Az Országgyűlés 1997 decemberében fogadta el az új társasági törvényt ( 1997. CXLIV. tv. - Gt.) és a cégtörvényt (1977. évi CXLV. tv. - Ctv.), a törvények hatálybalépése óta közel két év telt el. A Gt. és a Ctv. legfontosabb sajátossága, hogy az 1988. évi VI. törvény főbb jogalkotói elgondolásait érintetlenül hagyva (azokat megerősítve) mintegy konszolidálta, újrakodifikálta a számos módosítás folytán "szétzilált" eredeti normaszöveget. A törvényeket előkészítő kodifikációs bizottság részint gyakorlati tapasztalatokon nyugvó ésszerűsítési törekvések megvalósítására tett javaslatot, részint pedig az Európai Megállapodásban (kihirdetve az 1994. évi I. törvényben) vállalt jogközelítési követelményeknek kívánt (ha csupán részlegesen is) eleget tenni. A két törvény - eltekintve a hatálybalépésükhöz kapcsolódó átmeneti rendelkezések okozta problémáktól - úgy tűnik eleget tesz a gazdasági élet elvárásainak: kulturált, áttekinthető szerkezetű törvények születtek, amelyek alkalmazása során (legalábbis ez idáig) nem merültek fel koncepcionális súlyú problémák. Említésre méltó, hogy a cégjog intézményrendszere is jelentős átalakuláson ment keresztül, a társaságok alapítása (a változások regisztrálása) ma már naprakészen történik, a cégtörvény 42. és 44. §-ában előírt automatikus cégbejegyzésre statisztikailag értékelhetetlen számban került csak sor.
Mindazonáltal már a Gt. és a Ctv. elfogadásakor tudni lehetett, hogy a jogharmonizációs kötelezettségeknek való teljes körű megfelelés szükségessé teszi majd a törvények (viszonylag rövid időn belül történő) módosítását. Az 1999-ben közzétett ún. Országjelentés szerint "A társasági jog területének jogszabályai nagymértékben harmonizáltak. Nagyon fontos előrelépés történt azáltal, hogy lehetővé vált a külföldiek számára magánvállalkozás létesítése Magyar-országon (lásd Személyek szabad áramlása fejezet). Az acquis-tól csupán néhány területen maradt fenn eltérés, amely főként a semmisségi szabályok hatályát illeti, valamint a vállalatcsoportokra vonatkozó szabályok, illetve a vállalati összeolvadások nyilvánosságra hozatali kötelezettségével függ össze." A 2140/2000. (VI. 23.) Korm. határozattal módosított 2212/1998. (IX. 30.) számú kormányhatározattal kihirdetett, a 2002. december 31-ig terjedő időszakra vonatkozó jogharmonizációs program a 2001. évre ütemezte a törvénymódosítások elfogadását.
Úgy gondolom, hogy az ezzel összefüggő törvényelőkészítő munka során célszerű lenne figyelembe venni azokat a jogpolitikai szempontokat is, amelyek a társasági jog közösségi és tagállami szintű reformját (reformkísérleteit) jellemzik. A Gt. és a Ctv. módosítása ehhez képest nem csupán a közösségi társasági jogi irányelvek adaptálását szolgálná, hanem - ott, ahol ez indokolt - érvényre juttatná azokat a közösségi szinten tételes jogi formában meg nem jelenő hangsúlyváltásokat is, amelyek elősegíthetik a magyar társasági és cégjog korszerűsítését, és ezáltal annak az elsődleges célnak a teljesülését, hogy Magyarország, mint befektetői célország kedvezőbb szabályozási környezetet kínáljon versenytársainál.
A törvényelőkészítés során figyelembe veendő főbb szempontok a következők:
Kétségtelen tény, hogy sem a Gt., sem elődje az 1988. évi VI. törvény nem vádolható azzal, hogy aránytalanul bürokratikus, a kogens szabályok túlsúlyát érvényre juttató jogalkotói szemlélet jegyében fogant. Épp ellenkezőleg, a kódexek előkészítése, majd pedig hatályosulása során a legtöbb kifogás a szabályozás túlzottan liberális megközelítéséből adódott. (Lásd pl. az első társasági törvényhez kapcsolódó ún. átalakulási törvény nyomán kibontakozó vitákat.) Mindezek ellenére úgy vélem a Gt. és a Ctv. egyaránt számos olyan kiaknázatlan lehetőséget rejt magában, amelyek figyelembe vétele esetén a szabályozás jóval rugalmasabb lehetne. A törvényi szintű állami beavatkozás helyett a jelenleginél érdemibb szerepet kell biztosítani a nem kötelező, ajánlás jellegű mintaszabályoknak, magatartási kódexeknek. A jogalkotónak rá kell irányítania a figyelmet és intézményfejlesztési eszközök útján elő kell segítenie azt, hogy a vállalkozások érdekképviseletei (ide értve a külföldi befektetőket tömörítő kamarákat is), valamint a jogász szakma kidolgozhassa a társaság belső működésére vonatkozó ajánlott modelljeit. A jogalkotó szerepe ehhez képest az, hogy a feltétlenül szükséges esetekben (mindenekelőtt a hitelezővédelmi, kisebbségvédelmi, valamint befektetővédelmi szempontok érvényre juttatása érdekében) a társaságok alapításának, működésének garanciális súlyú törvényi kereteit biztosítsa.
A dereguláció, mint általánosan elismert szabályozási követelmény közösségi szabályozási szinten éppúgy megjelent, mint a tagállamok gyakorlatában. Ehelyütt elegendő utalni az Európai Unió Bizottságának irányítása mellett indult deregulációs programra (az ún. SLIM program negyedik szakaszában, 1998 októberében váltak ismertté a társasági jog egyszerűsítését célzó javaslatok). Az angol és a német társasági jogi reform középpontjában is a túlszabályozás visszaszorításának gondolata található. (Lásd az 1985. évi angol társasági törvény modernizációját meghirdető ún. Zöld Könyvet vagy az 1998 évi német részvénytörvénnyel összefüggő jogalkotói elképzeléseket.) A tanulmány ezzel összefüggésben tesz majd javaslatot az ún. Társasági Jogi Konzultatív Tanács felállítására.
A túlszabályozás csökkentésének igényével szorosan összefüggő követelmény, hogy az állam lehetőség szerint hárítsa el azokat a technikai és pénzügyi akadályokat, amelyek a vállalkozások színre lépését nehezítik. A hatályos magyar jogban már ezt a célt szolgálta az ún. egyablakos cégeljárási rendszer bevezetése, amely működőképesnek bizonyult. A tanulmány további részében szeretném ismertetni azokat a javaslatokat, amelyek elfogadása esetén a kisvállalkozások alapítási költségei (eljárási illeték, közzétételi költségtérítés, közokiratba foglalás díjtétele) csökkenthetők volnának. Itt kell említést tenni azokról az elképzelésekről is, amelyek a cégeljárás és nyilvántartás elektronikus okiraton alapuló rendszerének kialakítására vonatkoznának. A társaságalapítás technikai nehézségeit csökkentené továbbá, ha jogszabályban kihirdetett társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) minták állnának a vállalkozó rendelkezésére.
A dereguláció, a piacralépési akadályok lebontásával egyidejűleg a jogalkotónak fokozott figyelmet kell fordítania a nyilvánosság, átláthatóság követelményének a jelenleginél hatékonyabb érvényesítésére. E körbe sorolhatók a teljes körű cégnyilvánosság elvben jelenleg is elismert elvének a hatályosulását szolgáló intézkedések éppúgy, mint az üzleti titok társasági jogi értelmezésének újragondolása, a részvényesek (tagok) és a hitelezők jogos érdekeivel való összehangolása.
A bevezetőben már utaltam a jogi szabályozást (és főleg a kogens rendelkezéseket) nem igénylő minta, illetve mo-dellszabályozás szükségességére. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a törvény alkalmazóinak bevonásával kidolgozott (a piaci viszonyokra gyorsan, bürokratikus kötöttségek nélkül reagálni képes) norma hatékonysága számos esetben jobb a jogalkotás rendje szerint kihirdetett előírásokénál. A gazdasági-kereskedelmi jog világában fokozottan érvényesíteni kell azt az elvet, hogy az állami szabályozásra csak akkor kerülhet sor, ha annak szükségessége kényszerítő erejű, a beavatkozás mértéke (eszköze) pedig legyen arányos az elérni kívánt céllal.
A Gt. módosítása során ezt a követelményt szolgálná az ún. Társasági Jogi Konzultatív Tanácsnak a törvényben való megjelenítése. A testületbe az üzleti élet (külföldi és belföldi vállalkozások kamarái, egyesületei) képviselői, az igazságszolgáltatásban működő köztestületek, illetőleg a Magyar Jogász Egylet által delegált személyek, valamint az Értéktőzsde képviselői delegálnának tagokat.
A Tanács feladatkörébe tartozna:
a) Az egyes társasági típusokra irányadó iratminta szerződések kidolgozása (amelyeket az igazságügy-miniszter rendeletben tenne közzé).
b) Magatartási kódexek, ajánlások előkészítése, így pl. a gazdasági társaságok irányítása-ellenőrzése, a vezető tisztségviselők díjazása és felelőssége tárgykörében.
c) A Tanács kötelező erővel nem rendelkező ajánlásokat dolgozna ki a társasági jogi rendelkezések alkalmazása során felmerült értelmezési problémák feloldására, szükség esetén javaslatot tenne a vonatkozó jogszabályok módosítására.
d) A bíróságok és hatóságok felkérésére - hasonlóan, mint a Szerzői jogi szakértői testület (lásd az 1999. évi LXXVI. törvény 101. §-át) - igazságügyi szakértői véleményt adna a jogviták eldöntését elősegítendő.
A Társasági Jogi Konzultatív Tanács hazai jogi előképét a számviteli törvényben szabályozott Országos Számviteli Bizottság jelenti (lásd az 1991. évi XVIII. törvény 89-91. §-ait). A nemzetközi gyakorlatban a jogalkotó és a jogalkalmazó együttes részvételével működő eseti és az állandó bizottságok a joggyakorlat továbbfejlesztésének meghatározó pillérét képezik. A Tanács működésének feltételeit az igazságügy-miniszter biztosítaná, figyelemmel arra, hogy a tárca kompetenciájába tartozik a társasági jogi jogalkotás irányítása, a hatásvizsgálatok elvégzése.
A régi Gt. 20. §-a főszabályként a törvényi rendelkezésektől való eltérést megengedő szabályozás mellett foglalt állást, kogens előírások - a 233. § szerint - egyedül a részvénytársaságokra voltak irányadók. Az új Gt. 9. §-ának (1) bekezdése ettől eltérően két jogi állítást fogalmazott meg. Egyrészt a törvény egészére nézve kimondta annak kogens jellegét. (Egyes esetekben a kogencia egyirányú, pl. az ún. kisebbségvédelmi szabályok esetén.) Másfelől valamennyi társasági formára vonatkozóan elismerte a törvény a tagok (részvényesek) egyfajta korlátozott szerződési szabadságát, amennyiben "... e törvény, illetve a jogszabályok keretei között a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) tartalmát szabadon állapíthatják meg". Ez utóbbi rendelkezés - amelyet már a régi Gt. 20. §-a is megfogalmazott az 1991. évi Gt. Novella óta - a társaság tagjainak döntési autonómiáját azokban a kérdésekben biztosítja, amelyekre nézve a törvény kifejezett jogi parancsai, tiltásai nem vonatkoznak, illetve ahol a törvényalkotó megelégedett a szabályozás peremfeltételeinek rögzítésével.
A Gt. miniszteri indokolása a szabályozási szemlélet módosításával is járó változás kapcsán úgy foglalt állást, hogy annak jogtechnikai jellegét hangsúlyozta: "Ez a szabályozás tartalmilag azonban nem hoz változást: azok a szabályok, amelyek eddig diszpozitívek voltak, túlnyomó többségükben változatlanul eltérést engedőek maradnak, nem válnak kogenssé. A törvényjavaslat kifejezetten ki is mondja a társulási szabadság alapelvét: a tagok a jogszabályok keretei között a társasági szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg".
A Gt. megalkotását előkészítő kodifikációs bizottság célja kétségkívül az volt, hogy a jogalkalmazó számára egyértelművé tegye az egyes rendelkezések diszpozitív vagy kogens voltát. Ezt a célkitűzést azonban a 9. § (1) bekezdésének említett második fordulata nem szolgálja megfelelően. A társaság tagjainak a törvényi keretek között fennálló szerződési szabadsága egyrészt evidenciának számít (következik a háttértörvény szerepét betöltő Ptk.-ból). Másrészről viszont adott esetben nem könnyű megállapítani hogy mi minősül eltérést nem engedő jogszabályi korlátnak: csak a törvény kifejezett módon előírt tiltó (parancsoló) szabálya, vagy az adott norma (jogintézmény) céljából következő, implicit módon a szabályban benne rejlő követelmények is behatárolják a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) tartalmát?
A Gt. 23. §-a pl. felsorolja azokat az eseteket, amelyek fennállta esetén az érintett személy nem választható vezető tisztségviselővé. Úgy vélem, a Gt. 9. §-a alapján nem egyértelmű annak eldöntése, hogy ez esetben a törvényben nevesített jogi tényeken kívül a társaság meghatározhat-e további kizáró okokat. Érvelhetünk úgy, hogy a jogalkotó az állam számára fontos, a törvény által kikényszerítendő eseteket nevesítette, de nem zárta el a társaság tagjait a negatív lista bővítésétől. Ugyanakkor az is megalapozott megközelítés lehet, hogy a gazdasági életben vezető tisztségviselőként való részvétel korlátozása csak a feltétlenül szükséges esetben indokolt, következésképpen az alkotmányos követelmények érvényre juttatása a nevesített törvényi szabályozást és a szűkítő tartalmú értelmezést teszi egyedül elfogadhatóvá. Az általam kiragadott eset számos más példával lenne helyettesíthető, ami egyben arra is utal, hogy ha a jogalkotó az elérhető legteljesebb egyértelműségre törekszik, úgy nem kerülheti el, hogy a kódex egyes fejezetei, illetve címei végén tételesen meghatározza az adott részhez tartozó paragrafusok kötelező, illetve eltérést engedő jellegét.
A gyakorlati szempontok mellett fontos elvi kérdés, hogy a törvény kifejezésre juttassa a jogalkotó által preferált szemléletmódot. A kogencia, illetve diszpozitivitás nem csupán jogtechnikai kérdés, hanem a törvényszöveg értelmezésének legfontosabb "kulcsa" is egyben. A Gt. esetében a 9. §-ban rögzített szabályozási elv megtévesztő, ugyanis a tételes szabályok, a választott konkrét megoldások jellemzően rugalmas voltához képest egy rigoró-zusabb és differenciálatlan jogalkotói megközelítést sugall. Úgy gondolom, dogmatikailag helyesebb volna egy olyan árnyaltabb megoldást választani, amely a kogens megközelítést a társaságok státuszszabályaira (alapítás, átalakulás, megszűnés), a nyilvánosan működő részvénytársaságok hitelező és befektetővédelmi szempontból kényes rendelkezéseire, valamint - azonos okból - a befolyásszerzés (vállalatfelvásárlás) szabályaira korlátozná. Ettől eltérően a jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok, továbbá a közös vállalat, a kft., a zártkörűen működő részvénytársaság és az egyesülés vonatkozásában főszabályként az eltérést engedő jogalkotói szándékot kellene deklarálni. Ily módon a törvényalkotó egyértelművé tenné, hogy a gazdasági jog meghatározó jelentőségű kódexében az állam szabályozó eszközökkel történő beavatkozására csak a feltétlenül szükséges esetben, arányos mértékben kerül sor.
