1. Jakab Éva német nyelven publikált, hat fejezetre tagolódó monográfiájában a kellékhibákért való helytállás kialakulásának folyamatát és szabályait vizsgálja a görög és a római jogban.
Általánosan elfogadott nézet a szakirodalomban, hogy az eladót terhelő kellékszavatosság szabályait a vásári bíráskodás feladatkörét ellátó aedilis curulisek gyakorlata fejlesztette ki a római jogban. Az aediles curules abból indultak ki, hogy az adásvétel kiváltképpen olyan ügylet, amelyben a bona fidesnék kell érvényesülnie. Az archaikus kor jogában nem volt kifejezett tilalom arra nézve, hogy az eladó a vevőt az eladásra szánt dolog tulajdonságait illetően félrevezesse. A köztársaság korának végén, a jeles praetor C. Aquilius Gallus alkotott jogi eszközt arra, hogy ilyen esetben az adásvételi szerződés felbontható legyen. A köztársaság korának végén alkotott actio de dolo, majd néhány évvel /évtizeddel/ később az exceptio doli - a principátus első évtizedeiben - igen hatékony jogi eszközei voltak a frausra épülő deklarációk jogi szankcionálására.
Ebben az időben válik szokásossá, mintegy bevetté az is, hogy a szerződéshez stipulatio de dolói is kapcsolnak a felek; esetenként ez a szokás még a bona fidesen alapuló szerződések körében is dokumentálható. Ezt látszik bizonyítani Proculus epislulae-nek egyik töredéke. A szekunder-irodalomban különben erre a jelenségre a francia romanista és jogtörténész Coudert hívja fel a figyelmet, amikor munkájában a "dolum malum abesse" ígéretének alapjául szolgáló jogintézményeket, pontosabban konkrét jogi eszközöket /actiót, exceptiót/ vizsgálja.[1]
2. Jakab Éva megállapítja, hogy a kellékszavatosságra vonatkozó jogszabályanyag, amely az áruforgalom kialakulásához igazodóan fejlődött és kezdetben a római földművelő gazdaság legfontosabb termelőeszközeire, a rabszolgákra és az igásállatokra vonatkozott, a klasszikus kor végén már igen tekintélyes volumenű volt. Rabszolgaeladás esetén az eladó köteles volt felhívni a vevő figyelmét (palam et recte pronuntianto) a rabszolga betegségére vagy hibájára, s ezek között arra, hogy a servus szökésre, elkóborlásra hajlamos, noxális kötöttség alatt van,[2] főbenjáró bűncselekményt követett el, öngyilkosságot kísérelt meg, vagy halálra ítélték (ad bestias damnatus).[3]
Ha az adásvételi szerződés alapján szolgáltatott (átadott) dolog nem felelt meg annak, amit az eladó ígért, azaz az ígért tulajdonságok hiányoztak, a vevőnek a szerződéskötéstől számított két hónapon belül keresetet lehetett indítania az eladó ellen a szerződés felbontása iránt (actio redhibitoria). Ennek eredményeként az eladó a dolgot visszakapta azzal a kötelezettséggel, hogy a vételárat a vevőnek fizesse vissza. További négy hónapon belül, azaz összesen hat havi perióduson belül a vevő pert indíthatott a vételár leszállítása iránt. Ilyen módon az ügylet hatályban maradt ugyan, azonban az eladó tartozott a vevőnek a vételárból akkora összeget visszatéríteni, amennyivel a dolog értéke, a kikötött tulajdonságok hiányában, kevesebb volt. Ugyanez volt a helyzet akkor is, ha az eladott dolognak valamilyen fogyatékossága volt, de az eladó azt a vevő előtt elhallgatta.
3. Gaius korában az actio redhibitoria indításának határideje, miképpen erre a Digestában található Gaius-fragmentumok utalnak, két hónap volt. Ezt a határidőt később hat hónapban állapították meg, mint erre Paulus Sententiái alapján lehet következtetni. Az actio redhibitoria duplumra ment abban az esetben, ha az eladó a vételárat és járulékait nem fizette vissza és az ügyletből származó egyéb kötelezettségeinek nem tett eleget. Simplum volt a marasztalás mértéke akkor, ha az eladó a vételárat és járulékait a vevőnek visszaadta.
