Az ügy körülményei, A kérelmező az 1999-es ukrán elnökválasztás idején az egyik jelölt jogi képviselője volt. 1999. október 30-31-én az ukrán parlament újságjának hamisított különszámában közleményt jelentetett meg, amely szerint ügyfelének egyik vetélytársa, Leonyid Kucsma elnökjelölt elhunyt. 1999. november 1-jén a hamis információk közzététele miatt a kérelmezőt letartóztatták. November 10-én eljárást indított szabadon bocsátása érdekében, kérelmét azonban egy hét múlva elutasították. 2000. március 7-én a körzeti bíróság új vizsgálatot rendelt el. 2000 áprilisában a regionális bíróság elnöki tanácsa helyt adott az ügyészség kérelmének, és elrendelte az ügy újabb bírói tárgyalását. Végül a kérelmezőt 2000 júniusában szabadon engedték, júliusban pedig egy olyan bíró, aki az ügy újbóli elbírálásának elrendelését célzó határozat meghozatalában részt vett, öt év felfüggesztett börtönbüntetésre és három év öt hónap foglalkozástól eltiltásra ítélte a választói jogok megsértése miatt, mivel az indokolás szerint tisztességtelen magatartásával befolyásolta az ukrán állampolgárok döntését.
A határozat.[2] Az Emberi Jogok Európai Bírósága elsőként a beadványnak az egyezmény 5. cikk 3. bekezdésével kapcsolatos vonatkozásait vizsgálta. A kérelmezőt 1990. november 1-jén vették őrizetbe, de előzetes letartóztatását csak november 17-én rendelte el a bíróság. Bár a strasbourgi testület elfogadta az állam érvelését, mely szerint a kérelmező tíz napon keresztül nem kérte szabadlábra helyezését, mégis arra a következtetésre jutott, hogy a bírói kontroll nélküli szabadságmegvonás túlzottan hosszúnak minősíthető, ezért megállapította az 5. cikk 3. bekezdésének megsértését.
A bíróság ezt követően az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésével kapcsolatos kérelmeket vizsgálta. A kérelmező kételyeket fogalmazott meg a bíróságok függetlenségével és pártatlanságával kapcsolatban. Azt állította, hogy az ügyében eljáró testület nem volt pártatlan, mivel a nem megfelelő jogalkotási és költségvetési garanciák megakadályozták, hogy a bírák külső nyomás nélkül járjanak el az ügyben, a regionális bíróság elnöki tanácsának az instrukcióit kellett követniük.
Az EJEB kifogásolta, hogy a kérelmező és védője nem ismerhette meg az ügyész indítványát, amelyet a regionális bíróság elnökségéhez intézett, így annak kapcsán észrevételt sem tehettek, ezzel sérült a fegyveregyenlőség elve. A bíróság továbbá arra a következtetésre jutott, hogy megfelelő bizonyítékok hiányában nem volt jogszerű a kérelmező elítélése, A bíróság vizsgálta a jogbiztonsággal kapcsolatos kritériumokat is. A regionális bíróság elnökségének ajánlása, amely az eljáró bíróságot az ügyészi indítvány figyelembevételére hívta fel, nem felelt meg a tisztességes eljárás követelményének. Mindezek alapján a Strasbourgi testület úgy vélte, a büntetőeljárás egészét tekintve sérült az egyezmény 6. cikke.
Az ítélet végül a 10. cikkel, a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos panaszokkal foglalkozott. Mindkét fél egye téttett abban, hogy a kérelmező előzetes letartóztatása a véleménynyilvánítás szabadsága gyakorlásának egyfajta szankciójaként értékelhető. A bíróság ezért megvizsgálta, vajon az előzetes letartóztatás és az alkalmazott szankciók megfeleltek-e a 10. cikk 2. bekezdésében foglalt követelményeknek, Ezt a jogi lehetőséget törvény írta elő és törvényes célt szolgált, melynek alapja a szavazók megfelelő informálása volt az elnökválasztási kampány idején. Az elnök halálával kapcsolatos hírrel összefüggésben a bíróság rámutatott: az ukrán bíróságok elmulasztották bebizonyítani, hogy a kérelmezőnek szándékában állt volna a választók megtévesztése és választójoguk befolyásolása. Miután az ínformáció csak nyolc példányban látott napvilágot, hatása is rendkívül korlátozott volt. Mindezek alapján megállapítható, hogy az öt év börtönbüntetés kiszabása, még akkor is, ha azt két évre felfüggesztették, aránytalan, különösen, hogy a kérelmezőt foglalkozásától is eltiltották. A bíróság tehát megállapította, hogy az ukrán állam aránytalan módon korlátozta a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságát.
