A jogegységi eljárás, a jogegységi határozatok jogtörténeti előzményét az ún. döntvényjogban találhatjuk meg. A döntvény valamely felső bíróság (ítélőtáblák, kúria) teljes ülésének elvi megállapodása, amelyet az adott bíróság mindaddig követni tartozott, amíg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatta. Ezekről az elvi megállapodásokról a Kúria 1868-tól, az ítélőtáblák 1891-től ún. döntvénykönyveket vezettek. A döntvényeknek 1912 előtt nem volt kötelező erejük, tehát csak a döntvényt meghozó bíróság volt köteles azt követni, az alsóbb fokú bíróságokat azonban még a Kúria döntvényei sem kötötték.
A Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk (ún. Plósz-féle Pp.) életbeléptetéséről rendelkező 1912. évi LIV. tc. (Ppé.) megvonta a döntvényalkotási jogot az ítélőtábláktól és kizárólag a Kúriát jogosította fel - a törvény szóhasználatával: "az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása", "a jogegység megóvása" végett jogegységi határozatok és teljes ülési határozatok meghozatalára. A Kúrián évente változó összetételben 4, az elnökből és 10 tagból álló (tehát 11 fős) jogegységi tanács működött, amelyek - közpolgári ügyekben,
- telekkönyvi, úrbéri és birtokrendezési ügyekben,
- váltó, kereskedelmi és csőd ügyekben,
- bűnvádi ügyekben
hoztak jogegységi határozatokat.
Jogegységi határozat hozatalának akkor volt helye:
- ha a Kúria valamelyik tanácsa elvi kérdésben el kívánt térni a Kúria hivatalos gyűjteménybe felvett elvi határozatától (ilyen esetben az ügy elintézését fel kellett függeszteni).
- ha a Kúria ellentétes elvi határozatokat hozott vagy, ha az ítélőtáblák, törvényszékek, járásbíróságok elvi kérdésben ellentétes gyakorlatot folytattak, és a Kúria elnöke vagy az igazságügy-miniszter a vitás elvi kérdés egyöntetű eldöntését szükségesnek tartotta. A legalapvetőbb elvi kérdésekben a teljes ülés határozott. Teljes ülésnek kellett eldöntenie a vitás elvi kérdést, ha:
- a Kúria valamely tanácsa el kívánt térni a Kúria valamely korábban meghozott jogegységi vagy teljes ülési határozatától (ilyen esetben az ügy elintézését fel kellett függeszteni)
- ha a Kúria elnöke vagy az igazságügy-miniszter a Kúria jogegységi vagy teljes ülési határozatának a megváltoztatását szükségesnek tartotta.
A Teljes ülés azonban csak abban a ritka esetben jelentette a Kúria valamennyi bírójának az ülését, ha a vitás elvi kérdésnek egyszerre volt polgári és büntető vonatkozása is. Egyébként a csupán polgári jogi vagy csupán büntető jogi természetű elvi kérdés eldöntésénél a teljes ülés csak a polgári tanácsok vagy csak a büntető tanácsok tagjaiból állt, tehát inkább a mai kollégiumnak felelt meg.
Lényeges változást jelentett a jogegységi és teljes ülési határozatok (döntvények) kötelező jellegének a kimondása. Az 1912. évi LIV. törvénycikk 75. §-a ugyanis úgy rendelkezett, hogy a Kúria jogegységi valamint teljes ülési határozatát a bíróságok mindaddig követni kötelesek, amíg azt a Kúria teljes ülése meg nem változtatja.
A szocialista jog nem tartotta fenn a jogegységi határozat konkrét ügyben felmerült vitás elvi kérdéshez kapcsolódó jogintézményét. Az egymást követő bírósági szervezeti törvények (előbb az 1954. évi II. tv., majd 1972. évi IV. tv.) már nem a jogegység biztosítását, hanem az ítélkezés elvi irányítását tekintették a Legfelsőbb Bíróság fő feladatának és ehhez olyan, a konkrét ügyektől független irányítási eszközöket vezettek be, amelyek alkalmasak voltak a jogpolitikai elvárások érvényesítésére. Az ítélkezés elvi irányítása keretében a Legfelsőbb Bíróság teljes ülése a bíróságokra kötelező irányelvet és elvi döntést hozhatott, a Legfelsőbb Bíróság kollégiumai pedig kollégiumi állásfoglalásokat hozhattak, ez utóbbiak alkalmazása azonban nem volt kötelező a bíróságokra nézve. Az ítélkezés elvi irányítása rendszerének további elemeiként említhetők még: a törvényességi óvás intézménye, és az igazságügy-miniszter bíróságok általános működése feletti felügyeleti jogköre.
A rendszerváltást követően az 1989. évi alkotmánymódosítással megkezdődött az ítélkezés elvi irányítása intézményrendszerének a lebontása, és a bírósági jogalkalmazás egységét biztosító új, a jogállamiság követelményeinek megfelelő rendszer kialakítása. Az 1972. évi Bsz.-t módosító 1989. évi XLII. tv. megszüntette az igazságügy-miniszternek a bíróságok általános működése feletti felügyeleti jogkörét, majd pedig 1992-ben az Alkotmánybíróság eltörölte a törvényességi óvás részben jogegységi funkcióval is bíró diszkrecionális jogintézményét, amit aztán az eredetileg kizárólag jogorvoslati rendeltetésű felülvizsgálati eljárás (1992. évi LXVIII. és LXIX. tv.) váltott fel. Az irányelv és elvi döntés, mint az elvi irányítás bíróságokra kötelező eszközei, ugyan elvileg ebben az 1989-1997 közötti átmeneti időszakban is léteztek, a Legfelsőbb Bíróság azonban a gyakorlatban nem élt velük, egyrészt mert nem tartotta azokat jogállami eszközöknek, másrészt pedig egyre nagyobb leterheltsége, ítélkezési feladatainak növekedése folytán ideje, energiája sem maradt az ítélkezés elvi irányítására. A Legfelsőbb Bíróság ez irányú tevékenysége így ebben az időszakban lényegében abban merült ki, hogy felülvizsgálta testületi állásfoglalásait, és a jogpolitikai rendeltetésüket vagy a jogszabályi változások folytán meghaladottá váltakat hatályon kívül helyezte, míg a szakmai szempontból továbbra is fenntarthatóakat ismét publikálta.
Az ítélkezés egysége biztosításának jelenleg is működő rendszere az 1997. évi bírósági szervezeti reform részeként alakult ki. Az 1997. évi LIX. törvénnyel módosított Alkotmány 47. §-ának (2) bekezdése kimondta, hogy:
"A Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek."
A változás lényege, hogy a Legfelsőbb Bíróság többé már nem elvi irányítást gyakorol a bíróságok ítélkezése felett, hanem feladata a jogalkalmazás egységének a biztosítása. A jogegység biztosításának alapvető eszközeként pedig a jogegységi eljárás során meghozott jogegységi határozat szolgál. (A jogegység biztosításának további eszközei még az elvi határozatok, valamint az egyre inkább jogegységi funkcióval is rendelkező felülvizsgálat.) Az alkotmánymódosítás valamint az azt követően megalkotott Bsz. (1997. évi LXVI. tv.) megszüntette az elvi irányítás rendszerének még meglévő utolsó elemét, a Legfelsőbb Bíróság által kibocsátandó irányelv és elvi döntés intézményét, és ismét visszahozta jogunkba a jogegységi eljárás, a jogegységi határozat jogintézményeit.