A Gt. felülvizsgálata során mindazonáltal nem elegendő az előzőekben írottak szerinti korrekció elvégzése. A törvény alkalmazását jelentős mértékben elősegítené, ha (az angol társasági jogi szabályozás mintájára) az egyes társasági típusok alapítására vonatkozó természetesen nem kötelező jellegű - szerződésminták közzétételéről a törvényben biztosított felhatalmazás alapján jogszabály gondoskodna. A Társasági Jogi Konzultatív Tanács által kidolgozott iratminták igazságügyi miniszteri rendeletben való publikálása mindazokban az esetekben megkönnyítené a cég alapítását, amikor a társaság célja nem igényel az általános (jó értelemben vett sematikus) szervezeti-működési feltételektől való eltérést. Az a tény, hogy az iratminta jogszabály része lenne, egyben megkönnyítené a cégalapításokat is, mivel mindazokban az esetekben, amikor a társaság tagjai nem kívánnak sajátos, egyéni megoldásokat a cég statutumába foglalni, biztosak lehetnének abban, hogy az iratmintának megfelelő társasági szerződés kiállja a cégbíróság törvényességi kontrollját.
A kogencia-diszpozitivitás elveinek differenciált alkalmazására a tanulmány további részében tennék javaslatokat. Ehelyütt csupán arra utalnék, hogy a Gt.-nek vannak olyan (már a régi Gt.-ben is megtalálható) rendelkezései, ahol a kogens szabály értelmét mintegy a "hagyomány ereje" pótolja. Így pl. a Gt. 125. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy az egyes tagok törzsbetéteinek mértéke "nem lehet kevesebb százezer forintnál", valamint, hogy a törzsbetétnek "tízezerrel maradék nélkül oszthatónak kell lennie". A törvény miniszteri indokolása szerint a szabály célja "... a komolytalan, eseti jellegű üzleti vállalkozások korlátolt felelősségű társaság formájában való megjelenésének megakadályozása". Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy ez a magyarázat, ha nem is "eseti jellegű", de mindenképpen komolytalan.
A hatályos cégjogi szabályozás az elektronikus adatátvitel lehetőségét az ún. egyablakos rendszer keretei között alkalmazza. A törvény 25. §-a alapján "... a cégbíróság a bejegyzést kérő helyett az érintett szervezetektől - az erre a célra létrehozott számítógépes rendszer útján beszerzi és a cégnyilvántartásban rögzíti a cég adószámát, társadalombiztosítási folyószámla számát, valamint statisztikai számjelét".
Az ügyfél és a cégbíróság közötti adatátvitel azonban a hagyományos (papír alapú) eljárás keretei között megy végbe, a Ctv. 22. §-ának (3) bekezdése csak arra adott lehetőséget, hogy a bejegyzési kérelem nyomtatvány helyett mágneslemezen kerüljön benyújtásra. (Ugyanakkor ebben az esetben is csatolni kell a cég képviselője által aláírt, kinyomtatott példányokat.) A törvény 24. §-a alapján a kérelem benyújtására személyesen vagy postai úton kerülhet sor. A papír alapú eljárási mód szükségképpen meghatározza az ügyintézés részletszabályait, befolyásolja a cégiratokhoz való hozzáférést, a cégnyilvánosság elveinek érvényesülését. [A Ctv. 23. §-ának (4) bekezdése rögzíti a bejegyzési kérelem példányszámát, az eredeti dokumentum őrzési helyét, a cég nevének és székhelyének számítógépes úton való előzetes rögzítését stb.]
A Ctv. 22. §-ának (5) bekezdése utal az elektronikus okirat alkalmazásával történő cégeljárás jövőbeli lehetőségére. A Ctv. ezen paragrafusa azonban csak az elektronikus okiratról szóló külön törvény hatálybalépésével lesz - a 59. § alapján - alkalmazható. A Ctv. megalkotása során e rendelkezés törvénybe iktatása figyelemfelhívó szerepet töltött be, arra utalt, hogy néhány éven belül a cégeljárás, mint sajátos nemperes eljárás szabályozása sem vonhatja ki magát az informatikai forradalom hatása alól. Napjainkra azonban megérett a helyzet arra, hogy a Ctv. módosítása során az elektronikus okirat konkrét alkalmazási feltételeit a törvény meghatározza.
Az elektronikus okiratról szóló közösségi szintű szabályozás Directive 1999/93/EC, valamint az e tárgykörben alkotott nemzeti törvények (lásd pl. a német, valamint az ez évben elfogadott angol szabályozást) elsősorban a magánjogi jogviszonyokban, a kereskedelmi ügyletekkel összefüggésben kívántak élni a szabályozás eszközével. (Az igazságszolgáltatásra nézve a legfontosabb járulékos hatás az elektronikus úton megkötött szerződések érvényességének elismerése.) Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne mód - első lépésben - a jogi képviselő kötelező igénybevételét jelenleg is megkövetelő cégeljárásban a gyorsabb és átláthatóbb eljárás, illetőleg nyilvántartás technikai és jogi feltételeinek a megteremtésére. A Közlekedési Minisztérium irányítása mellett kidolgozásra került az elektronikus okiratról szóló törvény koncepciója. Az előterjesztéshez kapcsolódó határozati javaslat 5. pontja szerint "Fel kell mérni, hogy az igazságszolgáltatás egyes területein (különösen egyes nemperes eljárásokban) milyen ütemezésben teremthető meg az elektronikus irattal történő ügyintézés és erre nézve a szükséges intézkedéseket meg kell tenni".
Az elektronikus okiraton alapuló eljárásokban mindenekelőtt három szereplő különböztethető meg: az elektronikus irat kódolására alkalmas elektronikus aláírás tulajdonosa, az elektronikus okirat címzettje, valamint az ún. hitelesítés szolgáltató, amely tanúsítja az aláírás-tulajdonos azonosító adatainak és az iratot kódoló kulcsoknak az összetartozását, valamint a kulcsok érvényességét. Az alkalmazott informatikai, jogi eljárásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy garantálja azt, hogy a küldemény eredeti (sértetlen) tartalommal jut el a címzetthez, és a küldő személyére vonatkozó információ sem manipulálható.
A cégeljárásban az elektronikus okirat alkalmazása során úgy vélem abból kell kiindulni, hogy a Ctv. 21. §-ának (2) bekezdése szerint a jogi képviselet igénybevétele kötelező. Ehhez képest a társaság képviseletében eljáró ügyvéd (ügyvédi iroda) gondoskodna arról, hogy a papír alapú dokumentumok (így pl. a bejegyzési kérelemhez csatolandó könyvszakértői vélemény, hatósági engedély stb.) elektronikus okirattá történő átalakítására sor kerüljön, tanúsítaná az eredeti (papír alapú) dokumentumok és az elektronikus változat teljes körű egyezését. (Távlatilag természetesen ez a probléma megoldódik azáltal, ha a különböző cégek és hatóságok már eleve elektronikus okirat formájában hozzák meg döntéseiket.) A tanúsított és elektronikus formává alakított bejegyzési kérelmet a cég képviselője, valamint a képviseletében eljáró ügyvéd elektronikus aláírásával látná el. A bejegyzési kérelemnek (és mellékleteinek) kódolása és a cégbírósághoz történő továbbítása az ügyvéd, illetőleg ügyvédi irodajogkörébe tartozna.
A cégbíróság, mint az elektronikus okirat címzettje az erre vonatkozó számítógépes program alapján elvégezné a küldemény dekódolását és ellenőrzését. A cégeljárásban a hitelesítés-szolgáltatás nyújtására a megyei ügyvédi kamarák által nyilvános pályázaton kiválasztott cég, illetőleg cégek lennének jogosultak. (Az elektronikus okiratról szóló törvény rendelkezik majd a hitelesítő szolgáltatók regisztrálásának, minősítésének és állami felügyeletének szabályairól.) Az elektronikus okirat alkalmazása értelemszerűen arra is módot adna, hogy a cégbíróság határozata elektronikus úton kerüljön közlésre. Ehhez módosítani kell a bírósági kézbesítésre vonatkozó rendelkezéseket, valamint meg kell teremteni annak törvényi előfeltételeit, hogy az elektronikus okirati formát öltő bírói döntéshez a hagyományos papír alapú határozattal megegyező joghatások kapcsolódjanak.
Az előzőekben vázolt reform bevezetésére természetesen nem kerülhet sor egyik napról a másikra. A törvények elfogadását és a technikai előfeltételek megteremtését követően indokolt két-három évig biztosítani a hagyományos postai, illetőleg személyes ügyintézés lehetőségét is. Az elektronikus cégeljárás bevezetése módot ad arra, hogy a cégjegyzékben rögzítésre kerülő tények, adatok igazolására szolgáló dokumentumok teljes és tényleges cégnyilvánossága megvalósuljon. Jelenleg az ügyfél a társasági szerződést pl. csak a cégbíróságon személyesen eljárva ismerheti meg, nincs lehetőség - a Cégjegyzék adataihoz hasonlóan - az on-line lekérdezésre. Az elektronikus adattovábbítás kedvező hatása a cégeljárás időtartamában is megnyilvánulna. Úgy gondolom, a rendszer ily módon történő átalakítása esetén távlatilag a törvényben rögzített elintézési határidő egységesen 15-20 napra lenne csökkenthető.
A Ctv. fontos, de nem következetesen alkalmazott újítása volt, hogy a törvény melléklete felsorolta azokat az okirattípusokat, amelyeket általános jelleggel vagy az egyes cégformák vonatkozásában a bejegyzési kérelemhez mellékelni kell. (A Ctv. 26. §-a ezzel összefüggésben vezette be a kérelem hiánypótlási eljárás nélkül történő elutasítását.) A törvényt előkészítő kodifikációs bizottság eredeti szándéka arra irányult, hogy a csatolandó dokumentumok listája teljes körű, taxatív felsorolás legyen, és ezáltal a cég alapítói biztosak lehessenek abban, hogy ha a törvényben előírt kötelezettségeiknek eleget tettek, úgy nem érheti őket további "meglepetés", a cégbíróság nem kötelezheti őket további okiratok bemutatására. A Ctv. végleges szövege azonban a jogi személyek tekintetében nem zárta ki a bírák esetenkénti mérlegelési jogát, a nemperes eljárásban történő okirati bizonyítás elrendelésének lehetőségét. A törvény 23. §-ának második mondata alapján "A cégjegyzékbe bejegyzésre kerülő egyes adatok igazolása jogi személyiségű cég esetében további okiratok csatolását is szükségessé teheti, illetve okiratok benyújtását más törvény is előírhatja".
Úgy gondolom, indokolt ismételt megfontolás tárgyává tenni, hogy mi szól a hatályos szabályozás mellett és ellen. A Ctv. miniszteri indokolása a jogi személy cégek "összetettebb, bonyolultabb szervezetére" hivatkozik, valamint arra, hogy "... e cégek bejegyzésével összefüggésben a cégbíróság ellenőrzési kötelezettsége szélesebb körű. A cégbíróság természetesen csak olyan okirat csatolását írhatja elő, amely a bejegyzési kérelem elbírálásához feltétlenül szükséges". A cég alapítása során eljáró személyek számára azonban az volna megnyugtató, ha a "feltétlenül szükséges" okirati kört maga a törvény rögzítené.
Kétségtelen tény, hogy a Ctv, a jogi személyiségű és az azzal nem rendelkező cégek vonatkozásában eltérően határozza meg a cégbíróság hatáskörét. (Lásd a törvény 40. és 44. §-ában foglaltakat.) A jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkező cégek bejegyzése során érvényesülő törvényességi kontroll abban tér el egymástól, hogy míg a jogi személyek vonatkozásában a bíróság a statutum és a mellékletek jogszerűségét teljes körűen vizsgálja, addig a jogi személynek nem minősülő társaságoknál csak annak ellenőrzése szükséges, hogy a cégjegyzékbe bejegyzendő információk szempontjából jogszerű-e a bejegyzési kérelem (a szükséges adatokat és okiratokat a társaság rendelkezésre bocsátotta-e). Fontos körülmény továbbá, hogy a hatályos magyar szabályozás egy sajátos kétszintű törvényességi eljárást alkalmaz. Egyrészről megköveteli a társasági szerződés ügyvédi ellenjegyzését (vagy közokiratba foglalását), másrészről a cégbíróság előzetesen vizsgálja az alapítás jogszerűségét. Emellett természetesen érvényesül a hatósági engedélyezés keretében a társaság tevékenysége szerinti szakmai kontroll is.
A tagjai korlátolt felelőssége mellett működő társaságokra irányadó 1. sz. társasági jogi irányelv - miközben az irányelv elsődlegesen a nyilvánosság kontrollszerepet kívánja biztosítani - a társaság létesítő okiratát illetően csak a bírósági vagy hatósági ellenőrzés hiányában követeli meg a statutum elfogadásakor a törvényben előírt alaki kellékek teljesítését. Magyarországon a vállalkozói kultúra jelen szintjén minden bizonnyal helytelen és jogpolitikailag vállalhatatlan lépés volna, ha a jogalkotó az ügyvédi ellenjegyzés követelményét eltörölné, illetve az előzetes ügyvédi kontroll esetén a cégbíróságnak csupán regisztrációs funkciót tulajdonítana. Ugyanakkor a hatályos szabályozást feltétlenül érdemes egyszerűsíteni, kiszámíthatóbbá tenni. Ezzel kapcsolatos javaslataim a következők:
a) Az ügyvédi ellenjegyzésre (csakúgy, mint az apportot értékelő könyvvizsgáló esetében már jelenleg is) csak a társaságtól független, önálló felelősséggel helytállni köteles jogász legyen a jövőben jogosult, [Lásd ezzel kapcsolatban a Gt. 10. §-ának (3) bekezdését.]
b) A cégbíróság hatásköre főszabályként egy adminisztratív jellegű és egy érdemi bírói feladat ellátására irányuljon. A bíróság ellenőrizné a bejegyzési kérelem formai szempontból való megfelelőségét (a cégjegyzék szempontjából releváns információkat tartalmazza-e, az eljárási illetéket lerótták-e, csatolták-e a törvény mellékletében megkövetelt okiratokat). A cégbírósági munka ezen része értelemszerűen nem igényli bíró közreműködését, azt bírósági titkár vagy ügyintéző is elvégezheti. Másfelől a cégbíróság vizsgálná, hogy a cég létesítő okirata összhangban van-e az irányadó anyagi-jogi törvény kogens rendelkezéseivel. Ez utóbbi vizsgálat elvégzése ugyanakkor nem igényli a bíró szabad mérlegelésén alapuló okirati bizonyítást, azokban az esetekben, amikor pl. a feltételesen diszpozitív szabályoknak való megfelelés igazolásra szorul, erre a körülményre a törvény - a csatolandó okirat nevesítésével - felhívja a jogalkalmazó figyelmét. (A törvény esetleges hibáinak, hiányosságainak következményeit nem indokolt az ügyfélre hárítani. Abban az esetben, ha a jogalkalmazás során kiderül, hogy a meghatározott esetben kötelezően csatolandó okiratok listája hiányos, úgy a törvényt kell módosítani. A módosításig azonban sem az okirat benyújtásának mulasztása nem terhelhető a félre, sem pedig az okirat által bizonyítandó tény fönnállta nem vonható kétségbe.)
c) A jelenleg is létező egyszerűsített eljárás személyi hatályát nem indokolt a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságokra korlátozni. A különbségtétel ésszerű alapja az alapításkori (illetve a változásbejegyzés időpontja szerinti) saját tőke nagyságához vagy más, a cég gazdasági súlyához igazodó paraméter volna. Egy törvényi tőkeminimumot meg nem haladó törzstőkével alapított kft. esetén pl. a gazdasági forgalom biztonsága éppúgy nem igényli az összetettebb (és ezért időigényesebb) cégbírósági kontrollt, mint ahogyan egy kkt. esetén ez már ma sem megengedett.