Kommentár. Az eset egyrészt annak az elvnek a következetes érvényesítését bizonyítja, hogy a tisztességes eljárás egyik leginkább megkövetelt eleme
- 133/134 -
a független és pártatlan bíráskodás elve. Egyidejűleg azt mutatja, hogy az új demokráciák némelyikében ezek a követelmények nem érvényesülnek maradéktalanul. Másrészt a szólásszabadság védelmének újabb példáját találjuk az ítéletben. A véleménynyilvánítás szabadságának szabadságvesztéssel történő korlátozása az eddigi gyakorlatban is mindig egyezményellenesnek minősült.
Az ügy körülményei. A kérelmezők az 1994-ben alapított Ouranio Toxo, a görögországi macedón kisebbség védelmére létrehozott politikai párt és annak két tagja. 1995 szeptemberében a párt székházat nyitott Fiorina városában, ekkor határozta meg jelképét és jelentette ki, hogy a kétnyelvűséget támogatja. A párt emblémájában szereplő Vino-zito kifejezést a szláv ábécének megfelelően tüntették fel. A szó a macedón nyelvben szivárványt jelent, egyben felidézi a macedón polgárháborúnak a Fiorina város elfoglalásával kapcsolatos eseményeit is. 1995. szeptember 12-én a florinai görögkeleti egyház tisztségviselői felhívták gyülekezetük tagjait arra, hogy demonstráljanak Görögország azon ellenségei ellen, akik görögellenes feliratokat használnak. A következő napon a városi tanács a helyi újságban hirdetést tett közzé, amelyben a kérelmezők elleni tiltakozásra hívott fel. Ezzel egyidejűleg az ügyészség a kétnyelvű szimbólumok eltávolítását követelte arra való hivatkozással, hogy a macedón nyelven megfogalmazott feliratok alkalmasak a helyi közösségben viszályt kelteni. 1995. szeptember 13-án a rendőrség alkalmazottai eltávolították a feliratot. Ugyanezen a napon este a kérelmezők állítása szerint tömeg vette körül a székház épületét, és a feliratok eltávolítására kényszerítenek a bent tartózkodókat. Az ügyészség nem indított eljárást az incidensben részt vevők ellen, viszont büntetőeljárást kezdeményezett a párt tagjaival szemben. A bíróság aztán felmentette őket, Végül a kérelmezők magánvád az büntetőeljárást indítottak az akció résztvevői felelősségre vonása érdekében, és azt egyidejűleg polgári jogi igénnyel egészítették ki, de eljárásaik eredménytelennek bizonyultak.
A határozat.[4] Az EJEB megvizsgálta, vajon a görög hatóságok eljárása összhangban van-e az egyezmény 11. cikkében biztosított egyesülési joggal. Megállapította, hogy az Ouranio Toxo törvényesen bejegyzett párt, célja a Görögországban élő macedón kisebbség védelme. Az a körülmény, hogy a székház homlokzatán egy macedón nyelven feltüntetett felirat szerepelt, önmagában nem minősíthető olyan jelenségnek, amely valós és jelentős fenyegetést jelentene a közrendre. A Vino-Zito jelszó használata valóban ellenséges érzületet kelthetett a helyi lakosságban, amennyiben a kifejezés kétségtelenül utalt a florinai macedón-görög konfliktusra. Azonban a bíróság nem találta indokoltnak a szólásszabadság korlátozását, mivel csekély annak a veszélye, hogy ez a kifejezés valóban komoly feszültséget kelthetne.
