A gyermekjogok egyik alapja és egyúttal általánosan elfogadott tény, hogy a gyermekek sérülékenyek. A Gyermekjogi egyezményben foglalt követelmények és rendelkezések tanulmányozása, valamint az egyes konkrét esetek vizsgálata során számtalanszor felmerül az a kérdés, hogy miként kapcsolódik össze és viszonyul egymáshoz a gyermek joga ahhoz, hogy önrendelkezési és részvételi jogát gyakorolhassa, valamint az a követelmény, hogy egyúttal védelmet is kaphasson. A Trude Haugli and Mona Martnes norvég kutatók által szerkesztett és 2025-ben megjelent kötet széles körben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. A tanulmánykötet számos kutató különböző területekkel kapcsolatban végzett gyermekjogi kutatását, fejtegetését mutatja be, a sérülékenység és a gyermekjogok összefüggéseit különböző megvilágításban tárva az olvasó elé.
Ezek a kérdések a hazai jogalkalmazásban is felmerülnek, elég talán a Polgári Törvénykönyv 4:171. § (4) bekezdésének arra a 2022-ben bevezetett módosítására utalni, amely szerint a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése és a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránti per során a bíróság feladata, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermeket értesítse a nyilatkozattétel lehetőségéről. A szabály gyermekjogi minimum. Megvalósítása, érvényesítése természetesen további feladatokat, tanulást, fejlődést igényel a jogalkalmazók oldalán, különösen azért, mert egyrészt új, a korábbiaktól eltérő szemléletet hordozó rendelkezés a hazai családjogban, másrészt pedig azért, mert nincsenek azonnal elérhető bevált megoldások, hanem azokat ki kell tapasztalni. Kezdeti hazai társadalmi és jogászi fogadtatása azonban éppen arra mutatott rá, amit Laura Lundy fejteget alább ismertetett tanulmányában: a gyermek védelme árnyékot vet a gyermek részvételi jogára.
Az alábbiakban négy tanulmány kerül részletesebb áttekintésre olyan témákban, amelyekhez a hazai olvasó feltehetően jól tud kapcsolódni. Az egyik tanulmány azzal foglalkozik, hogy milyen nehézségekkel kell számolnia a döntéshozónak akkor, amikor a gyermek kompetenciáját, értelmi szintjét kell felmérnie és mennyire nem egyszerű ennek a gyakorlati megoldása. A klímaváltozással kapcsolatos kérdéskör a gyermekjogok közül napjainkban az egyik legjelentősebb, hiszen ezek a problémák életkoruknál fogva érthetően a gyermekek számára a legégetőbbek. Kérdés, hogy hol és hogyan tudják a gyermekek az ezzel összefüggő jogaikat érvényesíteni. Más oldalról van gyakorlati súlya annak a tanulmánynak, amely azt a kérdést járja körül, hogy milyen veszélyei és hátrányos következményei vannak, ha az iskola nem veszi figyelembe a gyermekek (tanulók) szükségleteit és nem tölti be gondozási feladatát. A szerző amellett érvel, hogy a gyermekről való gondoskodás az oktatással egyenrangú iskolai feladat. Az utolsóként áttekintett tanulmány az egyik legjelentősebb gyermekjogi szerző írása, aki azon gondolat köré építi mondanivalóját, miszerint elsősorban nem maguk a gyermekek tartják magukat sérülékenynek, hanem a felnőttek tartják őket annak és mindez végső soron a gyermekek önrendelkezési jogának sérelméhez vezet.
Miután a gyermekeknél jogilag rendszerint hiányzik a kompetencia fennállásának vélelme, számos, a mindennapi életben felmerülő kérdés kihívást jelenthet, ilyen az egészségügyi kérdésekben a hozzájárulás, beleegyezés kérdése, tekintve, hogy ez az egyik legjelentősebb, gyermeket érintő helyzet.[1] Angliában és Walesben 1986-ban a Gillick-ügyben állapította meg a bíróság azt, hogy az orvosok a szülők bevonása nélkül fogamzásgátlót adhatnak a 16. évüket betöltött gyermeknek, amennyiben az orvos úgy ítéli meg, hogy "kellő megértéssel és értelemmel rendelkezik ahhoz, hogy teljes egészében megértse" az orvosi javaslatot. A szerző rámutat arra, hogy a kompetencia, illetve ítélőképesség fogalmát (a cselekvőképességgel is összefüggésben) az utóbbi években igen sokat használják és sokszor hivatkoznak rá, de ez korántsem jelenti azt, hogy mibenléte világosan kialakult volna a gyakorlatban. Nemcsak, hogy nem egyértelmű az, hogy ki mit ért ezalatt, de nincs széles körben folytatott diskurzus sem arra nézve, hogy fogalmát megálla-
- 46/47 -
pítsák. Emellett az is igazolást nyert, hogy az egyes gyermekek esetében az ítélőképesség megítélése gyakran a döntéshozó intuitív megközelítésén alapszik és nem valamiféle iránymutatáson vagy rendelkezésen.
