Az elmúlt évtized politikai-gazdasági átmenete a közigazgatás átalakulásában is meghatározó korszak. Ha ennek a még ma sem lezárt, átmeneti időszaknak az eseményeit megpróbálnánk a magyar közigazgatás történelmi trendjébe illeszteni, alighanem hiba lenne, bár napjaink jobb megértését remélve, mégis csak a múlt gyökereibe kapaszkodhatunk. Ez indított arra, hogy néhány töredéket emeljek ki a XVIII. és XIX. századi magyar közigazgatás - Rákóczi és Kossuth állama - történetéből. Ezek a megújulás reményével induló évek is átmenetiek, atipikusak, de e korszakok azok újkori históriánkban, amelyekben független magyar államszervezet működik. Ezért érdemes felidézni a központi kormányzás pártiak és az önkormányzatiak egykori vitáit, a gazdaságszervezés sikereit és a bukásait, a közigazgatás kiépülése stációit, jogi szabályozását, írásbeliségét és annak nyelvezetét.
A történelem nem csak a politika és a gazdaságfejlődés folyamaként ábrázolható. Sokféle, köztük olyan metszetei is lehetnek, ahol a hivatalt vállaló, vagy egyszerűen csak a helyükön maradó, sorsukat kényszerként vagy élethivatásként megélő emberek tetteit veszik számba. El lehet tűnődni, hogy milyen hivatalnoki személyiség- és viselkedés-minták öröklődtek át, s milyen, ma is érvényes emberi tartalmat erősítenek e korszakok.
Az átmeneti korszak történései sem érthetők, ha nem látjuk, hogy mi volt a megmerevedett struktúrákban előtte. A feudális magyar állam hivatalai Erdély történetében éltek tovább. Mindez azonban az 1700-as évek fordulóján már csak a múlt. A királyi Magyarországon pedig a spanyol mintára átszervezett császári-királyi tanácsok, kancelláriák és kamarák, bár szervezési alapelveikben jól bürokratizált intézmények, de a birodalmi egység szolgálatában akadályozták a helyi kormányszervek tevékenységét, ráadásul a működésükhöz szükséges pénzt sem kapták meg. Így aztán a központi igazgatás akadozott, miközben jelentős szervező erővel rendelkeztek a nemesi vármegyék1.
Rákóczi és társai (elsősorban Bercsényi Miklós, tizenhárom északi vármegye főúri elöljárója) pontos ismerettel rendelkeztek arról, hogy a pénzügyi igazgatást a lipóti politika szétzüllesztette. A Habsburgok anyagi ereje kimerült, a birodalmi politikusok figyelmét elsősorban a háborúk finanszírozásában kulcsszerepet betöltő Oppenheimer bankház összeomlása és az ezt követő államcsőd kötötte le2. A körülmények ismerete, a tudatosság és a lelkesedés együtt eredményezte, hogy fél év sem kellett ahhoz, hogy a fejedelem ellenőrzése alá vonja az ország fontos gazdasági és hadászati támpontjait. A szabadságharc vezetői reálpolitikusként abból indultak ki, hogy a siker nemcsak az európai és a
hazai erőviszonyoktól, a jobbágytömegek és a nemesség érdekeitől, a hadaktól függ, hanem legalább annyira az erőforrásoktól, a küzdelemnek hosszabb és rövidebb távú célt adó vezetéstől, s annak gazdaság- és igazgatásszervező munkájától. Ennek felismerése hozta, hogy az ország nagyobb részén, nyolc évig fennmaradhatott Rákóczi nemzeti államszervezete3.
Ismeretes, hogy Rákóczi még 1704 őszén is úgy foglalt állást, hogy csak akkor kíván méltó országgyűlést összehívni, ha az valóban országos lehet. Óvatosságát az is indokolta, hogy felmérte, az országgyűlés általa történő összehívása olyan lépés, amely visszafordíthatatlanul vagy a békekötés, vagy a Habsburgokkal való teljes szakítás irányában hoz elmozdulást. Mivel az előbbi, a hadi sikerektől remélt kedvező tárgyalási pozíció elérése volt a cél, ezért az első években csak a harchoz kapcsolódó, közvetlenül a vezetést szolgáló államszervezeti lépésekre4 került sor. A centralizáció és az ezt megtestesítő kancellária-típusú központi igazgatás kiépítése és apparátusának - Rákóczi által közvetlenül irányított, politikai-hűségbeli szempontokat érvényesítő - kiválogatása és ugyanakkor a szakigazgatás (a bányászat, a sókereskedelem) embereinek és az elkobzott ún. fiskális birtokok intézőinek funkcióban hagyása, á meglévő gazdasági irányító szervek mellé hasonlók párhuzamos kiépítése és főként az alapszintű vármegyei közigazgatási és közhatalmi struktúra érintetlenül hagyása ellentmondásos, a személyes döntések túlsúlyához vezető helyzetet teremtett. Egyszerre mutatja az erőt, a megújulási szándékot, a bizalomteremtés gesztusát, de a bizalmatlanságot és a nem utolsó sorban a kényszerű kompromisszumokra szorító cselekvési korlátokat is.
Ez az eklektikus államalakulat azonban működőképesnek bizonyult. Azok a hivatalnokok, akik helyükön maradtak, többségükben jól dolgoztak, bár biztosítékul - ismert megoldás - inspektorokat, mai szóval "komisszárokat" ültettek a nyakukra! Az új állam hivatalaiban tett eskü az "igazság és a törvény szerint" szolgálatra kötelezett. A kiküldetési utasítás pedig "minden atyafiság, barátság, félelem vagy akármi tekintet" félretételére és a "haza törvényei szerinti" eljárásra hívott.
Rákóczi a kezdetekben saját maga által kinevezett személyekből álló, irányítása alatt működő tanáccsal látta el az állam vezetését. A Consilium Aulicumot, az új nemzeti közhatalom első alapintézményét a fejedelem minisztériumnak nevezte, s a megyék követei is "minisztereknek" szólították a "tekintetes nemes Consilium" tagjait. Rendeletei nagy többsége magyar nyelven íródott, és azt is megkövetelte, hogy az iratokat gonddal kezeljék. Szembetűnő, hogy milyen magas szintű és igényes nyelvezetűek a törvények, rendeletek, határozatok, utasítások, előterjesztések. Minden bizonnyal ebben annak is szerepe volt, hogy a fejedelem és mellette mások is - például Bercsényi Miklós, Ráday Pál, Károlyi Sándor - fontosnak tartották gondolataiknak közérthető, meggyőző erejű közreadását, irodalmi értékeket is teremtve.