A hatóságok magatartását illetően a bíróság megállapította, hogy az incidenst megelőzően a városi tanács egyértelmű felhívást intézett a helyi lakossághoz, hogy tiltakozzon a kérelmezők ellen, és a városvezetés tagjai közül többen részt vettek a felvonuláson. Mindez hozzájárult az események elfajulásához. Az Európa Tanács tagállamainak egyértelmű feladata és kötelezettsége a demokratikus társadalom értékeinek, így a pluralizmus, a tolerancia és a szociális kohézió elvének védelme. Ennek biztosítása során a hatóságoknak, köztük a helyi önkormányzatok képviselőinek tartózkodniuk kell az olyan magatartástól, amely a különböző társadalmi csoportok konfrontációjához vezethet. Jelen esetben előrelátható volt. hogy a feszültség a politikai tiltakozás kapcsán atrocitásokat válthat ki, ezért a hatóságoknak meg kellett volna tenniük a szükséges lépéseket az erőszakos cselekmények megelőzése és csökkentése érdekében. A nemzeti hatóságok azonban nem így jártak el: a rendőrség nem lépett fel a veszélyeztetett személyek érdekében, és az ügyészség sem indított eljárást, csupán a kérelmezők kezdeményezték az események kivizsgálását. Az egyesülési jog megsértése esetén a hatóságoknak hatékony intézkedéseket kell tenniük a jogsértések kiküszöbölése érdekében. Miután ez a kérdéses esetben nem történt meg, és a hatóságok mind tevékenységükkel, mind mulasztásukkal hozzájárultak a jogsértéshez, a bíróság a görög államot elmarasztalta a 11. cikk megsértése miatt.
Kommentár. Ebben az ügyben a bíróság a kisebbségi jogok védelme érdekében lépett fel az egyezményben garantált egyik jog védelmén keresztül. A tolerancia és a kisebbséghez tartozók védelme a demokratikus társadalmak működésének nélkülözhetetlen feltétele. Ez az állam részéről nemcsak a szabályalkotást és a jogsértésektől való tartózkodást teszi szükségessé, de aktív fellépést is igényel: min-
- 134/135 -
dent meg kell tenni a kisebbségek elleni erőszakos cselekmények megakadályozása érdekében, és minden ilyen eseményt megfelelően ki kell vizsgálni.
Az ügy körülményei. Az első számú kérelmező, Sorensen úr, szünidei munkára jelentkezett, és a szerződés aláírásakor vállalta, hogy a STD elnevezésű szakszervezet tagja tesz. Az első fizetési papírjaihoz munkáltatója mellékelte az adott szakszervezet tagdíj-befizetési csekkjét, Amikor jelezte, hogy nem akar a SID tagja lenni és tagdíjat fizetni, közölték vele, hogy ezzel megszegi a munkaszerződésében vállaltakat, ezért felbontották a megállapodást. A második számú kérelmező, Rasmussen úr számára kertészi állást ajánlottak, azzal a feltétellel, hogy be kell lépnie a munkáltatója által megjelölt SID szakszervezetbe. A kérelmező csatlakozott a megjelölt szakszervezethez azért, hogy megkaphassa a munkát, annak ellenére, hogy valójában nem értett egyet a szakszervezet politikai nézeteivel.
A határozat,[6] kérelmezők az egyezmény 11. cikkében foglaltak (egyesülési jog) megsértését kifogásolták. Az egyesülési jog a bíróság döntése szerint magában foglalja az egyesüléshez csatlakozás megtagadásának szabadságát is. A magánszemély nem mondhat le erről a negatív jogáról még akkor sem, ha a csatlakozás adott esetben a munka elfogadásának feltétele, A kollektív megállapodás részét képező szakszervezeti tagság előírása a bíróság álláspontja szerint nem elfogadható. Fontos megvizsgálni a hatóságok szerepét e jog biztosításával kapcsolatban. Az egyik oldalról az államnak tartózkodnia kell attól, hogy az egyének egyesülési jogát bármilyen formában befolyásolja, A másik oldalról viszont meg kell teremtenie annak a feltételeit, hogy a kérdéses jog maradéktalanul érvényesülhessen. Erre figyelemmel az állam felelőssége, hogy az egyesülési jog szabad megválasztása a belső jog részét képezze.
