Az EK biztosította alapszabadságoknak köszönhetően, a cégek ellen indult fizetésképtelenségi eljárások egyre gyakrabban lépik át az Unió tagállamai közötti határokat. Az EK alapszabadságainak érvényesülésével kitűzött alapvető cél az egységes belső piac megvalósulása, amelynek keretében szabadon áramlik a tőke, a munkaerő az áru és a szolgáltatás. Ennek a folyamatnak az eredményeként kialakulóban lévő "nemzetközi piac" még fokozottabban igényli a tagállamok közötti gazdasági együttműködést, amelynek alapvető feltétele a tagállamok gazdasági szabályozórendszerének az egységesítése/harmonizálása.
A Római Szerződés szerint, valamely tagállam jogszabályai alapján létrehozott társaságot ugyanúgy megillet a letelepedés szabadága, mint a tagállamok természetes személy állampolgárait. A vállalatok letelepedési szabadsága értelében amennyiben egy társaságnak a Közösség területén található a székhelye/ügyvezetése/üzleti tevékenységének fő helye, ebben az esetben saját tagállamától eltérő tagállamban végezhet üzletszerű gazdasági tevékenységet. Ennek megfelelően tehát teljesen általános jelenséggé vált például az, hogy egy cégnek a székhelye, telephelye vagy vagyona nem ugyanabban a tagállamban van, vagy például egy társaság a székhelyétől eltérő tagállamban végzi a tevékenységét. Ez a "jelenség" központi szerepet játszott annak a tendenciának a kialakulásában, miszerint a fizetésképtelenségi eljárások egyre gyakrabban lépték/lépik át a tagállamok határait.
A határokon átlépő fizetésképtelenségi eljárások megjelenése természetesen megfelelő közösségi szabályozás mellett nem jelent problémát, sőt az esetek nagy részében megkönnyítheti a hitelezői igényérvényesítést és kibővíti a hitelezői igényérvényesítés lehetőségeinek/eszközeinek a körét. Másfelől azonban visszaélésekre is lehetőséget ad, hiszen előfordulhat olyan szituáció is, amelyben a fizetésképtelen pozícióba került cég, a kedvezőbb jogi helyzet/feltételek miatt, akár vagyonát, akár a bírósági eljárást egyik tagállamból a másikba helyezi. Ezt az úgynevezett "forum shopping" jelenség.
Amint említettem, tehát ahhoz, hogy ezek az eljárások (relatíve) problémamentesen lépjék át a tagállamok határait, mindenképpen szükséges a fizetésképtelenségi eljárások egységes, közösségi szinten történő szabályzása.
A Közösség által kitűzött célok elérése érdekében tett intézkedéseknek köszönhetően is megindult a törekvés a fizetésképtelenségi eljárások egységesítésére. A Római Szerződés felhatalmazza a tagállamokat egy olyan nemzetközi egyezmény megalkotására, amely egyszerűsíti a bírósági és a választottbírósági határozatok kölcsönös elismerését és végrehajtását. Ennek a célkitűzésnek az eredményeképpen 1968-ban megszületett a Brüsszeli Egyezmény, amely azonban nem hozott eredményt a fizetésképtelenségi eljárások egységesítése körében. A Konvenció 1. cikk (2) bekezdésének 2. pontja ugyanis kimondta, hogy a fizetésképtelenségi eljárások nem tartoznak az Egyezmény hatálya alá.
Ennek következtében az 1960-as évek végén merült fel először a konkrét igény az "egységes" európai fizetésképtelenségi eljárás megalkotására. Az "egységes" európai fizetésképtelenségi eljárásokra vonatkozó szabályozás kidolgozása két fórumon zajlott. Egyrészt az EK, másrészt az Európa Tanács égisze alatt. Mindkét fórumon számos egyezménytervezet látott napvilágot, amelyek nagy hatással voltak a határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások szabályozására.
Az Amszterdami Szerződés célkitűzései is, miszerint a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása a cél, nagy lökést adtak az egységes európai fizetésképtelenségi eljárás megalkotásának.
A felvázolt tendenciák végeredményeként, hosszas egyeztetést követően az EU Tanácsa 2000. május 29. napján elfogadta a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendeletet, amely rendelet 2002. május 31. napján lépett hatályba (továbbiakban: Rendelet).
Amint láttuk, közösségi célok megvalósulása miatt, egy a közösségben "honos" céggel kapcsolatos fizetésképtelenségi eljárás, adott esetben a közösség több tagállamát is érintheti. A tagállamokban esetlegesen párhuzamosan megindított nemzeti fizetésképtelenségi eljárások elkerülése végett, tehát mindenképpen szükséges volt a fizetésképtelenségi eljárások közösségi szinten történő szabályozása.
Nem egy egységes európai fizetésképtelenségi eljárást alkotott a Tanács, ezt a Rendelet Preambuluma maga is rögzíti. A cél a nemzeti fizetésképtelenségi eljárások közösségi szinten történő összehangolása volt. A Rendelet tehát közösségi szinten szabályoz, de nem "egyetemes hatállyal". Ennek megfelelően az 1346/2000/EK Rendelet a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés részeként az EU I. pillérébe tartozik.
A Rendelet olyan "semleges" szabályokat tartalmaz, amelyekhez viszonylag könnyen idomíthatóak a tagállamok nemzeti fizetésképtelenségi normái, amelynek következtében elkerülhetővé válnak a tagállamok fizetésképtelenségi jogával kapcsolatos kollíziós problémák. Ennek megfelelően a Rendelet az arányosság elvének megfelelően csak azokat a legszükségesebb anyagi és eljárásjogi szabályokat tartalmazza - például a joghatóság vagy az alkalmazandó jog kérdése -, amelyek a gyakorlatban igen problematikusnak mutatkoznak, és amelyek a tagállami fizetésképtelenségi normák összehangolását biztosítják.
A Rendelet tehát megteremtette a fizetésképtelenségi eljárások körében a tagállamok közötti együttműködés alapjait. Ennek megfelelően a Rendelet "csak" nemzetközi joghatóságot hozott létre, hiszen a nemzetközi joghatóság önmaga is képes elérni a Rendelet fő célját, a tagállamok közötti kollíziós problémák feloldását. A nemzetközi joghatóságnak megfelelően tehát a Rendelet joghatósági szabályai jelölik ki azt a tagállamot, amelynek bírósága jogosult megindítani a fizetésképtelenségi eljárást. Azt azonban a Rendelet már nem szabályozza, hogy az adott tagállamon belül amelyik bíróság rendelkezik illetékességgel és hatáskörrel eljárni az adott fizetésképtelenségi eljárás vonatkozásában - ez továbbra is a nemzeti fizetésképtelenségi normák feladata marad.
Maga a Rendelet közvetlenül két vonatkozásban tartalmaz joghatósági szabályokat: a főeljárás és a területi eljárás vonatkozásában. A Rendelet 3. cikk (1) szerint a főeljárás megindítására azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén az adós fő érdekeltségei találhatóak. Társaság vagy jogi személy esetében az ellenkező bizonyításáig a székhelyet kell a fő érdekeltség központjának tekinteni. Ha az adós fő érdekeltségeinek központja egy tagállam területén helyezkedik el, egy másik tagállam bírósága csak akkor rendelkezik joghatósággal az adós elleni fizetésképtelenségi eljárás megindítására, ha az adós telephellyel rendelkezik a másik tagállam területén. Ez a rendelkezés a területi eljárás joghatósági szabályait alapozza meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
