https://doi.org/10.59851/mj.72.05.6
2025. január 28-án az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) ítéletet hozott a dortmundi kerületi bíróság által indítványozott előzetes döntéshozatali ügyben, melynek középpontjában a német jogrendszer egyik követelésérvényesítési módja, az engedményezési modell állt. Bár az olyan szereplők megjelenése a bírósági színtéren, akiknek a célja az uniós versenyjog megsértéséből eredő kártérítési igények együttes érvényesítése, nem új jelenség, az EUB a jelen ügyben elsőként foglalkozott az ilyen személyekre történő követelésengedményezések tilalmának uniós joggal való összeegyeztethetőségével. Az EUB a kartellkárigények engedményezésének tilalmát a 2014. november 26-i 2014/104/EU irányelv (a továbbiakban: Kártérítési irányelv) 2. cikkének 4. pontjával, 3. cikkének (1) bekezdésével és 4. cikkével, az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 101. cikkével, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. cikkével összhangban értelmezte.
Ügyszám: Az Európai Bíróság C-253/23. számú ügyben 2025. január 28-án hozott ítélete
Kulcsszavak: verseny; versenyjogi kártérítési keresetek; teljes kártérítéshez való jog; tényleges érvényesülés elve; hatékony bírói jogvédelemhez való jog; kollektív keresetek
On 28 January 2025 the Court of Justice of the European Union (CJEU) delivered its judgment in a preliminary ruling case brought by the District Court of Dortmund, which focused on the assignment model, a method of debt enforcement in the German legal system. Although the emergence of actors seeking to collectively pursue claims for damages arising from infringements of EU competition law is not a new phenomenon, the present case was the first instance for the CJEU to address the compatibility with EU law of the prohibition of assignment of claims to such persons. It interpreted the prohibition on the assignment of cartel damages claims in accordance with Articles 2(4), 3(1) and 4 of Directive 2014/104/EU of the European Parliament and of the Council of 26 November 2014 ('the Damages Directive'), Article 101 TFEU and Article 47 of the Charter of Fundamental Rights of the European Union ('the Charter').
Keywords: Antitrust; antitrust damages actions; right to full compensation; principle of effectiveness; right to an effective remedy; collective redress
Az ASG2 egy piaci alapon működő követelésérvényesítő jogi szolgáltató, melyre 32 németországi, belgiumi és luxemburgi fűrészüzem engedményezte kartellkárigényét Észak-Rajna-Vesztfália tartomány ellen, amely állítólagosan összehangolta maga és más tartománybeli erdőtulajdonosok között a hengeres faanyag árát, ezzel megsértve az EUMSZ 101. cikkében foglalt tilalmat. A német Szövetségi Kartellhivatal 2009-ben kötelezettségvállalási határozatot fogadott el a kartell résztvevői tekintetében, majd 2012-ben ugyanezen időszakra nézve új vizsgálatot indított, melyben tiltó végzést hozott az érintett tartományokkal szemben, és hatályon kívül helyezte a kötelezettségvállalást. A második határozatot azonban procedurális indokok miatt a német szövetségi Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette.
Az érintett fűrészüzemek külön-külön szerződéses úton engedményezték kártérítési igényeik érvényesíthetőségének jogát a német jogi szolgáltatásokról szóló törvény rendelkezései (Rechtsdienstleistungsgesetz, a továbbiakban: RDG) alapján nyilvántartásba vett ASG2-re. A jogi szolgáltató az engedményezők javára, saját nevében és saját költségére járt el, sikerdíj ellenében.
Az előterjesztő bíróság egyes német alsóbb bíróságok azon gyakorlatának az uniós joggal való összeegyeztethetőségére keresi a választ, mely szerint - noha a jogi szolgáltatók rendelkeznek a megfelelő állami engedélyekkel - a kartellkártérítési igények komplex jellege, az összeférhetetlenség kockázata, valamint a szolgáltatók kartelligényekre vonatkozó szakértelmének hiánya miatt semmisnek tekintik ezen engedményezéseket. Az eljáró bíróságok szerint a kár megtérítése érdekében indított perek, főként ha nem támaszkodhatnak végleges hatósági határozatra, túllépik az RDG-ben foglalt követelésbehajtási szolgáltatás határát. Ezen értelmezés esetén az ASG2 nem rendelkezne kereshetőségi joggal. Az előterjesztő bíróság álláspontja szerint ugyanakkor a német jogrendszer nem rendelkezik más, egyenértékű követeléshalmozási jogintézménnyel, ami biztosítaná a hatékony jogérvényesítés lehetőségét kartellügyekben. A tagállami bíróság három kérdést intézett az EUB-hoz, melyből az első kérdés a versenyhatósági határozatot követő kártérítési keresetekre vonatkozott, nem állt összefüggésben az alapügy tényállásával, így nem volt elfogadható.