A Gt. és a Ctv. felülvizsgálata során megoldást kell találni arra a problémára, hogy a hatályos rendelkezések alapján a cégalapítás meglehetősen költséges eljárás.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 45. §-a szerint a cégbejegyzésre irányuló eljárás illetéke jogi személy esetén a jegyzett tőke 2%-a, de legalább 60 ezer forint (legfeljebb 600 ezer forint). A jogi személyiség nélküli gazdasági társaság legalább 20 ezer forint és legfeljebb 200 ezer forintnak megfelelő illetéket köteles leróni.
Javaslatom ezzel kapcsolatban az volna, hogy ha a társaság alapítói (tagjai, részvényesei) a társasági szerződést (alapító okiratot, alapszabályt) a jogszabályban kihirdetett iratminta - szerződéssel megegyező tartalommal fogadják el, úgy az illetéktörvény fix összegű illetékmértéket állapítson meg, amelynek összege - jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező társaság esetében egyaránt - nem haladná meg a 10 ezer forintot. Ezekben az esetekben ugyanis a cégbíróság munkaterhe lényegesen kisebb, az ellátandó törvényességi kontroll arra korlátozódna, hogy az alapítók állítása helytálló-e: a létesítő okirat megfelel-e a jogszabályban kihirdetett mintának.
A Ctv. végrehajtási rendeleteként az igazságügy-miniszter állapítja meg a Cégközlönyben közzétételre kerülő közlemények után fizetendő költségtérítés összegét [lásd a 9/1998. (V. 23.) IM rendeletet]. Abban az esetben, ha az állam valóban megkülönböztetett szerepet szán a cégnyilvánosságnak (és így a hivatalos lapban történő közzététel révén megvalósuló publicitásnak), úgy nem teheti ellenérdekeltté ebben a vállalkozókat sem. Az IM rendelet alapján jelenleg 5-20 ezer forint összegű költségtérítés fizetése szükséges. A közzétételi költségtérítés összegének megfizetése alól az 1999. évi XCV. törvény szerint mikro- és kisvállalkozónak számító cégek esetében egységesen mentességet kellene biztosítani. Ez a pénzügyi kedvezmény illeszkedne ahhoz a jogalkotási tendenciához, amely a közokiratba foglalás díjtételét a kisvállalkozókra nézve kedvezményezni kívánja, és amely a csődtörvény 57. §-ának módosításával kedvezőbb hitelezői osztályba minősítené át a vállalkozások kevésbé tőkeerős csoportjait.
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 9. § (2) bekezdése alapján az ügyvédi megbízási díj a felek szabad megállapodásának tárgya. Megfontolandónak tartom, hogy (nem érintve a törvény e rendelkezését) a társasági adótörvény a Ctv. 21. §-ának (2) bekezdése szerinti jogi képviselet ellátásért, illetőleg a Gt. 10. §-ának (3) bekezdése szerinti ellenjegyzésért felszámított díjat mentesítse a társasági adó fizetési kötelezettség alól, ha az ügyvéd által kért összeg nem haladja meg a törvényben meghatározott összeghatárt és a szolgáltatást kisvállalkozásoknak minősülő cég veszi igénybe.
A tagjai korlátolt felelősségével alapított társaságokra irányadó jegyzett tőkeminimum összegét az új Gt. valorizálta, nyilvánvalóan csekélyebb mértékben, mint ahogy az az elmúlt tíz évben végbement infláció alapján okszerűen magyarázható lett volna. A tőkeemelésre előírt két éves felkészülési idő ellenére a törvényi előírásoknak való megfelelés számos cég számára nehézséget okoz. Nem gondolom, hogy a felülvizsgálat során szabad volna megváltoztatni a Gt.-vel bevezetett előírásokat, egy ilyen lépés nyilvánvalóan sértené a jogbiztonságot. Ugyanakkor érdemes megvizsgálni, hogy valójában van-e értelme hitelezővédelmi szempontból a Gt. szerinti általános törzstőke-, illetve alaptőke-minimum előírásának?
Az egyes EU tagállamok társasági joga (az 1985. évi angol társasági törvény kivételével) a zártkörűen működő társaságok esetében is meghatározza a jegyzett tőke legkisebb összegét. A 2. számú társasági jogi irányelv ugyanakkor jogközelítési kötelezettséget csupán a nyilvánosan működő részvénytársaság vonatkozásában ír elő. A Gt. fontos újítása volt, hogy szakított a statikus megközelítéssel (a jegyzett tőkekövetelmény csak a társaság alapításakor volt korábban releváns) és a törvény 61. §-ában előírta, hogy "Ha a gazdasági társaság a számviteli törvény szerint készített beszámolójának adatai alapján egymást követő két évben nem rendelkezik a társasági formájára kötelezően előírt jegyzett tőkének megfelelő összegű saját tőkével, és a társaság tagjai (részvényesei) a második év számviteli törvény szerinti beszámolójának elfogadásától számított három hónapon belül a szükséges saját tőke biztosításáról nem gondoskodnak, a gazdasági társaság köteles elhatározni más gazdasági társasággá való átalakulását". A Gt. a kötelező alaptőke-leszállítás nevesített eseteként szabályozza, ha a kft. vagy az rt. saját tőkéje a törvényi jegyzett tőkeminimum összege alá csökken [lásd Gt. 152. §-ának (2)-(3) bekezdését, valamint a 243. §-át].
Az előzőekben írottak ellenére vitathatatlan, hogy az általános tőkeminimum meghatározása nem képes megfelelően figyelembe venni a társaság tényleges tőkeszükségletét, és ebből következően a társasággal üzleti kapcsolatra lépő személyek üzleti kockázatát. (Más a helyzet a külön törvényben meghatározott jegyzett tőke előírások esetében, amelyek igazodnak az adott gazdasági tevékenység sajátosságaihoz.) A hitelezők védelmét elsősorban tehát nem a Gt. tőkevédelmi szabályai (és ezen belül különösképpen nem a jegyzett tőkeminimumra vonatkozó rendelkezések) biztosítják, hanem a polgári jog által kínált biztosítékok, szerződéses kikötések. Első javaslatom - a kellő védelmet nem biztosító, de a tagok számára adott esetben terhes szabályozás rugalmasabbá tétele érdekében - a tagok korlátozott felelősségének olyan formája kialakítására irányul, amely szerint a kft. tagjainak a társasági szerződésben meghatározott, de a jegyzett tőkeminimumot mindenképpen elérő helytállása fedezetéül a tag magánvagyona szolgálna (company limited by guaran-teé). Másodsorban - a hatékonyabb hitelezővédelem megvalósítása érdekében - érdemes lenne megfontolni az 1945 előtti kereskedelmi jogban alkalmazott ipari jelzáloglevél analógiájára a társasági jelzáloglevél intézményének a bevezetését.
A tag korlátozott felelősségének sajátos formája a kft.-nél kerülne alkalmazásra. A tagok a társasági szerződésben arra vállalnának kötelezettséget, hogy meghatározott összeg erejéig helytállnak a társaság tartozásaiért oly módon, hogy azt "pótbefizetés" formájában a társaság felhívására haladéktalanul rendelkezésre bocsátják. Abban az esetben, ha a tag a felhívásnak nem tesz eleget, a hitelezők (a kkt. tagjaira irányadó szabályokkal megegyezően) a társaság mellett a kft. tagjait is perelhetnék. A jogi konstrukció biztosítékául szolgálhatna, ha a társaság javára a tag tulajdonában maradó vagyontárgyon jelzálogjog kerülne bejegyzésre azzal, hogy a törvény előírná, hogy a társaság pótbefizetést elrendelő határozata a jelzálogjogot lejárttá teszi.
A társasági jelzáloglevél olyan hitelviszonyt megtestesítő értékpapír volna, amely a törvényben meghatározott feltételek (korlátok) szerint gyakorolható vételi joggal ruházná fel a jelzáloglevél birtokosát a kibocsátó társaság feletti tagsági jogokat megtestesítő részvények (üzletrészek) vonatkozásában, ha az értékpapír által megtestesített követelés lejáratot követő teljesítésére nem került sor.
A jelzáloglevél kibocsátásáról való döntés a társaság legfőbb szervének kizárólagos hatáskörébe tartozna, amely minősített szavazataránnyal fogadná el az ilyen tartalmú előterjesztést. Azok a részvényesek, illetve tagok, akik a döntéssel szemben foglaltak állást, a jelzáloglevél kibocsátását megelőzően követelhetnék, hogy a társaság többi tagja, illetve részvényese, illetve a törvény engedte korlátok között maga a társaság részvényüket (üzletrészüket) megvásárolja. A szabadon átruházható értékpapír birtokosa számára biztosított vételi joggal való élés a vállalatfelvásárlás egy sajátos altípusát jelentené, amely indokolja, hogy ha a hitelviszony kötelezettsége nyilvánosan működő részvénytársaság, úgy az értékpapírhoz kapcsolódó jogok gyakorlása a nyilvános vételi ajánlat szabályozásával egyenértékű garanciális szabályokkal legyen körülbástyázva. Így a vételi jog a részvény, illetve üzletrész piaci értékéhez kell, hogy igazodjon, a vételi jog érvényesítése során valamennyi részvényes (tag) részesedésének arányos felvásárlására kerülne sor. A vételi jog törvényi korlátját jelentené, hogy az erre vonatkozó jognyilatkozat közzétételét követően a törvényben meghatározott időtartam alatt "versengő vételi jognyilatkozatot" lehetne előterjeszteni. Abban az esetben, ha az említett okok miatt a jelzáloglevél birtokosa nem képes realizálni törvényen alapuló vételi jogát, úgy a részvényekért (üzletrészekért) a harmadik személy által kifizetett összeg biztosítana fedezetet követelésének kielégítésére.
Az előzőekben vázolt értékpapír konstrukció megoldást jelentene a vagyont terhelő zálogjog alkalmazása során felmerült fogyatékosságokra is, módot adna arra, hogy a társaság, mint "működő egész" kerüljön értékesítésre. A társasági jelzáloglevél bevezetése lehetőséget teremt továbbá arra, hogy a társaság hitelfelvételéhez elengedhetetlen biztosítékot a tulajdonosok döntése alapján a társaság részvényei (üzletrészei) testesítsék meg. Ugyanakkor ebben az esetben nem a tagok, illetve részvényesek zálogosítanák el külön-külön részvényüket (üzletrészüket) -amely értelemszerűen csak a társaságban fennálló tagsági jogok töredékhányadainak megterhelését jelentené -, hanem a zálogba adó társaság határozata és az általa megkötött hitelszerződés jogkövetkezménye volna a követeléssel arányos mértékben az üzletrészeken, illetve részvényeken létrejövő jelzálogjog. A társasági jelzáloglevél intézményének bevezetése révén sajátos vállalatfelvásárlási eljárás alkalmazására nyílna mód, amely feltételezhetően alkalmas volna a cégek feletti ésszerű piaci kontroll hatékony érvényesítésére.
Az apportra vonatkozó általános előírásokat a Gt. 12. §-a, a különös szintű szabályokat a törvény 124. §-ának (3) bekezdése és a 208. § (2) bekezdése állapította meg. Az 1991. évi Gt. Novella inkorporálta a tételes jogba a nem pénzbeli hozzájárulásként elismerhető dolgok és vagyoni értékű jogok vonatkozásában kialakult bírói gyakorlatot. Mindazonáltal kérdéses, hogy indokolt-e a hatályos törvény szerinti tartalommal fenntartani valamennyi, az apporttal összefüggő, korlátozó jellegű előírást?
A 2. számú társasági jogi irányelv a részvényes nem pénzbeli vagyoni hozzájárulását illetően nem a szolgáltatott dolog vagy jog tartalmi sajátosságait szabályozza, hanem kizárólag az apport értékelésének módjára, illetve közzétételére nézve állapított meg előírásokat. A nem pénzbeli hozzájárulással kapcsolatban az irányelv megköveteli, hogy az apport vagyoni értékkel rendelkezzen, azt a társaságtól független könyvvizsgáló állapítsa meg, az értékelés módszere és eredménye a cégnyilvánosság követelményeinek megfelelően kerüljön közzétételre. A Gt.-nek a kft.-re és az rt.-re irányadó szabályai már e közösségi normák figyelembevételével kerültek kialakításra.
Ehhez képest indokolatlannak tűnik, hogy a kifejezetten a nyilvánosan működő részvénytársaságra alkalmazandó 2. számú társasági jogi irányelvhez képest szigorúbb rendelkezések vonatkozzanak a Gt. szerint alapított kft.-re és zártkörűen működő részvénytársaságra. Úgy gondolom, hogy pl. annak a körülménynek, hogy az apport-tárgy forgalomképessége korlátozott, a könyvvizsgálói értékelésben is kifejezésre kell jutnia. Hasonlóképpen, ha a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulás végrehajtás alá vonhatósága kétséges vagy kizárt, ennek értékcsökkentő hatása kell, hogy legyen. Figyelembe kell venni továbbá, hogy az apport elsődleges funkciója nem a társaság jövőbeli hitelezőinek a kielégítése, hanem az, hogy elősegíti-e a társaság üzleti céljának megvalósítását. (Ebből a szempontból egy részben vagy egészben forgalomképtelen vagyoni értékű jog is értékkel bír a társaság számára, és ezért vagyoni hozzájárulás tárgya lehetne.) A tagok vagyoni hozzájárulásának további rendeltetése, hogy az egyes tagsági (részvényesi) jogok mértékének meghatározásához támpontul szolgáljon. Ebből az aspektusból ugyancsak irreleváns a teljes körű forgalomképesség törvényi előírása, a Gt. jelenlegi tiltó szabályai kifejezetten hátrányos következményekkel járhatnak.
Abban az esetben, ha a Gt. módosítása során - az előzőekben vázoltak szerint - a független vagyonértékelés venné át az apportszabályozás kizárólagos garanciális funkcióit, két kiegészítő rendelkezés elfogadására Volna szükség. Először, kft. esetében - ahol eltérően a részvénytársaságra vonatkozó szabályozástól a könyvvizsgáló választása nem feltétlenül törvényi kötelezettség - elő kellene írni, hogy az apport értékelésére akkor is független szakértőt kell igénybe venni, ha egyébként a könyvvizsgáló megbízása a Gt. 41. §-a alapján nem kötelező. Másodszor, a törvénynek a független szakértő jelentését a Cégközlönyben közzéteedő dokumentummá kellene minősítenie. [Az a tény, hogy az apportjelentés nyilvános cégiratnak számít (lásd a Ctv. mellékletét), a jelenlegi körülmények között csak meglehetősen nehézkesen képes eleget tenni a hitelezővédelmi elvárásoknak.]
