Régóta megfogalmazott kritika a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel (a továbbiakban: Be.) szemben, hogy nem fektet kellő hangsúlyt arra, hogy az eljárást egyszerűbbé, gyorsabbá, átláthatóbbá tegye. Ezek a követelmények egyrészt a büntetési célok hatékonyabb érvényesülését, másrészt a büntetőeljárásban részt vevő személyek (elsősorban a terhelt, illetve a sértett) érdekét, végül, de nem utolsó sorban a bizonyítás eredményességének előmozdítását hivatottak szolgálni.
A jelenleg hatályos Be. az eljárások típusát tekintve alapvetően két részre osztható: a klasszikusnak is nevezhető - nyomozási, vádemelési és bírósági szakot is magába foglaló, alapvetően a bírósági tárgyalásra épülő - "alapeljárásra", illetőleg az ún. egyszerűsített, az ügyek differenciált elbírálására lehetőséget adó eljárásokra (magánvádas eljárás, bíróság elé állítás, eljárás a távollévő terhelttel szemben, lemondás a tárgyalásról, valamint a tárgyalás mellőzéses eljárás). A törvényalkotói szándék szerint elsősorban ez utóbbi jogintézmények azok, amelyek a büntetőeljárás egyes garanciális elemeinek biztosítása mellett elősegítik az eljárás észszerű időn belüli, gyorsabb és egyszerűbb lefolytatását.
Elsősorban e - egyszerűnek semmiképp sem nevezhető - célkitűzést szem előtt tartva alkotta meg 2009 áprilisában a Magyar Köztársaság Kormánya a T/9553. számú törvényjavaslatát, amely mintegy 60 §-ban törekszik az eljárást gyorsabbá, egyszerűbbé, átláthatóbbá tenni.
A koncepció alapvetően a fent említett ún. egyszerűsített eljárásokat (azon belül is legalaposabban, szinte minden arra vonatkozó szabályt érintve a tárgyalásról lemondásos eljárást ) érinti - a büntetőeljárás gyorsítását szolgáló egyéb módosítások mellett. Emellett figyelmet fordít a jogalkalmazás során felmerült egyes hiányosságok megszüntetésére is.
Az ún. egyszerűsített eljárásokat érintő, az eljárás gyorsítását célzó módosítások:
A törvényjavaslat 43. §-a a terhelt bíróság elé állítására rendelkezésre álló - a hatályos törvényben rögzített - 15 napos határidőt 30 napra emeli fel. A módosítást elsősorban az indokolja, hogy a viszonylag rövid, 15 napos határidő számos esetben kizárta a jogintézmény alkalmazásának lehetőségét, mivel nem bizonyult minden esetben elegendőnek a bizonyítékok beszerzésére. Azzal, hogy a határidőt kétszeresére emeli, a törvényjavaslat szélesebb körben teszi lehetővé a jogintézmény alkalmazását - ezzel nyilvánvalóan gyorsítva az adott eljárást.
A koncepció 46. §-a a vádlottal szemben elrendelt, az eljárás alkalmazásának feltételeként kikötött elfogatóparancs teljesítésére nyitva álló határidőt 60 napról 15 napra csökkenti.
- 15/16 -
Amennyiben tehát az elfogatóparancs - immáron - 15 napon belül nem vezet eredményre, a bíróság tájékoztatja erről az ügyészt, akinek szintén 15 nap áll rendelkezésre a "távollétes eljárás" indítványozására. A jogintézménnyel kapcsolatos tapasztalatok azt mutatják, hogy a 60 napos kikötés (ún. várakozási idő) indokolatlanul hosszúnak bizonyult, az az eljárást jelentősen késlelteti, ezért mindenképpen indokolt a határidő 15 napra csökkentése. Ez a módosítás jelentősen meggyorsítja majd az eljárást.
