2001 évben a Heininger-ügy1 adott kimeríthetetlen témát a német jogirodalom számára, és úgy tűnik, hogy a házaló kereskedelem-fogyasztói adásvétel-fogyasztási kölcsönszerződés hármasából generált kombinált ügyletekkel kapcsolatban újabb kérdéskör vetődött fel, 2 melynek megválaszolása az Európai Unió Bíróságának (EU Bíróság) a feladata lesz előzetes döntéshozatali eljárás keretében. Már a megkeresés indokoltsága miatt is ellentmondó nézetek alakultak ki, melyet koránt sem oldott fel az Európai Bizottság EU Bírósághoz intézett állásfoglalása. Az eset körülményeinek és az állásfoglalásnak az ismertetése a fogyasztó elállási joga körül kialakult újabb vitába enged betekintést.
A fogyasztó elállási jogára vonatkozó szabályozás a német jogban az elmúlt évtizedben jelentős változáson ment keresztül, melynek rövid áttekintése elengedhetetlen a következőkben elemzésre kerülő jogeset megértéséhez.
A kilencvenes években sorra születtek a fogyasztóvédelmi törvények a házaló kereskedelemre, távértékesítési, timesharing, távoktatási szerződésekre, fogyasztási kölcsönre. A távértékesítési szerződésre vonatkozó törvény jelentősége abban állt, hogy bizonyos szempontból egységesítette a fogyasztói elállási jogok meghatározott körére vonatkozó egyes jellemzőket.3 Ezzel a hatályos német egységesített elállási jog "előfutárának" tekinthető. A következő nagy lépést a kötelmi jog 2002-es januári módosítása4 követte a fontosabb fogyasztóvédelmi törvények német polgári törvénykönyvbe, BGB-be integrálásával. A módosítás hátterében többek között az állt, hogy a német jogon kívül sem az Acquis communautaire-ben, sem pedig az egyes tagállamok jogában nem létezik egységes szabályozás a fogyasztói elállási jogra, sőt bizonyos fajta rendszertelenség uralkodik az európai fogyasztói irányelvekben az elállási jog gyakorlására nyitva álló idő, a gyakorlási mód, a kezdő időpont stb. szabályozását illetően. Egységesítésre vonatkozó törekvés elméleti szinten már érezhető; a tudóscsoportok egyike az "Egységes Európai Magánjogi Kódex" felé vezető úton haladva, már tervezetet készített a harmonizált fogyasztói elállási jogra.5
A BGB Kötelmi Jog Általános Rész "Szerződéses kötelmi jogviszonyok" fejezetében 2002. január 1-jével "Különös szerződéskötési formák" címmel új alcím került szabályozásra. A §§ 312 szakaszokkal a házaló kereskedelemről, a távértékesítési kereskedelemről szóló törvények, valamint az elektronikus úton kötött szerződésekre vonatkozó törvény a BGB-be integrálódtak. A fogyasztási kölcsönre (§§ 491) és a timesharing szerződésekre (§§ 481) vonatkozó szabályok a kötelmi jog különös részében kaptak helyet, mivel egy-egy speciális szerződést szabályoztak. A BGB § 355 szabályozza6 az említett fogyasztói szerződésekhez kötődő fogyasztói elállási (Widerrufsrecht) - és ennek alternatíváját képező -, a szerződés tárgyára vonatkozó visszaadási jog (Rückgaberecht) gyakorlási módját, jogkövetkezményeit. Egy olyan szakaszról van szó, amely nem szabályozza az elállást teljes körűen; alkalmazásának esetei a BGB egyéb szakaszaiból való visszautalásból adódnak.
A fogyasztói szerződések kölcsönszerződéssel való összekapcsolódására (Verbundene Verträge) külön paragrafusok vonatkoztak,7 melyek a kötelmi jog átfogó módosításával lényegileg nem változott, csak összefoglalást és leegyszerűsítést nyert a §§ 358, 359 BGB-ben.8 A kapcsolt ügyletnél, olyan kombinált jogügyletről van szó, mely felosztható áru szállítására vagy egyéb szolgáltatásra irányuló ügyletre és az ügylet egészben vagy részben történő finanszírozását szolgáló fogyasztói kölcsönszerződésre. A szerződéstől való elállás speciális következménye, hogy az elállás kiterjed a kapcsolt ügyletre, anélkül, hogy ehhez a fogyasztó külön nyilatkozatára lenne szükség illetve, hogy egyáltalán felmerülne az a kérdés, hogy a fogyasztónak a másik szerződéstől való elállásra van-e lehetősége. Mivel a BGB "reform reformja"9 óta a kölcsönszerződéstől el lehet állni,10 a fogyasztó mentesülhet a finanszírozott áruszállítási vagy egyéb szolgáltatásra vonatkozó szerződéses kötelezettségek alól kapcsolt ügylet esetén, akkor is, ha a fogyasztói szerződést egyébként nem lehetne elállással felbontani (pl. eladó üzlethelyiségében megtörtént vásárlás esete). Mindez feltételezi azt, hogy a két szerződés a törvényben meghatározott feltételeknek megfelelően gazdasági egységet alkot. A jogkövetkezmények attól függetlenül érvényesülnek, hogy az eladó11 vagy pl. pénzintézet nyújtotta a kölcsönt.
