[1] A másodfokú hatóság ezt a határozatot helybenhagyta, lényegében megismételve az elsőfokú fogyasztóvédelmi szerv érvelését, mely szerint csak az a reklám tekinthető tilalomba ütközőnek, amely konkrét dohányárut, dohányterméket népszerűsít, ennek értékesítését vagy más módon való igénybevételét mozdítja elő. Ezzel szemben a jelen esetben - szólt a határozat indokolása - konkrét dohányáru márkajelzése, árujelzője, védjegye nem szerepel, és a plakátról nem derül ki, hogy valamelyik értékesítő népszerűsítené terméket. A főfelügyelet álláspontja szerint ezért itt a reklámtörvény értelmében sem nyílt, sem burkolt reklámról nem lehet beszélni.[2]
Az egyesület a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát kérte, részben a reklámtörvény említett passzusa, részben a nemdohányzók védelméről és a dohánytermékek fogyasztásának, forgalmazásának egyes szabályairól szóló 1999. évi XLII. törvény (dohánytörvény) 1. § a) pontjának a dohánytermékek fogalmát tartalmazó rendelkezése alapján. A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletében helyt adott a keresetnek, hatályon kívül helyezte a határozatokat, és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte.[3] Az ítélet indokolása nem tér ki az alperes fogyasztóvédelmi testület érvelésének cáfolatára, a döntés alátámasztásaként megelégszik a dohánytörvény 1. § a) pontjának a dohánytermék fogalmára vonatkozó rendelkezése ismertetésével (amelyben értelemszerűen valóban szerepel a szivar és szivarka megjelölés), valamint a reklámtörvény 2. § g) pontjában szereplő gazdaságireklám-fogalom idézésével. Ez utóbbi definíciót sem kommentálja a bíróság, pedig az éppenséggel azt az alperesi álláspontot támasztaná alá, mely szerint a szóban forgó plakát nem tekinthető dohányreklámnak.
Az indokolás szerint a reklám nemcsak a törvény 12. § (3) bekezdésének a sztárok képei felhasználása tilalmára vonatkozó rendelkezését sérti, hanem másik két passzusát is. Az egyik az 5. § (1) bekezdése, amely tiltja a gyermekek és fiatalkorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődését károsító reklámok közzétételét. A másik a 4. § b) pontja, amely szerint tilos közzétenni olyan reklámot, amely erőszakra buzdít, illetve u személyes vagy közbiztonságot, a környeze-
- 124/125 -
tet, illetve a természetet károsító magatartásra, ösztönöz. Az e passzusok megsértése igazolásául szolgáló bírósági érvelést érdemes szó szerint idézni: "A tudomány jelenlegi állása szerint a dohányzás, a dohányfüst mind a környezetet, mind az egészséget jelentős mértékben károsítja, így a reklám ilyen magatartásra ösztönöz. A jogszabály szövegét a törvény más rendelkezéseivel Összhangban kell értelmezni, és nem lehet figyelmen kívül hagyni az alkotmánynak azt az előírását, amely az egészséghez való jogot nyilvánítja ki. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a reklám valóságos tényleges hatását sem, amely ~ mint a felperes azt helytállóan kifejtette - dohánytermék fogyasztására indít." Csakhogy ennek az érvelésnek a relevanciáját az adná, ha a bíróság bizonyítani tudná, hogy a vitatott plakát valóban dohányreklám. Arra az ismételt alperesi érvre, amely szerint a törvény csak olyan dohányáru reklámját tiltja, amelyben egyedi reklámozó, egyedi márkajelzés vagy árujelző van feltüntetve, a bíróság azzal válaszolt, hogy ez a törvény "olyan szűkítő értelmezése lenne, amely ténylegesen a jogszabályt alkotó szándékával sem egyezik".
Az indokolás minden további eleme azon a nem igazolt kiindulóponton nyugszik, hogy itt dohány-, nem pedig zenei reklámmal van dolgunk. Így irreleváns az adott esetre nézve a Legfelsőbb Bíróság közigazgatási kollégiumának azon eseti döntésére történő hivatkozás, amely szerint a reklámtevékenység esetén alaphelyzet az, hogy a reklám minden további körülménytől függetlenül fogyasztásra ösztönöz.[4] Csakhogy ha a plakát nem dohány-, hanem kazetta-, illetve CD-reklám az miért ne ösztönözhetne ezek vásárlására? A bíróság válasza: "Lehetséges, hogy a reklám egy CD-t vagy egy kazettát kíván népszerűsíteni egy dohánytermék megjelenítésével, azonban nem vitásan a tényleges hatás az, hogy a dohánytermékei is népszerűsíti," Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez a semmivel sem igazolt hatás bekövetkezik, a kérdés továbbra is az, mi a népszerűsített dohánytermék, hisz az emberek nem általában szivart szívnak, így azt nem is érdemes reklámozni.
Az ítélet indokolásának további irreleváns hivatkozása a Legfelsőbb Bíróság közigazgatási kollégiuma 247. számú határozata, mely kimondta, tilos olyan reklám közzététele, amely a gyermek- és fiatalkorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésére hatással lehet.[5] Ebben az érvelésben már természetesen benne volna annak a lehetősége, hogy a plakát mint zenei reklám eredményezné ezt a hatást. Ehhez azonban az kellene, hogy a bíróság legalább valószínűsítse ezt a hatást. Ehelyett a bíró megelégszik a következő megállapítással: "A tárgybeli reklám nem vitásan ilyennek tekinthető."
A következőkben a dohányáruk reklámjának néhány esetcsoportjával kapcsolatos további döntéseket tárgyalok. Az esetek egy része a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (reklámtörvény) 2001. július 1-jén hatályba lépett módosítása[6] előtti tényállásukkal kapcsolatos, mint például a sajtótermék címoldalán való, vagy a közoktatási és egészségügyi intézményekben, illetve azok bejáratától számított kétszáz méteres távolságon belüli reklámozás tilalma.[7] A második csoportba sorolt esetekben a törvényi korlátozások nem változtak a módosítással. A tárgyalt jazzalbum óriásplakátja kapcsán alkalmazott, "ismert film-, popzenei vagy szórakoztatóipari sztárok képeit vagy nyilatkozatait felhasználó reklámok" mellett ilyenek a "túlzott dohányfogyasztásra" felhívó reklámok tilalma.[8] Végül a tárgyalandó esetek harmadik csoportját azok alkotják, amelyek alapját a módosító törvény új rendelkezései képezik, mint amilyen az az általános reklámtilalom alóli kivétel, amely az eladás helyszínén megengedi a dohányáru bemutatását és árának feltüntetését.[9]
Az Axel Springer Magyarország Kft, Baranya megyei kiadóirodája által megjelentetett Új Dunántúli Napló című közéleti napilap 1997. december 11-t számát úgy kézbesítették az előfizetőknek, hogy abban elhelyeztek egy A4-es formátumú, önálló, színes röplapot, melynek egyik oldala "Multifilter csak könnyedén" szlogennel a Philip Morris Magyarország Kft. Multifilter normál és extra light cigarettáját reklámozta. A Baranya Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége a reklámtörvény 15. §-ának (1) bekezdése alapján hivatalból indított eljárás keretében megállapította, hogy a reklám a törvény 12. § (1) bekezdésében foglalt címoldali reklámtilalmat kimondó rendelkezésébe ütközik, ezért a kiadót kétszázezer forint bírság megfizetésére kötelezte.[10] A kiadó a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőséghez címzett fellebbezésében azzal érvelt, hogy az egylapos szórólapnak, amelynek hátoldala üres volt, fogalmilag nem lehet címoldala, így a törvényi tilalom nem vonatkozhat rá. A főfelügyelőség elfogadta az első fokon eljáró hatóságnak azt a jogi álláspontját, mely szerint "az egylapos szórólapon megjelenő dohányáru-reklám egyértelműen tiltott", ugyanakkor a határozatot megváltoztatva a bírság összegét százezer forintra mérsékelte.[11]
A kiadó a Pécsi Városi Bíróság előtt megtámadta a jogellenességet kimondó közigazgatási határozatot.
