Dr. Tózsa István: Járni vagy nem járni? (Jegyző, 2012/1., 21-22. o.)

A járások létjogosultságáról

A vasúti menetrend készítésének hozzávetőlegesen 200 szempontja van; vaskos egyetemi tananyag tárgyalja, hogyan készül a jó menetrend. Ahogy népszerű stand up-osunk, Kiss Ádám mondja, ezzel szemben a gyakorlatban a menetrend úgy készül, hogy "átveszik a tavalyit."

Járásaink is voltak már a területi közigazgatásban, amikor a királyiból a nemesi vármegyerendszerbe történő átalakulás idején, az 1290. évi XVI. tc. szerint vármegyénként 4 szolgabírói körzetet lehetett kijelölni. Mégpedig a szolgabíró lakhelyétől oda-vissza hozzávetőlegesen egynapi járóföldre. Tehát a járás születésekor a területi közigazgatás ezen egységét optimálisan kijelölni, meghatározni képes számos tényező közül egyet vettek tekintetbe: a félnapos izokrón vonalakat. Nem a távolságot, népességszámot, vonzáskörzetet, tradíciókat, hanem azt az időegységet, amin belül a kor legelterjedtebb közlekedési eszközével - az apostolok lovával - egy nap alatt oda-vissza meg lehetett "járni" ügyintézés céljából az utat az akkor létező közlekedési infrastruktúrán - az országúton.

Közel 7 évszázados fennállás után a járásokat 1983-ban megszüntették, mert mindig a "tavalyi" járásbeosztást használta a jó magyar közigazgatás, holott közben igen jelentős infrastrukturális fejlődés, népességszám változás, gazdasági vonzáskörzet erősödés, országhatár változás következett be, s ezek mindmegannyi zökkenőt jelentettek a tradicionális térben működő járásoknak. A három évtizedes kihagyás után adatott meg a politikai lehetőség arra, hogy 2013-ban újra bevezetésre kerüljön ez a régi-új területi igazgatási rendszerelem. Amikor egy gyerek kinövi a 700 éve toldozott-foltozott cipőjét - ami 1980-as években már igencsak szorított -, nem az a megoldás, hogy mezítláb, pontosabban papucsban (lásd "városkörnyéki" igazgatási rendszer) járassuk, hanem új, a lábára való cipőt kell készíttetni neki. Ennek jegyében fogott a Kormány a járások újbóli bevezetéséhez. Ennek a sarokkövei ismeretesek: 168 járás plusz a 23 budapesti kerületi ügyintézési egység.

Nyilván készültek alapozó tanulmányok, amelyek, ha nem is 200, de számos statisztikai modellezés és térinformatikai kiértékelés eredményeképpen különféle járásbeosztás variációkat kínáltak a Kormánynak. A tradíciót is figyelembe kellett venni, hiszen a területi közigazgatásban nem negligálható a lakosság területi identitástudata! A járáshatárok kialakításánál emellett bizonyára az utazási izokrónokkal is számoltak, mégpedig nem csak kilométerben, hanem az út minőségétől és a forgalomtól függő utazási időben is. Nem elhanyagolható a népességszám, ezen belül az idős és aktív korúak aránya egy-egy területen. Figyelembe vehető a statisztikai kistérségek határa - ami egy meglévő "back office" hálózatot biztosíthat - az okmányirodák holléte és az egyéb államigazgatási dekoncentrált szervek területi illetékességi köre is, valamint a választási körzetek. Számolni lehet a nagyobb települések, jelesül a városok gazdasági vonzáskörzetével is, amit központi funkciójuk révén vívtak ki maguknak, valamint a településhálózat szerkezetével az aprófalvakra, tanyákra való tekintettel. De az információs társadalomban már ad absurdum olyan szempontok is érvényesülhetnek, amelyek a jövő területi közigazgatásában "játszanak", mint például az optikai kábeltévé-hálózatok területi rendszere. Nyilván, még a modern térinformatika eszközével sem lehet egy minden szempontnak 100%-ban megfelelő járási rendszert kijelölni, ezért különféle preferenciák alapján lehet variációkat javasolni. A politikai vezetés előjoga ezután, hogy ezek közül melyiket és miért választja ki. Nincs értelme tehát azt vitatni, hogy vajon milyen rejtett politikai szándék húzódik meg a járásbeosztás kialakítása mögött, mert minden variációra van regionális tudományi magyarázat (is). Az mindenesetre látszik, hogy szerencsére nem az 1983-ban megszűnt struktúra jelenik meg újra, mint a vasúti menetrendekkel kapcsolatos viccben.

Szükségesek-e a járások? Hatékonyabb ügyintézést hoznak-e magukkal? Az Európai Unió területi statisztikai beosztási rendszerében létezik a magyar járásnak, kistérségnek, mikro régiónak megfeleltethető szint; ez a LAU-1 (Local Administrative Unit), amely népességszámban dimenzionálja: 150 ezer fő alatt. A magyar közigazgatás-tudományban is léteznek olyan felmérések (pl. Koós Bálint - Lados Mihály, 2008), amely egy-egy közigazgatási egység leginkább költséghatékony működtetését átlagosan minimum 30 ezer állampolgárra vetítve látja legkevésbé veszteségesnek. Ha például a 280 okmányirodánkat nézzük, Magyarországon ez az adat Szigeti Ernő (2010) számítása szerint átlagosan 36 ezer polgár egységenként; legkevesebb Békésben (22) legmagasabb Csongrádban (53) - Budapest (74). A tervezett 168 járásra (Budapest nélkül) jelenleg átlagosan 50 ezer állampolgár jutna, amely még belefér a fenti méretgazdaságossági dimenzióba. Ha ehhez hozzávesszük azt a profiltisztítást, hogy az önkormányzati és az államigazgatási feladatok jól elhatároltan különválnak, utóbbiaknál a járásokhoz kerülvén, elvárható a hatékonyság növekedése, amely ügyfél oldalról a zökkenő-mentesebb ügymenet irányába mutat.

Hogy a járásokra szükség van-e Magyarországon, arra a válasz egyértelmű igen. Ezt már a közigazgatás-tudomány olyan klasszikusai is kimutatták, mint Bibó István (1971), amikor meghatározta a területi közigazgatás öt alapelvét. (1) A közigazgatási központ időben mért optimális elérhetősége vasúti és/vagy közúti közösségi közlekedéssel. Az így kialakított közigazgatási területfelosztás elsősorban a hivatalok ügyfeleinek az érdekeit szolgálja. (2) Az igazgatási egységek arányos nagyságrendje egy adott szinthez tartozó területen élő lakosság számára utal. Ez azt jelenti, hogy ugyanahhoz a területi igazgatási szinthez tartozó egységek népességszámának - optimális esetben - hasonló nagyságrendűnek kellene lennie. Az így kialakított felosztás a területegységek igazgatási érdekét szolgálta a hatékony működtetés céljából. (3) Az igazgatási felosztás egységességének elve azt jelenti, hogy az állampolgár az ország bármely területén ugyanazt a közigazgatási szolgáltatást ugyanolyan szintű igazgatási központban veheti igénybe. Arra kell törekedni, hogy egy-egy térség polgárai lehetőleg ugyanazon igazgatási központban intézhessék ügyeiket. Ez az elv ismét az ügyfelek érdekeit szolgálja. (4) A közigazgatási egységek átfedés nélküli egymásba illeszkedésének elve a területi kormányzati egységek alapérdeke.

- 21/22 -