Az Európai Bíróság Heininger ügyben hozott ítélete nyomására az elállási jogra vonatkozó előírásokat ismételten meg kellett reformálni; mely reform az Oberlandes Vertretungsänderungsgesetz (OLG-VertrtÄndG) törvény 25. cikkével12 ment végbe. A módosulás lényege, hogy a két kapcsolt szerződés összefonódásával, összekapcsolódásának kritériumaival szemben a követelmények szigorúbbak lettek.13
A következőkben részletesen tárgyalt, Bochumi Tartományi Bíróság által előterjesztett jogértelmezési kérdések az EU Bíróság 2001-es Heininger ügyéhez kapcsolódnak. Bár a házaló kereskedelmet szabályozó irányelv14 3. cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelv által biztosított elállási jog alól az ingatlan adásvételi szerződések kivételt jelentenek, ítéletében az EU Bíróság úgy rendelkezett, hogy reálkölcsönszerződések esetén a fogyasztót elállási jog illeti. Reálkölcsönszerződésnél olyan összetett ügyletről van szó, amikor a felek kölcsönszerződést kizárólag az adásvételi szerződésben foglalt vételár összegének kifizetésére kötnek. A Bíróság másodsorban kimondta azt is, hogy az a fogyasztó, akit a házaló kereskedelemre vonatkozó irányelvben biztosított elállási jogáról nem tájékoztattak, elállási jogát nem veszíti el, mivel az elállásra nyitva álló idő a tájékoztatással veszi kezdetét. A Bíróság kifejti továbbá, hogy a házaló kereskedelem során kötött szerződéstől való elállás esetén az elállás hatását, következményeit az ingatlan adásvételi szerződésre egyebekben a tagállami jog alapján kell meghatározni.15
Az ítéletet követően a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság, a BGH16 jogalkalmazói gyakorlata során kihangsúlyozta, hogy a szóban forgó házaló kereskedésre vonatkozó törvény elállási jogra vonatkozó bekezdését,17 a közösségi jognak megfelelően kell értelmezni, amennyiben a fogyasztói kölcsönszerződésre vonatkozó törvény nem biztosít a házaló kereskedelemre vonatkozó jogszabállyal azonos jogvédelmet. A BGH joggyakorlatának megfelelően, így egy házaló kereskedés során kötött reálkölcsönszerződés a szerződéskötéstől számítva akár évek elteltével is megszüntethető lett az elállási jog gyakorlásával.
Viszont csak a kölcsönszerződés bontható fel, hiszen az ingatlan adásvétele kivételt jelent a házaló irányelv és a vonatkozó német törvény hatálya alól.18Az ingatlan adásvételi szerződéstől a fogyasztó tehát csak akkor szabadulhat, ha a kölcsönszerződéstől való elállás az adásvételi szerződésre is kiterjeszthető, mert adott esetben egy a német jogban létező intézményről, kapcsolt ügyletről van szó. A BGH Heiningert követő joggyakorlata szerint azonban a kapcsolt ügylet fogalmát igen szűken értelmezi és csak kivételes esetben, szigorú értelemben vett feltételek fennállása esetén ismeri el a szövetségi bíróság azt, hogy a két szerződés összefonódása olyan mértékű, hogy kapcsolt ügyletről lehet beszélni. A BGH XI. Szenátusa szerint ingatlan adásvételi szerződés és az azt finanszírozó kölcsönszerződés általában nem felel meg a "kapcsolt ügyletekkel" szemben a BGB-ben19 felállított követelményeknek, hiszen "egy jogban nem jártas és gyakorlati tapasztalattal nem rendelkező laikus is tudja, hogy a hitelező és az ingatlan eladója általában két különböző személy."20
Ennek pedig az következménye, hogy a házaló ügylet során megkötött ingatlan adásvételi szerződés a fogyasztót továbbra is köti és a kölcsönszerződéstől való elállás következményeként, annak a kölcsönnek a visszafizetésére köteles, amelynek egyedüli célja az ingatlan adásvételének finanszírozása volt. Így az elállási jog gyakorlásával a fogyasztó gyakorlatilag még kedvezőtlenebb helyzetben lesz, hiszen a kölcsön visszafizetése a hatályos német jog előírásai szerint azonnal esedékes. A fogyasztó számára olyan mértékben hátrányos lenne, ha a kölcsönszerződést egyoldalú elállási nyilatkozatával felbontaná, hogy ezzel a jogával feltételezhetően nem fog élni, így az elállási jog értelmét veszti.21
A következményekre tekintettel, megengedett-e vajon egy olyan tagállami szabályozás, amely a fogyasztót végeredményben az európai irányelvekben biztosított elállási jogától fosztja meg? Az ügy felveti esetlegesen az állam felelősségét is az irányelv nem megfelelő átültetése, illetve az ezt nem korrigáló jogalkalmazói gyakorlat miatt.22