A tanulmány Angliában és Walesben gyermekekkel dolgozó szakemberekkel végzett interjúkon alapszik, és arra a tényre épül, hogy a szakembereknek gyakran foglalkozniuk kell a gyermek "megértésének", illetve ítélőképességének meglétével, adott esetben akkor is, ha egyébként nincs hivatalos kötelezettségük a gyermek ítélőképességének felmérésére. A megkérdezett szakemberek támogatóak voltak a gyermekek irányába, tekintetbe vették szükségleteiket és felismerték azt is, hogy az információk biztosítása és a támogatás segítségével a gyermekek kompetenciája növekszik, sérülékenységük pedig csökken. Ezzel teljesen szemben áll az a másik tény, hogy az a rendszer, amely a szakemberek működésének keretét adja, rendszerint kevés időt, teret és képzést biztosít számukra ahhoz, hogy olyan módon foglalkozzanak a gyermekekkel, amely összességben a gyermekek kompetenssé válását eredményezi.
Az említett Gillick-ügyben ugyan Anglia és Wales bírósága járt el és a döntés kifejezetten egy konkrét egészségügyi eljárásra vonatkozott, az ügyben hozott határozat - éppen az alkalmazható iránymutatások hiánya miatt - átlépte a határokat: egyrészt alkalmazzák más common law jogrendszerekben is, másrészt pedig nem csak egészségügyi kérdésekben támaszkodik erre a döntéshozó. Mindez nyilvánvalóan visszavezethető arra, hogy ugyan a gyermekek kompetenciája jogilag rendszerint hiányzik, bizonyos esetekben éppen azért kell elfogadni azt, hogy a gyermek kompetens, mert ez szolgálja az érdekét. Maga a Gillick-sztenderd sem alkalmazható egységesen és nem is ad világos "mérési módszert", amelyből az következik, hogy a gyermek megértését, értelmi fejlettségét az egyes esetekben a szakemberek hallgatólagosan ítélik meg, sokszor a napi rutin egyszerű részeként, nem részletezve, hogy pontosan miként állapítható meg a gyermek értelmi fejlettsége. Ennek kapcsán is elfogadottá vált, hogy a Gillick-sztenderd meglehetősen bizonytalan és szubjektív "módszer".
Az interjúkon alapuló kutatásra 2019 novembere és 2021 augusztusa között került sor, és a gyermekekkel foglalkozó szakemberek véleményét és tapasztalatát kérdezték arról, hogy hogyan és miként merül fel számukra a gyermek kompetenciájának kérdése; milyen következményekkel jár véleményük és megközelítésük a gyakorlatban? Olyan szakembereket kerestek Angliában és Walesben, akik közeli szakmai kapcsolatba kerülnek gyermekekkel és így felmerül gyakorlatukban a gyermek kompetenciájának kérdése. 33 szakember vett részt a kutatásban, közülük 19 jogász, nyolc egészségügyi dolgozó (négy orvos és négy nővér), három pszichológus, egy iskolai tanácsadó, egy gyógyszerész és egy menedékkérőket segítő szervezet munkatársa. A kutatást a Liverpooli Egyetem etikai bizottsága engedélyezte és a kutatás előtt konzultációt folytattak a liverpooli ifjúsági tanácsadó testülettel, amely Liverpoolban élő tizenévesekből áll, akik segítséget adnak a gyermekeket érintő kutatások esetében. A testület tagjai, akik díjazás ellenében végzik munkájukat, elmondják véleményüket az adott projekttel kapcsolatban, észrevételezik az interjúkérdéseket és az adatelemzést.