- 125/126 -
A perbe a felperes pernyertessége érdekében beavatkozott a Philip Morris Magyarország Kft. A felperes és a beavatkozó érvelése szerint a tilalmazott magatartás fogalmi elemét képező címoldal definiálásakor az alperes hatóság figyelmen kívül hagyta mind a törvény egészéből levonható értelmezést, mind a fogalom használatával kapcsolatban már kialakult bírói gyakorlatot (beleértve a Legfelsőbb Bíróság két eseti döntését), mind pedig a fogalom hétköznapi értelmét. A Legfelsőbb Bíróság Kpkf.II.27044/1997. és Pf.IV.21.263/1991. számú döntésében a címoldal fogalmát egy kiadvány egészéhez képest határozta meg, megállapítva, hogy a címoldal mindig része a sajtóterméknek, így az egyoldalas sajtóterméknek nem lehet címoldala. A bíróság a keresetet elutasító ítéletében ezzel az állásponttal szemben azt az alperesi felfogást fogadta el, amely szerint "a törvényhozó az olcsó és gyors reklámozási formában megnyilvánuló röplap és szórólap címlapján történő reklámozási formát is tilalmazni akarta".[12]
Az indokolás - a rendesbírósági ítéletekről szokatlan módon - tartalmaz egy alkotmányjogi Fejtegetést is: "A Magyar Köztársaság Alkotmányának 9. § (2) bekezdése kimondja, hogy »a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát«. E szabadságjog deklarálásának a reklám szempontjából is jelentősége van, a gazdasági verseny szabadsága azonban nem az alapjogok vagy az egyéb alkotmányos jogok körébe tartozik, hanem úgynevezett államcél, Ez azt jelenti, hogy erre az alkotmánybeli tételre jogot alapítani nem lehet, olyan célról van szó, amelyet az államnak kötelessége követni, ugyanúgy, mint a verseny szabadságának az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében meghatározott általánosabb megfelelőjét, a piacgazdaságot. A reklám szabályozása azonban nem egyszerűen a piacgazdaság vagy a verseny szabadsága összefüggésében merül fel, hanem kifejezetten alapjogi vonatkozásban is. A reklámjogi szabályozás tehát megszabja azokat a korlátokat, amelyek kőzött a reklám mozoghat. Ą korlátokat egyrészről a fogyasztói érdekek védelme, másrészről a gazdasági verseny tisztaságához fűződő érdekek jelentik."
Az érvelés hátterében az Alkotmánybíróság 21/1994. (IV. 16.) AB határozata áll, amely kimondja: "A »gazdasági verseny szabadsága« nem alapjog, hanem a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az Alkotmány 9. § (2) bekezdése értelmében az államnak is feladata. A versenyszabadság állami elismerése és támogatása megköveteli a vállalkozáshoz való jog és a piacgazdasághoz szükséges többi alapjog objektív, intézményvédelmi oldalának kiépítését."[13]
Sajnálatos módon azonban a városi bíróság érveléséből kimaradt az alkotmánybírósági határozatnak egy másik, fontos megállapítása: "A vállalkozás joga viszont valódi alapjog. [...] A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül - hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást,"[14] Helyesen vonja le tehát a városi bíróság ítéletének indokolása a következtetést: a gazdasága verseny szabadságának biztosítása államcél. Ez azt jelenti, hogy az állam akkor tesz eleget az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében megállapított kötelességének, a verseny szabadsága támogatásának, ha - egyebek között - biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. A reklámtevékenység versenyjogilag piaci magatartásnak minősül, és ennyiben - legalábbis bizonyos vonatkozásaiban - a versenytörvény hatálya alá is tartozik. Ugyanakkor a reklámtevékenység maga is vállalkozás, illetve a vállalkozási jog gyakorlásának egyik eleme. Az Alkotmánybíróság egy másik határozatában le is szögezte, hogy a reklámozás olyan tevékenység, amelyre alkalmazható a vállalkozás alapjogát biztosító alkotmányos rendelkezés.[15]
A Pécsi Városi Bíróság érvelésének tehát két gyenge pontja van. Egyrészt nem veszi figyelembe, hogy a reklámozás mögött igenis áll alkotmányos alapjog, a vállalkozás joga, másrészt azt is elfelejti, hogy a gazdasági verseny szabadságának mint államcélnak objektív intézményvédelmi oldala nemcsak a verseny tisztaságához fűződő érdekek garantálását, hanem a reklámozás mint a vállalkozás feltételének biztosítását is megköveteli az államtól. A fogyasztói érdekek védelmének az ítélet indokolásában említett követelménye pedig nemcsak a reklám korlátozását legitimálja, hanem számos esetben éppen a reklámban foglalt információk szolgálják a fogyasztók tájékoztatását, tehát ennek biztosítása is az állam intézményvédelmi kötelezettségei közé tartozik, Az utóbbi érvelést több döntésében használta az Egyesült Államok Legfelső Bírósága is. Eszerint abból, hogy a hirdető érdeke tisztán üzleti, nem következik, hogy a reklám nem állhat alkotmányos védelem alatt, hiszen mind az egyes fogyasztónak, mind pedig általában a társadalomnak komoly érdeke fűződhet a kereskedelmi információk szabad áramlásához.[16]
A Baranya Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó döntésében már nem foglalkozott az alkotmányjogi érveléssel, mindössze egy meglehetősen vitatható nyelvtani és logikai értelmezéssel egészítette ki az indokolást. Eszerint abból a tényből, hogy a törvény a röplapot sajtóterméknek tekinti, következik, hogy a röplapnak is van címoldala, amire a törvényi reklámtilalom vonatkozik. "A perbeli esetben a röplap egyik oldala üres volt, a másik oldalán pedig a vitatott reklám szerepelt. Ebből következően a reklámhordozó oldalt
- 126/127 -
a jelen esetben címoldalnak kell tekinteni, és mint ilyenen, tilos a dohányáru reklámozása."[17] Ahogyan arra a beavatkozó írásos kérelme is utal, a törvényi fogalom szerinti sajtótermékek között bizonyosan van olyan, például a rádió- és televízióműsor, amelynek fogalmilag nem létezhet címoldala, így sem nyelvtanilag, sem logikailag nem igazolható az a tétel, miszerint a sajtóterméknek feltétlenül van címoldala. A bírósági álláspont szerint az egyoldalas röplapnál mindenesetre az egyetlen oldal maga a címoldal.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság hatályában fenntartotta a megyei bíróság ítéletét. Az indokolás lényege, hogy "semminemű" sajtóterméknek azon az oldalán, amelyet az olvasó először lát meg, nem lehet dohányárut és szeszesitalt reklámozni".[18] Az indokolás további része a szórólap egyoldalas mivoltával foglalkozik: "Ha a szórólap oldalai a címoldal és hátoldal tekintetében nincsenek megkülönböztetve, vagyis nem állapítható meg, hogy melyik oldal tekinthető címoldalnak, az egylapos szórólapon megjelenő dohányáru reklám egyértelműen tiltott. A jogellenes tevékenység nem abban merült ki, hogy címoldalnak tekinthető-e a röplap vagy sem, hanem abban, hogy dohányzásra felhívó röplapot helyezett el a napilapban." Csakhogy a törvény értelmében éppenséggel nem mindegy, hogy a reklám hol helyezkedik el. Vagyis a legfőbb bírói fórum nem követte saját korábbi döntéseinek azt a vonalát, hogy ha egy röplap egy lap részeként jelenik meg, mint a perbeli esetben, akkor az sajtóterméknek minősül, amelynek csak egyetlen címoldala lehet, amit az olvasó valóban először lát meg, az pedig nem az újság belsejében elhelyezett röplap, akárhány oldalas is az utóbbi.