Ezzel a vitatott jogi helyzettel kapcsolatban tehát számos kérdés felvetődik, ennek ellenére nem kereste fel a BGH23 az EU Bíróságot a közösségi jog értelmezésével kapcsolatban.24 A BGH érvelése szerint kizárt lenne, hogy az EU Bíróság olyan eredményre jutna, hogy a kölcsönszerződéstől való érvényes elállás abban az esetben is magával vonja az adásvételi szerződés visszaható hatályú megszüntetését, ha nincs szó kapcsolt ügyletről.25 Az EU Bíróság álláspontjának esetleges találgatása a BGH részéről egyébként már csak azért sem volt helyes, mert a BGH, mint legmagasabb szintű bírói fórum az EK-Szerződés 234. cikke értelmében nem csak jogosult, hanem köteles is jelentős következményekkel járó jogértelmezési kérdéssel az EU Bíróságot megkeresni.26
Bár a házaló kereskedelemre vonatkozó irányelv 7. cikke szerint a tagállamok határozzák meg az elállás jogkövetkezményeit, ennek során nem rendelkezhetnek korlátlanul. Maga az EU Bíróság mondta ki a Travel Vac ügyben született ítéletben,27 hogy a tagállamok kötelesek megakadályozni, hogy a szerződő fél az elállás esetére bármilyen bírság jellegű intézkedésnek legyen kitéve, az ilyen szerződéses kikötéshez pedig semmisséget kell fűzniük. Ezen kívül az irányelv 5. cikk 2. bekezdése is úgy rendelkezik, hogy az elállás esetén a fogyasztó minden, az elállással megszüntetett szerződésből eredő kötelezettségétől mentesül. Ez egyfajta feszültséget eredményez az irányelvben az idézett 7. cikk tartalmára tekintettel. Bár a BGH igazából csak azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy az ingatlan adásvételre kiterjeszthető-e a kölcsönszerződésre vonatkozó elállás, a problémakör az egész szerződés megszüntetése utáni szituációt érinti és ezzel azt a kérdést, hogy van-e az irányelv átültetésének valamilyen, a szabályozás általános értelméhez és hatékonysághoz kötött korlátja.
Az ügy lényegét konkrétan az képezi, hogy 1992-ben, Németországban egy ingatlanforgalmazó és pénzügyi szolgáltatást nyújtó vállalkozás felkereste a Schulte házaspárt és rábeszélte őket arra, hogy befektetési célból ingatlant vásároljanak. Kölcsönből került volna sor az ingatlan vételárának a kifizetésére, mely kölcsön visszafizetését az ingatlan megterhelésével kívánták biztosítani.28 A házaspár utasítására fizette ki a hitelező a kölcsön összegét közvetlenül az eladónak. Egy idő után a házaspár nem tett eleget fizetési kötelezettségének és a Heininger ítéletben megfogalmazottakra hivatkozott, vagyis, hogy adott esetben házaló ügyletről volt szó és a házaló kereskedelemről szóló irányelv a fogyasztónak elállási jogot biztosít az elállási időn túlmenően is, ha az erre vonatkozó tájékoztatási kötelezettséget megszegték. A felek így elállással szerették volna megszüntetni a kölcsönszerződést. A bíróság megítélése szerint - amennyiben nem kapcsolt ügyletről van szó - a fogyasztó továbbra is az ingatlanhoz "láncolva maradt" volna.29 A felvett kölcsönt azonnal, kamatfizetés terhe mellett vissza kellett volna fizetnie a fogyasztónak, amely igen súlyos következményt jelentett volna.
Az ügy sajátossága, hogy a német jog - hasonlóan több európai tagállami joghoz - kötelezően előírja, hogy ingatlan adásvételi szerződés érvényességéhez a szerződés közjegyzői okiratba foglalása szükséges (BGB § 311 b). Ez viszont felveti azt a kérdést - bár egyik bíróság sem tért ki rá -, hogy egyáltalán beszélhetünk-e házaló ügyletről. A Schulte ügy kapcsán gyakorlatilag két lehetőség állhatott fenn. Az egyik szerint a felek meghatalmazást adtak az ingatlanforgalmazó cég képviselőjének, aki a közjegyzőnél helyettük és nevükben járt el, vagy pedig a felek ún. Mitternachtsnotar-nál,30 vagyis olyan közjegyzőnél jártak aki együttműködött a bankkal.31Így végül is, bár kétségbe vonható, mégsem zárható ki teljesen, hogy házaló ügyletről volt a Schulte házaspár esetében szó. Egyébként a német jog32 a fogyasztó javára bizonyos tekintetben szigorúbb, mint a házaló kereskedelmet szabályozó irányelv,33 hiszen nem feltétel, hogy az egész szerződéskötésre irányuló folyamat, a szerződéskötéssel bezárólag házaló kereskedelem során menjen végbe, elégséges házaló ügylet megvalósulásához, ha a szerződéskötést megelőző előkészítő cselekmények a fogyasztó lakásán, munkahelyén, közterületen stb. történtek.