Az új Bsz. "Az ítélkezés egységének biztosítása" címet viselő III. fejezete több szempontból az 1912. évi LIV. tv. megoldásait átvéve szabályozta a jogegységi eljárást. (Nem vette át ugyanakkor a Bsz. a teljes ülési határozat jogintézményét.) A törvény miniszteri indokolása az elvi irányítás addigi eszközrendszerét felváltó jogegységi eljárás bevezetését a következőkkel indokolta: "Mivel az elvi irányítás említett formái nem konkrét bírósági határozatban felmerülő vitás elvi kérdésben adnak iránymutatást, jogpolitikai vonásaik miatt nem tekinthetők a jogállami követelményekkel összhangban álló irányítási eszköznek. A bírósági jogalkalmazás egységének biztosítására ezért a büntető és a polgári eljárásban be kell vezetni a konkrét ügyekben felmerülő vitás elvi kérdések eldöntése érdekében a jogegységi eljárást, a jogegységi határozatot. A jogegységi eljárás, a jogegységi döntés nem ismeretlen a magyar jogfejlődésben, ugyanis a Kúria jogegységi döntését a bíróságok kötelesek voltak követni."
A Bsz. 25. § c) pontja értelmében a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata a bíróságokra kötelező. A 32. § (6) bekezdése szerint a jogegységi határozatnak - ha a törvény kivételt nem tesz - a felekre kiterjedő hatálya nincs. Ilyen törvényi kivétel csak a büntetőeljárásban érvényesül. Ajogegységi eljárás Bsz.-beli egységes szabályozása mellett ugyanis a Be. is tartalmaz rendelkezéseket a jogegységi eljárásra (régi Be. 291/K. §, új Be. 439-445. §-ok). A Pp.-ben ugyanakkor nincsenek a jogegységi eljárásra vonatkozó szabályok, a Legfelsőbb Bíróságnak ez a speciális eljárása tehát teljes mértékben kívül marad a Pp. rendszerén (a Pp. csak a felülvizsgálati eljárás kapcsán tesz említést a jogegységi határozatról abban az összefüggésben, hogy a jogerős határozatnak attól való eltérése a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének alapjául szolgáló egyik ok).
Jogegységi eljárás lefolytatására a Legfelsőbb Bíróságnak a Bsz. 1997. október 1-jével történt hatályba lépése óta van lehetősége. Az első jogegységi határozat meghozatalára 1998. januárjában került sor, és az azóta eltelt közel hat év alatt több mint ötven jogegységi határozatot hozott a Legfelsőbb Bíróság. Mégis, a jogegységi eljárás még mindig kiforratlannak, eljárási szabályai pedig - amelyeket csak kis részben a Bsz. nagyobb részt azonban a Bsz. felhatalmazása alapján kiadott, a Legfelsőbb Bíróság ügyviteli szabályzatáról szóló 1/1994. sz. elnöki utasítás (LEBÜSZ) tartalmazza - meglehetősen kidolgozatlannak tekinthetőek. (A jogegységi eljárásra vonatkozó 72-76/B. §-okat az 5/1997. sz. elnöki utasítás iktatta be az 1/1994. sz. elnöki utasításba. Ez utóbbit ugyan hatályon kívül helyezte a 4/2003. sz. elnöki utasítás (új LEBÜSZ), a 72-76/B. §-okat azonban hatályban tartotta.) Az eltelt időszak tapasztalatai ugyanakkor rámutattak a szabályozás hibáira, hiányosságaira és számos olyan javaslatot is felvetettek, amely a jogintézmény továbbfejlesztésénél felhasználható lehet. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az ítélőtáblák működésének a megkezdésével a másodfokú ítélkezés terhétől megszabaduló Legfelsőbb Bíróság a jövőben várhatóan sokkal nagyobb energiákat fog tudni a jogegységi határozatok meghozatalára összpontosítani, akkor ez szükségszerűen veti fel a jogegységi eljárás szabályai felülvizsgálatának, a szabályozás továbbfejlesztésének az igényét. A Legfelsőbb Bíróság kezdeményezte az igazságügyi tárcánál a Bsz. vonatkozó szabályai módosítását hiszen ez előfeltétele annak is, hogy a Legfelsőbb Bíróság korszerűsíthesse a jogegységi eljárása vonatkozó saját belső ügyviteli szabályait. A minisztérium - noha kétharmados törvényről van szó - nem zárkózott el a Bsz. módosítása elől, és a Legfelsőbb Bíróság valamint az IM szakemberei részéről már kezdetét is vette egy közös előkészítő munka. Ez ad alapot és aktualitást annak, hogy a továbbiakban a jogegységi eljárás szabályait ne csak de lege lata, hanem de lege ferenda is tárgyaljam, vagyis az egyes hatályos szabályok és azok gyakorlatának ismertetése mellett - ahol az szükséges - mindjárt felvessem a módosításra vonatkozó elképzeléseket, javaslatokat is.
A jogegységi eljárás célja a jogalkalmazás egységének a biztosítása, vagyis annak megakadályozása, hogy a bíróságok elvi kérdésben eltérő határozatokat hozzanak. A Bsz. 29. §-ának (1) bekezdése alapvetően két esetkört különböztet meg, amikor jogegységi eljárás lefolytatásának illetve jogegységi határozat meghozatalának van helye:
a) ha azt elvi kérdésben a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása szükségessé teszi (és az arra jogosultak indítványozzák a jogegységi eljárás lefolytatását),
b) ha a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától.
Az a) pontban említett esetkör további két alesetre bontható. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításának a szükségessége akkor merül fel, ha valamely elvi kérdésben a megyei bíróságok vagy az ítélőtáblák között eltérő gyakorlat alakul ki, vagy akár a Legfelsőbb Bíróság egyes tanácsai hoztak jogkérdésben - egymás döntéseiről nem tudva - ellentétes határozatokat. Jogegységi eljárás lefolytatására lehet szükség akkor is, ha pl. valamely ítélőtábla (vagy megyei bíróság) és a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata között mutatkozik ellentét. Az alsóbb bíróságokat ugyanis még a Legfelsőbb Bíróság elvi határozataiban kifejtettek sem kötik, elvileg tehát előfordulhat, hogy nem követik azokat. A törvény az indítványozó mérlegelésére bízza, hogy milyen súlyú jogkérdés illetve milyen mérvű joggyakorlatbeli eltérés esetén tartja indokoltnak jogegységi eljárás lefolytatását. A hangsúly azonban az eltérő "gyakorlaton" van. Az uralkodó bírói gyakorlattól eltérő egy-egy téves döntés még nyilvánvalóan nem jelent két egymástól eltérő gyakorlatot. Nem indokolt jogegységi eljárás elrendelése akkor sem, ha a jogegység más módon, pl. az ellentétes döntések egyikének elvi határozatként való közzététele útján biztosítható. (Az elvi határozatok ugyan nem kötelezőek, az alsóbb bíróságok azonban a tapasztalatok szerint követik azokat.) Nem kerülhető meg viszont a jogegységi határozat hozatala akkor, ha ítélőtáblák (illetve ennek következtében az illetékességi területükhöz tartozó megyei bíróságok) ítélkezési gyakorlatai között alakulna ki valamely elvi kérdésben - esetleg ellentétes kollégiumi véleménynyilvánításokkal is alátámasztott - ellentét, vagy ha amiatt alakulna ki ellentétes gyakorlat, mert az alsóbb bíróságok mégsem követnék a Legfelsőbb Bíróság közzétett elvi határozataiban foglaltakat.