A válaszadó szakemberek elmondásuk szerint arra törekszenek, hogy érzékeljék: a gyermekek megértik-e helyzetük jogi összetettségét és annak részleteit, s elmondták azt is, hogy a gyermekkel való találkozás első percétől kezdődően kérdés, hogy mi a gyermek megértési szintje. A szakemberek meg voltak győződve arról, hogy a gyermek értelmi szintjének megítélése igen lényeges, függetlenül attól, hogy ennek a feladatnak az ellátásában gyakorlottak-e és hogy jól értik-e, ez pontosan mit jelent. A jogászok világosan rámutattak arra, hogy a gyermek kompetenciája nagymértékben függ attól, hogy milyen jogi területről van szó, hiszen más azoknak a tényeknek az összessége, amelyeket egy egészségügyi eljárásban vagy egy büntetőjogi ügyben kell a gyermeknek megértenie. Egy megkérdezett ügyvéd úgy nyilatkozott, hogy a családjogi ügyekben rendszerint nagyon kevés figyelmet fordítanak arra, hogy a gyermek mennyiben kompetens.
A Gillick-sztenderd tekintetében egy válaszadó gyermeksebész elismerte, hogy meglehetősen intuitív alapon működik, és nem egyszerű kezelni azt, ha a gyermek úgy nyilatkozik, hogy "megérti", de ő maga szakemberként azt gondolja, hogy a gyermek valójában nem rendelkezik az adott kérdésben megértéssel. Egyértelmű volt a válaszadók azon vélekedése, hogy a gyermek kompetenciáját csak informálisan, illetve sok esetben csak azzal mérik fel, hogy vissza tudja-e mondani a gyermek a hallottakat, ennél pedig sokkal jobban kidolgozott megoldást szeretnének alkalmazni.
A kutatás azzal is foglalkozott, hogy mennyiben van jelentősége annak, ha a szakemberek segítik, támogatják a gyermekek megértését. Az egészségügyben dolgozók tudatában vannak annak, hogy nemcsak a gyermek adott egészségügyi állapotával kell foglalkozniuk, hanem el kell látniuk minden olyan információval és biztosítaniuk kell számára minden olyan támogatást, amely lehetővé teszi, hogy a gyermek kompetens legyen az őt érintő egészségügyi kérdés megítélésében. Egy gyermeksebész arról számolt be, hogy azokban a helyzetekben, amikor a gyermek egészségét érintő kérdésben a gyermek és a szülő között van vita, feladatának tekinti, hogy annyi időt és információt biztosítson a szülő és a gyermek számára, hogy megegyezhessenek, ugyanakkor nem egy esetben a szülő az, aki visszatartana bizonyos információkat, mert azt feltételezi, hogy az szolgálja a gyermek érdekét és védelmét. Az egészségügyben dolgozók elmondták, hogy lényeges feladat a gyermek számára az egészségügyi állapotával kapcsolatban minden információt a gyermek által érthető módon megadni, és ehhez sokszor elegendő képzettséggel sem rendelkeznek, például abban a tekintetben, hogy mit jelent jogilag a gyermek beleegyezése vagy érdeke.
A gyermek kompetenciájának támogatása sok időt igényel, és ez nagy kihívást jelent különösen azokban a helyzetekben, amikor gyorsan szükséges döntést hozni. Egy büntetőjogi ügyekben eljáró ügyvéd elmondta, hogy igyekezett nagyobb tudásra szert tenni a pszichiátriai kérdésekben annak érdekében, hogy jobban megítélhesse a
- 47/48 -
gyermek kompetenciáját, de gondot okoz számára, hogy ismereteit valójában nem formális képzésben szerezte.