A Consilium Aulicum, a szécsényi országgyűlésig volt az államszervezet legfontosabb testülete. Egyrészt döntés-előkészítőként közreműködött a gazdasági, politikai, vallási rendeletek kialakításában és a különböző gyűlések, köztük a szécsényi országgyűlés, dokumentumainak megalkotásában. Így a gazdaság irányítására hivatott Consilium Oeconomicumról szóló törvénycikkely megszövegezésében is. Másrészt, a tanács az állam ellenőrző testületeként is funkcionált5.
1705 tavaszán elkerülhetetlenné vált az országgyűlés összehívása. Rákócziék a békekötés politikai háttere megteremtését remélték tőle. Ugyanakkor a kudarcra is gondoltak, ami előrevetítette, hogy a további harchoz fejleszteni kell az államszervezetet. Utóbbi előkészítése a szabadságharc nemesi, vármegyei bázisát adó erőviszonyoktól, a személyes indulatoktól, érdekektől terhelten folyt. A centralisták és a municipalisták vitája kényszerű kompromisszumot hozott. Az államszervezet a szabadságharchoz csatlakozott megyék konföderációjára épült, de Rákóczi maradt a hatalom legfőbb birtokosa. Mellette felállítják legfőbb irányító testületként a Szenátust és létrehozzák - a központi igazgatásra - az új kancelláriát. A központi igazgatási szervezet Rákóczi személyére épült, ő tartotta össze, amikor pedig kezdeményezéseiről olvasunk, akár napi életünkre gondolhatunk. Arra, hogy neki is a gazdasági-pénzügyi válság kiéleződésével jutott eszébe a párbeszéd a gazdaság meghatározó személyiségeivel, a számottevő kereskedőkkel, biztatva őket a ma is ismerős bartel - pénzkímélő csere - kereskedelemre.
Mivel a vármegyei közhatalom és igazgatás változatlan maradt és az ország erőforrásait összefogó központi szervezet sértette a helyi és a rendi érdekeket, törvényszerűek voltak a súlyos zavarok az államszervezet működésében. Nemcsak a vármegyék, hanem a szabadságharc politikai és katonai vezetői részéről is sok kritika érte a kancellária működését, mondván: túlzott hatalma van akadékoskodó hivatalnokainak. E problémát még összetettebbé teszi, hogy Rákóczi, amikor Erdély fejedelmévé választják, a rendek megkérdezése nélkül szervezi meg Erdély provinciális kormányzó testületét, és az igazgatási egységek közvetlenül az ő utasításait követik. A szembenállás ennek tulajdoníthatóan jelentős, ami megkönnyítette a térségben maradt Habsburg erők mozgását és akadályozta a gazdag természeti erőforrások és a gazdasági potenciál kiakná-zását.6
A hadi helyzet, a súlyos gazdasági bajok, valamint a központi és helyi hatalom közti ellentmondások mind jobban elmélyítették a konföderáció válságát. Rákóczi és környezete a megoldást egyrészt a szabadságharc céljai radikalizálásában és az ingadozókkal szembeni határozott fellépésben látta, másrészt olyan pénzügyi-gazdasági (közteherviselés, jobbágykatonák földhöz juttatása) és államszervezeti lépésekben, amelyek az erőforrásokat erősítik. Így került sor 1707-ben a vármegyei érdekek védelmezőivel szembeni brutális fellépést és a Habsburgok trónfosztását hozó - vagyis a további harcot vállaló, független magyar államról határozó - Ónodi országgyűlésre.
A diéta után Rákóczi további centralizációs lépéseket tett, irányítása alá helyezte a hadsereg ellátását. Az 1708-as sárospataki országgyűlés után már éves költségvetések készültek. Végrehajtásuk azonban gyenge, főként azért, mert a megyei előirányzatokat a fejedelem gazdasági tanácsa diktátumként alakította ki. A háború elhúzódása szükségszerűen követelte a központosítást, de az is bebizonyosodott: az erőszak nem pótolja az érdek-harmonizációt. Sorra enyésztek el a gazdasági tanács tervei, elképesztő nehézségekkel kellett szembenézniük a hadbiztosoknak, s növekvő saját zsebre dolgozást, korrupciót állapítottak meg a fogyatkozó hatáskörű vizsgáló bizottságok, auditorok7.
A problémák szorításában a szabadságharc törekvései kudarcra ítéltettek. Még akkor is, ha a fejedelem személyes állam- és gazdaságszervező képességének és nem kevesek emberi tartásának köszönhetően sikereket is hoztak a szabadságharc hanyatló évei, és ebben szerepe volt a "hagyományos" gazdaságszervezési, igazgatási struktúrákat kiváltó kancelláriának is. Azok szétesésének nem volt olyan következménye, amely az állami funkciók azonnali megszűnését okozta volna.
A hivatalnokok legjobbjai hűségesek maradtak. Nekik köszönhetően maradt fenn az utolsó pillanatig - ha fogyatkozó erővel is - az államszervezeti keret a harchoz és a megbékélést hozó tárgyalásokhoz. Érdemes e közhivatalnokok közül három, nagyon is eltérő egyéniség sorsáról szólni. Mindhármuk - Kajali Pál, Lónyay Ferenc és Vay Ádám - életének van napjaink számára személyes tanulsága.
Kajali Pál, a kor neves jogtudósa a szabadságharc kezdetén csatlakozott Rákóczihoz. Szenátor lett, aki más társaival együtt számos vizsgálatot végzett a jövedelmek beszolgáltatásával, a kincstári birtokokkal, a só bányászatával és szállításával kapcsolatban. Javaslatokat készített a rézpénz elértéktelenedésének megakadályozására, az adóztatásra, a pénzügyek reformjára, a kereskedelem szabályozására. Dokumentumok bizonyítják Kajali Pál vizsgálataiban a pártatlanságot, következetességet és szakszerűséget. Teljesítményének elismerése, hogy országos főhadbíró lesz. A magyar nyelvű kinevezési okiratban Kajali Pál funkciójának megjelölésére Rákóczi a latin "auditor generál"8 szavakat használja. Európa államaiban akkor már évszázadok óta szokásos a közhatalom legfelső szintű ellenőrző intézménye vezetőjét "főszámvevőnek" nevezni. Vajon a fejedelem tudatosan emlékeztetett a gazdasági ügyek ellenőrzésének összefüggésére a hadviselés fegyelmével és a közhatalom érvényesítésével? Bizonynyal, mert miközben Kajali hazaárulási perekben bíráskodik, és ítéleteiben akkurátusan sorolja, hogy a ki hány ezüstért hagyta el a hűséget, ugyanakkor változatlanul foglalkozik gazdaságirányítási, ellenőrzési kérdésekkel is.9 A szabadságharc leáldozása előtt betegségben hal meg.