A bíróság azt is megállapította, hogy mindenképpen egyensúlyt kell találni az egyéni és a közösségi érdekek között. A szakszervezethez való szabad csatlakozás kérdésében az államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, de a kollektív szerződésben foglaltak semmiképpen nem írhatják felül az egyén választási szabadságát. Ezért különösen nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az államok a kérdéses jogot a kollektív szerződés szabályozási kereteinek kialakításánál megfelelően biztosítsák. Az első kérelmező esetében egyértelmű volt, hogy a szakszervezeti tagság elutasítása miatt bontották fel a szerződését. Ezt a szankciót a bíróság súlyosnak minősítette, és úgy határozott, hogy a munkáltató a kérelmező választási szabadságát aránytalanul korlátozta, A második kérelmező esetében nem egyértelmű, hogy a szakszervezetből való kilépés a munkaszerződés felbontásához vezetett volna. Mivel azonban a kertész szakmában jellemző a kötelező szakszervezeti tagság előírása, a bíróság elfogadta, hogy őt is személyesen és jelentősen érintette a kötelező szakszervezeti tagság.
Bár a dán törvényhozás többször kísérletet tett a kollektív szerződések tartalmának megváltoztatására a nemzetközi szabályozással, különösen az Európai szociális kartával összhangban, a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a dán állam elmulasztotta a kérelmezők szakszervezethez való csatlakozási jogának negatív aspektusát szabályozni, azaz lehetővé tenni, hogy nem szakszervezeti ragok vagy nem egy meghatározott szervezethez tartozók is munkavállalók lehessenek. Mindezek alapján mindkét kérelmező esetében megállapította az egyezmény 11. cikkének megsértését.
Az ügy körülményei, A kérelmező, Alexandros-Leon Lykourezos azért fordult a bírósághoz, mert szakmai összeférhetetlenség miatt elveszítette parlamenti mandátumát, Lykourezos úr az athéni ügyvédi kamara tagja volt 1960 óta. A 2000 áprilisában tartott választásokon elindult Athén egyik körzetében a Nea Dimokratia nevű párt listáján, és négy évre képviselővé választották. 2001-ben a görög parlament módosította az alkotmányt, és minden szakmai tevékenységet a parlamenti képviselői megbízatással összeférhetetlennek minősített. A görög alkotmány új 57. §-ához kapcsolódóan azonban mindmáig nem alkották meg a végrehajtási szabályokat. 2003 februárjában egy választópolgár panaszt nyújtott be a kérelmező ellen a Legfelső Bírósághoz, mivel az alkotmány 57. §-a kizárja, hogymint jogász parlamenti képviselői mandátumot szerezzen. A Legfelső Bíróság speciális tanácsa 2003. július 3-án hozott ítéle-
- 135/136 -
tében helyt adott a panasznak, és a kérelmező képviselői megbízatásának megszüntetéséről határozott. Elutasította a kérelmező azon érvelését, hogy ügyvédi tevékenységet képviselői mandátumának időszaka alatt nem végzett, javadalmazásban nem részesült. A kérelmező az első jegyzőkönyv 3. cikkének, valamint az egyezmény 8. cikkének megsértését kifogásolta.