A jogeset fontosságát a Bochumi Tartományi Bíróság ismerte fel34 és 2003. 07. 29-én előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezve az EU Bírósághoz fordult.35
A Tartományi Bíróság által előterjesztett első kérdés arra vonatkozott, hogy a házaló kereskedelmet szabályozó irányelv 3. cikk 2. bekezdésében megfogalmazott kivétel alá tartozik-e az olyan ingatlan adásvételi szerződés, melyet házaló kereskedelem útján kötöttek és melynek finanszírozására az ugyanezen házaló ügylet során megkötött kölcsönszerződés szolgál? A második kérdést feltéve a bíróság azt kívánta megtudni, hogy léteznek-e a közösségi jogban a kapcsolt ügyletekre vonatkozó szabályok? Mi történik abban az esetben az európai jog szerint, ha az kapcsolt ügyletet alkotó egyik szerződést nem lehet külön elállással felbontani? A további kérdések arra vonatkoztak, hogy összeegyeztethető-e a közösségi jog 95. cikk 3. bekezdésében előírt magas színvonalú fogyasztóvédelem követelményével és az effektivitás klauzulával36az a tagállami szabályozás, illetve ennek a jogalkalmazó szervek általi értelmezése, mely szerint olyan tőkebefektetési modelleknél, melynél a kölcsön nyújtására az ingatlan adásvétele nélkül nem került volna sor, a kölcsönszerződéstől való elállás ellenére a fogyasztót az adásvételi szerződés továbbra is köti? Kielégíti a tagállami jogalkotó az elállási jog gyakorlásának következményeinek megfelelő szabályozását, ha a kölcsön azonnal esedékes visszafizetésére kötelezi a fogyasztót?
Az utóbbi kérdésekre nemleges lenne a válasz, ha a közösségi jog alátámasztaná azt, hogy adott esetben kapcsolt ügyletről van szó és, hogy a kapcsolt ügyleteket a szerződés megszüntetésének céljára tekintettel együttesen kell kezelni és ezáltal azt a szerződést is az elállás hatálya alá kellene vonni, amelytől egyébként érvényesen elállni nem lehet.37 A Tartományi Bíróság ezt a magas színvonalú fogyasztóvédelem elvével,38 továbbá az effet utile alapelvvel39 kívánta alátámasztani. Véleménye szerint meg kellene állapítani, hogy explicit szabályozás hiányában az elállási jog gyakorlati alkalmazása forog veszélyben, ha a két szerződés közül az egyiktől nem lehet szabadulni.
Hoffmann szerint egyébként az irányelv csak a kölcsönszerződés tekintetében védi a fogyasztót az "ajtóban történő lerohanástól," nem pedig az ingatlan adásvételtől. Az effet utile elv így csak azt követeli meg, hogy a fogyasztó a kölcsönszerződés negatív következményeitől legyen mentesítve, ennek pedig eleget tenne a jogalkotó, ha például az adóst a kölcsönhasználat ellenértékének, a kamatnak a megfizetésétől mentesítené és a visszafizetésre megfelelő feltételeket szabna.40 A bíróság előterjesztése szerint egyébként már az a szabály is a házaló irányelv 5. cikk 2. bekezdésébe ütközik, hogy a fogyasztónak a felvett kölcsönt vissza kell fizetnie.
Ha a később született, fogyasztói elállási jogot tartalmazó irányelveket megvizsgáljuk, megállapítható, hogy a közösségi jogalkotó elismer bizonyos kapcsolt szerződéseket, azonban nem szabályozza azt a kérdést, hogy mi történik abban az esetben, ha az egyik szerződést nem lehet elállással megszüntetni. A 97/7/EK sz. távértékesítési irányelv 6. cikk 4. bekezdése és a 94/47/EK sz. timesharing irányelv 7. cikke a fordított esetkörrel foglalkoznak, azaz a távértékesítési szerződés, timesharing szerződés felbontása automatikusan magával vonja a fogyasztási kölcsönszerződés felbontását. A 2002/65/EK sz. pénzügyi szolgáltatások távértékesítésére vonatkozó irányelv már a német joghoz hasonlóan tartalmaz kapcsolt ügyletekre vonatkozó szabályokat. 6. cikk (7) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "ha egy adott pénzügyi szolgáltatásra vonatkozó távollevők között kötött szerződéshez egy olyan másik távollevők között kötött szerződést kapcsoltak, amely a szolgáltató által vagy egy harmadik fél és a szolgáltató közötti megállapodás alapján a harmadik fél által nyújtott szolgáltatásra vonatkozik, akkor az a kiegészítő távollevők között kötött szerződés szankció nélkül visszavonható, ha a fogyasztó megfelelően gyakorolja az elállási jogát." Az elállás adásvételi szerződésre gyakorolt jogkövetkezményeit a tagállamok határozzák meg; ezt az EU Bíróság Heininger-ítélete is megerősíti.
Már a BGH is elismerte, hogy az elállási jog ebben az esetben a fogyasztón nem igazán segít, hivatkozik a jogalkotó kifejezett akaratára a 7. irányelvi cikk felhatalmazása alapján.41
Az EU Bíróság joggyakorlata szerint a tagállamoknak hatékony, arányos és megfelelően elrettentő szankciókat kell bevezetniük, ez egyben azt is jelentheti a gyakorlatban, hogy a jogkövetkezményekkel nem lehet az irányelv céljának megvalósulását akadályozni vagy kizárni. Ezt az effet utile elv is megköveteli, hiszen az irányelvek gyakorlati érvényesülése válik kérdésessé abban az esetben, ha közvetetten, vagyis az egyik szerződéstől való elállás esetén a fogyasztót súlyos következmények érik.