Lónyay Ferenc életútja ellenpont. A szabadságharc zenitjén tűnik fel. Személyében energikus gazdaságszervezőt, a fejedelem egyik kedvelt munkatársát ismerhetjük meg. Tevékenysége túllép a szakigazgatáson. Működésében a tőkés vállalkozás - nemesi életformától akkor még élesen elütő - kezdetleges formái is megtalálhatók, ami a magyar társadalomfejlődés szempontjából is figyelemreméltó mozzanat10. Lónyay a hadbiztosi szolgálat mellett koncessziók megszerzésével, legális és illegális kapcsolatokkal, személyes üzleti harcot vállalva, a gyors gazdagodást is jól megtalálta. Megfelelő időben tudott csatlakozni a győztesekhez, hogy tehetségét vagyona gyarapításában tovább kamatoztathassa. Nem sokáig tehette. A szabadságharc bukása után néhány hónappal egy belgrádi származású janicsár testőr végzett vele, amikor annak gazdáját, egy görög kereskedőt - régi üzleti partnert és ellenlábast - az új hatalom papírjait lobogtatva egy folyóátkelőnél megállítani igyekezett". Őt állították meg! Sorsa napjaink néhány üstökösként feltűnő és elenyésző figurájára emlékeztet.
Vay Ádám neve 1701-ben Rákóczival együtt a bécsújhelyi rabok listáján szerepelt. Szabadulása után "európai kapcsolatot teremtve" a bécsi angol követtel tárgyalt, de jó viszonyt ápolt a "másik oldal" több reprezentánsával, köztük a történelemtanításban csak megvetett zsoldosként szerepeltetett Caraffa tábornokkal is. Levelezésükből kitűnik, hogy a kuruc politikus Vay a zsoldos Caraffát művelt katonai szakemberként be-csülte12. Bizonyítva, hogy a nyitottság és az ilyen - vállalt - kapcsolat ekkor sem volt összemosható az árulással. A család más, a Habsburgok oldalán szép karriert befutó tagjaitól eltérően a bukás után fejedelmét követte Lengyelországba. Magára maradva ott halt meg. Arról már kevesebbet tudunk, hogy hamvai későbbi hazahozatalához és eltemetéséhez némi köze van a számvevőknek is. Közpénzből temették el. Az egykoron koldusszegényen, elfeledve meghalt ember ürügyén tartott fényes (ön)ünneplésre végül jóval több pénzt költöttek, mint amennyi volt. A múlt századi kiegyezésnek, a magyar államiságnak köszönhetően létrejött Számvevőszék szakemberei pedig nem tehettek mást, mint ünneprontóan kifogásolták a túlköltekezést. Évekig tologatták jelentésüket, amíg a vármegye hajlandó volt magára vállalni a hiányzó összeg pótlását.
Az 1848-as forradalmi állam koncepcionális kérdései, közigazgatás-szervezési megoldásai vázolása előtt utalnunk kell azokra a gazdasági-társadalmi ellentétekre, amelyek a jobbágyviszonyoknak, az elavult termelési módnak tulajdoníthatók, s amelyeket a fejletlen ipart és kereskedelmet sújtó, az osztrák gazdaság érdekében hozott birodalmi intézkedések tovább terheltek.
A gazdasági bajok miatt a nemesség nagy része is anyagi gondokkal küzdött, s egyre inkább átlátta, hogy az országgyűlésen betöltött szerepe és a vármegyék önkormányzata ellenére nem határozhatja meg a kormányzás célját és módszereit. A változások szükségességének felismerése az európai változások hírei beáramlásával is összefügg. A nemesi és a nem csak nemesi katonáskodás a felvilágosodás, majd a napóleoni háborúk korában, mint a nyugat-európai tapasztalatszerzés új és tömeges lehetősége jelent meg, és ez már nemcsak a legszűkebb politikai, vallási elitek ismeretszerzése volt. Magyarok tízezrei jártak Franciaország, Itália és Európa más hadszínterein. Ha megszállóként is, de ismerkedtek a polgárosodással, a helyi közigaz-gatással.13
A szentszövetségi elnyomás változatlanságából kiemelkedő reformmozgalomnak nemcsak a polgárosodás meggyorsításával, hanem a nemzeti önállóság kérdésével is foglalkoznia kellett. A társadalom széles rétegeire támaszkodó haladó tábor egyes képviselői a nemzeti önállósulást helyezték előtérbe, mások a dinasztikus kapcsolat mellett is elképzelhetőnek tartották azoknak a gazdasági és igazgatási reformoknak a megvalósítását, amelyek hozzájárulhattak Magyarország polgárosodásához.14 Mindez meghatározta azt a szemléletet, beállítottságot, ami a magyar polgári államszervezet kialakulásának útját a reformkori országgyűléseken át vezette. A korszak államelméletében az abszolút monarchiát már "befejezettnek" nyilvánították. Helyébe a korlátozott ("alkotmányos") monarchia lépett, amelyben a hatalom megoszlik a király és a - közelebbről meg nem határozott - nemzet között. A hatalmi ágak viszonylatában a klasszikus felosztás negyedik elemmel, a korlátozott királyi hatalommal bővült.
Kevésbé tudott, hogy a 48-ban fellobbanó forradalmi hangulat kialakulásához - mint közvetlen előzmény - jórészt a pénzügyi válság is hozzájárult. Az osztrák papírpénz ércpénzre váltásával kapcsolatos, több évtizedes nehézségek, az ezzel kapcsolatos devalvációs gondok a lakossági rohamot - "bankpánikot" - váltottak ki a franciaországi forradalom hírére. A váltásra kijelölt helyeken lázongás tört ki, mert a birodalmi bank nem tudta és nem is akarta kielégíteni a igényeket. Az országgyűlés örökváltsággal kapcsolatos vitája Balogh Kornél követnek a váltással kapcsolatos interpellációja nyomán megszakadt, majd Kossuth nagyhatású beszéde után született meg március 4-én az a felirati javaslat, amely "önálló magyar financministerium" felállítását, az önálló magyar pénzügyek feltételeinek megteremtését követelte, ami azonban csak egy, a magyar országgyűlésnek felelős nemzeti kormány kebelében le-hetséges.15
1848-1949 forradalmi éve a tervezés helyett a tettek mezejére lépett. Az alkotmányos monarchia periódusában, a '48 tavaszán újjáalakított kétkamarás országgyűlésen, a feudális állami tulajdoni rendet lebontó jogszabályok mellett, sorra megszülettek a polgári államszervezetet kiépítő törvények. Köztük témánk szempontjából a legfontosabb a független felelős minisztérium, mint központi államhatalmi és államigazgatási institúció létrehozása a Magyar Királyi Helytartótanács helyett. Ez egyfelől az uralkodó kormányzati hatalmának korlátozását tükrözte, másfelől a szakigazgatási elkülönülés szerint kiépített szervezetben a miniszteri felelősség garanciáit intézményesítette16. A parlamentáris alkotmányosság igényéhez kapcsolódóan jelent meg az állami jövedelmekkel való gazdálkodás ellenőrzésének követelménye is17. A miniszteri felelősség az ország függetlenségét, az alkotmánybiztosítékokat, a polgári szabadságjogokat sértő cselekményekre, rendeletekre, a közpénzek és értékek törvényellenes felhasználására, továbbá a törvények végrehajtásában elkövetett mulasztásokra terjedt ki.18
Az 1848. III. törvény szerint: "mindazon tárgyakban, amelyek eddig .... Kincstárnak .... köréhez tartoztak, vagy azokhoz tartozniok kellett volna....Ó Felsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar ministerium által fogja gyakorolni. " Az osztrák félnek ezzel szemben kezdetektől elhatározott szándéka volt, hogy a törvénytől eltérően a régi, kamaraihelytartósági rendben, a birodalmi érdekeknek megfelelő sínen tartja a pénzügyek intézését. Számos támadás érte az új pénzügyminisztert - Kossuth Lajost -"túlkapásaiért", holott ő nem tett mást, mint a törvénynek megfelelően önálló pénzügyi igazgatást igyekezett létrehozni és működtetni.