A gyermekek és a fiatalok különösen sérülékenynek tekinthetők a klímaváltozás hatásainak tekintetében.[2] Ahogyan az UNICEF 2021. évi jelentése is rámutatott: a klímaválság egyúttal a gyermekjogok válságát is jelenti, hiszen a gyermekek fizikailag jobban ki vannak téve az árvizek, aszályok, szélsőséges időjárás és hőhullámok veszélyének, fiziológiai értelemben pedig nagyobb sérülést okozhatnak számukra a mérgező és más szennyező anyagok, még alacsonyabb dózis esetén is; mindemellett pedig nagyobb a kockázata annak, hogy olyan betegségekben halnak meg, amelyeket az éghajlatváltozás feltehetően súlyosbít (malária és dengue-láz). A jelentés kiemeli, hogy "a fiatal korban az éghajlatváltozás és a környezetromlás következtében elszenvedett bármilyen nélkülözés egész életre szóló lehetőségek elvesztéséhez vezethet". Abban az értelemben természetesen a klímaválság egyetemes sérülékenységet okoz, hogy következményeinek valamennyi ember ki van téve; a gyermekek ezzel kapcsolatos sérülékenysége pedig annak is függvénye, hogy milyen életkorú gyermekekről beszélünk, illetve hogy a gyermekek földrajzi értelemben merre élnek.
A fentiek magyarázzák azt, hogy a gyermekek és fiatalok számára a klímaváltozás különös jelentőségű; miután azonban a legtöbb országban ebben a kérdésben a gyermekek nem rendelkeznek döntési jogosultsággal, teljes egészében a felnőttek döntéseitől függenek, így ebből fakadóan is sérülékenynek tekinthetők. Ennek ellensúlyozására két lehetséges eszköz kínálkozik: az, ha képviseletet kapnak helyi, országos vagy nemzetközi szinten a politikai döntéshozatalban, illetve önálló tanácsadó testületbe tömörülnek, vagy az, ha a rendelkezésre álló panaszmechanizmust veszik igénybe.
A klímaválság maga is összetett ügy és több tekintetben is lehet jogi jelentősége. Egyike ezeknek az eseteknek, ha azért fordul jogi úton valaki az adott kormány ellen és érvényesít kártérítési igényt, mert a kormány nem tett eleget kármegelőzési kötelezettségének, illetve egy vállalat ellen, amely aktívan közreműködött a környezet szennyezésében vagy az esőerdők kivágásában. A másik jellemző ügy, amikor valamely hatósági engedély kiadása ellen fordulnak bírósághoz, így megelőzve a környezeti káreseményt. Amennyiben a gyermekek kívánnak ilyen ügyben jogaik megsértése érdekében panaszmechanizmust igénybe venni, bizonyítaniuk kell, hogy jogaikat az adott eset érinteni fogja. A klímaváltozás közvetett módon is érintheti a gyermekek jogait: Bangladesben például több család is sietett minél gyorsabban férjhez adni a kislányokat attól való félelmükben, hogy a folyóvízi erózió miatt elveszítik az otthonukat. Ebbe a körbe tartozik az is, amikor erőszakos konfliktusokat, kizsákmányolást, vándorlást okoz a termékeny földek és az ivóvíz hozzáférésében jelentkező egyenlőtlenség, sőt, az is, ha az őslakos gyermekek elveszítik a környezettel való speciális kapcsolatukat.
Ami a fenti kérdéskörben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést illeti, bár a Gyermekjogi egyezmény elismeri a gyermekek jogalanyiságát, a jogok csak akkor gyakorolhatók, ha az állam megfelelő intézményi mechanizmust épít ki hozzá; arra az esetre pedig, ha a gyermekek joggyakorlási lehetősége sérül, lehetőséget kell biztosítani, hogy jogorvoslatot követelhessenek, azaz saját maguk is lépéseket tehessenek helyzetük javítása érdekében. A szerző arra is utal, hogy a klímaváltozással kapcsolatos kérdések megoldása nagyon sürgető, a gyermekek véleményét ugyanakkor az ezzel kapcsolatos kérdésekben nem veszik figyelembe, így az önálló fellépés lehetősége életbevágó. Amellett érvel, hogy miután az állam kötelezettsége, hogy az észszerűen előrelátható környezeti károkkal szembeni védelem érdekében tegye meg a szükséges előzetes intézkedéseket, minden környezetet érintő szakpolitika kialakítása során tekintetbe kell venni annak gyermekekre gyakorolt hatását. Ez annál inkább is fontos, mert a környezeti károk gyakran csak hosszú idő elteltével jelentkeznek.