A törvényjavaslat 47. §-a a Be. XXVI. fejezetében szabályozott tárgyalásról lemondásos eljárást alapjaiban változtatja meg. A legfontosabb változtatás, hogy az eljárás alapvető feltételéül az ügyész és a terhelt között a vádirat benyújtását megelőzően kötött írásbeli megállapodás megkötését köti ki, melyben meg kell jelölni a terhelt által beismert bűncselekmény leírását, Btk. szerinti minősítését, valamint az ügyész és a terhelt nyilatkozatát arra vonatkozóan, hogy milyen nemű és mértékű, illetve tartamú büntetést (annak alsó és felső határának megjelölésével), illetve intézkedést vesz tudomásul.
Nagyon fontos változás, hogy az új szabályozás értelmében az ügyész - az általános szabályozástól eltérő módon - úgy tesz indítványt büntetés kiszabására, illetőleg intézkedés alkalmazására, hogy a vádiratban a joghátrány alsó és felső határát is megjelöli és a bíróság csak az ügyészi indítvány keretei között szabhat ki büntetést és alkalmazhat intézkedést. Felmerül a kérdés, hogy nem sérti-e ez a rendelkezés a Be. 1. és 2. §-ában szabályozott bírói függetlenség alapelvét.
A koncepció miniszteri indokolása szerint nem, mivel a bíróságnak továbbra is lehetősége van arra, hogy amennyiben a vádiratban indítványozott joghátrány nemével, illetőleg az annak tartamára, mértékére tett ügyészi indítvánnyal nem ért egyet, az ügyet tárgyalásra utalja és a továbbiakban az általános szabályok szerint járjon el.
A javaslat - a jelenleg hatályos szabályozással egyező módon - nem teszi lehetővé valameny-nyi bűncselekmény esetén az eljárás alkalmazását. A legsúlyosabb (8 évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő) bűncselekmények elkövetőivel szemben ugyanis - figyelemmel az ilyen cselekmények miatt lefolytatott eljárások összetettebb, bonyolultabb voltára, valamint a Btk. 83. § (1) bekezdésében megfogalmazott speciális prevenció elvére - továbbra sem indokolt a büntetőeljárás bírói szakaszának egyszerűsítése.
Ehhez képest új rendelkezés a jogintézmény vonatkozásában, hogy a javaslat a külön eljárást - általános szabályként - kizárja az olyan elkövetők esetében, akik a bűncselekményt bűnszervezetben követték el, illetve akiknek a bűncselekménye halált okozott. Ezt a rendelkezést az indokolja, hogy ezeknek a jelentős tárgyi súlyú bűncselekményeknek az elkövetőivel szemben nem indokolt ezen eljárási forma által nyújtott kedvezmények biztosítása (a külön eljárás lényege ugyanis továbbra is a terhelt anyagi jogi kedvezményben részesítése azáltal, hogy a tárgyaláshoz való jogáról lemondása esetén a Btk. 87/C. §-ban megjelölt csökkentett büntetési tételek az irányadók).
Továbbra is fennmarad azonban az a rendelkezés, amelynek értelmében a 8 szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetén is lehetőség van a külön eljárás alkalmazásra az olyan terhelttel szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és a nyomozás során az ügy, illetőleg más büntető ügy bizonyításához hozzájárulva az ügyésszel, illetőleg a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködött, de a nyomozás meg-
- 16/17 -
szüntetésre bármely okból nem került sor (ez esetben a Btk. 98. §-ában és a Btk. Különös Részében a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményre előírt szigorúbb rendelkezések nem alkalmazhatók).
A javaslat a külön eljárás bíróság felé történő kezdeményezésének jogát továbbra is az ügyész kezében hagyja amellett, hogy eltérő szabályokat állapít meg attól függően, hogy a nyomozás során beismerő vallomást tett terhelt a vádemelést megelőzően kezdeményezte-e az ügyének a külön eljárás szerinti elbírálását vagy azt követően.