A reklámtörvény 12. § (1) bekezdésének 2001. június 30-ig hatályos szövege mind a dohányáruk, mind pedig az alkoholtartalmú italok reklámozását tiltotta közoktatási és egészségügyi intézményekben és azok bejáratától számított kétszáz méteres távolságon belül.
Tekintettel arra, hogy a törvény nem határozta meg a kétszáz méteres távolság számításának módját, vita alakult ki a fizikai megközelítés nélkül, távolról is látható, falon elhelyezett óriásplakátok védőtávolságának mérése körül. Egy konkrét ügyben, a házfalon elhelyezett, cigarettát reklámozó, háromszor öt méteres óriásplakát miatt a reklámfelügyeleti hatóság azért büntette kétszázezer forint bírság megfizetésével a reklámozót, mert megállapította, hogy a plakáttól légvonalban kétszáz méteren belül általános iskola és óvoda található. A másodfokú közigazgatási szerv is megállapította a jogsértést, bár a bírság összegét a felére mérsékelte. Az ügyben első fokon eljáró bíróság szintén elfogadta a fogyasztóvédelmi szervek érvelését, mely szerint a perbeli reklámok jellegénél fogva nem a megközelíthetőség, hanem a láthatóság az elsődleges. A keresetet elutasító ítélet indokolása értelmében a törvény által megállapított védőtávolság azt célozza, hogy a gyerekek a közoktatási intézmények környékén ne találkozhassanak élvezeti cikkeket reklámozó plakátokkal. A másodfokú bíróság ítélete helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Az indokolás szerint a törvényi tiltás helyes értelmezésével arra a következtetésre lehet jutni, hogy a reklámozás az intézmények bejáratától számított kétszáz méter sugarú körben tilos, függetlenül attól, hogy a reklámhordozó helyétől milyen módon közelíthető meg az iskola vagy óvoda bejárata.
A jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelmében a reklámozó azzal érvelt, hogy a légvonal elvének általános alkalmazása a gyakorlatban lehetetlen, hiszen az olyan plakátok esetében, amelyek az oktatási intézmény bejáratától kétszáz méteren belüli távolságban, de annak háttal helyezkednek el, értelmezhetetlen. Értelmezhetetlen továbbá abban az esetben is, ha a reklámhordozó és az intézmény között például házak helyezkednek el, amelyek láthatatlanná teszik a plakátot. A felperesi álláspont szerint a jogalkotó szándéka arra irányult, hogy a gyerekeket mentesítse a hirdetésekkel való közvetlen érintkezéstől, amin fizikai találkozást, előtte történő elhaladást kell érteni. Ezért a felperes álláspontja szerint a kétszáz méteres szabály egyetlen lehetséges értelmezése, amely minden esetben alkalmazható, a megközelíthetőségi távolság.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak ítélte.[19] Az indokolás szerint a falon elhelyezett óriásplakátok speciális reklámhordozók abban a tekintetben, hogy a reklámtevékenységgel elérni kívánt célt megközelítésük nélkül is elérik, vagyis a reklámhatáshoz nem szükséges a közúti megközelíthetőség, az előtte történő elhaladás. Ezért, mondja a Legfelsőbb Bíróság, itt "elsődleges szempont a reklámhordozó láthatósága". Így a védőtávolság értelmezhető légvonalban mérve is. Csakhogy a puszta légvonal-szabály éppenséggel nincs tekintettel a láthatóságra, hiszen alkalmazásának nemcsak a bejárattól való láthatóság (amit a felperes álláspontja tartalmaz) nem feltétele, de még az sem, hogy a kétszáz méter sugarú körön belül bárhonnan látható legyen a tiltott plakát
Lényegében minden szinten hasonló eredmény született az LM, illetve a Helikon cigaretta reklámozásával kapcsolatos ügyben. Itt a Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége kétszázezer forint bírságot szabott ki, amelyet a felperes fel-
- 127/128 -
lebbezése alapján eljáró Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség százezer forintra mérsékelt, tekintettel arra, hogy megállapítása szerint a fogorvosi magánrendelő nem minősül egészségügyi intézménynek. Az elsőfokú bíróság még további tízezer forinttal csökkentette a bírság összegét, mert méltánylást érdemlő körülményként értékelte azt, hogy a védőtávolság mérése kapcsán a jogszabály nem ad egyértelmű tájékoztatást, és ezért e vonatkozásban bizonytalanság tapasztalható. A másodfokon eljáró megyei bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a jogszabály-értelmezési bizonytalanságok alapot adnak a bírság mérséklésére. A másodfokú bíróság szerint ugyanis a felülvizsgált határozatok megváltoztatására kizárólag jogszabálysértés esetén kerülhet sor, nincs jogalap arra, hogy a bíróság az egyébként jogszerű határozatot méltányosságból megváltoztassa.
A jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében a reklámozó itt is a légvonal elve gyakorlati alkalmazhatatlanságának érvét fejtette ki. A Legfelsőbb Bíróság pedig megismételte azt az álláspontját, hogy mivel a reklámtáblák a vizuális hatás elérését célozzák, azok fizikai úton történő, tényleges megközelíthetősége irreleváns, ezért a kétszáz méteres védőtávolság az intézmény bejáratától számítandó, ami egyenes vonalban, és nem a közúti megközelítési útvonal hosszában értendő.[20] Ez az ítélet annyiban kétségkívül konzisztensebb az előbbinél, hogy legalább nem említi a láthatóság követelményét, ha már egyszer feltételként nem fogalmazza meg azt.
Furcsa módon az általános dohányreklám-tilalom bevezetését követően is változatlan maradt a törvény 12. § (2) bekezdésének az a tiltása, amely a túlzott dohány- vagy alkoholfogyasztásra felhívó reklámokra vonatkozik. Mint látni fogjuk, az ezzel kapcsolatos esetek és döntések kísértetiesen hasonlítanak egymásra.