A jogalkotó a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásra vonatkozó szabályozás részleges módosításával arra az álláspontra helyezkedne, hogy a gazdasági forgalom biztonságát az üzleti partnerek megbízható és nyilvános információkon alapuló értékítéletére bízza. Figyelemmel arra, hogy az ún. utólagos apportra [Gt. 224. § (3) bek.] jelenleg is a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásra irányadó általános rendelkezéseket kell alkalmazni, a változást követő szabályozás értelemszerűen szintén kiterjedne az alapítást követően a társaság és tagja (részvényes) között kötött ügyletekre, illetőleg az alaptőke emelés során szolgáltatott vagyoni hozzájárulásra.
A Gt. 11. §-ának c) pontja szerint a társasági szerződésben "meg kell határozni a gazdasági társaság tevékenységi körét". A Ctv. 12. §-ának (1) bekezdés f) pontja alapján a cégjegyzék tartalmazza "a cég által a létesítő okiratban megjelölt tevékenységi köröket, a Központi Statisztikai Hivatal által kiadott nómenklatúra szerint". A Ctv. 15. §-ában foglaltakra figyelemmel a cég nevének ki kell fejeznie a cég alapvető tevékenységét. A törvény 25. §-ának (1) bekezdése - az ún. egyablakos cégeljárás érdekében - közvetve megköveteli, hogy a cég meghatározza "főtevékenységét", ellenkező esetben ugyanis a cégbíróság nem tudna eljárni az ügyfél helyett a statisztikai számjel beszerzése érdekében.
A Gt. előkészítése során is felmerült, hogy a tevékenységi körök teljes körű, a KSH nómenklatúra szerinti felsorolása indokolatlanul terheli meg a cég alapítóit, a kodifikációs bizottság javasolta is annak elhagyását. Ez idő tájt a régi Gt.-vel egyező szabályozási megoldás mellett érvelők azt hangsúlyozták, hogy a tevékenységi körök feltüntetése szükséges ahhoz, hogy a cégbíróság a statisztikai adatgyűjtés számára megfelelő információt szolgáltathasson. Már akkoriban nyilvánvaló volt, hogy ez a magyarázat több szempontból sem helytálló. Egyfelől a gazdálkodó szervezetek statisztikai besorolása a főtevékenység alapján történik, mint az az egyablakos cégeljárás Ctv. szerinti szabályaiból is kitűnik. (Lásd még a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény 8/A. §-át.) Másfelől az is kétségtelen, hogy a társasági szerződésben (és ehhez képest a cégjegyzékben) feltüntetett tevékenységi körök listája alkalmatlan arra, hogy hiteles képet lehessen alkotni a cég által ténylegesen végzett üzleti tevékenységekről. Semmi sem tiltja ugyanis, hogy a gazdasági társaság olyan tevékenységet nevesítsen statutumában, amelyet csak a jövőben és még akkor is csak bizonyos feltételek bekövetkezte esetén kíván gyakorolni. Amennyiben a cégnyilvántartás közhitelessége meghatározó szempont a jogalkotó számára, úgy helytelen a hatályos követelmények fenntartása.
A társasági jogi irányelvek közül a 2. számú irányelv 2. cikke a részvénytársaság működése tárgyának (a vállalkozás céljának) megjelölését írja elő. A közösségi jogforrásokat elemző Werlauff említi, hogy a nem nyilvános társaságok esetében csak az 1. számú társasági jogi irányelv szerinti nyilvánosságra hozatali követelmények teljesítése szükséges. A közösségi szabályozással tehát még az sem volna ellentétes, ha pl. egy kft. esetében a társasági szerződés csak annyit tartalmazna, hogy az törvény által nem tiltott gazdasági tevékenység folytatására alakult. Az egyes tagállamok társasági törvényeiben a társaság tevékenységének meghatározása szintén csak a cél, illetőleg a tevékenység általánosságban vett tárgya megjelölését igényli.
A társulás céljának meghatározása - mint arra az angol társasági jogi gyakorlat rávilágít - eredetileg azt szolgálta, hogy egyrészt az ultra vires szabály alkalmazásából következő utólagos megtámadási perekkel szemben a társasággal szerződő harmadik személyek számára biztonságot adjon, másfelől pedig, hogy tájékoztassa a részvényjegyzőket arról, hogy voltaképpen milyen cél érdekében kockáztatják befektetésüket. Figyelemmel arra, hogy összhangban az 1. számú társasági jogi irányelvvel - a Gt. valamennyi társasági forma abszolút jogképességét tekinti kiindulási pontnak, forgalombiztonsági okok a teljes körű tevékenységi kör felsorolást nem támasztják alá. A befektetővédelmi garanciákat a tevékenységi körök felsorolásánál sokkal hathatósabban képes védeni az Ept. szerinti, a nyilvános kibocsátással összefüggő szabálysor. Ha a társasági szerződésre, mint közjogi elemekkel átszőtt polgári jogi megállapodásra tekintünk, úgy a szerződő feleknek azt és csak annyit kell rögzíteniük, amely alkalmas arra, hogy köztük a kölcsönös és egybehangzó akarategyezség létrejöjjön. Ennek a követelménynek az előzőekben írott általános célmeghatározás, amely a tagok által társasági keretek között folytatni kívánt vállalkozás tárgyát rögzíti, eleget tesz.
A Gt. felülvizsgálata során a társasági szerződésben a társaság célját kifejező főtevékenységet, valamint azokat a tevékenységi köröket kellene nevesítem, amelyek folytatásához hatósági engedély szükséges. (Ez utóbbi felsorolás hasznos és hiteles információt biztosít a piaci szereplők számára.) Természetesen nem lenne akadálya annak, hogy a felek a társasági szerződésben ennél részletesebb meghatározását adják vállalkozási céljuknak. (A javasolt módosítás megvalósítása esetén értelmét veszti a tevékenységi kör változásának bejelentésével összefüggésben biztosított eljárási illetékmentesség.)
Már a Gt. megalkotása során az egyik legvitatottabb rendelkezés volt az, amely az egy személy által ellátható vezető tisztségek számát maximálta. A törvény 22. §-ának (1) bekezdése végül úgy szabályozta a kérdést, hogy "... egy személy legfeljebb három gazdasági társaságnál választható meg". A Gt. miniszteri indokolása szerint "E szabály indoka, hogy a felügyelő bizottsági tagsággal szemben a vezető tisztségviselés állandósult vezetői tevékenységet tételez fel, az operatív ügyvezetés folyamatos ellátását". A magyarázat nem helyezett túl nagy sújt arra, hogy az idézett állítást bizonyítsa is, mivel annak során szembe kellett volna nézni azzal a ténnyel, hogy a vezető tisztségviselő nem feltétlenül vesz részt a társaság napi irányításában, a menedzseri teendők ellátásában. A feltehetően aktuálpolitikai szempontokra figyelemmel elfogadott korlátozás felülvizsgálata mára - a nagy privatizációs tranzakciók befejezését követően különösképp - indokolttá vált.
A Gt. módosítása során abból kell kiidulni, hogy létezik-e olyan jogi megoldás, amely a védendő jogi érdek elérésére alkalmas, de kisebb mértékű tulajdonosi korlátozással jár együtt, mint a hatályos előírás. Úgy gondolom, a gazdasági forgalom biztonsága (az esetleges üzleti összeférhetetlenségi helyzetek kialakulásának megakadályozása) a teljes cégnyilvánosság biztosításával érhető el. Egyrészről a vezető tisztségviselő kinevezéséről döntő (illetve korábban ilyen tartalmú döntést hozó) társaságok tagjai (részvényesei) számára garantálni kell az információ rendelkezésre bocsátását. Másfelől a piac többi szereplője számára átláthatóvá kell tenni a vezető tisztségviselők személyében történő egyezőség révén fennálló esetleges összefonódásokat. (Erre egyébként akkor is szükség lenne, ha továbbra is csak 3 társaságnál lenne mód a vezető tisztség betöltésére.)
A hatályos törvény 22. §-ának (1) bekezdése második mondata előírja, hogy "A megválasztott személy az új tisztsége elfogadásától számított 15 napon belül azokat a gazdasági társaságokat, amelyeknél már vezető tisztségviselő, írásban tájékoztatni köteles". A törvény módosítása során lehetővé kell tenni, hogy ilyen esetben az illető személyt korábban megválasztó gazdasági társaság, ha erre a körülményre figyelemmel hívja vissza a vezető tisztségviselőt pozíciójából, mentesüljön az esetleges munkajogi vagy polgári jogi jogcímen fennálló fizetési kötelezettsége alól. (Mivel a gazdasági társaságnak ilyenkor nincs módja a másik társaság döntését befolyásolni, indokolt, hogy a kinevezés folytán a számára alkalmatlanná váló személytől való megválás költségeit a törvény ne terhelje rá.)
A Ctv.-ben célszerű volna előírni, hogy a vezető tisztségviselőre vonatkozó cégjegyzékben feltüntetésre kerülő adatok körét ki kell egészíteni az arra vonatkozó információval is, hogy az illető személy hol tölt be még vezető tisztséget, illetőleg mely cég felügyelő bizottságának a tagja. Ez esetben nem volna szükség ún. csoportosított céginformáció kérésére, a cégjegyzék közvetlenül közhiteles tájékoztatást biztosítana a gazdasági forgalom szereplői számára.
A Gt. módosítása során a vezető tisztségviselőkre vonatkozó szabályokat össze kellene hangolni a nem gazdasági társasági formában működő gazdálkodó szervezetekre irányadó rendelkezésekkel. Így pl. egy adott személy vezető tisztségviselésére vonatkozó adatsornak tartalmaznia kellene azt is, ha pl. egy részvénytársaság igazgatóságába választott személy egyidejűleg egy szövetkezetnél tölt be vezető pozíciót és egy külföldi cég fióktelepének vezetésére is megbízást kapott.
A Gt. elfogadását követően került sor a törvény 294. §-a (2) bekezdésének a hatályon kívül helyezésére (lásd az 1999. évi XXXVIII. törvényt). A törvénymódosítás arra a kétségkívül ésszerű megfontolásra épült, hogy a külföldi részvétellel működő gazdasági társaságok (de persze más, az uralkodó tag pozíciójában lévő cég is) előszeretettel választja menedzserét az ellenőrzött társaság vezető tisztségviselőjévé. A Gt.-nek a "keresztmenedzsment" kialakulását tiltó szabálya a Gt. 22. §-ának (2) bekezdéséhez kapcsolódó előírás volt, a jogalkotó annak kívánta elejét venni, hogy a leányvállalat tisztségviselőjének utasítása (az anyavállalat üzleti érdekeinek ily módon való egyoldalú érvényesítése) a személyi egybeesés folytán kontrollálatlanul érvényesüljön. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ebben az esetben formális utasítás nélkül is "végrehajtja" az ellenőrzött társaság vezető tisztségviselője az önmaga által (mint pl. az uralkodó tag igazgatóságának elnökeként) kívánatosnak tartott instrukciókat. Álláspontom szerint az ellenőrzött társaság közvetlen utasítására csak - a később tárgyalandó - vállalatcsoport szabályozás keretében lenne indokolt lehetőséget adni. Amennyiben az uralkodó tag és az ellenőrzött társaság nem vállalatcsoportként működik, a keresztmenedzsment rendszerét a jogalkotó csak azzal a megszorító szabály törvénybe foglalásával együtt biztosíthatná, hogy az ellenőrzött társaságban többségben kell lenniük az uralkodó tagtól szervezetileg független tisztségviselőknek, illetve felügyelő bizottsági tagoknak.
A Gt. 23. §-a tételesen meghatározza azokat az eseteket, amelyek bekövetkezte esetén a természetes személy vezető tisztségviselővé (felügyelő bizottsági taggá) választására nincs lehetőség. Álláspontom szerint a Gt. felülvizsgálata során - a számszerű korlátozás feloldásával egyidejűleg - szigorúbb és részben differenciáltabb garanciális szabályok kimondására van szükség. A Gt. jelenleg csak akkor írja elő a jogerős büntető ítéletben történt elítélés kizáró okként történő figyelembevételét, ha a menedzserre szabadságvesztés büntetést szabtak ki, vagy eltiltották a foglalkozás gyakorlásától. Álláspontom szerint semmi sem indokolja, hogy pl. egy gazdasági bűncselekmény elkövetése folytán jogerősen pénzbüntetésre ítélt személy utóbb vezető tisztséget tölthessen be. (A kizárási jogcímek meghatározása, illetve bővítése nem minősül a tulajdonosok döntési szabadsága indokolatlan korlátozásának, a jogalkotói tiltás ugyanis az üzleti partnerek, a fogyasztók védelmét és általában a gazdasági forgalom konszolidáltabb viszonyainak kialakulását célozza.) Megfontolandónak tartom továbbá az angolszász szabályozás mintájára az ún. shadow-director fogalmának a törvénybe történő beemelését is. Ehhez képest, ha a cég felszámolásra kerül, a formálisan vezető tisztséggel fel nem ruházott személyek eltiltására is sor kerülhetne, ha pl. a Gt. 56. §-ának alkalmazása folytán megállapítást nyert, hogy az illető személy a menedzser számára olyan instrukciókat adott, amelyek végrehajtása a hitelezők megkárosítását okozta.
A hazai társasági jogi szabályozás mindezidáig tartózkodott a társaságalapítás (mint vállalkozási-tulajdonosi alapjog) korlátozásától. Véleményem szerint nincs alkotmányos akadálya annak, hogy a gazdasági bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen marasztalt személyeket a büntető bíróság meghatározott időre eltiltsa a cég alapításának (a cégben való részesedésszerzésnek) lehetőségétől. (A nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében a tilalom nem a részvény tulajdonának megszerzését zárná ki, hanem a részvényhez fűződő tagsági jogok gyakorlását.) Mindennek természetesen előfeltétele, hogy a Btk. -a foglalkozástól való eltiltás analógiájára - mint új büntetési nemet ismerje el a cégalapítás-tagsági jogok gyakorlásától való eltiltást. A jogi személy büntetőeljárásban történő marasztalása lehetőségének a jövő évben várható bevezetését követően, a társasági törvénynek (és értelemszerűen a többi cégformára irányadó státusztörvényeknek) a jogi személy döntéshozataláért felelős személyek társaságalapítási-menedzseri tevékenység folytatáshoz való jogát a hátrányos jogkövetkezmények alól való mentesülés időpontjáig ugyancsak ki kell zárnia.
A gazdasági társaság törvényes működésének egyik fontos biztosítéka a cégtől és annak tulajdonosaitól független könyvvizsgáló részvétele a társasági döntések ellenőrzésében. A rugalmas, indokolatlan túlszabályozástól mentes jogi környezet feltételezi a könyvvizsgáló hangsúlyozott részvételét a társaság életében. (A hitelezővédelmi érdekeket, a befektetők-kisrészvényesek jogegyenlőségét a független könyvvizsgáló adott esetben szakszerűbben és pártatlanabb módon képes érvényre juttatni, mint a jogalkotó.) A német részvény törvény 1998. évi módosítása, valamint Angliában az ún. Hampel bizottság jelentése (1998) szintén előtérbe állította a könyvvizsgáló szerepét a társaság irányítási-felügyeleti rendszerében.
A Gt. 41. §-a (egyezően a régi törvény 39. §-ával) három esetben teszi a társaság feltétlen kötelezettségévé könyvvizsgáló választását. A részvénytársaságnál, az egyszemélyes kft.-nél, valamint az 50 millió forintot meghaladó törzstőkével alapított korlátolt felelősségű társaságnál kötelező könyvvizsgálót megbízni. [A 41. § (1) bekezdés c) pontja alapján más törvények is előírhatják a könyvvizsgáló bevonását a társaság ellenőrzésébe.] Javaslatom ehhez képest arra irányul, hogy a választott cégformára tekintet nélkül, ha a társaság saját tőkéje valamely gazdasági évben a 20 millió forintot meghaladja, kötelező legyen a könyvvizsgáló igénybevétele. (Ha a társaság tagjai apporttal teljesítik vagyoni hozzájárulásukat, úgy a független szakértő eseti igénybevétele akkor is kötelező lenne, ha egyébként a könyvvizsgáló választása csak lehetőség). A saját tőke mértékéhez igazított szabály mellett az egyszemélyes társaságnál változatlanul (a tőke mértékére tekintet nélkül) kötelező volna könyvvizsgálót választani.