A határozat.[8] A bíróság elsőként az első jegyzőkönyv 3. cikkében foglaltak sérelmét vizsgálta. Rögzítette, nem feladata, hogy a bizonyos szakmai tevékenységek kizárásával kapcsolatos összeférhetetlenségi szabályokat általánosságban értékelje, de fontosnak tartotta a görög alkotmány új 57. §-ának vizsgálatát, mivel az a parlamenti képviselők esetében egy olyan tilalmat fogalmazott meg, amely más európai államokban nem jellemző. A bíróság fontos körülménynek tartotta, hogy a képviselő megválasztása idején ilyen szabályok nem voltak hatályban. Azok a választók, akik bizalmat szavaztak a kérelmezőnek, abban a tudatban tették, hogy négyéves megbízatással ruházzák fel jelöltjüket. Senki nem gondolta, hogy a választások lebonyolítását követően olyan új szabályozás lép hatályba, amely alapvetően befolyásolja a parlamenti mandátum megszerzésének és annak gyakorlásának szabályait. A bíróság megítélése szerint mind a választók, mind a parlamenti képviselők vonatkozásában új helyzetet eredményezett az alkotmánymódosítás, és a jelen ügyben a bírák arra a következtetésre jutottak, hogy a jogbiztonságot súlyosan sértő cselekményre került sor azzal, hogy időközben megváltoztatták a parlamenti "játékszabályokat" és megfosztották képviselői megbízatásától a más foglalkozást űző honatyát, A korlátozó jellegű szabály további hiányosságaként említette az ítélet, hogy ez nemcsak bizonyos foglalkozási ágak gyakorlását tartotta összeférhetetlennek a parlamenti képviselőt mandátummal, hanem általános tilalmat határozott meg, amely a választójog aránytalan korlátozását jelentette. Mindezek alapján a bíróság megállapította az első jegyzőkönyv 3. cikkében foglaltak megsértését.
Az ügy körülményei. A kérelmező Tatjana Zdanoka európai parlamenti képviselő. A lett hatóságok nem tették lehetővé a választásokon való részvételét, mivel tagja volt az LKP-nak, a lett kommunista pártnak, amelyet a független Lettország ellen irányuló puccskísérletek miatt 1991-ben a lett Legfelső Tanács alkotmányellenes tevékenység okán feloszlatott. 1993-ban a kérelmező. A szociális igazságosságért és az egyenlő jogokért Lettországban elnevezésű mozgalom elnöke lett. Az 1998-as parlamenti választásokon a mozgalom három másik párttal lépett koalícióra és közös listát állítottak. A kérelmező mint a rigai városi tanács tagja, jelöltként szeretett volna indulni, de a központi választási bizottság úgy határozott, hogy jelölése nincs összhangban a választójogi törvényekkel. A kérelmező visszalépett a jelöltségtől, ezzel lehetővé téve pártja számára az indulást. A Központi Választási Bizottság elnöke kérte az ügyészt, hogy vizsgálja ki, vajon jogszerű volt-e a kérelmező megválasztása a rigai városi tanácsba. Az ügyészség 1998. augusztus 31-én kelt döntésében megállapította: bár a kérelmező elhallgatott bizonyos információkat a rigai választási bizottság elől, nem bizonyítható, hogy szándékosan félrevezette a hatóságokat. 1999. január 14-én az ügyészség a rigai megyei bíróságtól kérte annak megállapítását, hogy a kérelmező tevékenyen részt vett a lett kommunista párt munkájában. A bíróság helyt adott az. ügyészség keresetének, és a Legfelső Bíróság elutasította a kérelmező fellebbezését. 2002-ben ismét megkísérelte a választásokon való részvétek, de az 1999-ben hozott ítéletekre figyelemmel a központi választási bizottság ismét töröl re nevét a jelöltek listájáról. Az ügy érdekessége, hogy a 2004. júniusában lebonyolított európai parlamenti választásokon Zdanoka asszonyt pártja listavezetőjeként az Európai Parlament képviselőjévé választották.
A kérelmező beadványában az egyezmény első jegyzőkönyve 3. cikkének megsértését állította: véleménye szerint egyezményellenes az 1995-ben elfogadott választójogi törvény azon rendelkezése, amely kizárja a lett parlamenti választásokon való részvéteiből azokat, akik aktívan részt vettek az LKP tevékenységében. Ezen kívül a kérelmező kifogásolta az egyezmény 10. és 11. cikkében foglaltak megsértését is.