Az egyik ismertetendő eset tárgya a Symphonia cigaretta vásárlására buzdító nyereményakciókat hirdető óriásplakát, mely tizenkét hetes tűzijátékot hirdetett tizenkétféle Symphonia cigaretta ábrázolásával. A Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége megállapította a törvénysértést és százötvenezer forint bírságot szabott ki, amelyet a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség százezer forintra mérsékelt A reklámozó a közigazgatási határozat felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését kérte, azzal érvelve, hogy bár a nyeremény kilátásba helyezése valóban nagyobb mennyiségű termék megvásárlására ösztönzi a fogyasztót, ez azonban nem egyenértékű azzal, hogy a vásárló a megvásárolt terméket valóban el is fogyasztja. Az elsőfokú bíróság szintén megállapította a törvény 12. § (2) bekezdés c) pontjának megsértését, mondván, a túlzott fogyasztásra való ösztönzésnek és felhívásnak nem kell kifejezettnek lennie, az megvalósulhat közvetett módon is. Ugyanakkor a bíróság további húszezer forinttal mérsékelte a bírság összegét. A megyei bíróság azzal az indokolással utasította el a reklámozó fellebbezését, hogy az akció a nyerési lehetőséget olyan feltétellel biztosította, amely csak úgy és akkor valósulhatott meg, ha a fogyasztó nagyobb mennyiségű dohányárut vásárol, és azt el is fogyasztja. Az indokolás szerint ugyanis az akcióban való részvételhez nemcsak meg kellett vásárolni a cigarettadobozokat, hanem fel is kellett nyitni azokat, különben a részvétel feltételeit nem lehetett teljesíteni. Ilyen körülmények között pedig - érvel a bíróság - életszerűtlen, hogy a reklám csupán nagyobb mennyiségű termék megvásárlására ösztönözne, de túlzott fogyasztásra nem.
A reklámozó ezzel szemben felülvizsgálati kérelmében nemcsak a nagyobb mennyiség megvásárlása és fogyasztása közötti különbséget hangsúlyozta, hanem azt is, hogy ezek nem esnek egybe a túlzott fogyasztás fogalmával, már csak azért sem, mert a túlzott mennyiség minden embernél más-más mértékű. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a kérelmet elutasító döntésében abból indult ki, hogy a reklámtevékenység esetén az alaphelyzet szerint a reklám minden további körülménytől függetlenül fogyasztásra ösztönöz, és ebből a kiindulópontból kell megvizsgálni, hogy megvalósul-e a törvény túlzott fogyasztásra való ösztönzést tiltó szabálya. Vagyis a legfőbb bírói testület felfogása szerint a törvényi rendelkezések értelmében egy fogyasztásra ösztönző reklám önmagában nem tiltott, ugyanakkor a reklámokban szereplő többletelemek alapján - mint amilyen a nyereményjátékban való részvétel lehetősége, ennek folytán nagyobb nyeremények elérése - ez a reklámtevékenység túlzott fogyasztásra felhívónak, azaz jogszabályi tilalomba ütközőnek minősül. Ehhez hozzáteszi az ítélet indokolása, hogy a reklámtilalomba ütközés megállapításának nem feltétele a tényleges fogyasztás növekedésének kimutatása, elegendő annak vizsgálata, hogy a reklám által közvetített üzenet alkalmas-e a jogalkotó által megakadályozni kívánt hatás elérésére,[21] A Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatokban is publikált eseti döntése tehát - amely, mint látni fogjuk, meghatározta a további bírói gyakorlat alakulását - a tilalom törvényi feltételét képező "túlzott fogyasztás" tényállási elemét lényegében úgy értelmezte, hogy az valójában "nagyobb mennyiség vásárlását" jelenti.
- 128/129 -
A következő, azonos kimenetelű ügy alapja a Philip Morris Magyarország Kft, Marlboro Outdoor Collection - Igazi felszerelés igazi élményekhez című reklámkiadványa volt, amely különböző nyereményedet helyezett kilátásba azok számára, akik tíz, húsz, harminc, negyven, illetve ötven darab Marlboro cigaretta csomagolási szelvényét (a doboz alját) beküldik. Az elsőfokú reklámfelügyeleti hatóság a tilalom megsértése miatt kétszázötvenezer forint bírságot szabott ki, az indokolás szerint nem önmagában a játékban való részvételhez megvásárolandó cigarettásdobozok száma miatt, hanem mert a nyereményakcióban csak az első négy-, illetve ötezer beküldő vehetett részt, így a játékosok a "szokásos" cigarettamennyiséghez képest rövid idő alatt jelentősebb mennyiségű termék vásárlásával (és feltételezett elfogyasztásával) szereztek csak esélyt a nyereményekre.[22] (Külön jogsértést állapított meg a hatóság azért is, mert a reklám sajtótermék címlapján szerepelt. Az elmarasztalásnak ezt a részét a reklámozó az államigazgatási eljárásban még nem vitatta.)
A reklámozó fellebbezésében kifejtett álláspontja szerint a hatóság elmulasztotta bizonyítani, hogy a kiadvány túlzott fogyasztásra történő felhívást tartalmazott volna. A reklám közzététele saját bevallása szerint nem a vásárlók dohányfogyasztásának növelésére irányult, hanem arra, hogy a versenytársak által gyártott termékek helyett Marlboro cigarettát vásároljanak. A másodfokú fogyasztóvédelmi hatóság, elfogadva az első fok érvelését, helybenhagyta annak határozatát.[23] Lényegében ugyanezt tette a Fővárosi Bíróság is mint a reklámozó keresete nyomán eljáró elsőfokú bírói fórum.[24] Az ítélet újdonsága, hogy a felperesi fellebbezés nyomán a bíróság kitért arra is, hogy az összehajtogatott szórólapnak lehet-e címoldala. A felperes szerint ez csak többoldalas kiadvány esetében lehetséges, ezzel szemben a bírói vélemény értelmében az összehajtogatás révén keletkezett kiadványok felső oldala címoldalnak számít, így az azon szereplő reklám tiltott. Ebben az ügyben nem lehetett kétséges a szórólap önálló sajtótermék volta, hiszen az nem egy újság részeként, hanem önmagában jelent meg.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati fórum ebben az esetben alappal állítja azt, hogy a sajtóterméknek azon az oldalán, amelyet az olvasó először lát meg, nem lehet dohányárut reklámozni, amiből azonban nem vonható le az ítéletnek az a következtetése, hogy "a szórólapok, illetve az egylapos és egyoldalas kiadványok tekintetében is helytálló a címlap vagy címoldal megkülönböztetése".[25] A túlzott dohányfogyasztásra való felhívás kapcsán a bíróság a reklámozó kérelmét elutasító ítélete szóról szóra megismétli az előzőekben ismertetett döntést, mely szerint a nyereményjátékban való részvétel mint "többletelem" alapján a reklám automatikusan túlzott fogyasztásra való felhívásnak minősül.
A harmadik, ugyancsak hasonló sorsú ügyben az ország különböző helyein postai úton terjesztett, "Téged fog igazolni!" feliratú szórólapok "mini-tesztjeinek" kitöltői, ha legalább öt darab LM cigaretta dobozának vonalkódját beküldték, százezer forint értékű nyeremények sorsolásán vehettek részt. Az elsőfokú fogyasztóvédelmi hatóság megállapította a jogsértést, és kétszázezer forint bírságot szabott ki,[26] amit a másodfokú hatóság helybenhagyott.[27] A reklámozó Linea Directa Kft. által indított keresetet a Fővárosi Bíróság elutasította, elismerve, hogy a "konkrét ügyben a túlzott dohányfogyasztásra felhívást önmagában nem a nagyobb mennyiségnek aligha nevezhető öt doboz cigaretta vonalkódjának beküldése jelentette, hanem a kilátásba helyezett értékes (egyenként 100.000 forint összegű) nyeremények fogyasztókra gyakorolt hatása, és a reklámnak a fogyasztók széles körét érintő jellege (az ország különböző helyein terjesztésre került) jelentette".[28] Ezzel az érveléssel a bíróság nyíltan elismerte, hogy függetlenítette magát a tilalom törvényi feltételeitől, amikor kijelentette, hogy a reklám még csak nagyobb mennyiség vásárlásának kiváltására sem volt alkalmas.