A törvény felülvizsgálata során változtatni kellene azon a rendelkezésen is, hogy a legfeljebb ötéves mandátumát kitöltő könyvvizsgáló korlátlanul újraválasztható [Gt. 45. § (1) bekezdés]. Nem igényel részletesebb indokolást, hogy a társaság és a könyvvizsgáló közötti tartós együttműködés a pártatlan szakértői munka akadályává válhat. A törvény módosítása során azonban indokolt különbséget tenni - az 1998. évi német szabályozással egyező módon - a könyvvizsgáló cég és a könyvvizsgálói feladatokat ténylegesen ellátó (a társaság által megválasztott természetes személy) újraválaszthatósága között. A társaság által megbízott auditor cég újraválasztásának kizárása akadályozhatja annak a jogos elvárásnak a teljesülését, hogy a társaság ragaszkodjon az elismert szakértői cég szolgáltatásaihoz. Ugyanakkor a személyes érdekösszefonódás kialakulásának veszélyét csökkentheti, ha a törvény előírná, hogy nem járhat el a könyvvizsgáló cég képviseletében az a könyvvizsgáló, aki az elmúlt tíz naptári évben legalább hat alkalommal személyében volt felelős a Gt. 42. §-a szerinti feladatok teljesítéséért.
A Gt. 43. §-ának (3) bekezdése már jelenleg is előírja, hogy "A könyvvizsgálatért felelős személy a társaság részére más megbízás alapján munkát nem végezhet, és a könyvvizsgáló gazdálkodó szervezet is csak akkor láthat el más feladatot is, ha a megbízás tárgya nem érinti a könyvvizsgálónak a 41. § (4) bekezdésben megjelölt szerződésben foglalt feladatait". A Gt. Magyarázat szerint azonban "A gazdálkodó szervezetnek minősülő könyvvizsgáló végezhet más munkát is a társaság részére külön megbízás alapján, (pl. számítógépes fejlesztés), de a külön megbízás tárgya semmiben sem függhet össze azokkal a könyvvizsgálói feladatokkal, amelyek a könyvvizsgáló törvényes kötelezettségeit képezik". A törvény felülvizsgálata során véleményem szerint egyértelművé kell tenni, hogy nem tartható fenn az idézet szerinti "kompromisszumos" megoldás. A könyvvizsgáló függetlenségét nem csak a Magyarázatban említett, a törvényes kötelezettséggel összefüggő megbízás veszélyezteti, hanem minden olyan gazdasági (üzleti) kapcsolat a társaság és a könyvvizsgáló között, amely megalapozhatja a törvényes működéssel való szembehelyezkedésben való közös érdekeltséget.
A könyvvizsgálói tevékenység folytatásával összefüggő alapvető követelményeket meghatározó 8. számú társasági jogi irányelv III. része nem ad minden részletre kiterjedő szabályozást a könyvvizsgáló szakmai függetlenségének biztosításához szükséges garanciális rendelkezésekről. A részletszabályok kidolgozása a tagállamok feladata. Annak érdekében, hogy a Gt. felülvizsgálata alapján a társaságok törvényes működésében. a független könyvvizsgáló a jelenleginél nagyobb szerepet tölthessen be, indokolt, hogy a jogalkotó a társasági jog részleges reformját összekösse az 1997. évi LV. törvény módosításával. Így pl. a könyvvizsgálói törvény 27. §-ában felsorolt, a könyvvizsgálói tevékenységgel összeegyeztethető szolgáltatások szabályozása kapcsán a törvénynek egyértelműen ki kellene mondania, hogy a könyvvezetési, tanácsadói, szakértői stb. tevékenységet a könyvvizsgáló nem nyújthatja azon társaság részére, amellyel a Gt. 42. §-ában (a könyvvizsgálói törvény 26. §-ában) meghatározott szolgáltatás végzésére szerződést kötött.
A könyvvizsgáló díjazását, illetve a szerződéses feltételeket illetően megfontolandónak tartom, hogy az erre vonatkozó megállapodást a könyvvizsgáló (könyvvizsgáló cég) a könyvvizsgáló kamarának köteles legyen bemutatni, amely (az üzleti titok sérelme nélkül) meggyőződhetne a szerződés törvényessége felől.
A könyvvizsgálóra vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok (Gt. 43. §) jelenleg csak a vezető tisztségviselő és felügyelő bizottsági tag közeli hozzátartozóját zárja ki a tisztség betöltésének lehetőségéből. A Ptk. ez év őszén elfogadásra kerülő új 685/B. §-a ehhez képest a gazdálkodó szervezetek közötti összefonódás szabályait, illetőleg tényállását is megállapítja. Ezt a körülményt a Gt. könyvvizsgálóra vonatkozó szabályainak revíziója során is célszerű figyelembe venni, vagyis pl. nem tölthet be könyvvizsgálói tisztséget az adott társaságnál az a könyvvizsgáló, aki, illetve amely közvetett tulajdonosi részesedéssel rendelkezik a társaságban.
A könyvvizsgáló független eljárását veszélyezteti, ha jövedelme jelentős hányada származik egyazon gazdasági társaságtól, illetve vállalatcsoporttól. Ésszerűbb lenne ezért, ha a törvény összeférhetetlenségi, illetőleg a tovább-alkalmazást kizáró okként határozná meg, ha a könyvvizsgáló (könyvvizsgáló cég) jövedelmének (árbevételének) több mint 30%-a a tárgyévet megelőző három évben ugyanattól a gazdasági társaságtól, illetve vállalatcsoporttól származik.
A 9. cím alatt írottakból következik, hogy a társaság működésének ellenőrzésében a könyvvizsgáló által végzett független pénzügyi-számviteli kontrollt tekintem meghatározónak. A felügyelő bizottság jövőbeli szerepét illetően azt kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a könyvvizsgálóhoz képest szélesebb körben érvényesülő belső ellenőrzés feltétlenül igényli-e egy elkülönült testület megválasztását. A német és angolszász típusú irányítási-ellenőrzési rendszer "között" található a francia és a holland szabályozási modell, amely a német megoldáshoz képest rugalmasabb, a társaság tagjai számára nagyobb döntési szabadságot biztosít. A Gt. felülvizsgálata során magam is egy, a hatályos rendelkezéseknél flexibilisebb alternatívát ajánlok kidolgozásra.
a) Felügyelő bizottság nyilvánosan működő rt. esetén A nyilvánosan működő részvénytársaság igényli leginkább - a befektetői pozícióban lévő kisrészvényesek érdekeinek védelmében - az ügyvezetés hatékony belső kontrollját. E cél azonban oly módon is megvalósítható, ha a törvény a céget vezető menedzsment felett a főszabályként "külső" személyekből álló igazgatóságot jogosítja fel a felügyeleti funkciók gyakorlására. A törvény ebben az esetben kizárná, hogy az igazgatóság tagjai - a társaság ügyvezetéséért felelős vezérigazgató kivételével - egyben a társaság alkalmazásában is álljanak. [Ez a korlátozó szabály értelemszerűen eltér a Gt. 240. §-ának (2) bekezdésében foglalt tilalomtól, mivel ez utóbbi szabály csak a vezető tisztség munkaviszony keretében való ellátását tiltja meg.] Az igazgatósági tagok nem a menedzsmentet, illetőleg a munkavállalókat reprezentálnák, a testület feladata a cég stratégiai irányítása és az ügyvezetés (a munkaviszonyban álló vezető alkalmazottak) ellenőrzése volna. Az igazgatóság elnökének és a vezérigazgató posztjának szükségképpen el kellene válnia egymástól.
A nyilvánosan működő rt. részvényesei ehhez képest választhatnának (az alapszabályban foglaltak szerint) a felügyelő bizottság létrehozása és azon lehetőség között, hogy a részvénytársaság ügyvezetését nem az igazgatóság, mint testület, hanem egy vagy több ügyvezető igazgató, cégvezető látja el, ellenőrzésük pedig az igazgatóság hatáskörébe tartozzon.
Ez utóbbi esetben a Gt. alapján egyébként a felügyelő bizottság hatáskörébe tartozó kérdésekben az igazgatóság határozna. Ha a munkavállalók számára figyelemmel a dolgozókat a felügyelő bizottságban részvételi jog illeti meg (Gt. 36-37. §), az ún. one-tier irányítási rendszer alkalmazására csak abban az esetben nyílna lehetőség, ha a nyilvánosan működő részvénytársaság igazolja, hogy a cégnél megalakult és működik üzemi tanács. Az üzemi tanács képviselője az igazgatóság ülésén jogosult volna részt venni, szavazati joggal nem rendelkezne, de javaslattételi, tanácskozási jogkört a törvény biztosítana a számára. A Gt.-ben azt is egyértelművé kellene tenni, hogy sem a menedzsment, sem pedig az igazgatóság nem tagadhatja meg az üzleti titokra való hivatkozással a munkavállalók megfelelő tájékoztatását.
b) Felügyelő bizottság zártkörűen működő rt. és kft. esetén
Ha a tagjai korlátolt felelőssége mellett működő társaság nem lép ki a nyilvános tőkepiacra, a felügyelő bizottság, illetőleg a külső személyek által dominált igazgatóság létrehozása közötti kötelező választás törvényi előírására csak a Gt. szerinti értékhatár meghaladása (50 millió forint jegyzett tőke) esetén kerülne sor. Álláspontom szerint az ügyvezetés feletti belső ellenőrzést illetően a kötelező, illetve fakultatív szabályozás eldöntése során nincs ésszerű indoka a kft. és a zártkörűen működő rt. közötti különbségtételnek: az a körülmény ugyanis, hogy kft. esetében a tagsági jogokat az értékpapírnak nem minősülő üzletrész, míg az rt.-nél a részvény fejezi ki, nem alapozza meg a zártkörűen működő részvénytársaság szempontjából terhesebb szabályozást. A felügyelő bizottság vagy az azzal egyenértékű jogi megoldást jelentő külső személyek által vezetett igazgatóság valódi értelme (mint a menedzsment feletti kontroll intézményes biztosítéka) elsősorban a nyilvánosan működő részvénytársaságnál igazolható, ahol a cég irányításában jellemzően részt sem vevő befektetők érdekvédelméről kell gondoskodni.
Az előzőekben vázolt - a hatályos előírásokhoz képest rugalmasabb - szabályozás nem érintené a Gt. azon rendelkezéseit, amelyek (ott, ahol sor kerül felügyelő bizottság választására) módot adnak a közgyűlési hatáskörök egy részének a felügyelő bizottsághoz való delegálására is (lásd Gt. 33. §-át).
A Ctv. megalkotása idején is ismert volt, hogy a törvény 48. §-ában és az 50. §-ában foglalt rendelkezések együttes értelmezése esetén megállapítható, hogy a törvény nem tesz eleget az 1. számú társasági jogi irányelv követelményeinek. A jogalkotó abból a megfontolásból indult ki, hogy ha a társaság alapítása jogellenes volt (a társasági szerződés jogszabályba ütközött), úgy a közérdek megköveteli a törvénysértés kiküszöbölését, vagy ha erre nincs lehetőség, a társaságot a piac elhagyására kell rászorítani (a semmisségi perben hozott ítélet, illetőleg a törvényességi felügyeleti eljárást lezáró végzés által). Ettől eltérően az 1. számú társasági jogi irányelv azt a jogfelfogást képviseli, hogy a már megalakult, működő cégek esetén az elsődleges érdek a forgalom biztonságának, kiszámítható voltának garantálása, a cégalapítás során elkövetett törvénysértéseknek (néhány extrém esettől eltekintve) utólag már nem lehet jogi relevanciája.
A Ctv. az eltérő megközelítésből fakadó szabályozási problémát úgy próbálta áthidalni, hogy "látszatra" eleget tett az irányelvi előírásnak: a törvény 48. §-ának (2) bekezdésében felsorolt semmisségi okok összhangban vannak az irányelv 11. cikkében írottakkal. Másrészről viszont a törvény 50. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján törvényességi felügyeleti eljárás lefolytatására biztosított lehetőséget, ha "a létesítő okirat vagy annak módosítása, illetve ennek alapján a cégjegyzék nem tartalmazza vagy jogszabályba ütköző módon tartalmazza azt, amit a cégre vonatkozó anyagi jogszabályok kötelezően előírnak". A semmisségi jogcímen történő perindítás korlátozott lehetőségét a törvény olyan nemperes eljárás lefolytatásának előírásával helyettesítette, amely hatásában az előbbivel egyenértékű.
A Ctv. felülvizsgálata során a törvényességi felügyeleti eljárást kizárólag mint a jogellenes társasági döntésekkel szembeni jogorvoslati lehetőséget kellene szabályozni, figyelemmel a törvény 50. § (1) bekezdés d) pontjában foglaltakra. Ezzel összefüggésben hívnám fel a figyelmet egy, az 1. számú társasági jogi irányelvnek való megfelelésen túlmutató szabályozási kérdésre. A Gt., illetőleg a Ctv. a társaság működése során hozott határozatokkal szemben egyaránt lehetőséget ad a peres és a nemperes eljárásban történő jogorvoslat érvényesítésére.
Álláspontom szerint a jövőben - a kizárólag okirati bizonyítást alkalmazó - nemperes eljárást kellene a jogalkotónak előnyben részesítenie. A társasági döntés jogszerűsége a Gt. 47-48. §-aiban szabályozott bírósági felülvizsgálat helyett ugyanis az esetek jelentős részében a törvény, a társasági szerződés és a közgyűlési (taggyűlési) határozat alapján már jelenleg is elbírálható kellene hogy legyen nemperes eljárásban. A hatályos szabályozás szerinti peres eljárás elsődlegessége azzal a veszéllyel fenyeget, hogy amikorra a per jogerősen lezárul, az ítélet rendelkezésének végrehajtása már okafogyottá válik. A törvényességi felügyeleti eljárás ezzel szemben olyan nemperes eljárás, amelynek lefolytatására a törvény rövid, ésszerű határidőt szabhat a cégbíróság számára. Javaslatom ehhez képest az lenne, hogy a törvény alapján a felek a társasági szerződésben (alapító okiratban, alapszabályban) rendelkezhessenek arról, hogy a társaság működésével kapcsolatos jogvita eldöntését illetően kizárják-e a peres eljárás keretében történő jogérvényesítést és - a választottbírósági kikötéshez hasonlóan - alávetési nyilatkozatot tesznek-e, vállalva, hogy a bírósági jogorvoslatot számukra a törvényességi felügyeleti eljárás jelenti majd. A Ctv. módosítása így összességében a cégbíróság szerepének részleges átértékelését eredményezné. A bejegyzési, illetve változásbejegyzési kérelmek elbírálása során a bíróság szerepe a jövőben korlátozottabb volna, miközben a cégbíróság a jelenlegi helyzethez képest érdemibb hatáskört kapna a társaság működésének törvényességét illetően. (Megjegyzendő, hogy a hivatalbóli eljárás lehetőségét jelen formájában túlzottnak tartom. Ha ugyanis a társaság egyetlen tagja által sem vitatott határozat ellen a cég hitelezője sem terjeszt elő kérelmet, úgy az ügyészi fellépés (formális igazsága ellenére) sértheti a gazdasági forgalom kiszámítható működésének követelményét.)