A pénzügyekért korábban felelős kamara - hasonlóan a helytartótanácshoz - megszűnéséig tovább dolgozott, végrehajtva a Bécsből érkezett rendelkezések mellett Kossuth utasításait is. A pénzügyminisztérium - a kamarától átvett, a többségében német nyelvet be-szélő19 hivatalnoki karnak köszönhetően - leginkább professzionálisan működő hivatala a 48-as magyar államszervezetnek. Létszáma is többszöröse a többiének. A munkatársak itt is minden bizonnyal vívódtak a birodalmi lojalitás és az új állam hűsége között, s voltak köztük olyanok is, akik árulók lettek20. Mégis, a különböző beállítottságú, nyelvű tisztviselők kötelességtudatát, a szabadságharc anyagi feltételeinek megteremtése és fenntartása érdekében végzett munkáját bizonyítja, hogy a központi kincstár és az irattár Duschek Ferencnek és közvetlen munkatársainak az arad-lugosi országúton történt fogságba eséséig dolgozott. Szolgálta a szabadságharc államát.
Míg a minisztériumi rendszer alapjait, a szervezetet és a hatásköröket - ha ellentmondásokkal is - a már hivatkozott III. törvénycikk rendezte, sőt aprólékosan kidolgozta, ugyanakkor a vármegyei és a városi szervezetekről szóló törvény csak a kerteket építette ki, a részletkérdések tisztázását 1848 nyarán a már a népképviselet alapján összeült országgyűlésnek kellett volna megoldani. Az 1848-as törvények megalkotásához kapcsolódik a centralisták és az önkormányzatot - szabad királyi városok és elsősorban a nemesi vármegyék érdekeit védők a municipalisták vitája21. A reformnemesség felfogásában a megyék jelentették az ősi alkotmány biztosítékát, a jogokért való küzdelem biztos hátországát. Az önkormányzat mindenhatóságában és elsőbbrendűségében hívők - az évszázados hagyománynak megfelelően - 1848-ban is szembeállították a felelős kormánnyal az önkormányzatot, ahelyett, hogy az ország kormányzásának központi és helyi megvalósulását egyszerre látták volna bennük. Így az önkormányzatiság kérdésében 1848-ban sem születhetett megoldás. A megyékben megszüntették az önkormányzatokra nézve oly sérelmes, a Habsburg birodalmi hatalmat képviselő központi szervhez, a Helytartótanácshoz rendelt adminisztrátori hivatalokat. Helyettük a közigazgatás folytonosságára hivatkozva a közgyűlés hatáskörében eljáró állandó bizottmányok létrehozását rendelték el. Az alapfokú igazgatás változatlan maradt.22
A közrend megőrzése volt a szerveződő új adminisztráció egyik legfőbb feladata23. Párhuzamosan folyik a polgári és katonai közigazgatás szervezése. A nyári választásokat követően összeült országgyűlés érdemben nem foglalkozhatott a közigazgatás további átalakításával. A kormánybiztosi hálózat látott el olyan feladatokat, amelyekre a megyei közigazgatás és a csak csíráikban létező minisztériumok nem lehettek képesek.
Az államforma változásait az alkotmányos monarchiát felváltó kollegiális képviselet - a Honvédelmi Bi-zottmány-jelentette. E forma országgyűlési választással jött létre az államfői és a kormányzati feladatok együttes ellátására. Végül a Függetlenségi Nyilatkozattal relevált a parlamentáris köztársaság, mint a szuverenitás új kifejezője, a kormányzóelnöki intézményben az egyszemélyi vezetői jelleget tovább erősítette. Az erős személyi túlsúlyok a központi irányítás formális és informális döntési mechanizmusainak különválásához és az ebből származó közigazgatási zavarokhoz vezetett.24
Debrecenben csak a hon- és rendvédelemért, valamint a harc anyagi alapjainak biztosításáért felelős tárcák folytattak államigazgatási tevékenységet. A szakigazgatás - például mérnöki - szervei az átköltöztetés feltételei hiányában jórészt Pesten maradtak, sőt a windischgratzi megszállás alatt, mint ideiglenes polgári szervek tovább működtek, függetlenül attól, hogy tisztviselőik lelkükben kihez húztak. A Debrecenből való visszaköltözés után e munkatársakkal szemben igazolási huzavona kezdődött25, de ez hamar elhalt, mert a remélt konszolidáció megindításához nélkülözhetetlenek voltak.
A szabadságharc bukásával a magyar államiság és vele az önálló közigazgatás felszámolása következett, azonban az 48-as forradalmi állam közigazgatás-szervezési és személyi tanulságait a húszéves önkényuralmi korszak után a kiegyezés állama hasznosította. Az
"emberi tényezőre" gondolva, hasonlóan az előző fejezethez néhány tisztviselői arcot villantok fel. A közhivatalt viselő, forradalmár politikus Csány László, a kiváló pénzügyi szakember, de jellemében ellentmondásos Duschek Ferenc és a tudományos irányultsága ellenére gazdasági funkciót vállaló Trefort Ágoston és a legkevésbé ismert Gajzágó Salamon úgy vélem jellegzetes, eltérő karakter.