A Gyermekjogi egyezmény kifejezetten nem biztosít a gyermekek számára jogot ahhoz, hogy fellépjenek az egyezményben biztosított gyermekjogok megsértése miatt, szemben például az Emberi Jogok Európai Egyezményével (a továbbiakban: EJEE), amely a 13. cikkében garantálja a hatékony jogorvoslathoz való jogot, mely szerint bárkinek, akinek az EJEE-ben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg. A szerző érvelése szerint ugyanakkor a Gyermekjogi egyezmény 4. cikke, mely szerint a részes államok meghoznak minden olyan törvényhozási, közigazgatási vagy egyéb intézkedést, amelyek az ebben az egyezményben elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek, értelmezhető akként, hogy a gyermeknek joga van fellépni ilyen sérelem esetén is. Ezt megerősíti a Gyermekjogi egyezményhez kapcsolt és a panasztételi mechanizmusról szóló Harmadik Jegyzőkönyv, igaz, azt korántsem ratifikálta valamennyi állam.
Azzal kapcsolatban, hogy a gyermek saját maga bírósághoz fordulhat-e, a szerző a Gyermekjogi egyezmény alapján különös szerepet tulajdonít a szülőknek, akik képviselhetik gyermeküket egy klímaváltozással összefüggő eljárásban a bíróság előtt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a bírósági eljárásban a gyermek különösen sérülékeny, több oknál fogva is. A klímaváltozás politikailag igen vitatott téma, így egy klímaper résztvevői ellenséges reakciókkal is számolhatnak. A szülők a peres eljárásban támogathatják gyermeküket (ezzel szemben a panaszmechanizmus kevésbé formális és kisebb figyelmet is vonz); akár azzal is lehet ugyanakkor számolni, hogy a szülők nem tudnak vagy nem kívánnak pénzt és időt áldozni a perbeli részvételre, vagy úgy ítélik meg, hogy
- 48/49 -
a per miatti iskolából való távolmaradás nem szolgálja a gyermek érdekét. Az is lehetséges, hogy a szülők nem értenek egyet a gyermek klímaügyben való álláspontjával, ugyanakkor jogilag ettől még aligha tekinthetők ellenérdekű feleknek (szemben egy olyan üggyel, ahol a szülők a gyermeket veszélyeztetik). Ami a panaszmechanizmust illeti, azok kevésbé formálisak, így a gyermek számára jobban elérhetők, bár abban a tekintetben, hogy konkrétan hogyan vehető igénybe a panaszeljárás, a gyermekek támogatásra szorulnak, és emellett az eljárásnak gyermekbarátnak is kell lennie.
Azzal összefüggésben, hogy milyen feladatot kell betöltenie az iskolának, a szerző amellett érvel, hogy az iskolának szerepe van a gyermekről való gondoskodásban és ennek elmulasztása a gyermek oktatáshoz való jogának sérelmét is maga után vonhatja.[3] A gondoskodás fogalmát többféleképpen határozzák meg, így van, aki a szükségletek kielégítésének céljához kapcsolja, mások szerint a gondoskodás lényege, hogy másokat segítünk alapvető képességeik fejlesztésében vagy fenntartásában, de gondoskodásnak minősül az is, ha segítenek az egyéneknek elkerülni vagy enyhíteni a fájdalmukat.
Az iskola társadalmi feladatai sokrétűek: a Gyermekjogi egyezmény alapján is számos szükségletet kell kielégítenie, ideértve a képességfejlesztést is. Ahogyan az egyezmény 29. cikk (1) bekezdése fogalmaz: "elő kell segíteni a gyermek személyiségének kibontakozását, valamint szellemi és fizikai tehetségének és képességeinek a lehetőségek legtágabb határáig való kifejlesztését". Ezzel összhangban áll a Gyermekjogi Bizottság megközelítése is: az iskola céljai közé tartozik a gyermek tanulási és egyéb képességeinek, emberi méltóságának, önbecsülésének és önbizalmának fejlesztésével a gyermek önállóságának erősítése; az oktatás nemcsak a jövőre készíti fel a gyermeket, hanem teret biztosít az örömteli tevékenységekre, a részvételre és az ambíciók megvalósítására, azaz nemcsak a gyermek "jövője", hanem "jelene" szempontjából is jelentőséggel bír. A norvég szerző a norvég alkotmány és oktatási törvény rendelkezéseire utalva ír arról, hogy az iskolának kettős feladata van, hiszen a gyermek szükségleteinek és képességeinek megfelelő oktatás mellett a demokratikus társadalom szükségleteit is ki kell elégítenie. Ennek a két célnak az egyeztetése sok esetben kihívást jelent, részben éppen azért, mert a gyermekek szükségletei is igen különbözők.