Még tágabb az indítványozó mérlegelési lehetősége, ha a "joggyakorlat továbbfejlesztésének" az igényével kívánja indokolni a jogegységi eljárás szükségességét. Ez lehet az indoka a jogegységi eljárás lefolytatásának akkor, ha egy korábban kialakult - és a maga idejében helyes - bírói gyakorlat megváltoztatása látszik szükségesnek jogszabályváltozás vagy más lényeges körülményváltozás folytán. Itt vethető fel az a kérdés is, hogy konkrét ügyektől függetlenül helye van-e jogegységi határozat meghozatalának, pl. valamely új jogszabály rendelkezéseinek az értelmezése vagy valamely jogintézmény általános értelmezése kapcsán? Az igaz, hogy a jogegységi döntések eddig a gyakorlatban konkrét ügyek által felvetett, viszonylag nem túl átfogó problémák megoldására szolgáltak és a Bsz. miniszteri indokolása is, mint "a konkrét ügyekben felmerülő vitás elvi kérdések" eldöntésének az eszközét említi a jogegységi határozatot (szembeállítva azt az elvi irányítás korábbi, nem konkrét bírósági határozatban felmerülő elvi kérdésekhez kapcsolódó eszközeivel). Véleményem szerint azonban indokolatlan lenne a jogegységi eljárás hatókörét a konkrét ügyekben felmerülő elvi kérdésekre korlátozni. Miért ne hozhatna a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatot, pl. egy új jogszabály rendelkezésének az értelmezésére, megelőzve ezzel az ellentétes joggyakorlat kialakulását, vagy miért ne foglalhatna állást valamely jogintézménnyel kapcsolatos elvi kérdésben anélkül, hogy konkrét peres ügyekre kellene hivatkoznia? Nézetem szerint ezek az esetek is beleférnek a "joggyakorlat továbbfejlesztésének" tágabban értelmezett fogalmába. Nem látom tehát akadályát annak, hogy jogegységi határozat meghozatalára kerülhessen sor bármilyen átfogó, nagy kiterjedésű elvi kérdés tárgyában is. Jogegységi határozat alapjául azonban mindig csak olyan elvi jogértelmezési kérdés szolgálhat, amely a bírósági joggyakorlattal kapcsolatos, tehát konkrét jogerős bírósági határozatokban felmerült vagy felmerülhet.
A Bsz. 29. § (1) bekezdés b) pont és (2) bekezdés rendelkezéséből az következik, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácsa számára a másik ítélkező tanács jogkérdésben elfoglalt álláspontja kötelező, hiszen ha attól el kíván térni, akkor az eljárás egyidejű felfüggesztése mellett jogegységi eljárás lefolytatását kell "kezdeményeznie". E szabállyal szemben többirányú kritikai észrevétel is megfogalmazható.
Ez a rendelkezés, a Legfelsőbb Bíróság belső jogegységének a biztosítása érdekében véleményem szerint túlzott mértékben korlátozza a bíró döntési szabadságát. Egyetlen más bíróság esetében sincs olyan előírás, hogy ne lehetne más tanácsétól eltérő döntést hozni. E szabály merev alkalmazása mellett, ha a Legfelsőbb Bíróság egyik ítélkező tanácsa hozott egy téves döntést (amelyet esetleg már az azt meghozó tanács sem tartana fenn) akkor egy másik tanács attól csak jogegységi eljárás útján térhetne el. Ráadásul a szabály "időintervallum" szerinti korlátozást sem tartalmaz, tehát ad absurdum a Legfelsőbb Bíróság évtizedekkel ezelőtt hozott határozataira is figyelemmel kellene lenni. [Helye lehet egy olyan értelmezésnek, hogy csak a Bsz. hatálybalépését, tehát 1997. október 1. napját követően meghozott határozatokra kell figyelemmel lenni, azonban már eddig is több példa volt arra, hogy ezt megelőzően hozott határozatoktól való eltérés igénye miatt került sor a 29. § (1) bekezdés b) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatására.] A Legfelsőbb Bíróság jelenlegi ítélkezési munkaterhe mellett a szabály betarthatatlan is, hiszen a legnagyobb körültekintés mellett is előfordulhat, hogy az egyik tanács a másik tanács döntéséről nem tudva hoz ugyanabban a jogkérdésben eltérő döntést. Ennek következtében előfordulhat az is, hogy egy ítélkező tanács - korábbi ellentétes döntések következtében - abba a helyzetbe kerül, hogy bárhogy is kívánna dönteni, valamelyik korábbi döntéssel ellentétbe kerülne. A jogalkotói szándék szerint nyilván ilyenkor is jogegységi eljárást kell kezdeményeznie, noha a 29. § (1) bekezdés
b) pontja erre az esetre nincs figyelemmel. A 29. § (1) bekezdés b) pont szabálya továbbá pontatlan is, mert annak szó szerinti értelmezése mellett az öttagú felülvizsgálati tanács sem hozhatna a másodfokú tanácsétól eltérő döntést, holott a jogalkotó nyilván a másik ítélkező tanács "más ügyben hozott" határozatától való eltérést kívánta csak kizárni és nem egy adott ügyön belül akarta korlátozni a jogorvoslati rendet.
Álláspontom szerint főszabályként nem kellene megtiltani azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyes ítélkező tanácsai egy adott jogkérdést egymástól eltérően ítéljenek meg. Jogegységi eljárásra pedig csak akkor lehet szükség, ha már van legalább két ellentétes elvi alapon nyugvó határozat, és még ekkor sem feltétlenül, hiszen a jogegység megteremthető úgy is, hogy a két ellentétes határozat közül a követendő elvi határozatként közzétételre kerül. A Bsz. 29. § (1) bekezdés b) pontjában szerintem csak arra az esetre korlátozva kellene előírni a jogegységi eljárás kezdeményezését, ha a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa a Legfelsőbb Bíróság hivatalos gyűjteményében közzétett elvi határozatától kíván jogkérdésben eltérni. Megjegyzem, hogy az 1912. évi LIV. tv. 70. § 1. pontja és 72. §-a is csak a hivatalos gyűjteménybe felvett határozattól (valamint a jogegységi és teljes ülési határozatoktól) való eltérés szándéka esetében írta elő, hogy: "az illető tanács elnöke köteles az ügy elintézését felfüggeszteni, az elvi kérdést szöve-geztetni és a kir. Kúria elnökének bemutatni".