A zalai földbirtokos, egykori huszártiszt Csány László a forradalom és szabadságharc idején már csaknem hatvanéves. Országgyűlési követ, a közcsendi bizottmány tagja, előbb a Jellasics ellen küzdő dunántúli sereg és Zala, Baranya és Tolna megyék főkormány-biztosa, utóbb a fővárosé, 1849 elején pedig Erdélyé. A tavaszi kibontakozáskor örökli Széchenyi székét, s közlekedés- és közmunkaügyi miniszter lesz. Kiválasztásánál a politikai megbízhatóság volt az elsődleges szempont. Elképzelhető, milyen csekély eszközök állhattak rendelkezésére, ha az április második felében újjászervezett minisztériuma is csak néhány tucat főből állt. Politikusként, mint miniszter azon van, hogy a válságos időkben a polgári és katonai hatalom egyetlen kézben összpontosuljon. A bukáskor azon kevesek egyike, aki nem menekül. Kivégzésekor megcsókolta a hóhérkötelet, és ezek voltak az utolsó szavai: "Hazámért ezt is szívesen".
A cseh származású Duschek Ferencről az a kép él emlékezetünkben, hogy a szabadságharc egyik árulója, aki olyan mélyre süllyedt, hogy állítólag felpróbálta még az őrizetére bízott Magyar Királyi Koronát is. Pedig mindazoknak, akik átkozzák őt emlékezetükbe kellene idézni, hogy Széchenyi gyakran élt tanácsaival és Kossuth a legnagyobb megelégedéssel nyilatkozott Duschek pénzügyi munkásságáról és fel kellene tenni a kérdést: miért ragaszkodtak hozzá, milyen tulajdonságainak kellett lenni, hogy a nyíltan vállalt királyhűség ellenére megtartsák és mi dolgozhatott a lelkében, amikor a Szegedre menekült képviselőházhoz csatlakozva pénzt teremt, és mit érezhetett, amikor az osztrák hatóságok 48-49-es szerepéért - a hála helyett, ha titokban mégis áruló volt - bíróság elé állítják.27 Halálra ítélik, amit később hat év várfogságra enyhítenek. Magas kort ért meg, jóval a kiegyezés után hal meg. Álljon itt róla Szemere néhány sora: "Mint barát és ellen dolgoztál közöttünk /Elvet sehol, mindig az urat szolgáltad / S díjazott az osztrák s be is zárt börtönbe /Értse ezt ki tudja, én csak félig értem. /Azaz szolga voltál, mind a két seregbe, / Ezt mondván, azt hiszem, jellemed nem értem. "
A forradalom idején alig harminc éves, de közgazdaságtudományi munkásságáért már évek óta akadémiai tag Trefort Ágoston lesz a Földművelés-, Ipar és Kereskedelemügyi Minisztérium államtitkára. Bár Klauzál Gábor a miniszter, azonban a sokak szerint túl ambiciózus államtitkár az, aki irányítja a vegyes - a postaügytől az úrbéri tartozásokon át a egészségügyi kérdésekig terjedő - feladatkörű minisztériumot, aki Lamberg meggyilkolásának hírére emigrál és minisztériuma szétesik. Hiba lenne azonban itt megállni és hűségét megkérdőjelezni. Ha nem azt teszi amit tett, ma mindnyájan szegényebbek lennénk. Már 1850-ben hazatér. Néhány év után Békés megye alispánja, gazdasági egyesületének megszervezője, majd újságot alapít. 1865-ben újra képviselő, 1872-től 16 éven át, haláláig, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke. Az ő nevéhez fűződik a középiskolák reformja, az iskolákban a magyar nyelv kötelező tanításának törvénybe iktatása, a budapesti, a kolozsvári egyetem fejlesztése, a műegyetem nagyszabású építkezéseinek megindítása, a zeneakadémia megalapítása és még sorolhatnánk.
Végül az erdélyi származású, örmény ősöktől származó, 1848-ban forradalmi radikális eszméket valló, akkor alig húsz éves Gajzágó Salamonról. Végigharcolja a szabadságharcot, elfogják, rövid ideig raboskodik. Szabadulása után közíró munkába fog, majd közhivatalnok, 1861-től Belső-Szolnok megye főjegyzője, majd két cikluson át parlamenti képviselő. Országgyűlési jegyző, majd alelnök miközben megyéje főbírája lesz. 1870-ben, az akkor megalakuló számvevőszék elnökévé választják. Huszonkét évig tölti be azt a közszolgálati állást, ami csak a társadalom bizalmán alapulhat.28
Miközben nyilvánvaló, a megidézett két átmeneti korszak közvetlen összehasonlítására alig van lehetőség, annyi megjegyezhető, mindkét korszak vezéralakjainak közös jellemzője, hogy felismerték: a forradalmi nekibuzdulás csak hosszabb távú, társadalmilag elfogadott célokat és jövőképet adva, szervezetten, megfelelő vezetési és igazgatási struktúrákra támaszkodva válhat állami keretekben kiteljesedő szabadságharccá.
Ugyanakkor az is kitűnik, hogy a szorongatott körülmények között a két szabadságharc államszervezete, mint összefüggő irányítási és igazgatási struktúra, képtelen volt a rutinszerű működésre. Azt a kényszem centralizáció és a katonai és a civil igazgatás párhuzamos működése, valamint a meghatározó befolyású politikai vezetőknek a formális hierarchiát sértő túlsúlya jellemezte. Nem véletlen, hogy Kossuth - ha már nem kaphatta meg "az őt megillető" belügyminiszteri posztot - '48 tavaszán pénzügyminiszter lesz, megbontva ezzel a formális és informális hatalmi-vezetési rendszer egybeesését.
A kiélezett helyzetekben természetes, hogy politikai funkciókká válnak állam- és közigazgatási, sőt gazdasági irányítói posztok. A valóságos intézkedési jog, a potenciális befolyásolás nem is nagyon titkoltan elválik a jogi normákban rögzítettektől. Ezen atipikus időszakok azonban azt is mutatják, hogy a hosszabb távú célokat követő, pragmatikus vezetők ezt csak addig tartják elfogadhatónak, amíg a lét és a nemlét a tét, tudván: konszolidált állam ilyet nem tűrhet meg. Mindez természetesen a hivatalnoki életpályákban is kifejeződik. Mindenkor megtalálható a közigazgatás csúcsain három olyan személyiségtípus, akiket - némi leegyszerűsítéssel - ún. politikusi beállítottságú, szakmai-karrier orientált, vagy üzleti szellemű egyéniségeknek sorolhatunk be.
A bukás után rendkívül eltérően, voltaképpen ellentétesen alakul a hivatalt vállalók egzisztenciális helyzete és a nemzeti államszervezeteket megtestesítő intézményrendszerek sorsa. Az egyik esetben rendi - nemzeti megbékélés, a másiknál önkényuralom következik és évtizedekkel későbbre tolódik a polgári szabadságjogokat, a királyi hatalom parlamenti korlátozását is manifesztáló kiegyezés. A Rákóczi szabadságharc bukása után a megyei közigazgatás szervezete és személyi állománya átvészeli a politikai hatalom változását. Sőt, a gazdaságszervezés, szakigazgatás megmaradt emberei szerephez jutottak a későbbi Habsburg politika anyagi alapját megteremtő, só- és nemesfémbányászat felvirágoztatásában, mezőgazdasági export kibontakoztatásában. Ezzel szemben a '48-as forradalom bukását nemcsak a fizikai retorzió és a miniszteriális rendszer megszüntetése követte, hanem a megyei igazgatás szétzúzása és hivatalnokainak üldözése is. Csak húsz év múlva, az idegen érdeket kiszolgáló, az önszerveződést üldöző központosítás lehetetlenülése után valósult meg az a kompromisszumos felépítésű igazgatási rendszer, ami a reformkorban megfogalmazott elveket keltette életre és polgári alkotmányos értékeknek felelt meg.
