Az új magyar Polgári Törvénykönyv koncepciója nem javasolt forradalmi újításokat bevezetni ott, ahol "az élő jog gyakorlata már tartósan bevált megoldásokat alakított ki", illetve ahol a Kodifikációs Főbizottság megítélése szerint a korábbi kódex rendelkezései jellegüknél fogva megfelelnek a piacgazdaság követelményeinek is.[1] Ilyen állandósult módon követett elvnek tekinthető a tulajdonjog általános magánjogi korlátjával kapcsolatos felsőbírósági döntésekben az az álláspont, miszerint a szomszédos ingatlanok birtokosait zavaró ingatlanhasználat miatt indult perben a polgári jogi jogkövetkezmények alkalmazhatóságát nem zárja ki, hogy a zavaró ingatlan birtokosa a tevékenységet közigazgatási hatóság engedélye alapján végzi. A hatósági engedély ugyanis - a Legfőbb Ügyészségnek egy elvi jelentőségűvé váló konkrét ügyben, még jóval a rendszerváltás előtt megfogalmazott álláspontja szerint[2] - csak az ingatlanhasználat államigazgatási feltételeit szabja meg, de nem terjed és nem is terjedhet ki a szomszédjogi (magánjogi) jogszabályok alapján elbírálandó polgári jogi vitára.
A közigazgatási hatósági engedéllyel végzett tevékenységek közül polgári jogilag különösen neuralgikusak a különféle építkezési munkálatok, a szomszédos ingatlanok használhatóságára és forgalmi értékére gyakorolt hatásai miatt, éppen ezért az építkezések polgári jogi relevanciáinak elméleti megítélése is változott az idők során. A régi Ptk. hatályba lépése előtti magyar jogirodalom még a joggal való visszaélés körébe nem vonható, másnak kárt nem okozó, így nem jogellenes joggyakorlásnak minősítette a szomszédos ingatlanról történő kilátás építkezéssel történő elvonását.[3] A régi Ptk. alapján e tárgykörben a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiből viszont már régóta az a következetes elvi álláspont tükröződik, hogy a szomszédos épület forgalmi értékének csökkenését a később építtető akkor is tartozik megtéríteni, ha építési engedély alapján és az építési szabályok betartásával építkezett.[4]
E nem elhanyagolható társadalmi és gazdasági vetülettel bíró kérdéskör az ezredforduló környékén szembetűnően markánsabban jelentkezett a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában, ennek ténye pedig a jogalkotás figyelmét sem kerülte el. Az új Polgári Törvénykönyv kodifikációs folyamatának egyik állomását jelentő, a 2009. évi CXX. törvénnyel kihirdetett, de hatályba nem lépett kódex ugyanis a 4:25. és 4:26. §-aiban új kazuisztikus szomszédjogi rendelkezésként állapította meg a jogszabályi előírások szerint folytatott építkezés folytán a szomszédos ingatlan értékében bekövetkező csökkenés miatti kártalanítási-, valamint a szakszerűtlen építkezés miatti - az építtető által igénybe vett közreműködőért fennálló - kártérítési kötelezettséget. A vonatkozó szakaszokhoz fűzött részletes indokolás alapján a jogalkotó nem pusztán megfelelően alkalmazta a kártalanítás - szomszédjogi szabályok körében egyébként jellemzően alkalmazott - kategóriáját a szomszédos ingatlan értékcsökkenéséért való helytállás körében, hanem tudatosan tekintette jogszerű károkozásnak a jogszabályi előírások szerint folytatott építkezés esetleges következményeit. Bár a 2009. évi CXX. törvény eme sajátos kodifikációs megoldását sem a jogalkalmazás, sem a tudomány képviselői felől nem érték különösebb kritikák, az végül sem a másfél évtizedes kodifikációs munkálatok befejezéseként a 2013. évi V. törvénnyel kihirdetett és 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyvbe, sem a hozzá kapcsolódó más ágazati törvénybe már nem került bele.