A Bsz. a 29. § (1) bekezdés b) pontban említett esetre a "kezdeményez" kifejezést használja a 29. § (2) bekezdésben. Helyesebb lenne azonban az "indítványoz" kifejezés használata, mert a "kezdeményezés" kifejezést használja a Bsz. 33. §-ának (3) bekezdése az ítélőtáblák kollégiumvezetőit megillető jogosítványra is. Ez által terminológiailag is világos lenne a különbség az "indítványozás" (amely esetben kötelező a jogegységi eljárás lefolytatása) és a "kezdeményezés" között (amikor az indítványtételre jogosultak mérlegelésén múlik a jogegység eljárás megindítása). A 29. § (2) bekezdés szerinti esetben tehát a Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsa minősül indítványozónak és nem készül a 31. § (1) bekezdés a) pontjában felsorolt indítványtételre jogosultak (pl. az illetékes kollégiumvezető) részéről még egy külön indítvány. Ha az ítélkező tanács "kezdeményezését" is indítványnak tekintjük, akkor erre is vonatkozik a Bsz. 32. § (1) bekezdés előírása, vagyis az ítélkező tanácsnak az indítványában (amely nézetem szerint nem azonos az eljárást felfüggesztő végzéssel) meg kell jelölnie az eldöntendő elvi kérdést és azt az álláspontot (határozatot), amelytől el kíván térni, ha pedig már több ellentétes határozat is született a kérdésben, akkor az azokban kifejtett álláspontokat kell rögzítenie. Kifejezett törvényi előírás hiányában arra nézve nincs kialakult gyakorlat, hogy az eljáró tanácsnak ki kell-e fejtenie azt is, hogy milyen irányban és milyen indokok alapján kíván eltérni a másik ítélkező tanács álláspontjától. Véleményem szerint elvárható a
tanácstól, hogy kifejtse jogi álláspontját az ügy által felvetett elvi kérdésben. Ellenkező esetben gyakorlatilag a jogegységi eljárás indítványozásával elháríthatná magától az ügyben való érdemi állásfoglalást, hiszen a Pp. 274. § (6) bekezdés értelmében a jogegységi eljárás befejezése után a tanács már csak a jogkérdést elvi jelleggel eldöntő jogegységi határozatnak megfelelő tartalmú határozatot hozhat.
Nem tartalmaz a Bsz. előírást arra nézve, hogy a jogegységi eljárást indítványozó tanács elnöke illetve tagjai részt vehetnek-e a jogegységi tanács munkájában. Az eddigi gyakorlatban több példa is volt arra, hogy a jogegységi eljárást kezdeményező tanács elnöke is tagja volt a jogegységi tanácsnak. Tiltó rendelkezés hiányában ezt nem lehet kifogásolni.
A 29. § (1) bekezdés b) pont és a (2) bekezdés a tanácsban történő elbírálásra vonatkozik, és erre utal a Pp. 274. § (6) bekezdés előírása is. Nincs törvényi rendelkezés arra nézve, hogy egyesbírói jogkörben meghozott, a felülvizsgálati kérelmet elutasító határozatok tekintetében hogyan történik a jogegység megteremtése, egyáltalán szükség van-e erre. Kellő gyakorlati tapasztalatok hiányában e kérdésre még nem adható megalapozott válasz. Egyelőre azonban személyes véleményem az, hogy a felülvizsgálati kérelmek egyesbírói előzetes megvizsgálása szintjén nincs jogegységi igény, vagyis nem jelenthet gondot az, ha ugyanazon jogkérdésben ugyanazon tartalommal meghozott jogerős határozatok elleni felülvizsgálati kérelmek kapcsán az egyik egyesbíró elutasítja a kérelmet, míg a másik elrendeli a felülvizsgálati eljárás lefolytatását. Az ugyanis, hogy mi minősül elvi jelentőségű jogkérdésnek, olyannyira mérlegelési kérdés, hogy e körben nehezen lehetne egyöntetű gyakorlatot elvárni.
A Bsz. 31. § (1) bekezdés a) pontja szerint a jogegységi eljárás indítványozásának a joga a Legfelsőbb Bíróság elnökét, kollégiumvezetőjét valamint - a (2) bekezdésben meghatározott körben - a legfőbb ügyészt illeti meg. A legfőbb ügyész indítványozási jogának a terjedelme eltérő a büntető illetve a polgári eljárásban, ez azonban - ahogy azt az Alkotmánybíróság is megállapította a 12/2001. (V. 14.) AB számú határozatában - összhangban van az ügyészség alkotmányos jogállásával. A Bsz. 31. §-ának (2) bekezdése általános indítványozá-si jogot biztosít a büntetőeljárásban a legfőbb ügyésznek, míg a polgári eljárásban csak akkor, ha az eljárás megindítására vagy az abban való részvételre külön jogszabály az ügyészt feljogosítja. A polgári eljárás körében tehát a legfőbb ügyész jogegységi eljárás indítványozására csak azokban az ügycsoportokban jogosult, ahol az önálló ügyészi részvétel egyébként is biztosított.
A Bsz. 31. § (1) bekezdés a) pontja a jogegységi eljárás indítványozására jogosultak között nem említi meg a
Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesét, holott nyilvánvaló, hogy ezt a jogosultságot számára is indokolt biztosítani. A gyakorlatban az elnökhelyettes eddig is számos esetben indítványozott jogegységi eljárást, indítványo-zási jogát azonban mégis kifejezetten ki kellene mondani a Bsz.-ben. Az elnökhelyettest ugyanis nem lehet automatikusan a helyettesi minősége folytán az elnök helyett indítványtételre jogosultnak tekinteni, hiszen a Bsz. máshol is - pl. 30. § (1) és (2) bekezdések - külön említi meg az elnök mellett az elnökhelyettest.
Ahogy arra már utaltunk a 29. § (1) bekezdés b) pontjában említett esetben - annak ellenére, hogy a 29. § (2) bekezdés a "kezdeményezés" kifejezést használja - indítványozónak kell tekinteni a Legfelsőbb Bíróság tanácsát is. Ezt az értelmezést támasztja alá a 31. §-hoz fűzött miniszteri indokolás is, amely az indítványozásra jogosultak között említi meg a Legfelsőbb Bíróság azon tanácsát is, amely jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának a határozatától. A 31. § (1) bekezdésében szereplő "kell" szóhasználatból is következik, hogy ha valamely arra jogosult indítványozza a jogegységi eljárást, akkor annak lefolytatása kötelező. Az indítvány tartalmára nézve a Bsz. 32. § (1) bekezdés tartalmaz előírást. Eszerint az indítványozónak meg kell jelölnie, hogy milyen kérdésekben, és mely okokból kéri a jogegységi tanács határozatának a meghozatalát.