Lényegében hasonló érveléssel élt a Legfelsőbb Bírósághoz eljuttatott előkészítő iratában a perbe felperesi oldalon beavatkozó Philip Morris Magyarország Kft. Ebben előadták, hogy a perbeli nyereményjáték címzettjei nagykorú dohányosok voltak, kiválasztásuk szempontja az volt, hogy addig nem a felperes által forgalmazott termékeket fogyasztották. Vagyis a reklám a konkurencia fogyasztóinak terméklojalitását volt hivatott gyengíteni, nem pedig a túlzott, de még csak nem is nagyobb dohányfogyasztást elősegíteni. Erre annál is kevésbé lett volna alkalmas, mert a nyereményjátékban való részvételre nyitva álló ötven napra vetítve napi 1,7 szál cigarettának megfelelő mennyiség vonalkódját kellett a reklámozóhoz eljuttatni, ami az átlagfogyasztó napi fogyasztásának egytizede,
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bírósághoz hasonlóan nem tartotta szükségesnek a konkrét reklám hatásának vizsgálatát, és adós maradt a fogyasztás növekedésének valószínűsítésével is. Az elsőfokú döntést helybenhagyó ítéletében ehelyett megelégedett annak puszta kijelentésével, hogy "mivel maga a termék egészségkárosító hatású, kis mennyiségű többletfogyasztás is káros és az egészség védelme szempontjából túlzott mértékű".[29] Egyebekben az indokolás megismétli a "többletelem"-érvelést.
- 129/130 -
Mint említettem, a reklámtörvény 2001. évi módosítása óta az általános dohányárureklárn-tilalom alóli kivételek egyike a dohányáru eladási helyén való bemutatás és árfeltüntetés.[30] Az Országos Dohányfüstmentes Egyesület reklámfelügyeleti eljárást kezdeményezett egy budapesti bisztró bejáratánál elhelyezett neon cigarettareklám ügyében. Az elsőfokú fogyasztóvédelmi hatóság úgy ítélte meg, hogy a reklámnak az üzleten kívüli elhelyezése nem minősül az eladási helyen való bemutatásnak, így az jogsértő. Az indokolás szerint "az eladás és a bemutatás helye kizárólag az üzleten belül, az utcáról nem látható helyen lehet, nem megengedhető, hogy az utcán közlekedő személyek azt lássák".[31] A másodfokon eljáró Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség megsemmisítette az elsőfokú határozatot, mondván, "a törvény szerinti eladási hely mint termék-kommunikációs terület két kategóriából tevődik össze: egyrészt az üzleten belüli eladási helyet, másrészt az üzleten kívüli eladáshelyi megjelenítést kell ez alatt érteni".[32] A határozat indokolása szerint ezt az értelmezési: támasztja alá a reklámtörvény 2. § t) pontja is, amely a szabadtéri reklámhordozó fogalmi köréből kifejezetten kiveszi az árusítási helyen elhelyezett áru elérhetőségét jelző eszközöket. Eszerint tehát az üzlethelyiség külső részén elhelyezett árujelzők nem minősülnek szabadtéri reklámhordozónak.
A bírósági felülvizsgálat keretében ugyanakkor a Fővárosi Bíróság hatályon kívül helyezte a főfelügyelőség határozatát, és új eljárásra kötelezte a hatóságot.[33] Az indokolás részben a felperes egyesület keresetének arra az új elemére támaszkodik, amely szerint az adott bisztró, amelynek homlokzatán a neonreklámot elhelyezték, már 1997 óta nem üzemel. A bíróság így megállapította, hogy az üzemen kívüli bisztró nem tekinthető a dohányáru eladási helyének, így arra nem vonatkozik a törvényi kivétel. A bíróság azonban nem elégedett meg ezzel az indokolással, hanem állást foglalt az eladási hely értelmezésének kérdésében is, mégpedig a főfelügyelet értelmezésével ellentétesen: az üzlet külső részén az utcáról látható dohányreklám nem helyezhető el. Ehhez hozzátette: "Egyértelmű, hogy a tárgybeli neonreklám reklámnak minősül, már csak a kizárólagos márkajelzés megjelölése miatt is."[34] Ezzel a felfogással a bíróság lényegében nem volt figyelemmel a cigarettafogyasztók azon minimális információhoz való jogára sem, hogy hol vásárolhatnak dohányárut, hiszen ehhez az információhoz minden boltba be kellene nyitniuk. Márpedig a dohányos nem fog több cigarettát fogyasztani attól, hogy az eladási helyek könnyen felismerhetők, a nem dohányos számára viszont ez az információ irreleváns, hiszen ő nem attól szokik rá a dohányzásra, hogy esetleg tudja, hol árusítanak cigarettát vagy szivart.
*
Az eddigiekben ismertetett esetekben nem az a figyelemre méltó, hogy valamennyi a dohányreklámozók perbeli vereségével végződött, hiszen ilyen eredmények kifogástalan bírósági gyakorlat mellett is születhetnek. Meg aztán miért is kellene sajnálnunk az egészségre kétségkívül káros termékek reklámozóit, akik profitját érdemben nyilván nem befolyásolják a bevételhez képest nevetségesen alacsony összegű bírságok. A probléma ezekkel az ítéletekkel az, hogy egyikükben sem vetődik fel az a szempont, hogy a reklámozó véleménynyilvánítási szabadságát gyakorolja, ami az ugyancsak alkotmányos indokok alapján korlátozható dohányreklámok megítélésekor külön megfontolást igényel. A továbbiakban azt vizsgálom, hogy veszi tekintetbe ezt a körülményt más országok jogrendszere, illetve a nemzetközi esetjog.
A külföldi esetjog rövid ismertetése az Egyesült Államok Legfelső Bíróságára korlátozódik, mert ez az az alkotmánybíráskodási feladatokat is ellátó nemzeti bíróság, amely a reklámot mint a kifejezés szabadsága sajátos megnyilvánulását kezelte és kialakította a kereskedelmi beszéd speciális alkotmányos korlátozhatóságának tesztjeit. Az európai jognak a kérdéssel kapcsolatos felfogását az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának egy-egy ítéletén keresztül mutatom be.