Ha a terhelt a nyomozás során bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomást tesz, az ügyész az utolsó nyomozási cselekmény (iratismertetés) foganatosítása után az ügy iratait megvizsgálja és a rendelkezésére álló harmincnapos határidőn belül dönt arról, hogy a nyomozás során beismerő vallomást tevő terheltnek az ügy nyilvános ülésen történő elbírálásra irányuló kezdeményezését elfogadja-e. Ha az ügyész a terhelti kezdeményezést elfogadja, akkor erről határozatot hoz, majd a határozat meghozatalát követő harminc napon belül vádat emel. A terhelti kezdeményezés elfogadása esetén a terhelt érdekeinek védelme céljából, a külön eljárás során ettől az időponttól kezdve védő részvétele kötelező.
Az ügyész a meghallgatás során közli a terhelttel az általa beismert bűncselekmény leírását és Btk. szerinti minősítését, továbbá nyilatkozik arról, hogy milyen nemű, mértékű, tartamú büntetést, illetőleg intézkedést vesz tudomásul, azaz a büntetési célokat figyelembe véve milyen joghátrányt tart elfogadhatónak. Tájékoztatja - a hatályos szabályokhoz hasonlóan - ezen túlmenően a külön eljárás jogkövetkezményeiről, illetőleg arról is, hogy a megállapodás a bíróságra nézve nem bír kötelező jelleggel. A javaslat ugyanis rögzíti, hogy az ügyész és a terhelt közötti írásba foglalt megállapodás a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárás célján túlmenően joghatás kiváltására nem alkalmas és amennyiben a bíróság hivatalból vagy az ügyész indítványára az ügyet tárgyalásra utalja, akkor a megállapodásban foglaltak sem az ügyészt, sem a terheltet nem kötik. E rendelkezést elsősorban az indokolja, hogy ha a megállapodás alapján az ügyet a bíróság döntése alapján mégsem nyilvános ülésen bírálják el, ezen iratokat ne lehessen sem az adott, sem más büntetőeljárásban felhasználni - ellenkező esetben a jogintézmény visszaélésekre is adhatna alapot.
Ha a terhelt az ügyész által ajánlott megállapodás tartalmi elemivel (különösen a joghátrány neme és mértéke tekintetében) egyetért, az ügyész és a terhelt között létrejön a külön eljárás alapját jelentő megállapodás.
A megállapodás megkötését követően az ügyész a megállapodásban foglalt azonos történeti tényállás, Btk. szerinti minősítés miatt emel vádat és az általános szabályoktól eltérően indítványt tesz az ügy nyilvános ülésen történő elbírálására, ennek keretében a konkrét tartamú büntetés kiszabására és intézkedés alkalmazására (azonban a joghátrány alsó és felső határát jelöli meg, nem pedig annak konkrét mértékét!).
A javaslat lehetővé teszi a külön eljárás alkalmazást arra az esetre is, ha a nyomozás során a terhelt nem tett beismerő vallomást, azonban a vádirat kézbesítést követő 15 napon belül, az ügyésznél kezdeményezi ügyének nyilvános ülésen való elbírálását. A bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás hiányából adódóan a javaslat annyiban tér el a korábbi ügyész eljárására megállapított rendelkezésektől, hogy az ügyész a meghallgatás során a vád tárgyává tett cselekmény leírását közli. Egyebekben az ügyész eljárására értelemszerűen a korábbi szakasznál írt rendelkezések az irányadók. Utalni kell arra, hogy a meghallgatás során, ha a vádlott beismerő vallomást tesz, az ügyésznek a vád tárgyává tett cselekményről részletesen ki kell hall-
- 17/18 -
gatnia, mivel ennek ismeretében tud dönteni arról, hogy a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárás feltételei fennállnak-e.