Az alkotmányos alapelveket követő, bizalomra és megbocsátásra építő államszervezet azonosulásra buzdít és saját érdekeinek sérelme nélkül képes céljai szolgálatára állítani a korábbi közigazgatási szervezetrendszer emberi erőforrásait is. A már említetteteken túl, további adalék ehhez, hogy a kiegyezés után az önkényuralmi időszak szakigazgatási szervezeteinek hivatalnokai zökkenő nélkül tudtak együttműködni az újjá éledt magyar kormányszervekkel és vármegyei közigazgatással. Hivatalnokaikat legkevésbé sem zavarta, hogy a magyar államiság szolgálatára kellett felesküdniük.
A két szabadságharc államának nehézségei a helyi hatalommal és közigazgatással, a feudális vármegyei rendszer modernizációjára tett kísérleteik kudarca bizonyítja, hogy a területi önkormányzat az alsó fokú igazgatás a magyar államszervezet legnehezebben átalakítható, a hagyományokat legstabilabban őrző, konzervatív része. A változást megnehezíti, hogy egyidejűleg kell válaszolni a helyi érdekképviselettel- és közhatalomgyakorlással, valamint a központi hatalom kapcsolatával és igazgatása kiterjedésével kapcsolatos kérdésekre. Ehhez pedig érdekharmonizációs készség és idő kell. Mindez nemcsak századokkal előbb, hanem ma is hiányzik.
Bibó István egyik ifjúkori dolgozatában arról ír, hogy a " magyarság akkor alkotott nagyot, amikor nagy nemzeti csapások érték s utánuk szintén újonnan kellett összeszednie területének, alkotmányának szétszórt köveit, hogy azokból építse újjá a magyar egység, a magyar alkotmányosság, a magyar művelődés földig lerombolt épületét". A megidézett korszakok után is az építés következett. Abban, hogy fényeikről és árnyaikról ki mint vélekedik, abban az érzelmeknek is jut szerep. A közéleti hagyomány a "haladók és maradiak", a "gyávák és bátrak", "igazak és árulók" ellentétpárokban való látás és láttatás. Az egyoldalúan szimplifikáló, vagy éppen képmutató láttatás évtizedei után nagy a csábítás mindennek az újraértékelésére, de vegyük észre, hogy a leegyszerűsítő válaszokkal, akarva-akaratlanul önmagunk - a mindenkori jelen - hibáira keresünk felmentést. Változtatnunk, nyitnunk kellene. Az éles határok egyirányú törekvéseknek, elzárkózásnak adnak teret. Rontják esélyeinket a huszonegyedik század világának megértésében, a fennmaradáshoz szükséges alkalmazkodásban. ■
JEGYZETEK
1 Régi vita a szaktörténészek körében, hogy a Habsburg kormányzat az alsó szintű közigazgatást nem tudta megszervezni, tehát nem nélkülözhette a vármegyéket. Ez a többi Habsburg országában is így volt, sokkal több a kapcsolat pl. Csehországgal, mint amit eddig a magyar történetírás értékesített. Szekfű Gyula már 1911-ben írt, egy máig kiadatlan levelében azt hangsúlyozva, hogy az osztrákok nagy gonddal és nagy erőkkel írják meg a maguk szempontjából a kormányzás és a közigazgatás történetét, a magyar történetírás pedig elhanyagolja. Ez a magyar történelem és histriografia "provincializálódásához vezet".
(R. Várkonyi Ágnes levele a szerző dolgozatának vázlatával kapcsolatban, 1999)
2 A szabadságharcot megelőző időszakban I. Lipót császár udvari zenekara négyszer annyi fizetést kapott, mint az egész birodalom központi pénzgazdálkodását ellátó kamara személyzete. Lehet, hogy I. Lipót művelődéstörténeti szempontból jelentős uralkodó és az európai diplomáciai szokásoknak engedve az egykori zenekarnak a birodalom súlyát érzékeltető reprezentációs funkciója volt, mégis az volt a végső következmény, hogy a pénzügyi igazgatás szétesett. vö.: R. Várkonyi Ágnes: Művelődés és államhatalom a Rákóczi-szabadságharc idején Magyarországon (Rákóczi tudományos ülésszak, Vaja, 1973) és Czigány István: Ellenfél a királyi hadsereg (Rákóczi Tudományos ülésszak, Vaja, 1994) Dereck McKay: Prinz Eugen von Savoyen, Feldherr dreier Kaiser. (Graz-Wien-Köln, 1979.)
3 Vö.: Manapság gyakori, hogy a korszak magyar közigazgatása alatt a Habsburgokét ismertetik, meg sem említve a szabadságharc államát, amire természetesen a Habsburg birodalom hivatali rendszere is hatott, egyrészt mint szervezési minta, másrészt pedig az egyes felvidéki szakigazgatási szervezetek (bánya, só, adó stb.) és munkatársaik átvétele útján. Például: Csizmadia Andor: Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarországon (Gondolat Kiadó, Budapest, 1979) és Oborni Teréz: A magyar közigazgatás központi szervei 1526-1848. című tanulmánya (Rubicon, 1996. 1-2. szám.), továbbá a már hivatkozott irodalmi és levéltári anyagokkal, valamint a Magyarország története 1686-1790-ben foglaltakkal (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989).
4 Vö.: Mezey Barna: A Rákóczi szabadságharc országgyűlései (ELTE, Budapest, 1981.) Dolgozatomban csak a szécsényi, ónodi és sárospataki országgyűlésekhez kapcsolom gondolataimat. Eltekintek - Mezey Barna nyomán - az erdélyi országgyűlések elemzésétől, az ottani diéták ugyanis alapvetően különböztek Rákóczi magyar gyűléseitől. Erdély diétáit, mint választott fejedelem, törvényes uralkodó, a szokásoknak megfelelően bonyolította. Vázlatom az "új" magyar államapparátusra vonatkozik, az erdélyi gyökereket csak megemlítem.