Ahogy a mai magyar bírósági gyakorlatban, úgy egészen a XX. század közepéig az amerikai joggyakorlatban sem merült fel, hogy a reklám és általában a kereskedelmi beszéd érdemes lenne bármiféle alkotmányos védelemre. Az első, nagyon óvatos döntéstől számítva is több mint fél évszázad telt el, míg az évezred végére kialakult az üzleti mondanivaló mai, a politikai beszédhez képest még mindig lényegesen korlátozottabb védelmének doktrínája.[35] Az első döntésekben még arra a következtetésre jutott a legfelső bírói testület, hogy még ha bizonyos körülmények között élvezhet is alkotmányos védelmet az üzleti
- 130/131 -
mondanivaló, a tisztán kereskedelmi hirdetésekre nem vonatkozik a szólásszabadság elve.[36]
A hetvenes évek közepén új alkotmányos szempontként merül fel a reklám és a tág értelemben vett kifejezés szabadságának részét képező információszabadság kapcsolata. Vagyis az, hogy a reklám bizonyos esetekben szolgálhatja a közönség tájékoztatását arról, mit, miért és milyen áron értékesítenek egy szabad vállalkozáson alapuló gazdaságban.[37] Ez az érvelés arról szól, hogy egyrészt az információ címzettjének ugyanazt a védelmet kell élveznie a véleményszabadság tekintetében, mint a terjesztőnek, másrészt a szólásszabadság védelméből nem lehet kizárni a mondanivaló tartalma vagy témája, a hirdető tisztán üzleti érdeke alapján az olyan kereskedelmi beszédet, mint amilyen a reklám. Az alkotmányos védelmet az is indokolja, hogy mind az egyes fogyasztónak, mind pedig a társadalomnak általában komoly érdekei fűződhetnek a kereskedelmi információk szabad áramlásához.
A következő lépés annak kimondása volt, hogy a szólásszabadság elve alapján az államnak - a nyilvánvaló és közvetlen veszély (clear and present danger) esetét leszámítva - nincs joga korlátozni a kifejezést mondanivalójának a nagyközönségre gyakorolt valószínű hatása alapján. Vagyis az állam károsnak ítélt kereskedelmi információkat sem hallgattathat el paternalista módon. Ahogy Blackmun bíró fogalmazott "Nincs olyan különbség az üzleti és bármely más védett mondanivaló között, amely igazolná az üzleti mondanivaló betiltását annak érdekében, hogy a nagyközönség magatartását a rendelkezésre álló információ manipulálásával befolyásolják."[38]
Az eddigi legnagyobb áttörést jelentő eset áll témáját tekintve a legközelebb a dohányreklámok problémájához. 1995-ben két, szeszes ital árusításával foglalkozó kiskereskedő keresetében azt kérte a bíróságtól, hogy az 1. alkotmánykiegészítés megsértése miatt semmisítse meg azokat a törvényeket, amelyekkel Rhode Island tiltotta az italárak üzlethelyiségen kívüli reklámozását. Az állam törvényei ugyanis 1956 óta nem tették lehetővé a területen működő vállalkozóknak sem a kereskedelmi forgalomban elérhető szeszes italok árának hirdetését (kivéve a törvényes árusítási engedéllyel rendelkező boltokon belül elhelyezett, az utcáról nem látható árjelzéseket), sem pedig a területén működő újságoknak, rádióknak és televízióknak olyan hirdetések közreadását, amelyek szeszes ital árára utalnak. A szövetségi Legfelső Bíróság ítéletében megállapította, hogy a Rhode Island-i általános tilalom a törvényes üzleti tevékenységre vonatkozó igaz és nem félrevezető információk olyan korlátozása, amelyről nem állítható, hogy a fogyasztó érdekét szolgálja.[39]
Vagyis végső soron az amerikai bírói gyakorlat értelmében a kereskedelmi beszéd, a reklám azért élvezi az alkotmány 1. kiegészítésének védelmét - még ha ez a védelem kisebb mértékű is, mint amilyen a kizárólag és közvetlen módon megnyilvánuld politikai mondanivalót megilleti -, mert a polgárok informálásán keresztül a közügyek szabad megvitatásához fűződő érdekhez kapcsolódik,
A magyar törvényi szabályozásnál és bírói gyakorlatnál liberálisabb felfogást képviselnek a dohányreklámok ügyében az európai fórumok is.[40] Az Emberi Jogok Európai Bizottsága és Bírósága több ügyben is vizsgálta, vajon a kereskedelmi reklámot védelemben részesíti-e az emberi jogok és szabadságok védelméről szóló római egyezménynek a véleménynyilvánítás és az információközlés szabadságát biztosító 10. cikkelye 1. pontja, illetve e cikkely 2. pontja milyen esetekben teszi lehetővé a kifejezés szabadságának korlátozását, például a közegészség védelmében. A bíróság a Barthold-ügyben[41] még nyitva hagyta a reklámok egyezmény általi védelmének kérdését, de a Markt Intern-ügyben hozott döntésében[42] már úgy foglalt állást, hogy a kereskedelmi információk nem zárhatók ki a cikk alkalmazási köréből. 1994-ben két Ügyben is megerősítette a bíróság, hogy a kereskedelmi reklám az egyezmény 10. cikkének védelmét élvezi. A Jacubowski-ügyben[43] használt érvelés szerint ugyanis az a tény, hogy a véleménynyilvánítás szabadságával nem közérdekű kérdéseket illetően élnek, nem fosztja meg a védelemtől az ilyen kifejezéseket. A Casado Coca-ügyben hozott döntés[44] pedig már az addigi esetjogra hivatkozva nyilvánítja a véleményszabadság keretében oltalom alatt állónak a kereskedelmi jellegű információkat.
Az 1998-ban eldöntött, kifejezetten dohányreklámmal kapcsolatos Wöckel kontra Németországügyben a bizottság kifejtette, hogy a dohányreklámok és a dohányzás általános tiltásának hiánya nem jelenti azt, hogy az állam megsértette az egyezménynek a magánélet szabadságát biztosító 2. és az emberi élet védelmében és a környezeti ártalmak megakadályozására teendő állami lépésekről szóló 8. cikkelyét. A dohánytermékek reklámjának korlátozásával és a dohányzás meghatározott helyeken történő tiltásával, valamint a dohányzás káros hatásait ismertető információközlésekkel az állam teljesíti kötelezettségét.[45]
Mint látható tehát, a strasbourgi szervek az egyezmény 10. cikke védelme alatt állónak tekintik a kereskedelmi beszédet, ugyanakkor e védelem mértékét kisebbnek ítélik, mint amekkorát egyéb, elsősorban politikai vélemények élveznek, és széles körű mérlegelé-
- 131/132 -
si jogot engednek a tagállamoknak a reklámok korlátozása terén. Ez az alacsonyabb szintű védelem azt jelenti, hogy a bizottság és a bíróság következetesen szükségesnek, vagyis az egyezménnyel összeegyeztethetőnek minősítette azokat a korlátozásokat, amelyeket a részes államok "mások jogai", például a fogyasztók, vásárlók jogai védelme érdekében alkalmaztak.[46]
A kivételeket nem ismerő általános dohányreklám-tilalom nem követelmény az Európai Unióban sem. Annak ellenére, hogy az unióban nincs egységes reklámszabályozás, a tagállamok jogi szabályozását több részterületen, így a dohányreklámok terén is uniós normák korlátozzák. A 89/552/EEC irányelv megtiltotta a dohánytermékek reklámozását a televízióban, majd az irányelvet módosító 97/36/EC irányelv kimondta, hogy a dohánytermékek előállítói nem szponzorálhatnak műsorokat a televízióban. A 98/43/EC irányelv előírta, hogy a tagállamoknak meg kell tiltaniuk a dohányreklámokat a közterületeken, a sajtóban, valamint meg kell tiltaniuk a dohánytermékek előállítóinak szponzori tevékenységét. Az Európai Bíróság 2000. október 5-én a 98/43/EC irányelvet megsemmisítette. Ugyanakkor a bíróság határozata nem zárta ki a dohányreklámok meghatározott formáinak részleges tiltását, amennyiben az összhangban van az uniós szabadságokkal.[47]
