A bona fides (a továbbiakban: b. f.) dualizmusára először a XIX. század második felében hívta fel a figyelmet a jeles pandektista, Carl Georg Wächter, tübingeni, utóbb lipcsei professzor. Tanulmányai, ill. a nem kevésbé tekintélyes Bruns kritikája nyomán a b. f. fogalmáról vita alakult ki a pandektista irodalomban, amely azonban hamarosan alábbhagyott, sőt a téma a XX. században a római jog "goethei kacsájának"[1] módjára többször is évtizedekre "alámerült". A legújabb, a XXI. századi romanista irodalomban azonban a b. f. dualizmusáról szóló vita váratlan intenzitással kiújult.
Mivel szakjogászok körében sem köztudomású fogalomról van szó, mindenekelőtt tisztázni kívánom, mit értek a b. f. "dualizmusa" alatt. Úgy érzem, ennek kifejtése során tanulságos, ha röviden összefoglalom, hogyan jutottam el magam e probléma létezésének felismeréséhez.
Meg kell vallanom, hogy a b. f. dualizmusáról, sőt a vele kapcsolatos egész problémakörről sokáig, egészen pontosan 1996-ig semmit sem tudtam. Abban az esztendőben azonban sikerült egy kutatói ösztöndíj révén egy hónapot Lausanne-ban, a Svájci Összehasonlító Jogi Intézetben töltenem, ahol egy szakmai beszélgetés során Pierre Widmer professzor, az intézet akkori igazgatója felvilágosított arról, hogy valójában nem egyetlen, homogén, hanem két különböző b. f. létezik: az egyik az objektív értelemben vett b. f, amelyet németül Treu und Glaubennek neveznek, a másik pedig a szubjektív értelemben vett b. f, németül guter Glaube. Az objektív b. f a "jóhiszeműség és tisztesség", a korrektség követelményrendszerét reprezentálja, amely mindenekelőtt a kötelmi jogban nyer alkalmazást. A szubjektív b. f. ezzel szemben annak a jogalanynak, pl. egy birtokosnak a tudati állapotára utal, aki tévesen úgy gondolja, hogy magatartásával nem sérti más jogát, ennek megfelelően a szubjektív b. f. elsősorban a dologi jogban bír jelentőséggel.
Lausanne-ból való hazatérésemet követően világossá vált számomra, hogy nemcsak én, de a magyar jogászok túlnyomó többsége, beleértve a legjobb elméleti és gyakorló jogászaink többségét is, vajmi keveset tud a b. f, ill. a jóhi-
- 123/124 -
szeműség fogalmának dualizmusáról. Sőt, ami rosszabb, a magyar jogászok túlnyomó többsége - abban az időben - nemcsak egységes fogalomnak vélte a jóhiszeműséget, hanem arra mint kimondottan szubjektív kritériumra tekintett. Azt lehet tehát mondani, hogy a hazai jogászi gondolkodásban abban az időben a jóhiszeműségnek egy nem tudatos szubjektív monista koncepciója uralkodott. Így volt ez annak ellenére, hogy a Ptk. 1991-es módosítása az objektív b. f.-nek megfeleltethető addigi, részben még szocialista, részben (az 1977-es, majd az 1984-es módosítások révén) már a piacgazdaság felé mutató alapelvi követelmények[2] helyébe a "jóhiszeműség és a tisztesség követelményeit" léptette a Ptk. 4. §-ának új szövegezésű (1) bek.-ében.