A fentiekből is következik az, hogy ha az iskola nem látja el a gyermekről való gondoskodás feladatát, a gyermek szükségleteit nem fogja tudni biztosítani. Erre utal is a szerző: rendszerint azoknak a gyermekeknek a szükségleteire nem tud figyelni az iskola, akik nem az általában elvárt módon tanulnak, koncentrálási nehézségeik vagy egészségügyi problémáik vannak. Azzal érvel, hogy a gyermek alapvető szükségletei közül az egészségügyieket, az oktatási jellegűeket és az érzelmi fejlődéssel összefüggőket az iskolának is feladata biztosítani, többek között azért is, mert a gyermekek kötelesek iskolába járni, a szüleik pedig ott nem lehetnek jelen. Miután a távollévő szülők a gyermek iskolában töltött ideje alatt szükségleteit nem tudják kielégíteni, ez az iskola feladata. A norvég iskolákkal kapcsolatos kutatásokat idézve rámutat arra, hogy bár a rendelkezések célja, hogy az iskola figyelemmel legyen a gyermek szükségleteire, ez korántsem valósul meg teljesen: sokan számolnak be iskolai zaklatásról vagy iskolai szorongásaikról, a tanároknak nagyon kevés ideje jut arra, hogy a gyermek oktatási szükségletein túl más módon is figyelmet fordítsanak rájuk, és az iskolai étkezés sem kielégítő: bár a gyermekeknek otthon csomagolnak ennivalót, a szünetek nem elég hosszúak ahhoz, hogy a gyermekek megfelelően étkezhessenek.
Mindemellett a gyermekeket az iskolában sok stressz éri; ez összefügg azzal, hogy állandó értékelésnek vannak kitéve, amely során arra nézve is visszajelzést kapnak, hogy mennyiben nem felelnek meg a követelményeknek. Ezek az értékelések azt ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy mi akadályozza a gyermeket a megfelelő teljesítményben: esetleg éppen az, hogy az iskola nem biztosítja szükségleteit. Noha a norvég példát veszi a szerző alapul, az az összehasonlítás, amelyet alkalmaz, nemcsak ott állja meg a helyét: míg az óvodában a gyermek felügyelete, ellátása a gyermekek fejlődéséről fennálló ismeretekre épül és azok alapján kell biztosítani a gyermekek támogatását és ösztönzését, s a gondoskodás szolgál a gyermek biztonságának és jólétének alapjául, addig az iskolában már sokkal kevésbé veszik mindezt figyelembe. A gondoskodás az iskolában már sokkal inkább azt jelenti, hogy az iskolai személyzetnek szükség esetén meg kell akadályoznia azt, hogy a gyermek magában vagy másban kárt tegyen. A szerző arra mutat rá ehelyütt, hogy ez utóbbi rendszerint éppen annak a következménye, hogy a gyermek szükségleteit az iskola nem biztosította.
A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény (amelyet Magyarországon a 2007. évi XCII. törvény iktatott a hazai jogrendbe) 24. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy a részes államok befogadó oktatási rendszert biztosítanak minden szinten és bár a Gyermekjogi egyezmény ilyen rendelkezést nem tartalmaz, a Gyermekjogi Bizottság az egyezmény 23., 28. és 29. cikket akként értelmezi, hogy az egyezményből is levezethető az inkluzív oktatás követelménye. A befogadó oktatás eszerint, ahogy a szerző hivatkozza: "olyan értékek, elvek és gyakorlatok összessége, amely minden tanuló számára értelmes, hatékony és minőségi oktatást céloz meg, emellett pedig méltányosan kezeli a tanulási feltételek és követelmények sokféleségét, nemcsak a fogyatékossággal élő gyermekek, hanem minden tanuló esetében".
Ahogyan a gyermekjogok, úgy a gyermekek szükségletei is összekapcsolódnak és egymástól függenek.