Az Alkotmánybíróság 2000-ben két határozatban is foglalkozott a reklámtörvény rendelkezéseinek alkotmányosságával. Az első döntés a törvény három különböző rendelkezésének alkotmányosságát vizsgálta. Az indítványozók szerint a 4. § a) pontja, amely tiltja a személyhez fűződő jogokat, valamint a kegyeleti és személyes adatok védelméhez való jogot sértő reklámot, aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításnak az Alkotmány 61. §-ában biztosított alapvető jogát. Az indítványt a testület elutasította, megállapítva, hogy a törvényben foglalt e reklámtilalmak, mint az információs Önrendelkezési jog az emberi méltóság megnyilvánulásai alkotmányos korlátai lehetnek a reklámozók kifejezési szabadságának, sőt, ez a korlátozás nemcsak szükséges, hanem arányos is, hiszen a törvényhozó polgári jogi eszközöket alkalmazva az elkerülhetetlenül szükséges mértékben korlátozza a reklámot közzétevők szabad véleménynyilvánítását.[48]
Ugyanakkor a határozat indokolásában az Alkotmánybíróság két párhuzamos indokolás mellett egyhangúlag megállapította, hogy a törvény értelmében vett gazdasági reklám olyan információ, amelynek közzététele élvezi a 61. § (1) bekezdésének védelmét, még akkor is, ha ebben az esetben szélesebb körű állami beavatkozás lehet alkotmányosan indokolt, mint a véleményközlés egyéb eseteiben. A politikai és egyéb fontos véleménynyilvánítás kiemelt védelmét korábbi döntéseiben azzal magyarázta az Alkotmánybíróság, hogy ezek az egyén önkifejezésének, személyisége szabad kibontakoztatásának és a demokratikus társadalomban való részvételének elengedhetetlen eszközei.[49] A gazdasági reklámok viszont - érvelt a testület - "nem állnak közvetlen kapcsolatban a véleményszabadság ezen alapértékeivel, hiszen azok célja sokkal inkább az áru értékesítésének, megismertetésének, igénybevételének előmozdítása és nem az egyén önkifejeződésének, a demokratikus párbeszédben való részvételének lehetővé tétele, az ilyen, kereskedelmi célú információk esetében a korlátozás [ehetősége szélesebb körben minősülhet alkotmányosnak".
A második határozat kifejezetten a dohányreklámok - akkor még nem általános - tilalmát szabályozó 12. § (2) bekezdését vizsgálta. A törvénynek ezt a rendelkezését azon az alapon támadták, hogy az, ha bizonyos kivételekkel is, mégis lehetővé tette dohányáruk reklámozását. Az indítványozó szerint a teljes tilalom hiánya ellentétes az Alkotmány 18. §-ával, amely az egészséges környezethez való jogot biztosítja, és a 70/D. § (1) bekezdésével, amelynek értelmében a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.[50]
A határozat indokolása a dohányreklámok vonatkozásában is megerősíti azt, amit előző határozatában a reklámok és a véleményszabadság kapcsolatáról mondott. Vagyis az újabb, ugyancsak egyhangúlag született határozat értelmében "az Alkotmánynak a kifejezés szabadságát biztosító 61. §-a a dohánytermékek és az alkoholtartalmú italok gazdasági reklámjára is vonatkozik". Ugyanakkor - érvelnek az alkotmánybírák - "a dohányárukról szóló kereskedelmi információk esetében kiemelt jelentősége van annak, hogy az Alkotmánybíróság a gazdasági reklámozás terén a véleményközlés egyéb formáinál szélesebb körű állami beavatkozás lehetőségét ismeri el". Ennek indoka pedig a testület szerint az, hogy a dohánytermékek minden kétséget kizáróan rendkívül ártalmasak az egészségre. Ebből következik, hogy a reklámok címzettjei, vagyis a lehetséges fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga különös garanciákat igényel. Emellett a dohányreklámokat szabályozó normák vizsgálatakor a kifejezés szabadságával szemben kellő súllyal kell figyelembe venni az államnak az Alkotmány 67. § (1) bekezdésében megfogalmazott kötelességét a gyermekek védelmére.
- 132/133 -
Az indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak választ kellett adnia arra a kérdésre, vajon sérti-e az alkotmányban foglalt egészséges környezethez és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot az a törvényi szabályozás, amely nem tiltja meg teljes körűen a dohányáruk reklámozását. E két joggal kapcsolatban az alkotmánybírák megállapították, hogy azok nem sorolhatók a klasszikus, védelmi jellegű alapjogok közé, hanem olyan sajátos jogosultságok, amelyeknek objektív, intézményvédelmi, illetve állami feladat jellege a meghatározó. Ezért ezeket "önmagukban szemlélve nem fogalmazható meg olyan egyéni alkotmányos jogosultság vagy olyan állami kötelezettség, amelyet figyelembe kellene venni a dohánytermékekre vonatkozó reklámszabályok alkotmányossági vizsgálatakor". Vagyis csak az Alkotmány 18. §-át, illetve 70/D. §-át tekintetbe véve nem állapítható meg a dohányárukkal kapcsolatos kereskedelmi információközlés határait kijelölő alkotmányossági mérce.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az állam a dohányáruk reklámjának szabályozásakor eleget tett az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és 70/D. § (1) bekezdéséből következő intézményes élet- és egészségvédelmi kötelességének, és teljesítette az Alkotmány 67. § (1) bekezdésén alapuló kötelezettségét a gyermekek megfelelő testi és szellemi fejlődésének védelmére. Vagyis az alkotmánybírák szerint az alkotmányból nem vezethető le a dohányáruk reklámjának teljes tilalma. Ugyanakkor ehhez azt is hozzátették, hogy "ez nem zárja ki azt, hogy a jogalkotó további korlátozásokat fogalmazzon meg, amennyiben azokra szükség van az állampolgárok megfelelő tájékoztatása, továbbá életének, egészségének védelme érdekében". Abban viszont nem foglalt állást az Alkotmánybíróság, hogy az alkotmányos korlátozásokban az állam vajon elmehet-e a teljes dohányárureklám-tilalomig, ahogy azt tette 2001-ben. Erre a kérdésre csak a jelenlegi szabályozással szembeni esetleges újabb indítvány kapcsán hozott döntésben kaphatnánk választ.
*
Mindenesetre témánk, a magyar rendesbírósági gyakorlat alkotmányosságának megítélése szempontjából fontos, hogy második határozatában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: "A dohánytermékek reklámját érintő tilalmak és korlátozások akkor felelnek meg az Alkotmány 61. §-a által támasztott követelményeknek, ha azokat az állampolgárok életének, egészségének védelme, illetve a gyermekek megfelelő testi és szellemi fejlődésének védelme kellően indokolja." Ez a megközelítés tehát nem abban tér el az ismertetett bírósági ítéletek felfogásától, hogy nem tartja veszélyesnek az egészség, illetve a gyermekek fejlődése szempontjából a dohányreklámot, de a korlátozó rendelkezések értelmezésekor mérlegre teszi a reklámozó kifejezési és a fogyasztó információs szabadságának alkotmányos szempontját is. És ez az, amit a konkrét jogviták eldöntésekor végzett jogértelmezésük során a rendesbíróságok kötelesek megtenni az Alkotmány 77. § (2) bekezdése alapján, amelynek értelmében az alkotmány mindenkire egyaránt kötelező, és a 70/K. § alapján, amely szerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények bíróság előtt érvényesíthetők. A Legfelsőbb Bíróság rendszerváltás utáni vezetői ez utóbbi alkotmányos rendelkezést az Alkotmánybírósággal való hatásköri vitájukban évek óta úgy értelmezik, hogy az alaptörvény a rendes bíróságokhoz telepítette az alapjogi bíráskodás feladatát. Akkor viszont itt az ideje, hogy a bíróságok gyakorolják is ezen alkotmányos feladatukat. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd a Fővárosi Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelősége 09-2437/I/2002. számú határozatát,
[2] Lásd a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség RFO 114/2/2002. számú határozatát
[3] Fővárosi Bíróság 1K 32485/2002/6.