A jogegységi eljárás elrendelésének alapjául szolgáló jogi helyzetről az indítványtételre jogosultak (értve ez alatt most csak a Legfelsőbb Bíróság vezetőit, hiszen a Legfelsőbb Bíróság tanácsának az információs bázisa az előtte levő ügy, a legfőbb ügyészé pedig a saját hivatali apparátusa) különböző módokon szerezhetnek tudomást.
a) A jogegységi eljárás elrendelése alapulhat a Legfelsőbb Bíróság hivatalos tudomásán, amelynek számos forrása lehet. A Bsz. szükségtelennek tartja utalni rá, de az indítványtételre jogosultaktól lényegében bárki kérheti a jogegységi eljárás lefolytatásának indítványozását. Ilyen kérelmek szép számban érkeznek is a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez, illetve kollégiumvezetőihez, elsősorban ügyvédek valamint szakmai szervezetek részéről. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ilyen kérelmek alapján csak nagyon ritkán kerül sor jogegységi eljárás indítványozására.
b) a Bsz. 28. §-a tájékoztatási kötelezettséget ír elő, amely alapján a különböző szintű bíróságok elnökei (kollégiumvezetői) kötelesek a magasabb szintű bíróság elnökét értesíteni arról, ha bármely módon tudomást szereznek a vezetésük, illetve felügyeletük alatt álló bíróságoknál elvi kérdésben kialakult ellentétes gyakorlatról vagy ellentétes elvi alapokon nyugvó határozatok hozataláról. Az ítélőtáblák belépésével ez azt jelenti, hogy a megyei bíróságok vezetői az ítélőtáblák vezetőit tájékoztatják, a Legfelsőbb Bíróság indítványtételre jogosult szakmai vezetői pedig az ítélőtáblák elnökeitől illetve kollégiumvezetőitől kapnak tájékoztatást a jogegységi eljárás indítványozásának alapjául szolgáló helyzetről. A 28. § (2) bekezdés tágabb értelmezésével az ítélőtáblák (illetve korábban a megyei bíróságok) vezetői azt is jelezhetik - és erre volt is példa -, ha azt észlelték, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyes tanácsai hoztak eltérő határozatokat.
c) A Bsz. 33. §-ának (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság kollégiuma javasolhatja a kollégiumvezetőnek jogegységi eljárás indítványozását. A gyakorlatban erre tudomásom szerint még nem volt példa.
d) A Bsz. 33. §-ának (3) bekezdése értelmében az ítélőtábla kollégiumának vezetője jogegységi eljárást kezdeményez, "ha az ítélőtábla területén a jogalkalmazás egysége érdekében ez szükséges". A törvényszövegből, mint indokolatlan megszorítást, elha-gyandónak tartom az "ítélőtábla területén" szavakat, hiszen a kezdeményezés egyik gyakorlati esete lehet az is, ha két ítélőtábla között alakul ki ellentétes gyakorlat. Az ítélőtáblai kollégiumvezető a kezdeményezését értelemszerűen a Legfelsőbb Bíróság illetékes kollégiumvezetőjéhez, mint indítványtételre jogosulthoz intézi, aki mérlegelheti, hogy a kezdeményezés alapján megteszi-e indítványát. Az ítélőtáblai kollégiumvezető számára a 33. § (2) bekezdés értelmében az ítélőtábla kollégiuma illetve a megyei bíróságok kollégiumai tesznek javaslatot a jogegységi eljárás kezdeményezésére, de az ítélőtáblai kollégiumvezetőt a kezdeményezés joga természetesen ilyen javaslat hiányában is megilleti.
A Bsz. 30. §-ának (1) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróságon büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi és közigazgatási szakágú jogegységi tanács működik. A jogegységi tanács fő szabályként 5 tagból, ha azonban a jogegységi eljárásban hozandó döntés több szakág ügykörét is érinti, akkor - az érintett szakágban eljáró bírók közül arányosan kijelölt - 7 tagból áll. A szakágú jogegységi tanácsok tagjait mindig a tanács elnöke jelöli ki. A jogegységi tanácsok összetétele tehát eljárásonként változó, ami eltérés a régi kúriai gyakorlattól, ahol a négy ügyszak szerinti jogegységi tanács összetétele egy adott évben állandó volt és csak évenként változott. Az esetenként változó összetételű jogegységi tanács előnye, hogy így jobban biztosítható, hogy az adott jogkérdéshez leginkább értő bírók vegyenek részt a döntés kimunkálásában. A jogegységi tanács elnöke héttagú jogegységi tanács esetén mindig a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy elnökhelyettese, míg az öttagú jogegységi tanácsot rajtuk kívül a kollégiumvezető (kollégiumvezető-helyettes) is vezetheti.
A Bsz. 30. § (1) bekezdésével kapcsolatban felvethető, hogy szükséges-e a polgári kollégium ügykörébe tartozó ügyekben három különböző szakágú (polgári, gazdasági, munkaügyi) jogegységi tanács működtetése. A gondot az okozza, hogy a hagyományos értelemben vett polgári szakági valamint gazdasági szakági ügyek között ma már nagyon viszonylagos, elmosódó a határvonal, amiből következően a jogegységi döntést igénylő jogkérdések jelentős része olyan, hogy mindkét szakágat egyaránt érinti. Ez pedig már héttagú tanácsban hozandó döntést tesz szükségessé. A héttagú jogegységi tanácsot viszont csak az elnök vagy az elnökhelyettes vezetheti. Különösen később, nagyszámú jogegységi határozat esetén ez egyrészt nagyon megnehezítené a jogegységi eljárások lefolytatását, másrészt gyakorlatilag azt jelentené, hogy a jogegységi tanács vezetése nagyrészt kikerülne a kollégiumvezető (illetve helyettese) jogköréből. Véleményem szerint a polgári és gazdasági szakághoz tartozó ügyek illetve a felmerülő jogkérdések jellege között nincs olyan különbség, ami indokolná a külön polgári és külön gazdasági szakágú jogegységi tanácsok létjogosultságát. Megjegyzem, hogy a gyakorlatban külön gazdasági szakágú jogegységi tanács eddig sem működött ("GJE" számon még nem került sor jogegységi határozat meghozatalára). Nem feltétlenül indokolt a külön munkaügyi szakágú jogegységi tanács fenntartása sem, hiszen eddig összesen három "MJE" határozat született. A munkaügyi szakág kis bírói létszáma miatt sokszor amúgy is nehéz lenne kizárólag a munkaügyi szakág bíróiból összeállítani egy öttagú jogegységi tanácsot. A Bsz. 30. § (1) bekezdés első mondatát tehát akként volna indokolt módosítani, hogy abból maradjon ki a külön gazdasági és munkaügyi szakágú jogegységi tanácsra való utalás. Egy ilyen módosítás jelentősen csökkentené a héttagú jogegységi tanácsok összeállításának a szükségességét.