A határozat.[10] A bíróság döntésében leszögezte, hogy a hivatkozott választójogi szabályozás elsődleges célja nem azoknak a megbüntetése volt, akik aktív szerepet játszottak az LKP tevékenységében, hanem a demokratikus átalakulás folyamatát kívánták azzal biztosítani, hogy kizárták a demokratikus törvényhozás munkájából a korábbi LKP-vezetőket. A bíróság megítélése szerint az LKP közvetlenül kapcsolódott az újonnan létrehozott demokratikus rendszer megdöntésére irányuló kísérletek szer-
- 136/137 -
vezőihez, és a kérelmező a későbbiekben sem tanúsított olyan magatartást és nem tett olyan kijelentést, amellyel elhatárolódását jelezte volna az LKP tevékenységétől. A bíróság álláspontja szerint a kérelmezőnek a pártban betöltött korábbi szerepe, kiegészülve az 1991-es események során tanúsított magatartásával, joggal indokolhatta passzív választójogától való megfosztását. Ez a döntés az adott helyzetben összhangban volt az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkében foglaltakkal. A bíróság megállapította, hogy az 1995-ben megalkotott lett törvény 5. §-ának (6) bekezdése, amely mindazokat kizárta a passzív választójogból, akik a kommunista párt munkájában 1991. január 13. és a párt feloszlatása között részt vettek, nem volt önkényes vagy aránytalan. Továbbá megállapította, hogy Zdanoka asszony magatartása, az 1990-es eseményekben való részvétele joggal vethetett fel kételyeket a demokratikus berendezkedés melletti elkötelezettségével kapcsolatban.
A bíróság döntésében utalt arra, hogy az ilyen típusú intézkedések nem lehetnek elfogadhatók egy olyan országban, ahol a politikai rendszer stabil és ahol évtizedekre vagy évszázadokra visszamenő demokratikus gyakorlat alakult ki. Nem ez a helyzet azonban Lettországban, ahol az esetet nem lehet kiragadni történelmi-politikai kontextusából. Az új demokrácia kialakulásának egyik fettétele, hogy ne éledjenek újjá azok az eszmék, amelyek a totalitárius rezsim visszaállítását eredményezhetik. A bíróság külön hangsúlyozta, hogy az adott állam hatóságainak megfelelő mozgásteret kell biztosítaniuk annak érdekében, hogy a társadalmi érdekek felmérését követően a megfelelő demokratikus intézményrendszer működtetéséhez szükséges eszközöket kialakítsák. Ugyancsak az államnak volt lehetősége megállapítani, hogy a rendszerváltást követően milyen speciális szabályokkal próbálja megvédeni az újonnan kialakult demokratikus rendet, Ebben a vonatkozásban a bíróság különös figyelmet szentelt annak a ténynek, hogy a lett parlament felülvizsgálta az 1995-ben meghozott törvényt, és 2004-ben módosította azt. Ítéletében a bíróság hozzátette, hogy a lett Alkotmánybíróság 2000-ben áttekintette azokat a történelmi és politikai körülményeket, amelyek a kérdéses jogszabály hatálybalépésével kapcsolatban jelentőséggel bírtak, A lett Alkotmánybíróság kilenc évvel a változásokat követően sem tartotta önkényesnek és aránytalannak az ilyen típusú szabályozást, azonban előírta a jogalkotónak az 1995-ös törvény megfelelő módosítását, mivel a jelenlegi lett társadalmi viszonyok ilyen típusú rendelkezések hatályban tartását nem teszik indokolttá, különös tekintettel az ország európai uniós tagságára. Miután a lett parlament a szükséges intézkedéseket megtette, a bíróság azt megfelelő eljárásnak értékelte és a kérelmet elutasította.
Kommentár. Az ítélet egy újabb példa a demokráciába való átmenet méltányos értékelésére. A bíróság egyértelműen leszögezte, hogy az adott történelmi korban volt jogalapja a választójogot korlátozó rendelkezések megfogalmazásának. Ez azonban önmagában nem feltétlenül lett volna elegendő az egyezménysértés elkerüléséhez. Kellett hozzá az is, hogy a lett állam felismerje az állapot átmeneti jellegét és megfelelően módosítsa belső jogát. E feltételek együttes megvalósulása eredményezte a "felmentő" ítéletet.