A módosító javaslat a bíróság eljárást is érinti. A külön eljárás alapgondolata, hogy a tárgyalásról lemondás alapján meghozott ítélet az ügyész, a terhelt és a bíróság által is elfogadhatónak tartott konszenzusán alapul, a bíróság csak e konszenzus keretein belül dönthet. Ha azonban a bíróság a megállapodás valamelyik elemével nem ért egyet, akkor az ügyet az általános szabályok szerint tárgyalásra utalja (amennyiben a benyújtott iratok alapján kételye merül a vádlott bűnösségét, vagy a cselekmény minősítését illetően, a bíróság ki sem tűzi az ügyet nyilvános ülésre). Fontos garanciális szabály, hogy - eltérő rendelkezés hiányában - a bíróság valamennyi, a tárgyalás előkésztése (Be. XII. fejezet) során elvégezhető intézkedéseket megteheti a nyilvános ülés eredményes megtartása érdekében.
A nyilvános ülésen az ügyész a vádat és indítványait ismerteti, majd a bíróság a vádlottat tájékoztatja a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárás következményeiről (különösen arról, hogy a bűnösségét a beismerő vallomásra alapítja, további bizonyítási eljárást nem vesz fel és a bűnösség megállapítása, a váddal egyező tényállás, minősítés, a vádirattal azonos büntetés, illetőleg intézkedés neme, mértéke, tartama miatt fellebbezéssel nem élhet). A bíróság tájékoztatását követően a vádlottnak lehetősége van a védőjével való tanácskozásra és ezt követően nyilatkozik arról, hogy bűnösségét elismeri-e és a tárgyaláshoz való jogáról lemond-e.
A vádlott beleegyező nyilatkozatát követően a bíróság ismételten megvizsgálja, hogy az ügyet nyilvános ülés keretében bírálja-e el vagy az ügyet tárgyalásra utalja. Ennek eldöntése érdekében az ügyészhez vagy a vádlotthoz vagy a védőhöz kérdéseket intézhet. Ezt követően, ha a nyilvános ülés megtartásnak nincs akadálya, a bíróság a vádlottat a vád tárgyát képező cselekményről kihallgatja.
A koncepció rendelkezik arról az esetről is, ha vádlott a bűnösségét elismerte ugyan és a tárgyaláshoz való jogáról is lemondott, azonban a bíróság előtt a vallomástételt megtagadja. Ebben az esetben a bíróság az ügyet tárgyalásra utalja. Ennek nyilvánvaló indoka az, hogy a bíróság a vádlott bűnösségét nem tudja a bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomására alapítani és egyéb bizonyítást a nyilvános ülésen - a külön eljárás szabályai miatt - nem vehet fel.
A bíróság az ügyet tárgyalásra utalja abban az esetben is, ha a vádlott kihallgatását követően olyan körülmények merülnek fel, amelyek kétségessé teszik a vádlott beszámítási képességét, beismerő vallomásának önkéntességét vagy hitelt érdemlőségét, illetőleg ha a bíróság előtti nyilatkozata a nyomozás során tett beismerő vallomásától lényegesen eltér. Ha a bíróság a vádlott kihallgatását követően is elegendőnek tartja, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségéről nyilvános ülésen döntsön, a vádlottat a büntetéskiszabási körülményekre is kihallgatja.
A tárgyalásról lemondás alapját jelentő megállapodás az ügyész és a terhelt konszenzusán alapszik, ami kiterjed a terhelt által beismert bűncselekmény tényállására, Btk. szerinti minősítésére, a kiszabandó büntetés, intézkedés nemére, illetőleg tartamának, mértékének alsó- és felső határára.
A külön eljárás alapgondolatából következik, hogy a fellebbezési jog korlátozott: csak a megállapodással nem érintett járulékos kérdésekre, (pl.: a lefoglalásra, a polgári jogi igényre, a szülői felügyeleti jog megszüntetésre, a bűnügyi költség viselésére, az előzetes fogvatartás beszámítására) irányulhat.