Ítéletében az EUB mindenekelőtt megerősítette az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének horizontális közvetlen hatályát, mely alapján a magánszemélyek közötti jogviszonyokban kifejtett joghatásokat a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük. E tekintetben ugyanis a 101. cikk teljes érvényesülését, továbbá az (1) bekezdésben foglalt tilalom hatékony érvényesülését veszélyeztetné, ha nem élhetne minden személy kártérítési követeléssel azon károkért, melyek a versenyjogi jogsértéssel okozati összefüggésben következtek be. Ezen kártérítéshez való jog ugyanis megerősíti az uniós versenyszabályok hatékonyságát, valamint visszatartó erővel bír a versenykorlátozó magatartások megvalósításával szemben.
A Kártérítési irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kodifikálta a versenyjogi jogsértések által okozott károk teljes körű megtérítésének jogát, melyet az említett irányelv (2) bekezdése egészít ki a megfelelő eljárási szabályok kialakításának és biztosításának tagállami kötelezettségével. A hatékony jogorvoslati eljárások szükségessége követ-
- 318/319 -
kezik továbbá a Charta 47. cikkében foglalt hatékony bírói jogvédelemhez való jogból is, melynek megfelel az Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: EUSZ) 19. cikk (1) bekezdésben támasztott kötelezettség, miszerint az uniós jog által szabályozott területeken meg kell teremteni a védelem biztosításához szükséges jogorvoslati lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a Kártérítési irányelv 2. cikkének 4. pontja a kártérítési kereset fogalmába belefoglalja mindazon kereseteket, melyeket az állítólagos károsult fél, az állítólagos károsult fél (vagy felek) nevében jogot szerző személy, vagy az állítólagos károsult fél jogát jogutódlással megszerző személy terjeszt nemzeti bíróság elé, az irányelv ezt többek között attól teszi függővé, hogy az adott tagállam szabályai lehetővé teszik-e az ilyen jogérvényesítést. Az irányelv tehát nem írja elő a tagállamok számára csoportos behajtási kereseti mechanizmusok létrehozását, és nem szabályozza azokat a feltételeket sem, amelyek meghatározzák, érvényes-e az, ha a károsult személy ilyen keresetek céljából engedményezi a jogsértésből eredő kár megtérítésére irányuló jogát.
Uniós szabályozás hiányában tehát a tagállamok belső jogrendjének hatáskörében marad a versenyjog megsértéséből eredő kár megtérítésének követelésére vonatkozó jog gyakorlása lényeges feltételeinek meghatározása. E tekintetben csak az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvei jelentik a tagállami szabályozás mozgásterének korlátját.
Az alapul fekvő tényállás tekintetében az EUB a tényleges érvényesülés szabályát látta alkalmazhatónak. Ennek alapján a tagállamok feladata annak biztosítása, hogy a kártérítési igények érvényesítésére vonatkozó valamennyi nemzeti szabály és eljárás úgy kerüljön megállapításra és alkalmazásra, hogy ne tegyék a gyakorlatban megvalósíthatatlanná vagy túlzottan nehézzé a versenyjogi jogsértéssel okozott kár teljes megtérítésére vonatkozó uniós jog gyakorlását. Az uniós joggyakorlat szerint a versenyjog területén különösen fontos, hogy az alkalmazandó nemzeti szabályok ne sértsék az EUMSZ 101. cikk, valamint az EUMSZ 102. cikk hatékony alkalmazását. A német bíróság ebben a kérdésben kiemelte, hogy a csoportos behajtási kereset az egyetlen olyan igényérvényesítési lehetőség, ami lehetővé teszi a károsultak számára a csoportos igényérvényesítést. A hatékony joggyakorlást ugyanis a keresetek önálló érvényesítése nem biztosítja, mivel az ilyen eljárások összetett, hosszadalmas és költséges jellege miatt a károsult személyek hajlamosak lemondani az egyéni keresetindításról, különösen csekély összegű egyéni károk esetén.
Észak-Rajna-Vesztfália tartomány, valamint az eljárásban érdekeltek egyrészt kétségbe vonták az eljáró bíróság azon megállapítását, mely szerint az RDG a kartellkárigényeket kategorikusan kizárná a csoportos behajtási keresetek alól. Állításuk szerint kizárólag olyan keresetek esetében nem megfelelő a jogintézmény, melyek ténylegesen az RDG összeférhetetlenségi szabályainak megsértéséhez vezettek. Kiemelték továbbá, hogy a német jog számos olyan jogintézményt ismer, mint a valódi faktoring vagy a pertársaság, melyek megfelelő kollektív jogérvényesítési alternatívát képezhetnek a csoportos behajtási keresetek mellett. Végül az önálló keresetekre vonatkozóan a fűrészüzemek egyéni követeléseinek magas összegére hivatkoztak, melyek kétségbe vonják az ilyen típusú ügyekben való jogérvényesítéssel kapcsolatos tétlenséget.