5 Ld.: Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc 2. kiadás (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989) A tanácsosok a táborozások, hadjáratok során mellette voltak. XIV. Lajos francia megbízottja 1705 telén az "államtanács" nagy tekintélyéről és arról ír, hogy ki és miként köteles engedelmeskedni rendeleteinek. A hetenként akár többször tartott üléseiken olyan napirendek szerepeltek, mint a kamarai tisztek kinevezése, fizetése, a fiskális birtokok ügyei - napjaink szóhasználatával: az állam vagyonával való gazdálkodás, és a kapcsolódó pénzügyek - a lőporgyártás, a hadiipar - problémái. Ma "belső ellenőri" vizsgálatnak nevezhetnénk azt, amikor Rákóczi ellenőrző körútra küldte a titkárát, Pápai Jánost, aki azt nézte, hogy eleget tettek-e a fejedelem utasításának, vezetői útmutatásainak, s jelentett arról, hogy mi az oka a fogyatékosságoknak.
6 Vö.: Magyarország Története 1686-1790, (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989) és Trócsányi Zsolt: Erdély a Habsburg Birodalomban (História, 1986/2) A forrásanyagokat olvasva feltűnt, hogy miközben politikai és művelődéstörténeti szempontból a Rákóczi-szabadságharc és Erdély összefüggése igen gazdagon feldolgozott, meglehetősen szegényes a gazdaság- és államszervezeti, igazgatási összefüggések irodalma. Az erdélyi államiságnak a Diploma Leopoldium 1691-ben gyakorlatilag véget vetett. Bár megalakul a Gubemium, mint a közigazgatás országos irányítója, Bécsben pedig az erdélyi Udvari Kancellária és a Habsburg birodalom "minisztertanácsának" erdélyi tagozata. Mivel az új integrációtól csak azt várták, hogy lássa el a birodalom keleti-délkeleti bástyájának szerepét, 1703-ra csak a Habsburg katonai közigazgatás létezett, erről viszont keveset tudunk. Újabb kutatásokat érdemelne a téma.
7 Ld.: Magyarország gazdaságtörténete, a gazdasági irányítás szervezete és politikai alapjai. Az erdélyi kincstári igazgatásért felelős erdélyi viceprefektus, Kismarjai Albert ügyei (ELTE, Budapest, 1981) Számos ilyen történetet rögzítenek a dokumentumok, ezek közül egy a hivatkozott. A történet nemcsak erre a korra jellemző': az éhínséggel küzdó' kuruc állam köztulajdonát képező 600 marhából álló kövér gulyát ügyes gazdasági szakemberek csont és bór állatokra cserélték ki, összejátszva, megkenve a legkülönbözőbb hivatalnokokat. Mint az lenni szokott, akiknek nem jutott a koncból, az igazság bajnokaként feljelentést tettek a kancelláriánál. A kiküldött bizottság több hónapos munkával rendre feltárta, hogy ki miként vett részt az akcióban és részesült a zsákmányból. A nagy rendcsinálási akció, a bejelentett példastatuálás aztán szép csendesen kifulladt, elakadt. A személyi összefüggések, kölcsönös szívességek, érdekek megakadályozták, hogy a feltártak nyomán retorzió következzen.
8 Ld.: Heckenast Gusztáv: Kajali Pál (1662-1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai, az 1707. augusztus 21-én kelt kinevező irat (Fólia Rákocziana 3. sz.), illetve Kovács Árpád: A köz, szolgái és a fejedelem (Magyar Nemzet, 1998. április 3-i szám), illetve A fejedelem köztisztviselői (Magyar Közigazgatás, 1998/4., Budapest)
9 Ld.: Heckenast Gusztáv: Kajali Pál (1662-1710) kuruc szenátor, országos főhadbiró válogatott iratai: jelentés az országos főhadbíróság 1709 tavaszi ítélőszékének munkájáról (Fólia Rákocziana 3. sz.)
10 Vö.: Kovács Árpád: A fejedelem köztisztviselői (Magyar Közigazgatás 1998/4. szám), ehhez kapcsolódóan megjegyzem, hogy talán Bottyán Jánosnak a szabadságharcot megelózó - fél-legális -marhakereskedői tevékenysége is figyelmet érdemel. Az ennek során szerzett kapcsolatait - R. Várkonyi Ágnes szóbeli közlése szerint - a dunántúli hadjárat során is hasznosította, s a hajcsárok, ismerve a titkos utakat, jelentős előnyhöz jutatták a felvonuló kurucokat.
11 Ld.: Bánkúti Gábor: Lónyai Ferencfegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai (Fólia Rákocziana, 4. szám. Vaja, 1980.)
12 Ld.: Esze Tamás előadása Thököly Imre és Vay Ádám címmel a Thököly emlékünnepségen, 1995. október 18. (Vaja, 1975) Érdekesség, és későbbi, is-merős motívumokat jelez történelmünkben, hogy Caraffa eperjesi regnálása alatt történt - Habsburg gazdasági érdekek diktálta - vérbírósági ítélkezések után néhány évvel a pozsonyi országgyűlésen már együtt ülnek maguk a bírák és a kivégzettek hozzátartozói.
13 Miközben a török háborúk, majd a Rákóczi szabadságharc idején Európa térségeiből bőségesen érkeztek zsoldosok és mérnök katonák hazánkba, magyar katona legfeljebb a Balkánra jutott el. Például a császáriak oldalán, Pálffy seregében dán alakulatok is voltak, Rákócziéban pedig svédek. Sok nevet lehetne említeni itt a tudatos értelmiségi szerepre vállalkozók, a felvilágosodás eszméivel már itthon megfertőzöttek mellett. Köztük a Fazekasét, aki Debrecenből jut el főhadnagyként a francia forradalom állama ellen indított háborúk idején olyan polgári közegbe, melynek impressziói szerepet játszanak későbbi éveiben, vagy a lipcsei csatában, majd Olaszországban Murat csapatai ellen vitézkedő Széchenyiét, az utolsó napóleoni háborúkban megsebesülő zalai huszártiszt Csányiét. Vö.: Ács Tibor: Széchenyi katonaévei (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994), Széchenyi István: Napló (Gondolat, Budapest, 1978)
14 Szabad György írja: "A megrázkódtatás, amelyet Metternich okozott, amikor a korszerűsítés jelében a rendi alkotmányosságot sarkaiból akarta kifordítani, nemcsak védekezésre késztette a magyarság legjobbjait, hanem arra is, hol keressék a kivezető utat egy modernebb, alkotmányos, a nemzeti érdekeket és értékeket mentő útra." Ld.: A Szent Szövetség válságának hatása Magyarországra, a Szent Szövetség szorításában (Rubicon, 1996 1-2. szám) Glatz Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy a " 19. század nagy műve: az azonos nyelvet beszélő közösségek ún. nemzeti államokba szerveződése, és az identitás terén, két addig nem feltétlenül együtt élő identitásforma összekeveredése: az azonos származástudatból, közös nyelvből és hagyományból származó etnikai identitás összemosása a lakóhelyi, közösségi azonosulással, az államhoz való identitással. " Ld.: Glatz Ferenc: Európa és a mi új nemzettudatunk - vázlattöredékek. (História, 1991/2-3. szám)
15 Ld.: Magyarország története VI/1. kötet és Éliás Ádám cikke 1848-49 rejtett üzenetei címmel (Magyar Hírlap, 1999)
16 Míg korábban a döntési rendszer és a belső szervezet is az uralkodónak való feltétlen alárendelést példázta, addig a szakágazatot irányító miniszter az országgyűlésnek tartozott felelő'sséggel, mi több, a királyi rendeletek is csak ellenjegyzésével voltak végrehajthatók.