[4] Lásd RH 2002, 82.
[5] Legf. Bír. Kfv. VI. 38.432/2000; BH 2002. 247. Az ebben az ügyben tiltottnak minősített, egy bárt népszerűsítő reklám két, alsóneműt viselő nőt ábrázolt, oly módon, hogy az álló nőt az előtte guggoló másik a combjához hajolva megérinti. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint "a perbeli reklám a gyermek- és fiatalkorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődését károsító hatással járhat, ugyanis felismerhető szexuális töltéssel bíró üzenetet hordoz, amely az azonos neműek ábrázolása folytán szerepet játszhat a nemi identitás bizonytalanná tételében is".
[6] A 2001. évi I. törvénnyel végrehajtott módosításokra az indokolás szerint az EU jogharmonizációs program keretében, a megtévesztő és az összehasonlító reklámokkal kapcsolatos közösségi irányelvekkel való összhang érdekében volt szükség. A reklámtörvény új 13. §-ának (1) bekezdése generálisan megtiltotta a dohányáruk reklámját, beleértve a közvetett reklámot is. Ugyanakkor a 15. § lehetővé tette, hogy a kiemelt nemzetközi motorsport eseményekre vonatkozóan a gazdasági miniszter egyedi felmentést adjon. Ezt a felmentési eljárást szabályozta azután a Forma 1-es autóverseny tekintetében a 16/2001. (VI. 25.) GM rendelet, igazolva, hogy az állam gazdasági érdekei még a dohányreklám-tilalomnál is fontosabbak.
- 133/134 -
[7] A szigorítás logikus következményeként a reklámtörvény korábbi 12. § (1) bekezdésében foglalt, a dohányárukra és az alkoholtartalmú italokra vonatkozó reklámkorlátozások a jövőben már csak az italokra vonatkoznak.
[8] Lásd a reklámtörvény 12. §-ának változatlanul maradt (2) és (3) bekezdéseit.
[9] Lásd a reklámtörvény 13. § (4) bekezdését. Hasonló kivételt jelentenek még a szakmai célú reklámok és a nem magyarországi forgalmazásra szánt idegen nyelvű kiadványok,
[10] A Baranya Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelőségének 1010/1997. számú határozata.
[11] A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség S-98/1998. számú határozata.
[12] Pécsi Városi Bíróság 12.P.21.813/1998/7.
[13] ABH 1994, 117, 120.
[14] Uo.
[15] 668/B/1996. AB határozat. Hasonlóan érvel az 1270/B/1997. AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában Kukorelli István alkotmánybíró is.
[16] Lásd különösen Virgina Pharmacy Board versus Virginia Consumer Council, 425 US 748 (1976).
[17] Baranya Megyei Bíróság mim másodfokú bíróság 3.Pf.21.202/1998/4.
[18] A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága mint felülvizsgálati bíróság Kfv.VI.27.925/1999/8.
[19] Legf. Bír. Kfv. I. 27.832/1999; BH 2002, 37.
[20] Legf. Bír, Kfv. VI. 27.188/1999; BH 2002, 82.
[21] Legf. Bír. Kfv. VI. 27.188/1999; BH 2002, 82
[22] Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala Fogyasztóvédelmi Felügyelőség Á-1228/1998. számú határozata.
[23] A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség S-355/2/1999. számú határozata.
[24] Fővárosi Bíróság 13.K.38.301/1999/4.
[25] Legf. Bír. Kfv. VI. 38.068/2000/3.
[26] Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala Fogyasztóvédelmi Felügyelőség Á-9342/1997. számú határozata.
[27] A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség S-117/1997. számú határozata.
[28] Fővárosi Bíróság 10.K.31.297/1999/9.
[29] Legf. Bír. Kfv. 37.799/2000/7.
[30] 13. § (4) bekezdés b) pont
[31] Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala Fogyasztóvédelmi Felügyelőség 09-3976-1/2002. számú határozata.
[32] A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség RFO-155/2/2002. számú határozata.
[33] Fővárosi Bíróság 1 K 30007/2003/7.
[34] Ez az ügy eldöntése szempontjából feleslegesnek tűnő megállapítás azért érdemel különös figyelmet, mert ugyanattól a bírótól származik, aki a korábban ismertetett Charlie-ügyben éppenséggel amellett érvelt, hogy a reklámnak nem fogalmi eleme a márkajelzés megjelölése
[35] Laurence H. Tribe alkotmányjog-tankönyvében úgy jellemezte ezt a lassú folyamatot, hogy az a kereskedelmi beszéd asszimilációja a kifejezés szabadságát garantáló 1. alkotmánykiegészítéshez. Laurence H. Tribe: The Assimilation of Commercial Speech into the First Amendment, in Uo.: American Constitutional Law, Mineola, New York, The Foundation Press, 1978, 651. A magyar nyelvű irodalomban e fejlődést nyomon követi Krokovay Zsolt: Az Üzleti mondanivaló szabadsága, Fundamentum 2000/2, 5-16.
[36] Valentine versus Chrestensen, 316 US 52 (1942).
[37] Virginia Pharmacy Board versus Virginia Consumer Council, 425 US 748 (1976).
[38] Central Hudson Gas and Electric Corp. versus New York Public Service Commission, 447 US 557 (1980). Idézi Kokovay: I. m., 10.
[39] Liquor Mart, lnc. versus Rhode Island, 116 S. Cr. 1495 (1996).
[40] A kifejezés szabadságának kereskedelmi szereplőkre, köztük reklámozókra való érvényesüléséről az Európa Tanács és az Európai Unió gyakorlatában lásd Patrick M. Twomey: Freedom of Expression for Commercial Actors, in The European Union and Human Rights, eds. Nanette A. Neuwahl, Allan Rosas, The Hague, Kluwer, 1995, 265-280.
[41] Judgment of 25 March 1985, A 90.
[42] Judgment of 20 November 1989, A 165.
[43] Judgment of 23 June 1994, A 219-A.
[44] Judgment of 24 February 1994, A 285.
[45] 32165/96. 93-A DR 82 (1998).
[46] Lásd például Appl. No. 7805/77, X and Church of Scientology versus Sweden OR.
[47] C-376/98. Federal Republic of Germany versus European Parlament and Council of the European Union. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága és Bírósága reklámmal kapcsolatos gyakorlatának, valamint az európai uniós jog reklámot érintő szabályainak ismertetésekor az Alkotmánybíróság 1270/B/1997. és 37/2000. (X. 31.) AB határozatában foglaltakat vettük alapul.
[48] 1270/B/1997. AB határozat.
[49] Lásd például a 30/1992. (V. 26.) és 36/1994. (VI. 24.) AB határozatot.
Visszaugrás