A Ctv. 56-58. §-ai tartalmazzák a cég hivatalbóli törlésére vonatkozó eljárási szabályokat.
Az eljárás lefolytatására az a körülmény ad alapot, hogy "a cég a székhelyén, illetve telephelyén, fióktelepén sem található, illetve a cég képviseletére jogosult személyek tartózkodásának helye ismeretlen". A Gt. Kommentár szerint ezekben az esetekben a felszámolási eljárás, illetve végelszámolás "lefolytatásától érdemi eredmény (pl. az esetleges hitelezők kielégítése) nem várható".
A Ctv. megalkotása során a jogalkotó szándéka minden bizonnyal arra irányult, hogy az ún. fantomcégek törlésével a cégnyilvántartás közhitelességét erősítse. A törvény ugyanakkor nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a cég képviseletére feljogosított személyeken kívül van-e olyan tulajdonos, vagy akár korábban vezető tisztséget betöltő személy, aki - ilyen tartalmú törvényi előírás esetén - felelősséggel tartozna a "fantomizálódott" cég tartozásaiért. A Ctv. módosítása során indokolt volna előírni, hogy a társaság alapítása vagy a tagváltozás cégbírósági bejelentése során eljáró jogi képviselő felelősséggel tartozik azért, hogy az általa képviselt társaságra vonatkozó cégjegyzékben feltüntetett (a cég létezésének megállapításával összefüggésben releváns) adatok - legalábbis a bejegyzés időpontjában - megfeleltek a valóságnak. Ha utóbb kiderül, hogy a fantomcég hitelezőjével szemben egyébként helytállásra köteles vezető tisztségviselő nem létező személy, a jogi képviselő felelne a társasági kötelezettségekért. A hiteles cégnyilvántartás elvével továbbá az sem lenne ellentétes, ha a cég törlésére csak törvényben meghatározott hosszabb időt követően kerülne sor: ezen időszak alatt a cégjegyzék a "törlési eljárás folyamatban van" utalással egészülne ki.
A hivatalbóli törlési eljárással összefüggő probléma az is, ha a törölt cégnek valamilyen okból vagyona vagy vagyoni értékű joga maradt fenn (pl. az ingatlan-nyilvántartásban tulajdonosként vagy jelzálogjog jogosultjaként szerepel). A törvény felülvizsgálata során biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy a bíróság a cég törlését megelőzően ügygondnokot rendeljen ki a még szükséges teendőknek a cég képviseletében történő ellátására.
A Gt. felülvizsgálata során megkerülhetetlen a törvénynek a társaságok beolvadására (egyesülésére) és szétválására vonatkozó szabályainak részleges újraalkotása. A 3. és 6. számú társasági jogi irányelv a nyilvánosan működő részvénytársaságokra irányadó tagállami rendelkezések közelítését írta elő, meghatározva annak fontosabb (a részvényesek és a hitelezők szempontjából garanciális jelentőségű) eljárási feltételeit. A hatályos hazai szabályozásban kétségkívül fellelhetők az irányelvekben foglalt lényegesebb rendelkezések, ugyanakkor a szabályok elhelyezése és a rendelkezés hatályosulását is érintő meg-fogalmazásbeli pontatlanságok jelenleg kizárják, hogy teljes megfelelőségről beszélhessünk.
A Gt. a részvénytársaságok beolvadására (egyesülésére) és szétválására irányadó szabályokat többszörös utaló szabályok révén állapította meg. A Gt. 76-77. §-ai alapján a részvénytársaságok egyesülésére vonatkozó speciális szabályok mellett figyelembe kell venni a társaságok átalakulásának közös és a törvény 68-71. §-aiban elhelyezett különös szintű rendelkezéseit is. A Gt. 78-79. §-aiban rögzített szétválási eljárásra pedig az előzőekben említetteken túlmenően az egyesülésre irányadó szabályokat is "megfelelően alkalmazni kell".
A jogharmonizációs kötelezettség a Gt. szabályozási struktúrájában nem az általános, hanem a különös szintű rendelkezések irányában áll fenn. Az utaló szabályok alkalmazása, mint kodifikációs módszer ehhez képest kifejezetten akadályozza a jogközelítés teljesítésének egzakt módon történő bemutatását. A jogalkalmazó szempontjából is hátrányos, hogy a törvény különböző "címek" alatt elhelyezett szabályait azok "megfelelő alkalmazásával" a jogalkalmazónak kell helyes időrendi sorrendbe rendeznie. Célravezetőbb lenne, ha a törvény önálló fejezetben, a beolvadás (egyesülés) és szétválás egyes eljárási mozzanatait egyértelmű sorrendbe állítva határozná meg. [Megjegyzendő, hogy dogmatikailag a beolvadás inkább minősül a befolyásszerzés sajátos (végletes) formájának és ezért logikusabb volna, ha a törvény a XIV. fejezetet követően állapítaná meg az erre vonatkozó szabályokat. Az egyesülés pedig a vállalatcsoport-szabályozás olyan aleseteként értékelendő, amikoris a közös gazdasági célt (stratégiát) már nem jogilag elkülönült társaságok szoros együttműködésével, hanem új társaság létrehozásával kívánják az érdekeltek megvalósítani. A szétválás, mint a társult tőke elkülönítésére irányuló, a befolyásszerzéssel ellentétes folyamat szintén kevéssé kötődik a társasági formaváltozás - a törvény VII. fejezetében megállapított -szabályaihoz.]
A Gt. VII. fejezetének 3-5. Címében elhelyezett szabályok között megtalálhatók a 3. és 6. számú társasági jogi irányelv befektető és hitelezővédelmi előírásai. Problémát jelent azonban, hogy a vezető tisztségviselők írásbeli beszámolójának és a független szakértő jelentésének közzétételére csak azt követően kerül sor, hogy az érintett társaságok már meghozták döntésüket a fúzió, illetőleg a szétválási eljárás megindításáról, az érintett társaságok tagjai (részvényesei) már bejelentették, hogy részt kívánnak-e venni a jogutód társaságban [lásd a Gt. 77. §-ának (1) bekezdését]. A Gt. 72. §-ának (2) bekezdése szerint "Az egyesüléssel érintett gazdasági társaságok tagjainak (részvényeseinek) az átalakulás elhatározását követően az egyesüléssel érintett gazdasági társaságok ügyeiről a társaságok vezető tisztségviselői minden, az átalakulással összefüggő felvilágosítást kötelesek megadni". A törvény 75. §-ának (1) bekezdése szerint is "ha a társaság legfőbb szerve mindegyik gazdasági társaság esetében az egyesülés mellett foglalt állást, elkészítik az egyesülési szerződés tervezetét".
A Gt. ún. kétlépcsős döntéshozatali rendje azzal a következménnyel jár, hogy a társaságok tagjainak, illetve részvényeseinek már azt megelőzően határozniuk kell belépési, illetve távolmaradási szándékukról, hogy az ahhoz szükséges információk a birtokukba kerültek volna. Az első közgyűlési (taggyűlési) döntés alapján a menedzsment a fúzió, illetve a szétválás lebonyolítására (az érdemi döntés végrehajtására) kap felhatalmazást, a második (végső) határozathozatal a beolvadás (egyesülés) vagy szétválás lebonyolításának, az "eredménynek" a jóváhagyásaként értékelhető. A Gt. jelenlegi döntéshozatali rendje összefoglalóan úgy jellemezhető, hogy az első határozathozatalra "túl korán", a második alkalomra pedig már "túl későn" kerül sor.
A releváns társasági jogi irányelvek ettől eltérően nem egyesülési szerződés tervezetéről, hanem egyesülési, illetve szétválási tervről szólnak, a változásban érintett társaságok legfőbb szerve elé a menedzsment részletes elképzelését, a külső szakértő jelentését kell előterjeszteni ahhoz, hogy a tagok (részvényesek) határozhassanak a fúzió, illetőleg a szétválás megindításáról. A tájékoztatást szolgáló, a nyilvánosságra hozatalra vonatkozó garanciális szabályok ehhez képest a fúzió, illetőleg szétválási tervre vonatkozó részvényesi álláspont kialakítását, annak megalapozottságát szolgálják. Az ily módon (az irányelvben előírt módon rendelkezésre bocsátott információk alapján) előterjesztett határozatok elfogadását követően kerülhet sor a beolvadás (egyesülés) és a szétválás végrehajtására: a hitelezők felhívására, a munkavállalók tájékoztatására, a fúzió, illetve szétválás részéletes feltételeit, végrehajtásának módját rögzítő szerződéstervezetek elkészítésére, valamint - szükség szerint - a hatósági engedélyek beszerzésére. A törvényben a társasági szerződés (alapszabály, alapító okirat) kompetenciájába tartozó kérdésként indokolt meghatározni, hogy a társaság tagjai szükségesnek tartják-e az említett előkészítő (végrehajtó) cselekmények befejezését követően a legfőbb szerv ismételt összehívását és a jóváhagyás, illetve elutasítás tárgyában a határozathozatalt. Megoldás lehet az is, ha az érintett társaságok statutuma akként rendelkezik, hogy az ismételt közgyűlési (taggyűlési) döntésre csak feltételesen van szükség, akkor, ha a fúzió, illetőleg a szétválás végrehajtása során előre nem látott probléma merül fel. (Ezzel kapcsolatban analóg szabályokat tartalmaz a Gt. 252. §-a a részvénytársaság feltételes alapszabály módosításáról.) A Gt. előírásainak az irányelvek betűjéhez és szelleméhez igazítása következésképpen azt feltételezi, hogy a törvény kötelezően csak egy alkalommal írja elő a társa-SÁG(OK) legfőbb szervének összehívását, erre azonban a fúzió, illetve szétválás megszervezését (lebonyolítását) megelőzően, de már a részvényesek (tagok) szempontjából releváns valamennyi információ közzétételét követően kerülhet sor. (A közzétételi kötelezettség teljesítése után, de még a közgyűlés időpontja előtt kell lehetőséget adni arra, hogy a részvényesek (tagok) további háttérinformációt kérhessenek a menedzsmenttől.)
A nyilvánosságra hozatali követelményekkel összefüggésben a Gt. 77. §-a a döntéshez szükséges dokumentumok megismerését a cégbírósághoz benyújtott cégiratként biztosítja. Úgy vélem (mindenekelőtt a nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében) elkerülhetetlen, hogy a közgyűlés összehívásáról rendelkező hirdetmény felhívja a döntéshozók figyelmét arra, hogy az egyesülési, illetve szétválási terv, valamint a független szakértői vélemény a részvénytársaság székhelyén is megtekinthető, illetőleg azt kérelemre meg kell küldeni a részvényeseknek.
A Gt. egyik legfontosabb tartalmi változását a zártkörűen és a nyilvánosan működő részvénytársaságok közötti különbségtétel jelentette. A törvény miniszteri indokolása szerint "A törvényjavaslat a zártkörűen működő részvénytársaság fogalmának meghatározásakor azokra a részvénytársasági formában működő kis- és középvállalkozásokra "gondol", amelyek még (már) nem képesek eleget tenni - vagy nem tartják szükségesnek, hogy eleget tegyenek - a nyilvános értékpapírpiacra történő kilépéshez kapcsolódó szigorúbb törvényi elvárásoknak. (...) A zártkörűen működő részvénytársaság szervezetére, működésére irányadó szabályok ugyanakkor több ponton is egyszerűbbek, illetve a részvényesek számára nagyobb döntési mozgásteret biztosítanak, mint a nyilvánosan működő részvénytársaságra vonatkozó előírások
A Gt. felülvizsgálata során arra kell törekedni, hogy a törvény alkalmazóit a jogalkotó mentesítse az indokolatlanul terhes, bürokratikus szabályok kényszere alól. A nyilvánosan működő részvénytársaságra irányadó befektetővédelmi előírások (így pl. az egyes részvényosztályok "együttdöntési joga" az alaptőke felemelése, illetve leszállítása esetén) olyan garanciális szabályok, amelyek figyelembevételét a 2. számú társasági jogi irányelv kizárólag a nyilvános társaságok vonatkozásában tette kötelezővé. A zártkörűen működő részvénytársaság esetében alkalmazásuk - álláspontom szerint - kifejezetten diszfunkcionális hatással jár. Ahhoz azonban, hogy a jogharmonizációs kötelezettségek teljesítése ne járjon együtt ésszerűtlen "túlteljesítéssel", a törvényben egyértelművé kell tenni, hogy a tőkevédelmi irányelv csak a nyilvánosan működő részvénytársaságra vonatkozik, a zártkörűen működő rt. ehhez képest olyan önálló társasági típusként kerülne meghatározásra, amely elnevezésében (rövidített elnevezésében) éppúgy kifejezné különállását, mint abban, hogy a cégnyilvántartás önálló cégformaként regisztrálja. (Megjegyzendő, hogy a 2. számú társasági jogi irányelv túlszabályozott volta a közösségi döntéshozók előtt sem ismeretlen. Megkezdődött az irányelv módosítása, illetve deregulációja, amely biztosítaná a szubszidiaritás elvének érvényesülését ezen ún. első generációs irányelv vonatkozásában is.)
A zártkörű részvénytársaság működési módját illetően a kft.-vel lényegesen több közös vonást mutat (kell, hogy mutasson), mint a nyilvánosan működő részvénytársasággal. A kft.-től lényegében két meghatározó fogalmi ismérv különbözteti meg, egyrészről az a tény, hogy a tagsági jogot értékpapír testesíti meg, másrészről pedig, hogy a nyilvánosan működő részvénytársasággá való átalakuláshoz a jövőben sem volna szükség a Gt. VII. fejezetében foglalt átalakulási eljárás lefolytatására. (Figyelemmel arra, hogy a zártkörűen működő rt. tőkekövetelménye változatlanul 20 millió forint maradna, az átalakulási fejezet hitelezővédelmi eljárási szabályainak alkalmazása nem indokolt.) A nyilvánosan és zártkörűen működő részvénytársaság közötti törvényi szintű különbségtétel azt jelentené, hogy a hazai jog egyidejűleg kínálná fel a befektetőknek korlátolt felelősségű társasági formaként a német típusú kft.-t, és az angolszász hagyományokban gyökeredző private company szervezeti formát.
A zártkörűen működő rt. belső vezetési rendje - a rá vonatkozó szabályozás diszpozitivitásából is következően egyszerűbb lenne, mint a nyilvánosan működő részvénytársaságé. A felügyelő bizottság választásával összefüggő javaslatomat korábban már ismertettem. A zártkörűen működő rt. szabályai között továbbá megengedő jellegűvé alakíthatók át az egyébként a közgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozó ügytípusok jelentős hányada (kivételt képeznének az ún. státuszdöntések: átalakulás, megszűnés stb.). Hasonlóképpen mint a kft. esetében, ahol azt a Gt. 154. §-a már jelenleg is biztosítja, a zártkörűen működő rt. alapító okirata is lehetőséget adhatna (a számviteli törvény szerinti beszámoló elfogadásáról és az adózott eredmény felhasználásáról szóló határozat kivételével) a közgyűlés tartása nélküli határozathozatalra. Eltérően a nyilvánosan működő részvénytársaságtól a zártkörűen működő rt. esetében a jövőben is mód volna szavazatelsőbbségi részvény kibocsátására, illetőleg a részvényátruházás korlátozására. (A nyilvánosan működő rt.-re vonatkozó, javasolt változtatás a vállalatfelvásárlás szabályainak ismertetésénél olvasható).