- 49/50 -
Amennyiben a gyermek szükségleteinek kielégítését az iskola nem garantálja, ez hátráltatja a gyermek tanulását és meg is akadályozhatja azt. Az iskolának a gondoskodást nem csak bizonyos helyzetekben és egyes gyermekek irányába kell nyújtania, hanem minden gyermek esetében a gyermek jóllétére kell épülnie az oktatásnak és megfelelő bánásmódot kell biztosítani a sérült, traumatizált vagy neurotipikustól eltérő fejlődésű gyermekeknek is. Az állam feladata, hogy mindennek megvalósíthatóságát az iskolák számára lehetővé tegye.
Az írás kiindulópontja az, hogy a gyermekek nem feltétlenül sérülékenyek, és a gyermekek maguk nem is fel-tétlenül gondolják, hogy azok, szemben a felnőttekkel, akik sérülékenynek vélik a gyermekeket.[4] Utóbbi maga után vonhatja azt, hogy emberi jogaikat is kevésbé élvezhetik, így a sérülékenység "túlhangsúlyozása" megerősítheti az egyébként fennálló patriarchális attitűdöt. A szerző saját szakmai tapasztalataira építve számol be arról, hogy arra a kérdésre, hogy mi különbözteti meg leginkább a gyermekeket a felnőttektől, a gyermekek soha nem válaszolják azt, hogy sérülékenységük, és - miután nem ismerik feltétlenül ezt a kifejezést - azt sem jelölik meg, hogy a sérelemnek való kitettségük okozná a különbséget. Míg a felnőttek a gyermekekről "kevesebbet gondolnak", addig ez fordított viszonylatban is fennáll, a gyermekek is "kevesebbet" gondolnak a felnőttekről: sajnálják őket, mert sokat aggódnak, dolgoznak, nagy a felelősségük, öregszik a testük, közelebb vannak a halálhoz és nyilvánvalóan nincs elég idejük arra, hogy szórakozzanak és játszanak. A szerző álláspontja szerint a gyermekeket kellene meghallgatni abban a kérdésben, hogy hogyan védjék meg őket.
A gyermekjogok és gyermekjogi mozgalom alapja a gyermekek sérülékenységének elismerése, de ehhez kezdettől fogva az ismert paternalista megközelítés kapcsolódott és nem véletlenül találhatunk a Gyermekjogi egyezményben nagyon sok, a gyermek védelmével kapcsolatos követelményt és rendelkezést. A háromból a két első fakultatív jegyzőkönyv is ehhez a tematikához kapcsolódik (a gyermekek védelme a fegyveres konfliktusokban, valamint a kereskedelmi célú szexuális kizsákmányolástól való védelmük). Összességében az egyezmény alapvetése, hogy minden gyermek sérülékeny és vannak olyan gyermekek, illetve gyermekcsoportok, akik különösen sérülékenyek. Mindez azonban elsősorban a felnőttek perspektíváját tükrözi, amelyet rendszerint a gyermekek megkérdezésére irányuló kutatások nélkül alakítottak ki.
2019-ben az Európa Tanács végzett egy kutatást abban a témában, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek miként vehetnek részt a digitális világban. A megkérdezett, a fogyatékosság különböző típusaival élő gyermekek valamennyien úgy látták, hogy a szüleik azon az alapon korlátozzák digitális tevékenységüket, hogy erősen ki vannak téve a digitalizáció ártalmainak, beleértve a zaklatást és a szexuális behálózást is. A hallássérült gyermekek akként nyilatkoztak, hogy annyiszor figyelmeztették és oktatták ki őket az online világ veszélyeiről, hogy "minden bizonnyal ők a világ legnagyobb biztonságban lévő gyerekei". A kutatás szerint a leginkább a tanulási nehézségekkel élő gyermekeket korlátozták az online hozzáférésben szüleik és gyámjaik, és ennek az volt az oka, hogy e gyermekek gondozói meg voltak győződve róla, hogy ezek a gyermekek lesznek a zaklatások célpontjai. Az egyik lány elmondta, hogy "nincs online, de mégis online van", ami alatt azt értette, hogy egy iskolai társa nagyon durva szavakat használt vele szemben a közösségi médiában, és ezt annak tulajdonította, hogy miután nincs online jelenléte, úgysem tud ezzel szemben védekezni. A szerző leszögezi: mindez nem azt jelenti, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek ne lennének kitéve az online zaklatásnak, mert a kutatások szerint is ez a helyzet, de a szülők hozzáállása láthatóan másfajta ártalmakhoz vezetett.