Mivel a magyar jogalkotó döntései - és részint a bírói gyakorlat elvi álláspontja is - e korunkra már igencsak összetett, számtalan szemponttal és érdekkel átitatott kérdéskör kapcsán egy az elmúlt évtizedek alatt elnagyoltságában alapvetően megmerevedett sommás szemléletről árulkodnak, szükségesnek tűnik a hatósági engedéllyel végzett tevékenységek polgári jogi megítélésének problémáját behatóbban is megvizsgálni. A jelen tanulmányban a lényegét tekintve 1960 óta változatlan magyar szabályozást adottságként kezelve a kérdéskör alapvető elméleti vetületeit, nemzetközi kitekintésben az osztrák és német törvénykönyvek rendszerszinten is jelentősen eltérő és jóval összetettebb megoldásait, valamint az egyes modellek joggazdaságtani jellemzőit, továbbá az alkalmazható polgári jogi szankciók elméleti és gyakorlati következményeit kívánjuk körüljárni és értékelni.
A romanista dogmatikai alapokon álló kontinentális jogrendszerek polgári joga történetileg egy olyan dologi jogi
- 141/142 -
rendszerszemléleten alapszik, amelynek középpontjában egy tartalmilag egységes egészként tekintett, teljes, abszolút, absztrakt és elvont, ilyenformán statikus,[5] formailag pedig egyszemélyi tulajdonosi helyzet áll. A dologi jogok általános funkciója, hogy a jogosultnak egy mindenki másnak címzett behatási tilalmon keresztül kizárólagos rendelkezéséhez biztosítson egy meghatározott tényleges területen.[6] A dologi jogok között a tulajdonjog mindenképp kiemelkedik abban a tekintetben, hogy nem pusztán harmadik személyekre ró valamely konkrét jogtárgy vonatkozásában kötelezettséget, hanem kiváltképp ingatlanok esetében magára a tulajdonosra is. Bár az ingatlanokra is főszabályként vonatkozik a tulajdonjog ama jellemzője, hogy a dolog gazdasági hasznosítása által megkívánt mértékig terjedhet[7], esetükben az ilyen tág értelemben felfogott használat - különösen a használattal esetlegesen vagy rendszerint együtt járó, az ingatlan határait elkerülhetetlenül átlépő hatások révén - nyilvánvalóan beleütközik más ingatlanok feletti tulajdonjog gyakorlásába, illetve használóik személyes vagy vagyoni érdekeibe.
A használat miatti érdekütközés lehetősége, és így a jogi beavatkozás igénye különösen két ok miatt jelentkezik intenzívebben ingatlanok esetében. Egyrészt egymástól és környezetüktől nem teljesen izoláltan léteznek, a jelenkori népsűrűség és technikai környezet mellett pedig nem lehetséges a teljes körű zavarás-mentesség.[8] Másrészt helyhez kötött voltuk miatt használóik legalábbis igen korlátozottan tudnak a környezetükben jelentkező negatív hatások elől kitérni, illetve azokkal szemben nem jogi eszközökkel védekezni. A két vagy több, a maga területén a kizárólagosság és a teljesség igényével fellépő egyenrangú tulajdonjog csorbítatlanságának lehető legteljesebb körű garantálására, az ingatlantulajdonosok jogai és kötelességei közötti, minden időben dinamikusan változó egyensúly érvényesítésére és a békés együttélés érdekében az érdekütközések feloldására vonatkozó gyakorlati igény ezért a polgári jog egyik legősibb, történelmi korokon és országhatárokon átívelő változatlan alaphelyzete.[9]
A mindig szoros, egymástól kölcsönösen függő kapcsolatban levő szomszédos ingatlanok használóinak viszonyában a jogrendszer egyfelől tartalmilag konkrétan meghatározza a használat pozitív oldalát, a szomszéd érdekszférájába történő beavatkozás lehetséges módjait, másrészt ahhoz szorosan kapcsolódóan bizonyos kötelezettségeket és e beavatkozás túllépésével szemben védelmi eszközöket biztosít a szomszédnak.[10] Ezek a rendelkezések a jogosult szempontjából olyan különös, megengedő szabályok, amelyek nem a tulajdonos használati jogosultságait, hanem a tulajdonjog minden külső behatás megtiltását lehetővé tevő főszabályát korlátozzák bizonyos meghatározott személyi és tárgyi kör vonatkozásában, de egészében nem szüntetik meg.[11] Kolosváry megfogalmazásában a szomszédjog lényegében "semmit sem [vesz] el a tulajdonjogtól, hanem csak megbénítja azt."[12] Ilyen megközelítésből nézve a tulajdonjog magánjogi jogalanyok közötti érdekkonfliktusokat feloldó magánjogi korlátozásaival szemben két alapvető elvárás fogalmazódik meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