A zártkörűen működő rt. esetében a törvény előírná, hogy a részvényátruházás érvényességének a részvénykönyvbe való bejegyzés is előfeltétele. Ily módon a részvény átruházását korlátozó alapító okiratba foglalt szabályok megszegése nemcsak a tagsági jogok gyakorlását, de a tulajdonváltozást is kizárná. (A nyilvánosan működő részvénytársaságnál természetesen változatlanul elválna egymástól az értékpapír feletti tulajdonjog megszerzése és a részvénykönyvbe való bejegyzés tényéhez kötött tagsági joggyakorlás lehetősége.) A zártkörűen működő részvénytársaságnál (a jellemzően kisebb részvényesi létszámra, a kevésbé széttagolt tulajdonosi struktúrára figyelemmel) indokolatlan kötelező jelleggel fenntartani az egyes részvényosztályok együttdöntési jogosítványát, a részvényesek ugyanakkor az alapító okiratban az ilyen tartalmú szabályok alkalmazását a jövőben is előírhatnák.
A Gt. XIV. fejezete a törvény legbonyolultabb, az elméleti és gyakorlati megfontolások kényes egyensúlyát igénylő rendelkezéseit tartalmazza. A törvény felülvizsgálata során olyan szabályozás kialakítására kell törekedni, amely a hatályos előírásoknál sikeresebben ötvözi az európai társasági jogi, illetve konszernjogi megoldásokat.
Az új Gt. a fejezet személyi hatályát jelentős mértékben bővítette a régi Gt.-ben foglaltakhoz képest. A 288. § (1) bekezdés alapján ún. céltársaságként a részvénytársaság mellett a kft-ben szerzett befolyás is relevánssá vált, míg a befolyást szerző (uralkodó tag) oldalán a Gt. 3. § (1) bekezdés szerint a külföldi és a belföldi természetes és jogi személyt egyaránt figyelembe kell venni. Ez a megoldás lényegét tekintve helyesnek bizonyult, problémát (felesleges bürokratikus terhet) csupán a zárt körben működő mikrovállalkozások esetében jelent a befolyásszerzéshez társuló bejelentési és közzétételi kötelezettség előírása.
Ha pl. egy 3 millió forint jegyzett tőkéjű kft.-nek három természetes személy tagja van és az egyik tag megszerzi tagtársa üzletrészét, úgy a két taggal továbbműködő cégre teljes körűen alkalmazni kell a többségi befolyásszerzés szabályait annak ellenére, hogy a tulajdonosváltozás a gazdasági forgalomra semmilyen hatással nincs. Javaslatom ehhez képest az volna, hogy ha az ellenőrzött társaság kft., úgy a befolyásszerzés szabályai csak akkor érvényesüljenek, ha annak jegyzett tőkéje a törvényben meghatározandó mértéket (20 millió forint) meghaladja.
A Gt. a befolyással való rendelkezés jogilag értékelendő módjaként a szavazatok több mint 25, 50 és 75%-át nevesíti. Annak ellenére, hogy kétségkívül ez a legjellemzőbb módja a befolyással való rendelkezésnek, a törvény figyelmen kívül hagyja az eredményét tekintve a szavazati joggal való rendelkezéssel egyenértékű befolyásszerzési módozatokat, A hazai gazdasági jog más törvényei e téren előbbre tartanak, amikor relevánsnak tekintik a vezető tisztségviselők többségének kinevezésére és visszahívására vonatkozó jogosultságot, valamint külön nevesítik a részvényesi megállapodás alapján biztosított szavazattöbbséget. A közösségi irányelvek közül a 2. számú társasági jogi irányelv a saját részvény szabályozásával kapcsolatban, a 7. számú társasági jogi irányelv pedig a konszolidált mérlegkészítési kötelezettséggel összefüggésben rendelkezik a befolyásszerzés tényállásáról. (Meghaladná e dolgozat kereteit annak elemzése, hogy az említett két irányelv mennyiben és milyen okból állapított meg részben eltérő tényállásokat.)
A Gt. felülvizsgálata során olyan meghatározás elfogadása szükséges, amely összhangban van a társasági jog legfontosabb törvényi kapcsolódási pontjaival, így mindenekelőtt az értékpapírtörvénnyel, amely a hitelintézeti törvény fogalom-meghatározását rendeli alkalmazni. A még ebben az évben várhatóan elfogadásra kerülő Polgári Törvénykönyv módosítása (mint a Gt. háttértörvénye) szintén az említett törvényekkel összhangban rögzíti majd a gazdasági összefonódás jogilag releváns tényállásait.
A Gt. 288. §-ának (2) bekezdése a közvetett módon történő befolyásszerzést csak az egyszemélyes gazdasági társaság közvetítésével megvalósított befolyás esetén ismeri el. Ez abból a szempontból is problémát jelent, hogy a törvény a részvénytársaság saját részvényeinek megszerzésére irányadó rendelkezéseinek szabályozásakor sem tért el a konszern fejezetben alkalmazott értelmezési szabálytól. A Gt. 294. §-ának (1) bekezdése alapján az ellenőrzött társaság az uralkodó tagban szerzett befolyását a többségi befolyás létrejöttétől számított fél éven belül köteles megszüntetni "... ennek megtörténtéig a 189. § (2) bekezdésében előírt számítás szempontjából az ellenőrzött társaság tulajdonában lévő részesedéseket is figyelembe kell venni". Nincs azonban lehetőség arra, hogy az ellenőrzött társaság közvetett irányítása mellett működő más cégeknek a tulajdonában lévő (az uralkodó tag társaságban befolyást biztosító) részvényeket számításba lehessen venni. A törvény felülvizsgálata során a Gt. 189. §-ának olyan tartalmú kiegészítése szükséges, amely a közvetett befolyást is relevánsnak tekinti a saját részvény megszerzésére vonatkozó szabályok alkalmazásakor. (Az előzőekben már említett Ptk. módosítás lényegében a hitelintézeti törvénnyel egyezően definiálná a közvetett befolyás tényállását.)
A Gt. a befolyásszerzés három fokozatát különbözteti meg: a jelentős, a többségi, valamint a közvetlen irányítást biztosító befolyásoló részesedést. Úgy gondolom, hogy a jövőben is fenntartandók ezek a vállalatfelvásárlási "szakaszhatárok", ugyanakkor javasolnám a "közvetlen irányítást biztosító befolyás" elnevezés és részben a rá vonatkozó előírások megváltoztatását. Az alábbiakban ismertetésre kerülő új vállalatcsoport szabályozásra figyelemmel, a jövőben az ún. "minősített befolyás" elnevezés pontosabban kifejezné azt a jogalkotói szándékot, hogy még a több mint 75%-os szavazati részesedés sem teremt önmagában jogcímet az ellenőrzött társaság menedzsmentjének közvetlen utasítására, az ügyvezetői hatáskör elvonására. A Gt. 22. §-ának (6) bekezdése a vállalatcsoport jogintézményének bevezetésével egyidejűleg létjogosultságát vesztené. A Gt. ezen rendelkezése szerint a minősített befolyás birtokában lévő uralkodó tagra nem vonatkozik a közgyűlési döntéssel történő ügyvezetői hatáskörelvonás tilalma. A szabály azon a megfontoláson alapult, hogy ilyen mértékű többség birtokában a társasági szerződés (alapszabály, alapító okirat) módosítása is az uralkodó tag elhatározásának függvénye. Véleményem szerint azonban a Gt. kisebbségvédelmi szabályaival - így az egyes részvényosztályok előzetes hozzájárulásának előírásával - biztosítani kellene, hogy ha az uralkodó tag és az ellenőrzött társaság(ok) együttesen nem alkotnak vállalatcsoportot, úgy az ügyvezetés jogkörének elvonását eredményező társasági szerződés módosításához a kisebbségi részvény, illetve üzletrészosztályok hozzájárulása mellett legyen csak lehetőség.
A törvény szerint értékelendő mértékű befolyásoló részesedés megszerzése végbe mehet a társasági részesedés átruházásával, valamint részvényesi megállapodás keretében, továbbá oly módon is, ha a társaság az üzletrészhez (részvényhez) fűződő tagsági jogokat megváltoztatja. A társaságon belüli tulajdonosi szerkezetet módosíthatja az alaptőke felemelése, illetőleg leszállítása. A törvény felülvizsgálata során eltérést nem engedő szabályként kellene rögzíteni, hogy a befolyásoló részesedést megalapozó jogi dokumentumot, így pl. a részvényesek közötti megállapodást a cégbírósághoz be kell nyújtani, illetőleg a Cégközlönyben közzé kell tenni.
A nyilvánosan működő részvénytársaságban történő befolyásszerzés sajátos szabályait jelenleg az Épt. 94/A.-94/H. §-ai tartalmazzák. Az ún. take over szabályok kapcsán mindenekelőtt arról kell határozni, hogy a nyilvános vételi ajánlattételi kötelezettség a befolyásoló mértékű részesedésszerzés előfeltételeként vagy a megvalósult befolyáshoz kötelezően kapcsolódó jogkövetkezményként kerüljön-e szabályozásra. Jelenleg az Épt. a nyilvános vételi ajánlattételt akkor írja elő, ha a vállalat felvásárlója át kívánja lépni a törvényben meghatározott küszöbértéket (a szavazati jogok 33%-át meghaladó mértékű szavazati jogot megtestesítő részesedést kíván szerezni). Az angol City Code ettől eltérően úgy rendelkezik, hogy a nyilvános vételi ajánlat megtételére (a befektetők esélyegyenlőségének biztosítása végett) akkor kell hogy sor kerüljön, ha azt megelőzően a felvásárló már (!) átlépte a szavazati jogok legalább 50%-át kifejező küszöbértéket. Ezzel egyező megközelítést követ a 13. számú társasági jogi irányelvtervezet is azzal, hogy a szubszidiaritás elvének megfelelően elismeri az irányelvben foglaltakkal egyenértékű más megoldásokat is.
Álláspontom szerint ez utóbbi szabályozási mód választását támasztja alá, hogy a nyilvános vételi ajánlattétel, mint "jogkövetkezmény" azokban az esetekben is alkalmazható volna, amikor a törvényben meghatározott küszöbérték átlépésére nem részvényátruházás révén kerül sor. [Az Épt. 94. §-ának (1) bekezdése szerint a nyilvános vételi ajánlat tárgyi hatálya csak a részvényátruházásra vonatkozik]. A nyilvánosan működő részvénytársaság kisbefektetői szempontjából ugyanis irreleváns, hogy a befolyásszerzés milyen módon valósult meg, a részvényesi jogegyenlőség védelme akkor is indokolttá teszi a kötelező ajánlattételt (a kisrészvényesek lehetőségét a tulajdonuktól való szabadulásra), ha pl. a szavazattöbbség kialakulása a részvényesek egy része között létrejött megállapodáson alapult.
A nyilvános vételi ajánlat, mint a megszerzett befolyás tényéhez kapcsolódó kisebbségvédelmi garanciális szabály azonos célt szolgál, mint a Gt. XIV. fejezetében előírt, a zártkörűen működő ellenőrzött társaság tagjait (részvényeseit) megillető eladási jog intézménye. Más kérdés, hogy a hatályos Gt. 295. §-ában foglaltakat indokolt volna módosítani: így e körben is a vételi ajánlat terminológiáját kellene használni (természetesen a nyilvánosan forgalmazott részvényekre vonatkozó sajátos szabályok alkalmazása nélkül), továbbá a törvényben rögzíteni kellene, hogy az uralkodó tag vételi ajánlata meghatározásához szükséges forgalmi értéket független könyvvizsgálónak kell meghatároznia.
A nyilvános vételi ajánlattételi kötelezettség szabályait az Épt. helyett a Gt. konszern fejezetében lenne célszerű szabályozni, ide értve azokat a rendelkezéseket is, amelyek az ajánlattételi kötelezettség alóli mentesülés eseteit állapítanák meg. Így álláspontom szerint a nyilvános vételi ajánlattételi kötelezettség teljesítése mellőzhető volna, ha az ellenőrzött társaság közgyűlése (az egyes részvényosztályok többségi jóváhagyása mellett) előzetesen minősített többséggel határoz a vállalatfelvásárlási szerződés jóváhagyásáról (amely szerződésben a részvények ellenértékének összege is meghatározásra kerülne). A szerződés érvényességéhez - csakúgy, mint az angol társasági törvényben - bírósági jóváhagyásra lenne szükség. Abban az esetben, ha a felvásárló és a részvénytársaság között érvényes szerződés jön létre, úgy az abban foglaltak a közgyűlésen a javaslat ellen szavazó részvényesekre is kötelezőek volnának.
A nyilvános vételi ajánlattétel kötelező esete mellett a jogalkotónak lehetőséget kellene adnia arra, hogy az ajánlattételi eljárás szabályai a felvásárló által önként is választhatóak legyenek. Miközben a befolyás szerző számára a take over szabályok garanciát jelentenek arra nézve, hogy a menedzsment nem akadályozhatja meg a vállalatfelvásárlást, a kisrészvényesek számára az eljárási szabályok alkalmazása annak biztosítékául szolgál, hogy a befektetővédelmi előírások (a részvényesek közötti jogegyenlőség elve) nem csorbulnak. Önkéntes ajánlattétel esetén a befolyásszerzésre törekvő szabadon határozhatná meg vételi ajánlatának terjedelmét. Ugyanakkor ebben az esetkörben is alkalmazásra kerülnének az ajánlattétel módjára, illetve elfogadására vonatkozó garanciális előírások.
A take over szabályozás célja, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében a gyakran nem kellően hatékony tulajdonosi (befektetői) kontrollt mintegy a piac "láthatatlan keze" ellensúlyozza: a vállalatvezetést rászorítsa a befektetők érdekeinek tiszteletben tartására. Ehhez képest az ún. hostile take over "csupán" a menedzsment nézőpontjából minősíthető ellenséges kivásárlásnak, a befektetők érdeke adott esetben azt egyenesen kívánatossá teszi. A Gt. mindezt figyelembe véve arra törekedett, hogy csökkentse, illetve kizárja a nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében a vállalatfelvásárlást (a részvény átruházását) korlátozó jogi eszközök alkalmazásának a lehetőségét. (Lásd pl. a saját részvényszerzés törvényi maximumának meghatározása, a kereszttulajdonlásra vonatkozó korlátozó előírások, a részvényátruházás feltételhez kötésének kizárása). A törvény felülvizsgálata során ezt a szemléletet indokolt még markánsabban érvényre juttatni. Így összhangban a német részvénytörvény 1998. évi módosításával - a jövőre nézve a törvény kizárná annak a lehetőségét, hogy a részvénytársaság alapszabályában a szavazati jog legmagasabb mértéke meghatározásra kerüljön [Gt. 229. § (2) bekezdés]. Megfontolandónak tartom továbbá, hogy az egy részvény - egy szavazat elvétől való eltérés lehetőségét a jogalkotó kizárólag a nemzetgazdasági szempontból jelentős részvénytársaságok esetében tegye lehetővé, a Gt. alapján viszont szavazatelsőbbségi részvény kibocsátására csak a zártkörűen működő társaságok esetében legyen a jövőben mód. (A már kibocsátott részvények kötelező átalakítására, az elsőbbségi részvényesek érdeksérelmének kompenzálására mintegy öt éves átmeneti időt kell biztosítani).
