Amikor Winston Churchill 1946. szeptember 19-én megtartott zürichi beszédében felvetette az Európai Egyesült Államok gondolatát, illetve Robert Schumann 1950. május 9-én az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK/European Coal and Steel Community - ECSC) megalapításának tervét, valószínűleg még nem mérlegelték, hogy ennek az egyik következménye a büntetőjogi integrációs folyamat lesz. Az unió Alapító Atyái[1] valóban látnoki képességgel bírtak, amit kivételes személyiségüknek, tehetségüknek köszönhettek.
A büntetőjogi és később a büntetőeljárási integráció kérdését az európai gazdasági térség, közösség számos együttműködése hívta életre. Gondolok az Európai Szén- és Acélközösséget megalapító szerződésre és később az Euratomot létrehozó Szerződésre is, de sorolhatnám a szerződések nevét. Először csak a "Hatok"[2] törekedtek a szorosabb gazdasági együttműködés mellett az erős politikai együttműködésre. A gazdasági integrációt a nyolcvanas évek közepétől egy erőteljes politikai egységesülés követte. Kezdetben a külpolitikában jelentkezett az együttműködés fokozódó kívánalma. Ezt kísérte a bel- és igazságügyi kapcsolatok egységesítésének az igénye. Az a tény, hogy a négy szabadságjog közül az egyik jog a személyek szabad áramlása, már mindenképp előrevetítette a büntetőjogi integráció szükségességét is.
Az európai nemzetállamok határainak valóságos és eszmei síkú lebontása e négy alapjog biztosításával egyidejűleg megindult. Annak ellenére, hogy a nemzetek sokáig hirdették, hogy a büntetőjog nem válhat szupranacionális joggá - figyelemmel a büntetőjog társadalom- és kultúra-függőségére is -, elindult a kölcsönös bizalom elvének megvalósítását megalapozó folyamat.
A nyelvi jogok szempontjából az egyes országok különböző csoportokba tartoznak, és több országban az alkotmányokban vagy a nyelvtörvényekben jelenítik meg, hogy az adott országban hány nyelvet ismernek el hivatalos nyelvként, és azt is rögzítik, hogy az egyes országokban mely nyelvi közösségek nyelvei egyenjogúak. Ebbe a csoportba tartozik Belgium, Finnország, Luxemburg és Svájc is. Közismert, hogy ezekben az országokban a nyelvi jogok a legmagasabb szinten realizálódnak.
A második csoportba azok az országok sorolhatóak, amely országok különböző nyelvi csoportoknak, közösségeknek különleges jogállást biztosítanak. Példaként említeném Nagy-Britanniát, ahol Walesben az angol nyelv mellett a walesi nyelvet is tanítják, sőt egyes iskolákban walesi nyelven folyik az oktatás.
A harmadik kategóriát azok az országok alkotják, amely országokban eredetileg más nyelv volt a hivatalos nyelv, de felerősödtek a saját nyelv elismerése iránti igények, és ez a "saját" nyelv is hivatalos nyelvvé vált. Így Máltán az angol nyelv mellett ma már a máltai nyelv is hivatalos nyelvként szerepel.
Az utolsó, vagyis a negyedik csoportba azok az országok tartoznak, ahol a nyelvi jogokat kisebbségi jogként fogják fel, és bizonyos többletjogokat biztosítanak ezeknek a kisebbségeknek, valójában nem ismerik el sem regionális, sem kisebbségi nyelvként a közösségek nyelvét. Ez a soft low "megoldás".
Az Alaptörvény XXIX. Cikke kifejezetten rögzíti, a Magyarországon élő nemzetiségeknek az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz való jogát, azzal, hogy a hazánkban élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre, amelyre vonatkozó szabályozás sarkalatos törvényben jelenik meg.
A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény tartalmazza, hogy az anyanyelv használatát a polgári és büntetőeljárások során, valamint a közigazgatási eljárásokban az eljárásjogi törvények biztosítják (5. § és 12. §).
A közigazgatási eljárásban főszabályként - a fordítási és tolmácsolási költség viselése mellett - az ügyfélnek az anyanyelvén vagy valamely közvetítő nyelven megfogalmazott kérelmét a közigazgatási hatóság elbírálja.
A polgári peres eljárásban is érvényesül az az elv, hogy a magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány, vagyis az anyanyelv használatának elve. Sőt a regionális és a kisebbségi nyelvek használata is biztosított, ugyanis Magyarország is csatlakozott a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához (kihirdetve az 1999. évi XL. törvénnyel, hatályba léptetve az 1999. évi C. törvénnyel). A Chartához való csatlakozás másik következménye, hogy a tolmácso-
- 82/83 -
lással és a fordítással való költségek főszabályként az államot terhelik [Pp. 78. § (4) bekezdés]. A polgári peres eljárásban így biztosított, hogy a felek kérésére az eljárást a regionális vagy kisebbségi nyelvükön folytassák. Az anyanyelvének, regionális vagy nemzetiségi nyelvének használatára jogosult fél helyett a költségeket az állam előlegezi, míg annak viselésére - meghatározott kivétellel - a perköltségviselés általános szabályai alkalmazandók. Másképp fogalmazva: ezzel lehetővé vált, hogy amennyiben a peres felet személyes megjelenésre kötelezi a bíróság, akkor a kisebbségi vagy regionális nyelvét használhatja, úgy, hogy ez számára nem okoz költséget. A Charta kihirdetését, illetve az "átültetett" rendelkezéseinek a hatályba léptetését követően a tolmács költségeit az állam előlegezi és viseli [Pp. 78. § (4) bekezdés]. Ezt a rendelkezést a 2013. évi CCLII. törvény több rendelkezéssel kiegészítette. A 78. § (4) bekezdésben megfogalmazott általános rendelkezés azonban nem alkalmazható a fordítással felmerült költségekre. A Pp. általános, vagyis a 6. §-ban[3] meghatározott nyelvhasználati szabályai módosulnak - a polgári peres eljárás speciális jellegére tekintettel -, és a perköltség viselésére vonatkozó szabályok is megjelennek. Ennek értelmében a fordítással felmerült költségviselés szabályai úgy alakulnak, hogy a 6. §-ban meghatározott esetekben felmerülő fordítások költségét az anyanyelvének, regionális vagy nemzetiségi nyelvének használatára jogosult fél helyett az állam előlegezi, míg annak viselésére -meghatározott kivétellel - a perköltségviselés általános szabályai az irányadóak.
A Kúria is pontosan követte a törvényi szabályozás változásait és megalkotta az 1/2013. (VI. 17.) PK véleményt az egyes kollégiumi vélemények meghaladottá nyilvánításáról, mely a 3/2006. (XI. 27.) PK véleményt nyilvánította meghaladottá. Ez a kollégiumi vélemény a gyakorlatban kialakult kérdésekre is pontos választ adott, ugyanis épp egy törvényalkotási hiányosság generálta a gyakorlatban időnként jelentkező jogbizonytalanságot. Nevezetesen a 7/1972. (XI. 28.) IM rendeletet a 2007. évi LXXXII. törvény hatályon kívül helyezte anélkül, hogy a tolmács- és fordítási költségek előlegezésének és viselésének a kérdését más jogszabály rendezte volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