Tekintettel arra, hogy a közösségi jog ebben az esetben egyfajta keretet ad a tagállami szabályozásnak, amennyiben a tagállami jogalkotó valami oknál fogva erre még sincs tekintettel, a jogalkalmazó szervek kötelessége lenne az irányelv lényegi tartalmának leginkább megfelelő jogalkalmazás. Az Alapszerződés 226. cikke értelmében indított eljárás esetén a tagállami bíróságok cselekvései a tagállamoknak tudhatók be. A Köbler ítélet42 óta pedig nyilvánvaló, hogy a tagállam felel abban az esetben, ha legfelsőbb szintű bírói fóruma közösségi jogot sértett jogértelmezésen keresztül.43
A megkeresési kérdéshez az Európai Unió Bizottsága 2003. 12. 06-án állásfoglalást tett közzé44. A Bizottság felrótta a BGH XI. Szenátusának, hogy nem veszi figyelembe az Európai Bíróság Heininger-üggyel kapcsolatban meghozott döntését és a hatékony fogyasztóvédelem közösségi jog által felállított követelményét. A Bizottság szerint a BGH ezekben az esetekben nemcsak a tények és jogi körülmények objektív elemzését és értékelését mulasztotta el, hanem a német jog vonatkozó szabályait formálisan és mechanikusan alkalmazta, anélkül, hogy a fogyasztói elállási jogot kiváltó fogyasztóvédelem céljaira tekintettel lett volna.45
A Bizottság azon a véleményen van, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv egyértelműen úgy rendelkezik, hogy az irányelv nem vonatkozik ingatlanhoz kapcsolódó jogokra. Véleménye szerint nem támasztja alá semmi azt, hogy ez másként lenne abban az esetben, ha a szerződés valamilyen módon egy fogyasztói kölcsönszerződéshez kapcsolódik. Az Európai Bíróság a fogyasztói kölcsönszerződésekről szóló szerződéseket önállóan értelmezi,46 ebből pedig arra lehet következtetni, hogy ingatlanhoz kapcsolódó jogokra vonatkozó szerződések nem esnek a házaló kereskedelemről szóló irányelv hatálya alá.
A Bizottság véleménye szerint a kérdésekre adandó válaszok keresésekor mind az irányelv 5. cikk 2. bekezdésében, melynek értelmében a fogyasztó a szerződésben vállalt minden kötelezettségtől mentesül, - mind a 7. cikkben foglaltak - mely szerint a tagállamok döntenek a jogkövetkezményekről, - mind pedig a 3. cikk 2 a) cikkben felsorolt kivételt együttesen kell értelmezni. A kölcsönszerződés elállással való visszaható hatályú "felbontásának" úgy kellene megtörténnie, hogy a fogyasztó hátrányos következmények nélkül szabaduljon a kölcsönszerződésből adódó kötelezettségektől, másrészt nem gazdagodhat jogalap nélkül.47
Bár a tagállamok az irányelv 7. cikke értelmében megalkotják a jogkövetkezményekre vonatkozó szabályokat, ennek során az EU Bíróság által kialakított általános jogelveket figyelembe kell venniük, úgy hogy az a közösségi jog, céljára és értelmére tekintettel a lehető legnagyobb mértékben realizálódhasson.48
A Bizottság véleménye szerint a német jogalkotó eleget tett az irányelv átültetésekor az abban foglaltaknak. A Szövetségi Bíróság viszont, bár erre lehetősége lett volna, nem merítette ki a kodifikált jog által adott lehetőséget, annak ellenére, hogy elismerte, amennyiben az elállás következtében a fogyasztó a kölcsön azonnali visszafizetésére köteles, az elállási jog értelmét veszti.49 A fogyasztó ugyanis kedvezőtlenebb helyzetbe kerül az elállást követően, mint ha a szerződéses akaratnyilatkozatát továbbra is fenntartaná.50
A Bizottság szerint adott esetben a fogyasztó a kölcsön visszafizetésére nem képes, mivel azt az eladónak, mint az ingatlan vételárát fizette meg, egyébként pedig az ingatlanból származó olyan jövedelemmel (pl. bérleti díj) nem rendelkezik, mellyel a kölcsön összegét kompenzálhatná.51 Ebben az esetben abból kellene kiindulni, hogy lehetetlenülés következett be és ezzel kapcsolatban felróhatóság nem terheli a fogyasztót. Ha a gazdasági lehetetlenülésnek ezt az esetét tételezzük fel, a fogyasztó sem mentesülhetne a visszafizetési kötelezettségek alól teljesen, a szurrogátumot, mely adott esetben az ingatlan, a BGB jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó szabályai értelmében ki kellene adnia.
A főtanácsnok, Léger 2004 szeptember 28-án hozta nyilvánosságra az EU Bírósághoz intézett szakvéleményét, mely szakvélemény általában az ítélet alapját képezi, de a Bíróságot nem köti.