- 18/19 -
A másodfokú bírósági eljárásban a revízió elve - az általános szabályokhoz képest - szűkebb körben érvényesül, mivel a másodfokú bíróság a váddal egyező tényállás, minősítés esetén az első fokú ítéletet csak akkor változtathatja meg, ha a terhelt felmentésének vagy az eljárás megszüntetésnek van helye. Ezek az esetek nyilvánvalóan akkor következhetnek be, ha ez az iratok alapján egyértelműen megállapítható (pl.: a vádlott halála esetén).
Új szabályként kívánja bevezetni a javaslat, hogy amennyiben az elsőfokú bíróság a külön eljárás feltételeinek hiánya ellenére jár el, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja. Az új eljárás során a bíróság előtti eljárást az általános szabályok szerint kell lefolytatni.
Érdemes megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy a jogintézmény jelentős eljárást gyorsító hatással bír, mégsem vált a gyakorlatban gyakran alkalmazott eljárássá (2004-ben a helyi bíróságokon országos szinten 187, a megyei bíróságokon 4; 2005-ben 182, illetve 5; 2006-ban 202, illetve 8; 2007-ben 194, illetve 12, míg 2008-ban 192, illetve 13 esetben alkalmazták).
Ennek oka elsősorban abban áll, hogy a törvény értelmében a külön eljárást a terheltnek kell kezdeményeznie. A jogintézmény alkalmazási feltételeiből következik, hogy arra elsősorban a viszonylag kisebb súlyú bűncselekmények esetén van lehetőség. Ezekben az esetekben a védő részvétele nem feltétlenül kötelező, így - bár a törvény az ügyésznek ezzel kapcsolatban tájékoztatási kötelezettséget ír elő - az esetek túlnyomó többségében a terheltnek önállóan kell döntenie arról, hogy tesz-e beismerő vallomást és kezdeményezi-e ügyének nyilvános ülésen való elbírálását.
A módosítás ebben az irányban nem tartalmaz változást, a külön eljárás kezdeményesének jogát továbbra is a terhelt kezében hagyja, így kérdéses, hogy a jogintézmény a jövőben beváltja-e a hozzá fűzött reményeket.
A javaslat 48. §-a két pontot érintően módosítja a "tárgyalás mellőzéses eljárás" szabályait. Egyrészt lehetővé teszi / és ezzel egyúttal szélesíti is a jogintézmény alkalmazási körét / a bíróság számára, hogy a jövőben - a többi feltétel fennállása mellett - ügyészi indítvány hiányában is tárgyalás mellőzésével hozzon határozatot; másrészt megnyitja a közérdekű munka, mint főbüntetés alkalmazásának a lehetőségét.
Az ügyészi indítványnak a jogintézmény alkalmazásának feltételei közül való mellőzése felveti a garanciális jogok sérelmének lehetőségét, azonban a Be. 548. § (1) bekezdésében rögzített szabály (nevezetesen hogy az ügyész a tárgyalás mellőzéses eljárás keretében hozott határozat kézhezvételét követő 8 napon belül tárgyalás tartását kérheti) érintetlenül hagyása áthidalja ezt a kételyt.
A közérdekű munkának, mint főbüntetésnek az eljárás során alkalmazható szankciók közé való beillesztését egyértelműen a büntetőjogi szankciók alkalmazásához kapcsolódó fokozatosság elvéből eredő igény indokolja.
- 19/20 -
A Be. gyorsítását szolgáló egyéb módosítások:
A koncepció 2. §-a a gyakorlatban az egyik leggyakrabban alkalmazott eljárást késleltető, elhúzó taktikai elemként használt szabályozást módosítja azzal, hogy az eljáró bírónak lehetőséget ad - az eljárás folytatása mellett - az ügydöntő határozat meghozatalára is abban az esetben, ha a vele szemben felhozott kizárási okot a 21. § (1) bekezdés e.) pontjára (elfogultság) alapították. Ezzel tulajdonképpen akadályát képezi annak a - tapasztalatok szerint fennálló - tendenciának, mely szerint az ügyfelek az eljárást rendszeresen azzal törekednek késleltetni, hogy túlnyomó többségben alaptalan elfogultsági indítványt terjesztenek elő az ügyben eljáró bíróval szemben (akár az ügydöntő határozat meghozatala céljából való visszavonulás előtt is) - késleltetve ezzel az eljárást és az ügydöntő határozat meghozatalát egyaránt.