Maga a Bsz. semmiféle korlátozó, kizáró szabályt sem tartalmaz a jogegységi tanács összetételére nézve. Nincs tehát a Bsz.-ben olyan tiltó szabály, hogy az indítványtevő ne lehetne a jogegységi tanács tagja vagy, hogy a jogegységi indítvánnyal érintett határozatok meghozatalában részt vett bírók ne vehetnének részt a jogegységi tanácsban. A magam részéről a polgári kollégium gyakorlatát ismerem, ahol rendszeresen előfordul, hogy az indítványt is a kollégiumvezető teszi, és ő maga a jogegységi tanács elnöke is. [A LEBÜSZ 75. § (4) bekezdése kifejezetten utal is arra a lehetőségre, hogy a tanácsot az indítványozó is vezetheti.] Több példa volt az eddigi gyakorlatban arra is, hogy a jogegységi tanácsnak tagja volt az eljárást a Bsz. 29. § (1) bekezdés b) pontja alapján indítványozó tanács elnöke, valamint annak a tanácsnak az elnöke is, akinek a határozatától el kívántak térni. Ugyanakkor az új Be. 441. § (3) bekezdés második mondata szerint: "A jogegységi indítvány előterjesztője nem lehet a jogegységi tanács elnöke vagy tagja". A (4) bekezdés szerint pedig: "A jogegységi tanács tagja nem lehet az, aki a jogegységi indítvánnyal érintett bírósági határozat meghozatalában részt vett". Kérdés, hogy van-e elvi alapja annak, hogy eltérő törvényi szabályok érvényesüljenek a büntető szakágú és a más szakágú jogegységi tanácsok összetételére nézve.
Az eddigiekben tárgyalt esetenként kijelölt összetételű szakágú jogegységi tanácsoktól meg kell különböztetni az ún. "elvi határozatokat kiválasztó jogegységi tanácsokat". Ez a különbségtétel a Bsz. szövege alapján nehezen észlelhető, a gyakorlatban azonban már kialakult. A Bsz. 32. § (5) bekezdése tesz említést arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság a hivatalos gyűjteményében közzéteszi "a jogegységi tanács által kiválasztott" elvi bírósági határozatokat. "Elvi határozatnak" a Legfelsőbb Bíróság azon határozatai minősülnek, amelyek a Legfelsőbb Bíróság hivatalos lapjában, a jelenleg évente kétszer megjelenő "A Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye" című kiadványban közzétételre kerülnek. A hivatalos gyűjteményben közzétett határozatok követése nem kötelező ugyan a bíróságok számára, a Pp. azonban felülvizsgálati oknak tekinti, ha a jogerős döntés jogkérdésben eltér a korábban közzétett elvi határozatban kifejtettektől [Pp. 270. § (2) bekezdés bb) pont]. Az elvi határozatokat az évenkénti ügybeosztásban meghatározott összetételű, kollégiumonként illetve szakáganként működő jogegységi tanácsok választják ki a Legfelsőbb Bíróság határozatai közül.
Már közzétett elvi határozattól jelenleg a Legfelsőbb Bíróság is csak jogegységi határozattal tud eltérni. Indokolt volna egy egyszerűbb megoldást biztosító törvényi szabályozás, amely szerint az elvi határozatokat kiválasztó jogegységi tanács jogot kapna annak kimondására is, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy adott döntést a továbbiakban elvi határozatként nem tart fenn. Ezt indokolhatja pl. jogszabályváltozás, az ítélkezési gyakorlat megváltozása vagy akár az is, hogy a döntés elvi határozatként való közzététele eleve nem volt indokolt.
A jogegységi eljárás lefolytatására vonatkozóan a Bsz. mindössze néhány eljárási szabályt tartalmaz [32. § (2) és (3) bekezdése], a részletesebb, ügyviteli tartalmú rendelkezések megállapítását pedig a Legfelsőbb Bíróság ügyviteli szabályzatára utalja [32. § (8) bekezdés]. A jogegységi eljárásra vonatkozó, 1997-ben megállapított LEBÜSZ-beli szabályok elavultak, teljes átdolgozást igényelnek. A Bsz. 32. § (7) bekezdés egy másik felhatalmazást is ad: törvény a jogegységi eljárásra vonatkozóan további szabályokat állapíthat meg. Jelenleg ilyen törvény csak a Be. (1998. évi XIX. tv. 439-445. §-ok). A Bsz. 32. § (7) bekezdése szerinti felhatalmazás alapján elvileg meg lenne a lehetősége annak is, hogy a Pp. is tartalmazzon külön eljárási szabályokat a jogegységi eljárásra nézve, a magam részéről azonban ezt nem tartom szükségesnek.
A Bsz. 32. § (2) bekezdése értelmében az ülés határnapját a jogegységi tanács elnöke tűzi ki, a LEBÜSZ 75. § (4) bekezdése alapján legalább 30 napos időköz megtartásával. A jogegységi tanács ülésére az indítványozót - ha nem tagja a tanácsnak - és a legfőbb ügyészt meg kell hívni. A LEBÜSZ 76. § (1) bekezdése értelmében a jogegységi tanács ülése nem nyilvános. Az ülést az elnök vezeti, azon az indítványozó és a legfőbb ügyész felszólalhat. Az ülés nem egy kontradik-tórius bírósági tárgyalás, hanem a gyakorlatban egy kötetlen (talár nélküli) tanácskozás, amely rendszerint a jogegységi tanács elnökének a szobájában zajlik a következőképpen. Az ülést az elnök nyitja meg, majd vagy ő, vagy az ügy előadója ismerteti az indítványt. Ezt követően kerül sor a legfőbb ügyész képviselőjének a nyilatkozatára, majd a jogegységi tanács tagjai megvitatják az indítvány által felvetett elvi kérdést és - ha készült ilyen - az előadói tervezetet. Ha nincs szükség az ülés elnapolására, akkor a vitát szavazás követi. A határozat meghozatalához - ugyanúgy, mint bármely más tanácsban meghozandó bírósági határozat esetén egyszerű szótöbbség kell. Az előadó bíró által megírt határozatot - az esetleges korrekciók után - a tanács minden tagja aláírja. Az ülésről rövid jegyzőkönyv is készül. Az eljárás minden kötetlensége ellenére néhány kérdés azért törvényi szabályozást igényelne.
Hiányzik pl. a Bsz.-ből egy olyan rendelkezés, amely szerint a jogegységi indítványt az indítványozó a jogegységi határozat meghozataláig módosíthatja, illetve visszavonhatja (az indítvány visszavonását indokolhatja pl. ha időközben jogszabályváltozás folytán megoldódik az elvi kérdés, az indítvány módosítását (kiterjesztését) pedig az ülésen felmerült újabb érvek tehetik szükségessé). Az ennek megfelelő gyakorlat ugyan már gond nélkül kialakult, mégis indokolt lenne azt törvényi rendelkezéssel "legalizálni".
A másik törvényi szabályozást igénylő kérdés a legfőbb ügyész részvétele a jogegységi eljárásban. A Bsz. szövege nem utal rá, de valójában a "legfőbb ügyész illetve képviselője" részvételéről van szó, mert a gyakorlatban az illetékes legfőbb ügyész helyettes (esetenként főosztályvezető) vesz részt a jogegységi tanács ülésén. A legfőbb ügyész szerepe fokozottabb a büntető jogegységi eljárásban, ahol gyakorta az ő indítványa alapján folyik az eljárás, míg polgári ügyszakban még nem fordult elő, hogy a legfőbb ügyész indítványa alapján került volna sor jogegységi határozat meghozatalára. A kialakult gyakorlat szerint a büntető szakágú jogegységi tanács ülésén a legfőbb ügyész képviselője egészen a határozathozatalig jelen lehet és részt vesz a vitában, míg a polgári ügyszakban az a gyakorlat, hogy a felszólalását és írásbeli véleményének átadását követően az ügyész távozik az ülésről. Véleményem szerint a legfőbb ügyész illetve képviselője számára biztosítani kell azt, hogy felszólalási jogát a jogegységi eljárás teljes menetében mindvégig gyakorolhassa. Ennek érdekében meg kell adni neki azt a jogot, hogy bármely szakágú jogegységi tanács ülésén - elnapolás esetén valamennyi ülésén - egészen a szavazás megkezdéséig jelen lehessen, a vitában mindvégig részt vehessen, az indítvány esetleges változásairól értesüljön, az esetleg készülő előadói tervezeteket megkapja, azokra észrevételeket tehessen. (Mindezek a jogok egyébként a Kúria gyakorlatában is megillették a koronaügyészt.)