Véleményében úgy fogalmaz a főtanácsnok, hogy a házaló kereskedelmet szabályozó irányelv egyértelműen nem vonatkozik ingatlan adásvételi szerződésre, ez abban az esetben is így van, ha a kérdéses szerződés egy pénzügylettel szoros kapcsolatban áll. A szabályozás indoka ugyanis az, hogy a házaló kereskedelmet szabályozó irányelv egy olyan szituatív52 elállási jogot tartalmaz, mely azokban az esetekben indokolt, amikor a fogyasztót váratlanul szerződéskötési céllal keresi fel a vállalkozó otthonában, és ez a gyors reagálást kiváltó kényszerhelyzet meggondolatlan szerződéskötéshez vezethet. Elég valószínűtlen egy ilyen speciális helyzet fennállása olyan esetekben, mint pl. az ingatlan adásvételi szerződés, melyhez általában formaságok kötődnek; a német jog közjegyzői okiratba foglalását írja elő. (A főtanácsnok egyébként a jogértelmezési kérdések megalapozottságára vonatkozóan kifejti, hogy, bár nem is zárható ki teljesen, hogy adott esetben az irányelv értelmében házaló ügyletről van szó, nem lehet abban biztosan állást foglalni, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv alkalmazandó. Így az esetet hipotetikusan kezeli a főtanácsnok, és csak azokat a kérdéseket válaszolja meg, amelyeket a feltételezések nem érintenek.)
A főtanácsnok kifejti, hogy a fogyasztóvédelem szempontjait előtérbe helyezve az irányelvben, valóban ki kellene hatnia a kölcsönszerződéstől való elállásnak az ingatlan adásvételi szerződés érvényességére. Az irányelv viszont kristálytisztán úgy fogalmaz, hogy nem tartoznak hatálya alá az ingatlan adásvételi szerződések.53 A Bíróság pedig nem alkalmazhatja az irányelvet a szerződésekre olyan esetekben, amikor ez a jogbiztonság fundamentális alapelvébe ütközne. Felfedezhető ezért véleménye szerint némi ellentmondás az irányelvben meghatározott célok és az irányelv szó szerinti megfogalmazása között. 54
Tekintve a jogbizonytalanságot55, az Európai Bíróságnak minél hamarabb ítéletet kellene hoznia az ügyben. Határozatát várhatóan a Brémai Tartományi Bíróság hasonló jogértelmezési kérdésére (OLG Bremen NJW 2004, 2238; Rs. C-229/04) adott válaszával összefoglalva hozza meg a bíróság. Bárhogy is dönt, mindenképpen tekintettel kell lenni a bochumi tartományi bíróság által felhozott talán egyik legfontosabb érvre: az irányelv 4. cikk 3. bekezdése értelmében ugyanis a tagállamok kötelessége az olyan fogyasztó védelme érdekében megfelelő intézkedéseket meghozni, akit elállási jogáról nem, vagy nem megfelelően tájékoztattak.56 A kioktatott fogyasztó ugyanis a szerződést valószínűleg az elállási idő alatt megszüntette volna. Abban az esetben pedig, ha az elállási idő alatt a kölcsön összegét folyósították volna, ennek visszafizetése, tekintettel a kamatfizetési kötelezettségre is, nem jelentene olyan nagy terhet, mint a szerződéstől való későbbi elállás esetén. Az EU Bíróság nehéz kérdés előtt áll, döntésével az effektivitás elvét továbbfejleszti vagy ettől tartózkodni fog.57 Mindenesetre felvetődik az a kérdés, hogy nem egy valódi cooling-off periódust kellene biztosítani a fogyasztó számára és esetleg elő kellene írni azt, hogy az elállásra nyitva álló idő alatt a szerződés teljesítését nem lehet követelni?58 Talán hatékony lehetne a fogyasztói kölcsönszerződésekre vonatkozó irányelvjavaslatban felvetett megoldás, mely alapján házaló kereskedelem útján nem megengedett kölcsönszerződést kötni.59 ■
JEGYZETEK
1 EU Bíróság ítélete 2001.12.13, C-481/99.
2 Bungeroth, Erhard: Die Rückabwicklung nach dem HWiG widerrufener Immobiliarkredite, Wirtschaftmagazin (WM), 2004 1505. o.
3 Az elállásra nyitva álló határidőre, ennek kezdő időpontjára, tájékoztatással kapcsolatos követelményekre vonatkozóan.
4 BGBl. (Bundesgesetzblatt) I 3138. o.
5 The Study Group on European Private Law nem publikált írása alapján.
6 Házaló kereskedelem során kötött ügyleteknél az elállás következményeit 2000. 9. 30-ig a Haustürwiderrufgesetz törvény § 3 (1) szabályozta.
7 Fogyasztási kölcsönről, távértékesítési szerződésekről és timesharing szerződésekről szóló külön törvények, melyek már hatályon kívül vannak. (konkrétan § 9 Verbraucherkreditgesetz, § 4 Fernabsatzgesetz, § 6 Teilzeitwohnrechtegesetz).
8 Bundestag-Drucksache. 14/6040, 200. o. A folyamatban levő ügyek többségére azonban még a régi szabályozás vonatkozik.
9 2002 augusztusi módosítás az OLG VertrtÄndG törvény 25. cikkével.
10 Az elállásra vonatkozó lehetőséget a 87/102/EKG irányelv konkrétan nem fogalmaz meg, csak a melléklet 2. pont iii) alatt tesz említést egyfajta gondolkodási időről, utalva a tagállamok mérlegelési jogkörére.