Az ügy körülményei. A kérelmező, Anatolij Juszupovics Sukovetszkij ukrán állampolgár. 2002 januárjában az elektori bizottság megtagadta felvételét a parlamenti választás jelöltjeinek nyilvántartásába, mivel nem fizette be a jogszabály által meghatározott elektori letét 218 eurónak megfelelő összegét. A kérelmező azt állította, anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy ennek a követelménynek megfeleljen. Ezt bizonyítékokkal is alátámasztotta, bemutatva fizetési papírjait, amelyek igazolták, hogy éves jövedelme nem éri el a 201 eurót. A döntés ellen a bírósághoz fordult, amely azonban a hatályos jogszabályokra hivatkozva elutasította kérelmét. A Legfelső Bíróság is elutasította a fellebbezését. A kérelmező a strasbourgi bírósághoz eljutatott beadványában azt állította, megfosztották passzív választójogától és hátrányosan megkülönböztették.
A határozat.[12] A bíróság döntésében leszögezte: számos Európa tanácsi tagállam választójogi szabályozása lehetővé teszi, sőt bátorítja az olyan típusú jogszabályok meghozatalát, amelyek megakadályozzák az anyagi háttér nélküli, úgynevezett komolytalan jelöltek választásokon való indulását. Ugyanakkor a kampányköltségekhez való állami hozzájárulás részben azt a célt szolgálja, hogy egyenlőséget biztosítson a vetélytársak között. A szabályozás vizsgálata során a bíróság megállapította, hogy a kérdéses jogszabály törvényes célt szolgák. Funkciója a megfelelő és hatékony választójogi szabályok biztosítása volt. Meg akarta akadályozni, hogy olyan jelöltek vegyenek részt a választási eljárásban, akik nem
- 137/138 -
rendelkeznek megfelelő anyagi háttérrel, és ki akarta küszöbölni, hogy az állam arra nem érdemes jelölteket támogasson. A bíróság továbbá megállapította, hogy az európai államok gyakorlatában az ukrán jogszabály által meghatározott letéti összeg a legkisebbek közé tartozik. Erre figyelemmel a 218 euró, amelyet a kérelmezőnek be kellett volna fizetnie, nem volt túlzottnak minősíthető, és nem képzett leküzdhetetlen közigazgatási vagy gazdasági akadályt a jelölt előtt. Erre figyelemmel a bíróság megállapítása szerint az állam olyan feltételekor szabott meg, amelyek, nem aránytalanul korlátozták a választójogot. Így a kérelmet elutasította, és egyidejűleg megállapította, hogy a diszkrimináció tilalma vonatkozásában az egyezmény 14. cikkének vizsgálatára nincs szükség.
Kommentár. Az ügy az Ukrajnával szemben választójogi esetekben indított eljárások egyikeként került megemlítésre, a bíróság ugyanis hasonló tényállás alapján ugyanerre a következtetésre jutott a Cserbaki kontra Ukrajna ügyben is. A döntés kapcsán fontos tehát leszögezni, hogy a passzív választójog feltételeként meghatározott letét előírása a bíróság következetes gyakorlata szerint nem egyezményellenes. ■
JEGYZETEK
[1] 65518/01. számú kérelem.
[2] A bíróság 2005. szeptember 6-i ítélete.
[3] 74989/01. számú kérelem.
[4] A bíróság 2005. október 20-i ítélete.
[5] 52562/99. és 52620/99. számú kérelem.
[6] A bíróság 2006. január 11-i ítélete.
[7] 33554/03. számú kérelem.
[8] A bíróság 2006. június 15-i ítélete.
[9] 58278/00. számú kérelem.
[10] A bíróság 2006. március 16-i ítélete.
[11] 13716/02. számú kérelem.
[12] A bíróság 2006. március 28-i ítelete.
Visszaugrás