A javaslat e szabályozása egyszersmind véglegesen különbséget tesz az ún. abszolút (Be. 21. § (1) bekezdés a) - d) pontja) és relatív kizárási okok között is. A módosítás egy új bekezdéssel (2. § (5) bekezdés) lényegesen megrövidíti az eljárást azzal, hogy lehetővé teszi a bíróság számára, hogy az ugyanazon bíró ellen, ugyanazon pontra alapított, alaptalan kizárás iránti bejelentést indokolás nélkül elutasítsa.
A módosító javaslat 10. §-a az idézés és értesítés körében kiegészíti a hatályos szabályozást a 67/A. §-szal, melynek értelmében a jövőben a bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság és a védő, valamint a jogi képviselő vagy a képviselőként eljáró ügyvéd egymással az írásbeli kapcsolatot a külön jogszabályok szerint meghatározott központi rendszer útján tartja.
E módosítást a miniszteri indokolás szerint a hatósági eljárások gyorsítását fő célként kitűző, az Országgyűlés napirendjén lévő elektronikus közszolgáltatásról szóló törvényjavaslat várható bevezetése indokolja, amely egy ún. központi rendszert kíván létrehozni a hatóságok és a felsorolt, büntetőeljárásban részt vevő személyek közötti kommunikáció felgyorsítása céljából. A módosítás hatálybalépését követően tehát a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság az eljárásuk során keletkezett valamennyi iratot (így különösen a másik szervhez intézett megkeresést, előterjesztést, indítványt) a felállítandó központi rendszeren keresztül küldené meg, illetőleg a védő, jogi képviselő és a képviselőként eljáró ügyvéd a fenti hatóságok felé szintén az ügyfélkapun keresztül továbbítaná valamennyi beadványát.
A 37. § ehhez kapcsolódóan a fellebbezés körében is lehetővé teszi annak elektronikus úton, számítógépen keresztül történő benyújtását.
E ponton szükséges megjegyezni, hogy nem tűnik túl reális célkitűzésnek az iratok elektronikus kézbesítésének a közeljövőben való bevezetése, hiszen a bíróságok többségén csak nemrégiben sikerült elérni, hogy minden bíró saját számítógéphez jusson, továbbá az egyes bíróságokon az irattári anyag állagának megóvása is gondot jelent - nem is beszélve a bíróságoknak otthont adó épületek legtöbbjének állapotáról. Ezzel egybecseng az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalának (OITH) álláspontja is, mely szerint a rendszer bevezetéséhez a pénzügyi-technikai feltételek nem biztosítottak és nem készült hatástanulmány sem arra vonatkozóan, hogy az elektronikus ügyvitelhez milyen informatikai és egyéb beruházás, továbbképzés, oktatás lenne szükséges a bíróságokon és az ügyészségeken.
- 20/21 -
A koncepció új jogintézményként tervezi bevezetni a tárgyalási őrizetet, amely a vádlott megjelenési kötelezettségét hivatott elősegíteni azzal, hogy amennyiben szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg a tárgyaláson és elővezetése nem járt sikerrel, az eljáró bíróságnak lehetősége nyílik tárgyalási őrizetbe venni.
Az új jogintézménynek egyértelműen eljárást gyorsító hatása lenne, hiszen a vádlottnak a tárgyalásokról való, szabályszerű idézés ellenére történő távolmaradása számos esetben idézte és idézi elő a büntetőeljárások tartamának elhúzódását.
A törvényjavaslat 17. §-a ennek megfelelően beilleszti az új kényszerintézkedést az őrizetbe vételről rendelkező Be. 126. § (2) bekezdésébe - hiszen értelemszerűen erre is az őrizet szabályai az irányadók.