A kutatás olyan gyermekeket is érintett, akik maguk lépnek fel a gyermekek jogainak védelmében. Arról számoltak be, hogy ezen tevékenységük során szóbeli és fizikai erőszaknak vannak kitéve, akár olyanoknak is, amelyeknek a felnőttek nem, de nem érezték magukat sérülékenynek, és úgy nyilatkoztak, hogy ismerik a kockázatokat, számolnak azokkal és felkészültek arra, hogy hogyan viseljék azokat. Ezek a gyermekek nem a sérülékenységük elismerését kérik, hanem azt, hogy gyakorolhassák polgári és politikai jogaikat, az az elterjedt nézet ugyanakkor, miszerint túl sérülékenyek ahhoz, hogy emberi jogi védelemben aktívan fellépjenek, kizárja őket a jogok gyakorlásából.
A szerző szerint nehéz a helyzet: a gyermekek valóban jobban ki vannak téve a veszélyeknek, és ha sérelmet szenvednek, az különösen mély hatással lehet rájuk - erre a szerző a klímahelyzetet hozza példának -, ugyanakkor éppen azáltal szenvednek sérelmet, hogy nem tekintik őket kompetensnek ahhoz, hogy saját érdekeik védelmében fellépjenek. Amellett foglal állást, hogy nehéz ezt az ellentmondást feloldani, de foglalkozni kell valamennyi kapcsolódó kérdéssel: azzal, hogy mit jelent a sérülékenység és hogyan vehetnek részt a gyermekek a döntéshozatalban. Ahhoz, hogy a gyermekek védelemben részesüljenek, meg kell őket hallgatni, és annál inkább így van ez, ha ezek a gyermekek különösen sérülékenyek, így például természeti katasztrófák vagy járvány érintettjei vagy éppen úton lévő vagy fogyatékossággal élő gyermekek.
A sérülékenység volt az alapja annak, hogy a gyermekek speciális jogok alanyaivá váltak és ezeknek a jogoknak egy része a gyermekek autonómiájához, önrendelkezési jogához kapcsolódik és így ahhoz, hogy a gyermekek részvételi jogukat gyakorolhassák. A gyermekekkel való konzultáció alapján ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a sérülékenység nem árnyékolhatja be a gyermekek azon jogát, hogy maguk is felléphessenek jogaik érdekében. A szerző következtetése az, hogy minél sérülékenyebb egy gyermek, annál fontosabb, hogy meg-
- 50/51 -
tegyenek minden jelentős lépést annak érdekében, hogy érdemben lehetőséget kapjon az őt érintő ügyekben véleményének elmondására, s utóbbi végső soron sérülékenységének csökkenéséhez vezet. Utal arra is, hogy a megkérdezett felnőttek gyakran azt is lényeges különbségként jelölik meg a gyermekekhez képest, hogy utóbbiak a felnőttektől függő viszonyban vannak. A szerző szerint ugyanakkor ez a függőség éppen a sérülékenységük egyik oka, hiszen így a felnőttek döntéseitől függenek. Bár a gyermekek nem minden esetben tekinthetők sérülékenynek és nem minden gyermek ugyanolyan kérdésben és ugyanolyan módon sérülékeny, a sérülékenység a felnőttek szemében sokszor legitimmé teszi a döntéshozatalból való kizárásukat. ■
JEGYZETEK
[1] Aoife Daly: Rethinking Children's Competence through Children's Rights: Giving Professionals Space for Supporting Children. In: Trude Haugli - Mona Martnes (szerk.): Perspectives on Children, Rights, and Vulnerability. Scandinavian University Press, 2025, 250-270.
[2] Kirsten Sandberg: Children's Access to Justice in Climate Matters: The Role of Vulnerability. In: Haugli - Martnes: i. m. (2025) 199-223.
[3] Mona Martnes: The Caring Role of the School: A Discussion on the Relationship between Care, the Rights of the Child, and the School. In: Haugli - Martnes: i. m. (2025) 110-132.
[4] Laura Lundy: Vulnerability Should Not Eclipse Agency: Children's Perspectives on Their Own Lives. In: Haugli - Martnes: i. m. (2025) 31-49.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, tanszékvezető, ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék.
Visszaugrás