11 A fogalom alatt a fogyasztó mindenkori szerződő partnere értendő (gazdasági szereplő). Ném. "Unternehmer".
12 Az ún. Artikelgesetz törvényre jellemző, hogy minden cikke különálló törvényt módosít.
13 Schmidt-Kessel, Martin: Die gesetzliche Ausweitung der Widerrufsrechte nach Heininger, Zeitschrift für das gesamte Schuldrecht (ZGS) 2002, 3111. o.
15 Ld. Heininger ítélet 35. pontja.
16 ném. Bundesgerichtshof.
17 Az akkori § 5 (2) szakasz. A jogesethez kapcsolódó törvényi rendelkezések tartalmukban nem változtak, számozásuk változott és bekerültek a BGB-be.
18 Az irányelv 3. cikke 2. bek. a) pontja szerint az irányelv hatálya alá ugyanis nem tartoznak többek között az ingatlan adásvételéről szóló szerződések. A német jognak az irányelv ezen rendelkezése úgy került átültetésre a BGB § 312 (3) pontjában, hogy nem illeti meg a fogyasztót elállási vagy visszaadási jog abban az esetben, ha a szerződést közjegyzői okiratba foglalták. Bár ide tartoznak az ingatlan adásvételi szerződések is, mivel ez tágabb kategória, a fogyasztó hátrányára jelent eltérést. Tonner kifejezetten a közösségi jogot sértőnek tartja. Ld. Micklitz, Hans W./Tonner, Klaus Vertriebsrecht 2002, Nomos, Baden-Baden. 28. o. 76. pont.
19 § 358 (3).
20 Bundesgerichtshofzeitschrift (BGHZ) 150, 263; Neue Juristische Wochenschrift (NJW) 2003, 199. o; NJW 2003, 423. o, NJW 2003, 1390. o; NJW 2003, 3703. o.
21 Adott esetben a fogyasztót újabb kölcsön felvételére kényszeríti. Rott, Peter Verbraucher und Recht (VuR) 2003, 414., Strube, Hartmut Zeitschrift für Bank- und Kapitalmarktrecht (BKR) 2002, 942, Reich, Norbert VuR 2003, 65, Derleder, Peter Zeitschrift für Immobilienrecht (ZflR) 2003, 187.
22 A tagállami bíróságoknak ugyanis kötelességük az irányelv céljának és értelmének megfelelő jogértelmezés.
23 Ném. Bundesgerichtshof.
24 Ezt a tényt jogirodalom élesen bírálta. Ld. Hoffmann, Peter Zeitschrift für Internationales Privatrecht (ZIP) 2002, 1066., Derleder, Peter Zeitschrift für Bankrecht und Bankwirtschaft (ZBB) 2002, 202., Tonner, Klaus BKR 2002, 856, 858.
25 BGH ZIP 2003 2064, Wirtschaftmagazin (WM) 2003, 2184-2186.
26 Ez alól egy "acte claire" doktrina lenne kivétel, tehát ha a közösségi jog helyes alkalmazása felől nem lenne kétségnek helye, mégpedig mind az érintett bíróság, mind pedig a tagállami bíróságok és az EU Bíróság meggyőződése szerint.
27 EU Bíróság, 1999, I-2195, 59. pont-Travel Vac. Itt is ingatlannal kapcsolatos jogról és ehhez kötődő szolgáltatásról volt szó, viszont az utóbbi túlsúlyos volt a szerződésben. Az EU Bizottság és a Főtanácsnok a jogesethez adott szakvéleményében ezt a különbséget relevánsnak tartja. Ld. Neue Juristische Wochenschrift (NJW) 2004/11 XXX o. 1. lj.
28 Adott esetben "Grundschuld," telekadósság jogintézményről volt szó.
29 Németországban a szabályozásnak és a jogalkalmazói gyakorlatnak igen nagy relevanciája van tekintve az értéken aluli ingatlanvásárlás több százezer károsultját. Reiter, Julius F./Methner, Olaf Staatshaftung wegen europarechtswidriger Widerrufsregelung, VuR 2004, 52. o. cikkében milliárdos (euro) nagyságrendről beszél.
30 Erwin Deutsch, Verbraucherschutz gegen BGH, NJW 2003, 2881. o.
31 A Schulte ügyhöz hasonló kapcsolt ügyletek esetén általában arról van szó, hogy a fogyasztót jövedelmező befektetéssel kecsegtetve értéktelen ingatlanok vételére veszi rá a befektető cég házaló ügynöke, aki az esetek egy részében a pénzintézettel is együttműködik.
32 BGB § 312 (1).
33 ld. 1. cikk 1. bek.
34 Landgericht Bochum, Határozat az előterjesztésről 2003.7.29-ről. 1 0795/02. Forrás: ZIP 2003, 1437., NJW 2003, 2612.
35 A jogirodalomban ezt megelőzően az előzetes jogértelmezési kérdésben való döntést szorgalmazta: Fischer, Nikolaj Anmerkung zu BGH, Urteil vom 12. 11. 2002, Az. XI ZR 3/01, VuR 2003, 135.