Az a körülmény, hogy az eladott dolog hibáját tagadó eladó, mint alperes ellen az actio redhibitoria a duplumra mehetett, a keresetnek kétségtelenül poenalis jelleget kölcsönzött annak ellenére, hogy az valójában nem volt actio poenalis.[4] A vé-
- 105/106 -
telár mérséklése iránt indított kereset (actio quanti minoris) pedig aestimatorius kereset volt. Erre utal a D.21.1.28. és a D.21.1.47. Említést érdemlő körülmény az, miszerint az irodalomban van olyan nézet, mely szerint az actio quanti minoris posztklasszikus eredetű volt.[5]
4. A szerző könyvében behatóan foglalkozik az eladói nyilatkozat értékelésének kérdésével. Utal arra, hogy a szerződési nyilatkozatot úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó akaratára és az eset körülményeire tekintettel értenie kell. Ezért különbséget kell tenni abban, hogy az eladói nyilatkozat az eladni kívánt dolog puszta dicséretét jelentette-e, vagy olyan volt, amely a dolog tulajdonságaira nézve komoly ígéretnek minősült.
Nézetünk szerint részletesebb elemzést érdemelt volna az egyébként elemzett Ulpianus-fragmentum: "Sciendum tamen est quaedam et si dixerit praestare eum non debere, scilicet ea, quae ad nudum laudem servi pertinent: veluti si dixerit frugi probum dicto audientem, ut enim Pedius scribit, multimi interest, commendandi servi causa quid dixerit, an vero praestaturum se promiserit quod dixit."
A szöveg értelmezését illetően egyet lehet érteni Jakab Évával. Meg kell azonban jegyezni, hogy a jogtudomány az ilyen, az eladni kínált rabszolgát deréknek, szófogadónak beállító nyilatkozatnak nagy valószínűséggel már Ulpianust megelőzően sem tulajdonított nagy jelentőséget. Erre az irodalomban Impallomeni utal ma már klasszikusnak tekinthető monográfiájában.[6]
Egyetértünk a szerzőnek azzal a tételével, hogy a puszta dicséret - laus vagy laudatio - és a "jogi kötő-erővel" rendelkező dictum között nehéz a határt megvonni. Nézetünk szerint azonban ez a kérdéskör még további vizsgálatot igényel, amit indokol a sedes materiae gazdagsága is. Megállapítható a források elemzése alapján az, hogy a vevő részéről ígéretnek csak az olyan eladói nyilatkozatot lehetett tekinteni, amely azzal a szándékkal hangzott el, hogy annak teljesítését az eladó vállalja is. Azokat a tulajdonságokat, amelyekről az eladónak nyilatkoznia kellett az ügylet megkötésekor, az aedilisek edictuma részletesen felsorolta, s ha a nyilatkozatában foglalt ígérete nem igazolódott be, azért a vevő irányában felelősséggel tartozott.
Az olyan ígéret különben, mely szerint például az eladott rabszolga egészséges, vagy nem tolvaj, egyesek szerint hiábavaló, mert az ígéret lehetetlenségére vonatkozik. Mégis az ilyen ígéret hasznos és helytálló lehetett és annak valóságáért az eladó felelni tartozott. Ha tehát az eladó az eladott servusról azt állította, hogy nem tolvaj (fur), utóbb azonban mégis kiderült, hogy tolvaj, a vevőt felelősség terhelte, azon az alapon, hogy a rabszolga tulajdonságára nézve tett ígéretét nem teljesítette. Ha azonban az eladó a rabszolgáról azt állította, hogy valamilyen foglalkozási ágban mester, pontosabban szakértelemmel rendelkezik, az nem jelentette azt, hogy a mesterségben tökéletes, hanem csupán azt, hogy a mesterségben jártas. A mesterségben való jártasságra vonatkozóan tett nyilatkozatáért viszont az eladó tartozott helytállni, különösen akkor, ha nyilatkozata révén a rabszolgáért magasabb árat kívánt elérni. Ezzel a problémakörrel a szekunderirodalomban Impallomeni foglalkozik részletesen.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