Az EUB azonban kiemelte, hogy a nemzeti jog szabályainak, valamint annak vizsgálata, hogy ezen szabályok nem teszik-e rendkívül nehézzé vagy lehetetlenné a kártérítési jog érvényesítését, nem az uniós fórum, hanem a nemzeti bíróság feladata. Ezen eljárása során a nemzeti bíróságnak csak akkor kell a tényleges érvényesülés elve sérelmét megállapítania, amennyiben vizsgálata végén arra a következtetésre jut, hogy a csoportos behajtási keresetek mellett egyetlen kollektív mechanizmus sem biztosítja a károsultak hatékony jogérvényesítését, így sértve azok hatékony bírói jogvédelemhez való jogát.
Az EUB hozzátette továbbá, hogy azon tény, hogy a kollektív jogorvoslati mechanizmusok kétségtelenül megkönnyíthetik a károsulti jogérvényesítést, még önmagában nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé e jogok egyéni kereset keretében történő érvényesítését. Ennek megállapításához az ügy valamennyi jogi és ténybeli körülményének értékelése szükséges. E körben a nemzeti bíróság feladata - az uniós jog elsőbbsége alapján - először annak meghatározása, hogy a nemzeti jog egészére tekintettel és a nemzeti jogban ismert értelmezési módszerek alkalmazásával lehet-e az RDG rendelkezéseinek olyan értelmezést adni, amely összhangban áll az uniós jog követelményeivel, anélkül hogy ez contra legem értelmezést eredményezne. A fent említett nemzeti rendelkezések alkalmazásának mellőzésére tehát kizárólag akkor kerülhet sor, amennyiben semmilyen lehetőség nincs az uniós joggal összhangban való értelmezésre.
A fentiek alapján az EUB azt a választ adta, hogy a Kártérítési irányelv 2. cikk 4. pontjával, a 3. cikk (1) bekezdésével, az EUMSZ 101. cikkével, emellett a Charta 47. cikkével ellentétes azon nemzeti szabályozás, mely megakadályozza az állítólagosan károsult személyeket abban, hogy kártérítési jogaikat valamely jogi szolgáltatóra engedményezzék annak érdekében, hogy csoportosan, önálló kártérítési kereset keretében érvényesítsék, amennyiben
- a nemzeti jog nem biztosít egyéb olyan követelések összevonására szolgáló lehetőséget, mely biztosítja a hatékony jogérvényesítést, és
- az egyéni kártérítési kereset benyújtása az ügy összes körülményére tekintettel lehetetlennek vagy rendkívül nehéznek bizonyul az említett személyek számára, így megfosztva őket a hatékony bírói jogvédelemhez való joguktól.
Amennyiben a nemzeti szabályozást nem lehet az uniós jog követelményeivel összhangban értelmezni, az uniós jog e rendelkezései alapján az eljáró bíróságnak mellőznie kell az említett nemzeti szabályozás alkalmazását.
- 319/320 -
Az EUB-nak a német engedményezési modellhez való hozzáállása közel sem meglepő. A különböző kollektív jogérvényesítési mechanizmusok egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az utóbbi évtized kartellkártérítési ügyeiben.[1] A csoportos igényérvényesítés hatékonyabb megoldást jelent a jogsértések károsultjainak, egyúttal elősegíti a versenyszabályok hatékony érvényesülését.
A kollektív jogorvoslati mechanizmusok összehangolására vonatkozó uniós jogalkotói akarat már a kétezres évektől kezdve napirenden volt, azonban ezek kodifikációja a Kártérítési irányelvben elmaradt. Sőt, az irányelv preambulumának (13) pontja kifejezetten úgy rendelkezik, hogy nem indokolt a kollektív jogorvoslatok kötelező előírása ezen jogszabályban. Így érthető, hogy az EUB miért csupán az uniós jogi minimumelvárásokat fektette le az ítéletében. A kollektív jogorvoslati mechanizmusok kérdésében a fő döntéshozók továbbra is a tagállami jogalkotók, a tényleges érvényesülés megítélésében pedig az eljáró nemzeti bíróságoknak az adott ügy körülményeit kell figyelembe venniük. ■
JEGYZETEK
* Jelen összefoglaló része annak a dolgozatnak, amellyel a szerző a 37. OTDK Állam- és Jogtudományi Szekció Európai Jog II. tagozatában 2. helyezést ért el.
[1] CMS: European Class Action Report 2024. 1-10., https://cms.law/en/media/international/files/publications/publications/cms-european-class-action-report-2024?v=4
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