A törvény módosítása során egyértelművé kellene tenni továbbá, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaság részvényeinek átruházása (a kinyomtatott részvényen történt felülbélyegzéssel) dologi hatállyal korlátozhatatlan. A Gt. 200. § (1) bekezdése alapján - mint azt a Kommentár megállapítja - "A korlátozás nyilvános és zártkörű társaságoknál egyaránt lehetséges". Úgy vélem, a nyilvánosan működő részvénytársaság részvényeire csak az Épt. illetőleg az Értéktőzsde Szabályzata szerinti módon értelmezett vételi, illetve eladási jog kikötésére kerülhetne a jövőben sor. [A jogosult számára biztosított ún. hatalmasság, ha az maga is forgalomképes jogként (tőzsdei termékként) kerül alkalmazásra, nem eredményezheti a részvénytársaság tulajdonosi szerkezetének mesterséges (piacellenes) konzerválását.]
A Gt. XIV. fejezete mindenekelőtt a bejelentési, közzétételi szabályok megalkotásával kívánta elősegíteni a gazdasági forgalom többi szereplője számára a biztonságos, körültekintő üzleti döntés lehetőségét. A törvény felülvizsgálata során a szabályozott piacra bevezetett részvényekkel működő részvénytársaságok esetében adaptálni kell az 1988 decemberében elfogadott közösségi irányelvet (88/627/EEC), amely bejelentési, illetőleg nyilvánosságrahozatali kötelezettséget ír elő a 10%-os, 20%-os, 1/3-os, 50%-os és 2/3-os befolyásolási küszöbérték elérése, illetőleg átlépése esetén.
A Gt. 288. §-ának (3) bekezdése előírja, hogy "Az e fejezetben foglalt kötelezettségek, illetve jogkövetkezmények nem alkalmazhatóak, ha a 289-291. § szerinti mértékű befolyás az ott meghatározottakkal azonos vagy nagyobb mértékű jogosultságok csökkenése következtében jön létre". A törvény miniszteri indokolása szerint "... csak alulról felfelé van konszernjog (tehát, ha a részesedés növekszik), felülről lefelé a konszernjogi szabályok alkalmazásának nem lehet helye". Álláspontom szerint ezzel összefüggésben különbséget kell tenni a befolyásszerzéshez kapcsolódó jogkövetkezmények között: míg pl. a vételi ajánlattételi kötelezettség értelemszerűen csak akkor releváns, ha a vállalat felvásárlója "fölfelé" lépi át a küszöbértéket, ezzel szemben a piaci szereplők tájékoztatása szempontjából a befolyásszerzés, illetve befolyás csökkenés egyaránt fontos információnak számít. Nem szabad figyelmen kívül hagyni továbbá azt az esetkört, amikor bár a befolyás számszerű mértéke nem változik, de a korábban befolyással rendelkező uralkodó tag helyébe más cég lép. A nyilvánosan működő részvénytársaságban meghatározó pozícióval rendelkező személy kilétének ismerete önmagában fontos támpontot jelent a befektetők, illetőleg a hitelezők védelme szempontjából.
A Gt. előkészítői abból a megfontolásból indultak ki, hogy a befolyásoló részesedés megszerzése önmagában (főszabályként) nem eredményez jogilag értékelhető változást az ellenőrzött társaság irányítási-ellenőrzésifelelősségi rendjében. A többségi befolyás megszerzésének ténye nem érinti a Gt. 19. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat: "Azok a tagok (részvényesek), akik olyan határozatot hoztak, amelyről tudták, vagy az elvárható gondosság mellett tudhatták volna, hogy az a társaság jelentős érdekeit nyilvánvalóan sérti, korlátlanul és egyetemlegesen felelnek az ebből eredő kárért". Hasonlóképpen -az egyszemélyes társaság kivételével - a Gt. 22. §-ának (2) bekezdése előírja, hogy "A vezető tisztségviselő e minőségében a gazdasági társaság tagjai (részvényesei), illetve munkáltatója által nem utasítható". Ugyanezen paragrafus (4) bekezdése - az egyszemélyes társaság és a közvetlen irányítás alá került társaság kivételével - kizárja annak lehetőségét, hogy közgyűlési (taggyűlési) határozattal az ügyvezetés hatásköre elvonásra kerüljön. [Nyilvánvaló különbség van az ellenőrzött társaság statutumá-nak módosításán alapuló hatáskörelvonás (háromnegyedes többség) és a közgyűlés egyszerű többséggel meghozott határozata között.]
A Gt. XIV. fejezete szintén azt az elvet követi, hogy a többségi vagy közvetlen irányítást biztosító befolyás megszerzése nem jogosítja fel a befolyással rendelkezőt arra, hogy az ellenőrzött társaságra "tartósan hátrányos üzletpolitikát kényszerítsen". Mind a 296. § (1) bekezdése, mind a (3) bekezdése szankció formájában ad lehetőséget arra, hogy a bíróság (az ellenőrzött társaság tagja, illetve részvényese vagy hitelezőjének a keresete alapján) az uralkodó tag korlátlan felelősségét megállapítsa. [A régi Gt. ettől eltérően, mintegy adottnak tekintette, hogy a közvetlen irányítás létrejötte szükségképpen együtt jár az ellenőrzött társaság önálló gazdasági identitásának az elvesztésével; a 328. § (2) bekezdése szerint "Az irányító társaság a közvetlen irányítás alatt álló részvénytársaság tartozásaiért korlátlanul felel".]
Az előzőekben írottakhoz képest javaslatom arra irányul, hogy a törvényalkotó egy kétszintű modell mellett foglaljon állást. Főszabályként (jelentős, többségi és minősített befolyás esetén egyaránt) a törvény abból a tényből indul ki, hogy mivel az ellenőrzött társaság elkülönült jogi személyiségét a részleges vállalatfelvásárlás ellenére megtartotta (nem olvad be az uralkodó tagba), következésképpen a társaság önálló gazdasági-üzleti érdekkel rendelkezik, amelynek elősegítése a menedzsment elsődleges kötelessége. Az uralkodó tag ezért felelősséggel tartozik az ellenőrzött társaság többi tagja (részvényese) irányában, ha az ellenőrzött társaság szempontjából hátrányos üzletpolitikát érvényesít. A korlátolt felelősség áttörése (mint kivételes, de adott esetben mellőzhetetlen garanciális szabály) az uralkodó tag jogellenes aktusait bünteti. A Gt. általános részében előírt, a részvényesek felelősségére, a hatáskörelvonás és utasítási jog tilalmára vonatkozó szabályok, valamint a vezető tisztségviselők felelősségére vonatkozó rendelkezések teljes körűen érvényesülnének a XIV. fejezet hatálya alá tartozó valamennyi befolyásolási fokozatban.
Ezen rendelkezésektől eltérni csak az ún. vállalatcsoport-szabályok alapján, a vállalatcsoportra meghatározott feltételek szerint lehetne. A Marcus Lutter vezette szakértői csoport javaslatából kiindulva a vállalatcsoport-szabályozás főbb elemei a következők volnának:
- A számviteli törvény alapján konszolidált mérleg készítésére kötelezett társaságok határozhatnák el a vállalatcsoport létrehozását, amelynek célja az abban résztvevő társaságok (az uralkodó tag és egy vagy több ellenőrzött társaság) formális jogi önállóságának érintetlenül hagyása mellett, a vállalatcsoport "mint egész" üzleti érdekeinek előmozdítása. (A vállalatcsoportra, mint gazdasági-szociológiai realitásra sajátos jogi szabályok vonatkoznának, annak ellenére, hogy önálló, a "tagszervezetektől" elkülönült jogi személyiséggel nem rendelkezne.)
- A vállalatcsoportot az uralkodó tag és az ellenőrzött társaság(ok) cégbírósági jóváhagyással érvényes megállapodása hozná létre. (Egyszemélyes társaságánál, illetőleg minősített befolyás elérése esetén az uralkodó tag egyoldalú nyilatkozata pótolná a szerződést. Utóbbi esetben azonban az ellenőrzött társaságban az egyes részvényosztályok előzetes jóváhagyására szükség volna.)
- A vállalatcsoport-szerződésben meg kellene határozni az egységes, közös üzletpolitikai elképzeléseket azzal, hogy tilos az olyan vállalatcsoport stratégia, amely annak valamely tagját kizárja az elérhető előnyökből, illetve amely kizárólag a hátrányos következményekből részelteti. (A vállalatcsoport működését meghatározó jogelvként a jogalkotó a societas leonina elvét venné figyelembe, annak ellenére, hogy a vállalatcsoport a szó nyelvtani értelmében vett tagsággal nem rendelkezne.)
- Az uralkodó tag menedzsmentje - a vállalatcsoport szerződésben meghatározott módon és körben - közvetlenül utasítást adhatna az ellenőrzött társaság(ok) vezető tisztségviselőinek. A vezető tisztségviselő az utasítás végrehajtását csak abban az esetben tagadhatná meg (de akkor egyben köteles is lenne), ha az a megállapodásban biztosított arányos haszon-hátrány megosztás "képletét" sértené. A vezető tisztségviselő a jogszerű utasítás következtében az ellenőrzött társaságnál bekövetkező kárért mindaddig nem felelne a Gt. 29. § (1) bekezdése alapján, amíg a beálló hátrányt a vállalatcsoport működési rendje (veszteségátvállalás, osztalékfelosztás szabálya) ellensúlyozza.
- A vállalatcsoport-megállapodásban rendelkezni kell arról, hogy az uralkodó tag milyen eljárást alkalmaz (milyen biztosítékot nyújt) az ellenőrzött társaság(ok) és e társaságok kisbefektetői és hitelezői érdekeinek védelmében. Így az uralkodó tagnak vagy kötelező tartalékalapot kellene képeznie az ellenőrzött társaság esetleges veszteségének elhárítására, vagy vállalnia kellene, hogy csődhelyzet esetében állja az ellenőrzött társaság talpraállításának költségeit. A megállapodás kötelező tartalmi elemei közé tartozna az osztalékfelosztás elveinek a vállalatcsoport szintjén történő meghatározása, így az uralkodó tag adózott, felosztható eredményéből az osztalék átengedésére vonatkozó rendelkezések vagy az ellenőrzött társaság tagjai (részvényesei) számára biztosított egyéb kedvezmények rögzítése (így pl. jegyzési elsőbbség az uralkodó tag alaptőkéjének felemelése esetén).
- Az ellenőrzött társaság felszámolása esetén az uralkodó tag saját vagyonával állna helyt a hitelezők ki nem elégített tartozásaiért.
- A vállalatcsoport-megállapodásról a közgyűlés kizárólagos hatáskörben döntene, az egyes részvényosztályok külön-külön megadott előzetes jóváhagyása ez esetben sem volna mellőzhető. A kisrészvényesek a vállalatcsoport-szerződés tervezetének közzétételét követően követelhetnék, hogy az uralkodó tag vételi ajánlatot tegyen számukra. A vállalatcsoport-szerződés a hitelezők felhívása és szükség esetén a részükre megadott biztosíték igazolását követően, a cégbírósági bejegyzéssel és a hivatalos lapban való közzététellel valósulna meg.
- A vállalatcsoport működése során a törvény feljogosítaná az ellenőrzött társaság kisrészvényeseit (tagjait), hogy az uralkodó tag legfőbb szervének összehívását kezdeményezzék, továbbá hogy az uralkodó tag ügyvezetésétől információt kérjenek és a Gt. 51. §-ának (5) bekezdésében foglaltakkal egyező szabályok szerint pert indítsanak az uralkodó tag vezető tisztségviselői ellen.
A vállalatcsoport jogi szabályozásának vázlatos bemutatása rávilágít arra, hogy az ún. kétszintű szabályozási modell miként ötvözné az angolszász és a német jogi hagyományok értékeit. A Gt. főszabályként elfogadná (a hatályos szabályokkal megegyezően), hogy a befolyásszerzés ténye jogszerűen nem járhat azzal a következménnyel, hogy az önálló jogi személyként működő ellenőrzött társaság megszűnne tagjaitól (így az uralkodó tagtól is) elkülönült érdekek kifejezője és szolgálója lenni. Az ezzel ellentétes vezetési gyakorlat törvénysértő, azt a Gt. 56. §-a, valamint a felelősség áttörést lehetővé tevő konszernszabályok szankcionálják. Ez a megközelítés lényegében megfelel az angolszász bírói és jogalkotói gyakorlatnak. Másfelől azonban az új szabályozás támogatná az elsőként a német részvényjogban teret nyert felfogást, hogy a vállalatcsoport (a társasági jogi keretek megtartásával és az jogi személy létrehozása nélkül is), mint gazdasági szervező elv és forma létezik és ha annak tagjai (mindenekelőtt az uralkodó tag) teljesítik az átláthatóságot garantáló feltételeket, valamint a hitelező és befektetővédelmi követelményeket, úgy a jog nem tagadja meg a vállalatcsoportként való legális működés elismerését. Ezt az alapelvet a hatályos Gt. kizárólag az egyszemélyes társaságok esetében fogadta el azáltal, hogy választási lehetőséget biztosított az egyszemélyes társaság tagjának (részvényesének) a korlátlan felelősség előzetes vállalására [Gt. 173. § (3) bekezdés, 271. § (3) bekezdés].
Felvethető, hogy van-e olyan körülmény, amely az uralkodó tagot a vállalatcsoport létrehozására (és az azzal együtt járó összetett és szigorúbb követelmények teljesítésére) ösztönözné, ha az általános konszernszabályok alkalmazása esetén (ha a jogellenes, hátrányos befolyásolás ténye megállapításra kerül) sem "jár rosszabbul", mintha előzetesen önként vállalja a vállalatcsoport működésével összefüggő garanciális szabályok teljesítését? Eltekintve attól a némiképp életidegen választól, amely szerint egy gazdálkodó szervezetnek eleve nem lehet közömbös, hogy jogszerűen vagy jogellenesen jár-e el, a törvényalkotónak érdekeltté kell tenni a befolyással rendelkezőt a tisztességes vállalatirányításban. Ezért a törvényben előírásra kerülne, hogy ha az uralkodó taggal szemben megállapításra kerül a konszernszabályok megsértése (így pl. mert a tiltott befolyás érvényesítése az ellenőrzött társaság csődjét eredményezte) a törvény a jogerősen marasztalt cég vezető tisztségviselőit és a döntéshozatalra befolyással rendelkező tulajdonosait a jövőbeni társaságalapítás jogától határozott időre eltiltaná.
A dolgozat közvetlen célja, hogy a 2001-es év I. félévében kidolgozásra kerülő törvényjavaslat szakmai vitájához megfelelő muníciót szolgáltasson.
A dolgozat által felvázolt javaslatok azt célozzák, hogy a gazdasági társaságok működése feletti kontrollt (a hatékony és a jogszerű működés garanciáit) a jelenleginél rugalmasabb és egyben hatékonyabb szabályozással biztosítsa. Ennek érdekében a Gt. hatályos előírásaihoz képest nagyobb szerepet szán a cégek által kialakított ajánlásoknak, a piaci verseny ösztönző, illetőleg kényszerítő erejének, annak, hogy a társaságok működésének átláthatósága elsőbbséget kell hogy élvezzen a rosszul értelmezett üzleti titokkal szemben. Végül a független könyvvizsgáló álláspontjának számos esetben nagyobb jogi jelentőséget kellene tulajdonítani, mint a gyakran csak mechanikusan teljesített (részletkérdésekben a tulajdonosok döntési szabadságát indokolatlanul korlátozó) törvényi előírásoknak. ■
Visszaugrás