Annak érdekében, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy a Ptk. e helyen (valamint az addigi számozás szerinti 209/B. §-ban) nem a szubjektív értelemben vett jóhiszeműségre, hanem az objektív b. f.-re utal, a törvényhozó a Ptk.-nak a 2006. évi III. törvénnyel történt módosítása alkalmával a törvényszövegen olyan stiláris változtatásokat is eszközölt, amelyek révén az objektív jóhiszeműség immár legális terminus technicusává vált "jóhiszeműség és tisztesség" szétválaszthatatlan párkifejezés (hendiadyoin).[3]
- 124/125 -
Jóllehet már 1996-ban elkezdtem a magam szerény eszközeivel propagálni a jóhiszeműség dualista felfogását,[4] éppen abban az időben, amikor a magyar törvényhozás a 2006. évi III. törvénnyel végre megtette az általam hőn áhított lépést a dualista felfogás hivatalos rangra elismerésével, én magam egy kicsit elbizonytalanodtam a dualista felfogás megalapozottságát illetően. Kételyeim kialakulásában közrehatott a 2001-es padovai b. f. -konferencia aktáinak tanulmányozása, amelyekben több szerző, így pl. Cardilli és Zannini olasz professzorok felhívták a figyelmet a dualista felfogás sematikus túlhangsúlyozásának veszélyeire.[5]
Ma már úgy érzem, hogy 2001-ben megjelent tanulmányomban egy kicsit túlzott lelkesedéssel - amelyet azonban az akkori magyar jogászi gondolkodásban még uralkodó súlyos félreértésekre tekintettel[6] utólag visszatekintve sem tartok indokolatlannak - propagáltam a dualista felfogást, mert nem láttam világosan, hogy a dualista koncepció nemcsak új megvilágításba helyezi, de legalább annyira le is egyszerűsíti, sőt valamelyest el is torzítja a valóságot.
- 125/126 -
Mindazonáltal úgy vélem, hogy a dualista szemlélet megfelelő járulékos korrekciókkal pontosítva végeredményben szerencsésebb megközelítés lehet, mint a monista vagy éppen káosz felé közeledés kockázatát magukban rejtő pluralista felfogások.[7]
Az a kérdés, hogy a b. f. fogalmát monista, dualista vagy pluralista alapon célszerű-e megközelíteni, sem a római jogi, sem a polgári jogi szakirodalomban nem nevezhető sokat elemzett problémának. Ennek alapvetően történeti okai vannak. A b. f.-ről való gondolkodást a római jogtudósoknál, s ennek hatásaként a középkori és a kora újkori jogtudományban is egyfajta naiv monista szemlélet jellemezte, ami alatt azt értem, hogy a b. f. kifejezést a jogi latin nyelvben mindenkor számos eltérő jelentésben használták, ám a jogtudósok ezzel a poliszémiával sem az ókorban, sem a középkorban, de általában még a kora újkorban sem foglalkoztak.[8]
A naiv monizmus hosszan tartó uralma csak a XIX. századi pandektista irodalomban ért véget. Wächter szembeállította az elbirtokló pszichológiai jellegű, általa már szubjektívnek is nevezett b. f.-ét - amely tartalmilag akár gondatlanságon is alapulható tévedést jelent - a más jogviszonyokban jelentkező, etikai jellegű b. f.-szel.[9] E nézet kritikájaként fejtette ki Bruns a maga objektív monista nézetét, amely szerint a b. f. a forrásokban minden esetben objektív, etikai alapú követelményrendszert jelent, s így van ez az elbirtoklás esetében is. Bruns szerint a jóhiszemű eljárás kötelezettsége terheli mind a dologi, mind pedig a kötelmi jogviszonyok alanyait, s ennek megfelelően az elbirtokló jóhiszeműségéhez nem elegendő az, ha ő tévedésben van birtoklásának jogszerűségét illetően. Az elbirtokló tévedése nem alapulhat súlyos gondatlanságon, mert ez összeegyeztethetetlen lenne az (objektív) b. f, a tisztesség (Redlichkeit) követelményeivel.[10] A jóhiszeműség mint szubjektív tudati állapot, pszichológiai tény Bruns szerint csak kísérőjelensége az objektív követelményeknek megfelelően eljáró birtokos magatartásának.
Bruns és Wächter nézete az elbirtokló jóhiszeműségével összefüggő tévedés menthetőségét illetően is eltért egymástól: míg Bruns szerint a súlyos gondatlanság kizárja az elbirtokló b. f-ét, Wächter úgy vélte, hogy az elbirtokló b. f.-e súlyos gondatlanság esetén is fennáll, és jóllehet ilyenkor a klasszikus jog az
- 126/127 -
elbirtoklást nem tette lehetővé, a iustinianusi jogban a praeseriptio longissimi temporis útján történő elbirtoklásnak ez esetben, tehát az elbirtokló súlyos gondatlanságon alapuló jóhiszeműsége mellett is helye volt.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