Nincs szabályozva jelenleg a jogegységi eljárás előkészítésének a menete sem, bár az ezzel kapcsolatos kérdéseket elegendő lenne a LEBÜSZ-ben rendezni. Elő lehetne pl. írni azt, hogy a jogegységi tanács elnöke amennyiben azt szükségesnek tartja - az indítvánnyal kapcsolatban véleményt szerezhet be a Legfelsőbb Bíróság bármely bírójától (amit egyébként jelenleg sem gátol semmi), vagy az ítélőtáblák kollégiumaitól. Persze az előkészítéssel kapcsolatban nem annyira szabályozást igénylő kérdésekről, hanem sokkal inkább anyagi feltételeket is igénylő szervezési kérdésekről van szó. A jövőben, ha a jelenleginél nagyobb számban kerül majd sor jogegységi határozatok meghozatalára, szükség lehet majd eseti tanácsadók, külső szakértők foglalkoztatására, jogi vélemények beszerzésére (pl. a jogtudomány jeles képviselőitől). Elképzelhető az is, hogy az alkotmánybírósági tanácsadók mintájára - akár bírósági titkári, akár valamiféle tanácsadói státuszban -állandóan foglalkoztatott szakemberek segítsék a jogegységi tanácsokat előkészítő munkák elvégzésével (elemző anyaggyűjtés, a jogirodalom áttekintése, nemzetközi jogi összehasonlítás elvégzése, az EU-jog feltérképezése stb.).
A Bsz. 32. § (4) bekezdésből úgy tűnik, mintha a jogegységi tanács az indítvány alapján csak a "Magyar Köztársaság nevében" meghozandó érdemi határozatot hozhatna, holott ez a gyakorlatban nincs így, és az új Be. már utal is rá, hogy a jogegységi tanács tanácsülésben eljárva érdemi elbírálás nélküli elutasító és megszüntető határozatot [Be. 442. § (2) bekezdés] is hozhat. A törvényben kizárt vagy az arra nem jogosulttól származó indítványt érdemi elbírálás nélkül elutasítja a jogegységi tanács, a jogegységi eljárás megszüntetésére pedig a jogegységi indítvány visszavonása esetében kerül sor. Ezek az esetek természetesen nem csak a büntetőeljárásban fordulnak elő, így indokolt lenne, hogy a nem érdemi határozathozatalnak ezeket az eseteit a Bsz. is tartalmazza.
A Be. 444. §-a ismeri a jogegységi indítvány elutasításának az esetét is. Erre akkor kerül sor, ha a jogegységi tanács a jogegységi eljárás lefolytatása után úgy találja, hogy "jogegységi határozat meghozatala nem szükséges". Nyilvánvaló, hogy ezt az esetet a Bsz.-ben is szabályozni kellene. Az indítvány elutasítását azonban túl "kemény" kifejezésnek tartom, még abban az esetben is, ha az indítványt valóban nem találta alaposnak az jogegységi tanács. A polgári szakágú jogegységi tanács gyakorlatában ilyen esetekben a következő rendelkező résszel kerül sor végzés meghozatalára: "A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa az indítványnak nem ad helyt, a jogegységi határozat hozatalát mellőzi". (Ilyen végzést hozott a jogegységi tanács pl. akkor, amikor úgy találta, hogy az ítélkező tanács indokolatlanul indítványozott jogegységi eljárást, mert valójában a felvetett jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság még nem foglalt állást, nincs tehát olyan jogi álláspont, amelytől el lehetne, illetve el kellene térni. Vagy ilyen döntésre került sor akkor, amikor az indítványozótól eltérően úgy ítélte meg a jogegységi tanács, hogy nincs tartalmi ellentét az indítványban hivatkozott döntések között, illetve nincs olyan elvi kérdés, amely a joggyakorlat továbbfejlesztését tenné szükségessé.) A jogegységi határozat hozatalának "mellőzését" azért is jobb kifejezésnek tartom, mint az indítvány elutasítását, mert lehetséges, hogy maga az indítvány alapos volt, a jogkérdés bonyolultsága vagy más szempont miatt azonban a jogegységi tanács mégsem tartja szükségesnek illetve lehetségesnek a jogegységi határozat meghozatalát. [Míg a Be. 443. § (1) bekezdés szerint az ülésen hozott elutasító határozatot is a "Magyar Köztársaság nevében" hozza meg a jogegységi tanács, addig az általam javasolt "határozathozatalt mellőző" végzés nyilvánvalóan nem érdemi határozat, és így még közzétételt sem igényel].
A Bsz. 32. §-ának (4) bekezdésében hivatkozott "A Magyar Köztársaság nevében" hozott jogegységi határozatnak - az előbbiekből következően - csak az az érdemi határozat minősül, amely az indítványban felvetett elvi jogkérdést eldönti, azzal kapcsolatban érdemi álláspontot fejt ki. A jogegységi határozat tartalmára nézve a Bsz. nem ad előírást, a Be. rendelkezései [443. § (2) és (4) bekezdések] azonban itt is általánosíthatóak lennének. Ezek alapján a jogegységi határozat rendelkező része tartalmazza a jogegységi eljárás alapjául szolgáló elvi kérdésben adott iránymutatást. A jogegységi határozat indokolása pedig tartalmazza, hogy az indítványt ki terjesztette elő és az mire irányult, ismerteti az elbírálandó elvi kérdésben a bírói gyakorlatban kialakult eltérő álláspontokat, összefoglalja a legfőbb ügyész álláspontját, végül részletesen kifejti a rendelkező részben adott iránymutatás jogi indokait.
A Bsz. szerint a jogegységi határozatot a Magyar Közlönyben közzé kell tenni, és az közzétételre kerül a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteményében is. Ezen túlmenően a jogegységi határozat megjelenik a BH-ban, az Igazságügyi Közlönyben, felkerül a Legfelsőbb Bíróság internetes honlapjára és elérhető a CD Jogtár útján is. A jogegységi határozat a meghozatala után azonnal - tehát még a közzététel előtt - megküldésre kerül a legfőbb ügyész, valamint az ítélőtáblák és a megyei bíróságok elnökei részére. A Bsz. nem szól a jogegységi határozat kihirdetéséről [a Be. 445. § (1) bekezdése tartalmaz idevágó rendelkezést]. Eddig - legalábbis a polgári szakágú jogegységi tanács gyakorlatában - nem került sor a jogegységi határozat formális kihirdetésére. A jövőben azonban elképzelhető, hogy jelentősebb jogegységi határozatait a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa is az Alkotmánybírósághoz hasonlóan - nyilvánosan, talárban, tárgyalóteremben hirdesse ki.