36 Az EU Bíróság által kifejlesztett elv értelmében a tagállami eljárási szabályok a jogalkalmazói szervek által védett jogok gyakorlását sem lehetetlenné nem tehetik, sem pedig a szükséges mértéken túl nem akadályozhatják. Peter Rott, Gemeinschaftsrechtliche Vorgaben für die Rückabwicklung von Haustürgeschäften, VuR, 2003, 409. o.
37 Hoffman, Jochen Die Rechtsfolgen des Verbraucherwiderrufs und die Haustürgeschäfterichtlinie- Unbeschränkter Gestaltungspielraum des nationalen Rechts, ZIP 2004, 53. o.
38 153. cikkben megfogalmazott elv. A 95. cikk 3. bekezdése is utal a magas színvonalú fogyasztóvédelem követelményére, viszont ez csak a Bizottságot, Tanácsot és a Parlamentet köti és nem a tagállami jogalkotót, továbbá csak a közös piac megvalósítása keretében jöhet számításba. A házaló irányelv egyébként a 94. cikken alapszik.
39 Ezt megalapozza EU Bíróság, 1976, 497, 73. pont. -Royer.
40 Hoffmann 54.
41 BGH ZIP, 2003, 64, 66. NJW 2003, 422, 423.
42 Europäische Zeitschrift für Wirtschaftrecht (EuZW) 2003, 718, EUB Ítélet C-224/01. (Köbler gegen Republik Österreich).
43 Érdekes a helyzet a német házaló kereskedelmet szabályozó törvény esetén, melynél a jogalkotó korábban említett módon az irányelvben megfogalmazott minimál-harmonizációt túlszárnyalja. Így például a szabályozás hatálya alá vonja az irányelvvel ellentétben az olyan ügyleteket is, melyekben csak a szerződéskötést megelőző cselekmények következtek be házaló szituációban, de a szerződéskötés nem, ezzel a jogszabály alkalmazási köre szélesebb, mint az irányelv. Ezzel adott a kérdés, hogy a tagállami bíróságok arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a jogszabályokat az irányelv céljának, értelmének megfelelően interpretálják, hogyan értelmezendő. A problematikához részletesen Franzen, Martin Privatrechsangleichung durch die EG, 1999, 495. o.
44 NJW 2004, XXX-XXXIV. o.
45 Ld. 28. pont.
46 EU Bíróság C-481/99. döntése.
47 Bizottság állásfoglalása, forrás: NJW 2004, XXX. 29. pont.
48 A Bizottság utal a Codifis-ügyre, 2002, I-10875 és C-240/98-C-244/98, Océano, 2000, I-4941.
49 Bizottság 31.pont.
50 Reiter/Methner szerint a bíróság eleget tenne az európai követelményeknek azzal, ha a gazdasági egység fogalmát tágan értelmezné és így a kapcsolt ügyletre vonatkozó szabályokat is szélesebb körben alkalmazná. Ld. id. tanulmány 56. o.
51 Ld. 36-37. pont.
52 Lurger, Brigitta/Kalss Susanna által az elállási jogok egyik csoportjára bevezetett fogalom. Rücktrittsrechte, Verlag Österreich, 2001.
53 Ld. szakvélemény 81. pont.
54 Ami pedig a visszafizetési kötelezettséghez kapcsolódó kérdést illeti, a főtanácsnok javasolja, hogy a Bíróság tekintse a kérdést megalapozatlannak, mivel az LG Bochum nem támasztotta alá érvekkel azt, hogy a visszafizetésre vonatkozó kötelezettség miért ellentétes a közösségi joggal. A főtanácsnok szakvéleményét cikkében éles kritika alá vette Prof. Dr. Hans-Peter Schwintowski. (Forrás: www.beck.de illetve www.vur-online.de) Ld. szakvélemény 29. pont.
55 További jogesetek: BGH 14. 06. 2004 - II ZR 395/01 (OLG Jena), BGH 14. 06. 2004 - II ZR 385/02 (OLG München), BGH 14. 06. 2004 - II ZR 392/01 (OLG Stuttgart), BGH 14.06.2004 - II ZR 393/02 (OLG Frankfurt a.M.), BGH 14. 06. 2004 - II ZR 374/02 (OLG Frankfurt a.M.), BGH 08. 06. 2004 - XI ZR 167/02 (OLG Bamberg).
56 Mind a Heininger, mind pedig a Schulte eset kapcsán a tájékoztatási kötelezettség megsértése eredményezi azt, hogy a fogyasztó az elállásra nyitva álló határidő után is elállhatna a szerződéstől.
57 Az utóbbi mellett szólnak: Borges, NJW 2001, 2061 f., Franzen, Martin JZ 2003, 331. Összehasonlítás Rott, Peter EuZW, 2003, 5 ff.
58 Így van ez a belga és a francia jogban, ld. Rott, Die Umsetzung der Haustürwiderrufsrichtlinie in den Mitgliedstaaten, Baden-Baden 2000, 29. o, 54.
59 3. cikk 2 a) bekezdés, 5. cikke a javaslatnak, KOM (2002) 443 végl. 2002. 9. 11, ABL. EG, C 331 E, 2002. 12. 31, 200. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Ujvári Edit, LL.M Münster
Visszaugrás