17 Az 1848-ban megalapozott új parlamenti rendszer nélkülözhetetlen elemévé tették az elszámoltatás, a pénzügyi ellenőrzés elvét, szükségességét. Tény ugyanakkor, hogy a 48-ban bevezetett számvevőségi rendszer a kormány alárendeltségében működött, s inkább belső ellenőrzésként fogható fel.
18 A 48-as minisztériumokról szóló törvénycikkelyek, majd módosításaik és a szervezés gyakorlati-személyi feltételekhez történő igazításai jó néhány furcsa, hatásköri-besorolási kérdést vetettek fel. Eleinte a postai ügyek nem a közlekedési tárcához, hanem a kereskedelmihez majd a pénzügyhöz, vagy, hogy a vámügyek nem a pénzügyhöz tartoztak stb. Voltak olyan minisztériumok, amelyeknek valóságos funkciói csak akkor lehettek, ha konszolidált államszervezetei tevékenységről van szó, amelyet nem tördelnek szét különböző különleges felhatalmazású bizottmányok, biztosok. Ilyen a földművelés-, ipar és kereskedelemügy, amelyhez a vámügyek és az egészségügy(!) is tartozott. Ld.: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987)
19 A nyelvhasználat kérdése nem volt éles probléma korábban. Alapvetően magyar és latin nyelvű a Rákóczi közigazgatása, de használatos a német és a francia nyelv is. A nemzeti identitás keresés e lehetőséget nem fogadja be. Már a reform-országgyűléseken elvi kérdés a nyelvhasználat, ahol végül elfogadják, hogy a kamarai rendszerben - a személyi feltételek és az igazgatási érdekek miatt - maradjon használatos a német.
20 A legsúlyosabb ilyen - bizonyítottan tudatos -áruló cselekedet volt a bankónyomtatás ún. fejlapjainak Pesten felejtése a debreceni menekülés időszakában.
21 Vö.: Nagy Endre: A centralisták és a municipalisták vitája - adalékok a magyar értelmiségtörténethez. (Az Államigazgatási Főiskola tudományos emlékülésén elhangzott előadás, Magyar Közigazgatás 1991/11. szám)
22 A városokat tekintve: a szabad kir. városok független törvényhatósági, önkormányzati jogainak megerősítésére és a lakosság lélekszáma szerinti besorolásra futotta csak a törvényhozás erejéből. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a városokat három típusba sorolták: kisváros 12 ezer lakosig, középváros 30 ezerig, valamint nagyváros, ezen felüli lélekszámmal.
23 A forradalom első napjaitól április közepéig a közigazgatással szorosan összefonódott az ún. közcsendi bizottmányok, a rendre felügyelő választmányok tevékenysége. Ld.: Bóra Ferenc: A szabadságharc és az önkényuralom közigazgatása (Magyar Közigazgatás, 1998. 3. szám)
24 Kossuth először egy amerikai típusú kormányzásra gondolt, amelyben ő maga lenne egy személyben az állam- és kormányfő. Végül a nádor jogkörét kapta meg, kibővítve a miniszterelnöki jogosítványok egy részével. Szemere ugyan kísérletet tett egy önálló miniszterelnöki hivatal létrehozására, de az lényegében kibővített jogkörű belügyminisztériumként működött. Öv: Magyarország története 1848-1890, 6/1 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987), FKiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987), Hermán Róbert (Rubicon, 1998/3.)
25 Például a csökkent létszámú Pénzügyminisztérium mintegy 150 fős apparátusával szemben a szakminisztériumi apparátusok csak néhány munkatárssal rendelkeztek. A különböző forrásanyagokat összevetve kitűnik: a kormány 48/49 fordulóján lezajlott költözése (vagy inkább menekülése) zűrzavarának tulajdoníthatóan, nem igazán volt értelmezhető, hogy ki az akit hivatalával - mint kevésbé fontosat - a fővárosban hagytak, s ki volt az, aki tudatosan, saját akaratából maradt. Öv.: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987), illetve Török Gyöngyvér: A város arcai: A Széchenyi Lánchíd és Clark Ádám (Városháza, Budapest, 1999).
26 Öv: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987) Fogságából megrendítő búcsúlevelet írt gyámfiának: " ....megszökhettem volna, úgy mint a többi miniszterek, de én a szökést éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom; ha használni nem bírtam hazám ügyének, annak tudok mártírja lenni... " Molnár András: Csány László (Rubicon, 1999/4.) Ld.: Molnár András hivatkozása Degré Alajos közlésére (Rubicon, 1999/4.)
27 A képviselőházzal július 29-én egy 60 millió forintos hitelt szavaztatott meg. A volt miniszter később nemcsak bevallja a magyar kormány ellen elkövetett "szabotázsakcióit", hanem szerepét még túlozni is igyekszik. Legújabbkori történelmünk politikai pereinek történetét és az ott elhangzottakat ismerve, méltánytalan lenne, ha az életéért küzdő ember ilyen megnyilvánulásait csak megvetéssel illetnénk, hiszen végül is halálra ítélik, amit később hat év várfogságra enyhítenek. Ld.: Részleteiben kifejtve a Duschekról készült forrásközlésben (Fábiánné Kiss 1980-81.)
28 Gödöllőn kelt "Legfelső kéziratában" Ferenc József így búcsúzott el a egykor Széchenyi melletti joggyakornok, majd szélsőségesen radikális, 48 államát "megalkuvásai" miatt ostorozó ifjúból lett első közhivatalnokától: "Kedves Gajzágó! Midőn Önt saját kérelme folytán a magyar miniszterelnök úr előterjesztésére, állami számvevőszéki állásától ezennel felmentem, sokévi fáradhatatlan buzgalommal kifejtett hasznos tevékenysége elismeréséül, Önnek a titkos tanácsosi méltóságot és az I. osztályú vaskoronarendet, díjmentesen adományozom. " Ld.: Gajzágó Aladár közlése: Szemelvények Gajzágó Salamonnak, a számvevőszék első elnökének életéről és munkásságáról (Kézirat, ÁSZ, 1999)
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke, Budapest
Visszaugrás