A jogegységi határozatot a tanács szavazás után legalább egyszerű szótöbbséggel hozza meg, majd pedig az írásba foglalt határozatot a tanács valamennyi tagja aláírja. A Bsz. jelenleg nem tartalmaz a Pp.-hez hasonló előírást a különvéleményt illetően, és ilyenre az eddigi gyakorlatban nem is volt példa. Megfontolható lehet azonban - szintén az Alkotmánybíróság mintájára - egy olyan Bsz.-beli szabályozás, amely a jövőben módot adna különvélemények és párhuzamos vélemények kifejtésére és közzétételére.
A jogegységi határozatok bíróságokra kötelező jellege magából az Alkotmányból fakad, hiszen annak 47. § (2) bekezdése kifejezetten kimondja ezt, és a Bsz. 25. § c) pontja csak mintegy megismétli az alkotmányos szabályt. Az Bsz. nem szól róla, de a jogegységi határozatok kötelező ereje nyilván a Magyar Közlönyben való
közzététellel áll be. (Az 1912. évi LIV. tv. 75. §-a külön szabályozta ezt a kérdést akként, hogy a kötelező hatály a közzétételtől számított 15. nappal kezdődött.)
A jogegységi határozatnak a Bsz. 32. § (6) bekezdés értelmében - ha törvény kivételt nem tesz - a felekre kiterjedő hatálya nincs. Kivétel a büntető szakágú jogegységi határozat, amelynek a Be. 443. § (3) bekezdés előírása alapján lehet ilyen közvetlen hatálya. Ha ugyanis az elvi kérdésben adott iránymutatásból következően a jogegységi határozattal érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, a jogegységi tanács a törvénysértő rendelkezést hatályon kívül helyezi, és a terheltet felmenti, illetve az eljárást megszünteti, ha pedig a terhelt fogva van, a fogva tartást is megszünteti.
A jogegységi határozatoknak természetesen közvetve mindig van a konkrét ügyek elbírálására kiható hatálya, hiszen kötelező erejük folytán a folyamatban levő eljárásokban azonnal alkalmazásra kerülnek. Ha pedig a jogegységi eljárást a Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsa indítványozta, az előtte folyó eljárás egyidejű felfüggesztése mellett, akkor a jogegységi eljárás befejezése után már csak a jogkérdést elvi jelleggel eldöntő jogegységi határozatnak megfelelő határozatot hozhat [LEBÜSZ 76. § (5) bekezdés, Pp. 274. § (6) bekezdés]. A jogegységi határozatok bíróságokra kötelező jellegének a következménye az is, hogy a Pp. felülvizsgálati oknak tekinti azt, ha a jogerős határozat eltér a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatától. A jogegységi határozattal ellentétes jogerős határozat ugyanis az Alkotmány 47. § (2) bekezdésbe való ütközése folytán fogalmilag jogszabálysértő. A büntetőeljárásban pedig a terhelt javára felülvizsgálatnak van helye akkor, ha a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatából következően a jogegységi határozattal nem érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő [Be. 406. § (1) bekezdés c) pont]. Ilyen esetben a legfőbb ügyész hivatalból köteles a felülvizsgálati indítványt benyújtani [409. § (1) bek.].
A Bsz. jelenleg nem rendezi azt a kérdést, hogy a Legfelsőbb Bíróság hogyan térhet el korábbi jogegységi határozatától. Hogyan lehet egy már meghozott jogegységi határozatot megváltoztatni (módosítani, kiegészíteni) illetve hatályon kívül helyezni? Amint azt a történeti előzmények rövid ismertetése során említettem, az 1912. évi LIV. tv. 71. §-a értelmében teljes ülési határozattal kellett dönteni akkor, ha a Kúria valamely tanácsa jogegységi határozattól kívánt eltérni, vagy ha a Kúria elnöke illetve az igazságügyminiszter a jogegységi határozat megváltoztatását szükségesnek tartotta. Véleményem szerint ma sem lehet ennél jobb megoldást találni. Szabályozni kellene tehát a Bsz.-ben, hogy a jogegységi eljárás indítványozására jogosultak arra is jogosultak legyenek, hogy indítványozzák már meghozott jogegységi határozatok felülvizsgálatát. A felülvizsgálatot - és ennek eredményeként esetleg a jogegységi határozat megváltoztatását, illetve hatályon kívül helyezését - az illetékes (egy vagy több) kollégium ülése lenne jogosult elvégezni. Ez is jogegységi határozattal történne, korábbi jogegységi határozat felülvizsgálata tárgyában tehát maga a kollégium hozhatna jogegységi határozatot. A kollégium által hozandó jogegységi határozat intézményének bevezetése visszahozná jogunkba a "teljes ülési határozat" jogintézményét, hiszen mint említettük a kúriai gyakorlatban is a teljes ülés fő szabályként csak az adott ügyszak tanácsának tagjaiból állt.
A kollégium által hozandó jogegységi határozat intézménye véleményem szerint más joghézag megoldására is felhasználható lenne. Nem megfelelően megoldott ugyanis jelenleg az elvi irányítás korábbi eszközeinek (irányelv, elvi döntés, kollégiumi állásfoglalás) a sorsa sem, mert a Bsz. 105. §-a nem rendelkezik azok hatályon kívül helyezésének a lehetőségéről, hanem csak azt mondja ki, hogy azok "eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatóak". Nem megnyugtató, hogy egy öt- vagy héttagú jogegységi tanács határozatának valamikori meghozatalától és mikénti értelmezésétől függjön az, hogy egy - jogszabályi változások folytán esetleg már magával a tételes joggal is ellentétes - adott irányelvnek, elvi döntésnek vagy kollégiumi állásfoglalásnak mely része, vagy esetleg egésze nem alkalmazható már. Egyértelműbb helyzetet eredményezne, ha a tárgykör szerint illetékes kollégium ülése törvényi felhatalmazást kapna arra, hogy generálisan vagy esetenként elvégezhesse a korábbi iránymutatások felülvizsgálatát, és jogegységi határozattal dönthetne arról, hogy melyeket tart fenn és melyeket helyez - egészben vagy részben - hatályon kívül.
Végül a kollégium által hozható jogegységi határozat harmadik esetköre lehetne az, ha konkrét jogvitához nem kapcsolódva valamely átfogó (pl. egy jogintézmény egészét érintő) elvi kérdésben olyan nagyléptékű iránymutatás meghozatalának szükségessége merül fel, mint amelyet régebben irányelvvel, elvi döntéssel vagy kollégiumi állásfoglalással oldott meg a Legfelsőbb Bíróság. Ilyen esetben a jogegységi eljárás indítványozására jogosultakat lehetne feljogosítani arra is, hogy a jogegységi határozat kollégium által való meghozatalát indítványozzák. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Wellmann György, a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezető-helyettese
Visszaugrás