A 35. § -ban megfogalmazott módosító javaslat ugyanakkor a tárgyalás megnyitása (Be. XIII. fejezet) körében teszi lehetővé a bíróság számára a tárgyalási őrizet alkalmazását abban az esetben, ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetésének elrendelésére már sor került. Ebben az esetben ugyanis az elfogatóparancs kibocsátása mellett - amennyiben a vádlott lakóhelye, illetve tartózkodási helye ismert - a bíróságnak lehetősége nyílik a vádlottal szemben tárgyalási őrizet elrendelésére is.
A tárgyalási őrizet foganatba vételét követően a vádlottat a kényszerintézkedést elrendelő bíróság elé kell állítani. A bíróság ilyen esetekben a vádlottat meghallgatja, és ennek függvényében rendelkezik a vádlott szabadon bocsátásáról vagy - amennyiben az eljárási cselekményeken való jelenléte másképp nem biztosítható - súlyosabb kényszerintézkedés alkalmazásáról.
Ez a módosítás egyszersmind megoldja azt a problémát, amellyel a bíróságok elég gyakran szembesültek. Olyan esetekben ugyanis, amikor - bár lakcíme ismert, de - a vádlott annak ellenére sem jelenik meg a bírósági tárgyalásokon, hogy vele szemben elfogatóparancs kibocsátására került sor, a bíróságok akként tudtak tovább haladni az ügyben, hogy tanácsülésen -tehát nem kontradiktórius eljárás keretében - a vádlott előzetes letartóztatásáról rendelkeztek. Ez a megoldás - vádlott személyes meghallgatása hiányában - nyilvánvalóan nem volt túl elegáns, ám az újonnan bevezetett kényszerintézkedés megoldást jelent e gyakran előforduló problémára.
A büntetőeljárás gyorsítására és ésszerű időn belül történő befejezésére irányuló törvényalkotói célkitűzés megvalósítása szempontjából rendkívüli jelentőséggel bír a koncepció 36. §-a, mely a Be. 287. § (4) bekezdését módosítja. Ez lehetővé teszi, hogy a tárgyalás folytatására a tárgyalás anyagának ismertetésével akkor is sor kerülhessen, ha a bíróság tagjai közül - az ülnökök mellett - a hivatásos bíró személyében következik be változás. A hatályos törvényszöveg ugyanis ezt a lehetőséget kizárja.
A módosítás a folytonosság követelményét továbbra is fenntartja azzal, hogy a hivatásos bíró belátására bízza, hogy kívánja-e a korábban kihallgatott tanúk ismételt idézését és meghallgatását; emellett továbbra is marad lehetősége az ügyésznek, a vádlottnak és a védőnek arra,
- 21/22 -
hogy a tárgyalás anyagának ismertetését követően arra észrevételt tegyenek, illetve annak kiegészítését kérjék.
A törvényjavaslat 38. §-a kötelezővé teszi a bíróságok számára, hogy azokban az esetekben, amikor a polgári jogi igény kérdésében való érdemi döntés nem okozhat különösebb nehézséget / a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevételcsökkenés összegszerűsége, illetve a bűncselekmény elkövetési értéke megállapítható és a bíróság meg is állapítja /, a bíróság - a megállapított összeg erejéig - bírálja el a magánfél által előterjesztett polgári jogi igényt.
A gyakorlatban ugyanis gyakran fordult és fordul elő, hogy a büntető ügyekben eljáró bíróságok ezekben az "egyszerű megítélésű ügyekben" is éltek a Be. 335. § (1) bekezdés második mondatában lefektetett lehetőséggel és a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasították, amely intézkedésükkel - legalábbis e tekintetben - jelentősen hozzájárultak az eljárás elhúzódásához. ■
Lábjegyzetek:
[1] Nagy István András, bírósági titkár, Debreceni Ítélőtábla
Visszaugrás
