"Andrássy György nyelvszabadságról írt, több évtizedes kutatómunka eredményeit magában foglaló két kötetesre tervezett művének első kötete arra keresi a választ, hogy ez idáig miért nem ismerték fel és ismerték el a nemzetközi jogászok a nyelvszabadság emberi jogi jelentőségét."
Andrássy György: Nyelvszabadság. Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2013.
Andrássy György nyelvszabadságról írt, több évtizedes kutatómunka eredményeit magában foglaló két kötetesre tervezett művének első kötete arra keresi a választ, hogy ez idáig miért nem ismerték fel és ismerték el a nemzetközi jogászok a nyelvszabadság emberi jogi jelentőségét. A könyv szerzőjének célja annak igazolása, hogy a nyelvszabadság egyike a szabadságjogoknak, s a többi szabadságjoghoz hasonló elismerése szükséges, további célja pedig ezen egyetemes emberi jogként felfogott szabadságjog közelebbi tartalmának meghatározása.
A könyv négy nagy egységre tagolható. A bevezetést követően a szerző elsőként felvázolja azokat a problémákat, amelyek miatt a nyelvszabadság igazolása eddig akadályokba ütközött. Ezt követően képet kap az olvasó azokról a dokumentumokról, amelyekben ugyan még nem kifejezetten jelenik meg a nyelvszabadság, ám amelyeket áthat e szabadság tisztelete. Ilyennek tekinthető az 1831. évi belga alkotmány, az 1849. évi magyar nemzetiségi törvény, valamint az 1868. évi szintén magyar, népiskolai oktatásról, valamint a nemzetiségi egyenjogúságról szóló két korabeli törvényünk. Azonban e körben kiemelkedő szerepe az I. világháborút követő kisebbségvédelmi rendszer mintadokumentumának is tekinthető Lengyel Kisebbségi Szerződésnek van (amelyet a szerző elhelyezett kötete végén a Függelékben), amely már elismerte minden állampolgár (nem pedig csak a kisebbségek) jogát a nyelvhasználathoz.
Az ezt követő rész egy elméleti-filozófiai fejtegetés az emberi jogok, elismert emberi jogok, és az ember alkotta jogok közötti különbségtételről, az emberi jogok közvetlen és közvetett felismeréséről, végül pedig arról, hogy a nyelvszabadság miként rejlik benne az emberi jogok nemzetközi jogában.
A kötet középpontjában kétségkívül a negyedik rész, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elemzése áll, itt érvek sora tárul elénk, amelyből a szerző végső soron kibontja, levezeti a nyelvszabadságot (logikailag és történetileg egyaránt), holott a dokumentum megalkotásakor a nemzetközi jogalkotók - bár céljuk valamennyi egyetemes emberi jog felsorolása és elismerése volt - elméleti tévedések, hibás feltevések miatt azt nem ismerték fel és nem ismerték el.
Az emberi jogok nemzetközi joga így ma még hiányos: bár a Nyilatkozat 30 cikke 30-nál is több emberi jogot, szabadságot tartalmaz, amely igen nagy előrelépés az Alapokmányhoz képest (amely nem nevezte meg az emberi jogokat és szabadságokat), mégsem teljes, a Nyilatkozat "hallgat" a nyelvszabadságról.
A Nyilatkozatban elismert nem nyelvi emberi jogok és szabadságok egy része szoros kapcsolatban áll a nyelvvel, ugyanis nyelvhasználat nélkül nem lehetne őket gyakorolni. Ezek közül a szerző kiemeli a gondolat-, a lelkiismereti-, a vallásszabadságot, valamint a véleményszabadságot és a kifejezés szabadságát, majd fölveti a kérdést: vajon mely nyelven lehet gyakorolni ezeket az alapvetően a magánszférát érintő szabadságokat? Az a válasz, hogy mindenkinek a saját nyelvén, anyanyelvén van joga gyakorolni e szabadságokat, szinte magától értetődik. A kérdés súlyát igazán csak akkor éreznénk, ha e jogunk gyakorlásában korlátoznának. Ezért mindenkinek jogot kell adni arra is, hogy a fent említett szabadságokat saját nyelvén kívül más nyelveken is gyakorolhassa, így kerülve el, hogy egy adott nyelvre, vagy bizonyos nyelvekre lehessen korlátozni e szabadságokat.
Az említett szabadságjogok tehát tartalmaznak nyelvi részjogosítványokat, ez levezethető a Nyilatkozat szövegéből, de mivel ezen szabadságok definíciói tömörek, rövidek, így nem térnek ki részletekre, ezáltal a nyelvi részjogosítványokra sem. Ez alapjában véve nem is lenne hiba a szerző szerint, mert a nyelvszabadságot egyébként is különálló szabadságként kellett volna definiálni a Nyilatkozatban.
Más nem nyelvi jogokkal is találkozunk a Nyilatkozatban, amelyek élvezete nyelvhasználattal jár, de nyelvi részjogosítványokat ezek sem ismernek el. Ilyenek például a független, pártatlan bírósághoz, a vádismertetéshez, a védelemhez, valamint az oktatáshoz fűződő jogok. Érezhető a különbség a fent említett magánszférát érintő szabadságok és a most felsorolt állami szervekhez, intézményekhez kötődő szabadságjogok között. Itt is meg kell határozni, milyen nyelven van joga mindenkinek az érintett szabadságok gyakorlására. Itt ugyanis az a magától értetődő, hogy nem használhatja minden ember a saját nyelvét, mivel az egyes államok nem tudnak olyan közigazgatási, igazságszolgáltatási, közoktatási rendszereket felépíteni, amelyek minden, vagy legalábbis jelentős számú nyelven tudják végezni feladataikat. Andrássy György ezért rávilágít arra, hogy a fenti szabadságok mellett - amelyek mindenkit megillet-
- 203/204 -
nek bárhol, hogy saját, vagy egy általuk választott másik nyelvet használjanak - vannak olyan emberi jogok is, amelyek mindenkit megilletnek ugyan, de nem mindenhol. Ezek többségükben politikai jogok, például a választójog tipikusan ilyennek tekinthető, hiszen ez a jog nem illet meg senkit sem bárhol a világon. Nos, a szerző szerint ilyen a nyelvszabadság is az állami szférát tekintve. S hogy hol illetnek meg ezek a jogok mindenkit? Mondhatjuk, hogy saját hazájukban, de ennél is pontosabban fogalmaz a mű: ahol az adott nyelvet régtől fogva, hagyományosan beszélik, az illető akár ott él, akár nem. Látható tehát, hogy a magánélet és a közélet nyelvhasználatának joga eltérő, a szerző szerint ezeket a jogokat mindenképpen együtt lenne ésszerű elismerni.
A fent összefoglaltak alapján tehát a Nyilatkozat logikai szempontú "hallgatásáról" van szó. Azonban "hallgat" a nyelvszabadságról történeti megközelítésben is, a következőkben erről számol be részletesen a kötet. A "hallgatás" történeti okai mellett pedig részletes bemutatásra kerülnek a Nyilatkozat megszületésének előzményei, azok körülményei.
Egy részletes kitérővel a mű ezen részében kritikus szemmel vizsgálja a szerző az ekkor és a Nyilatkozat megszületését követően készült, a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi jogát és annak emberi jogokkal való kapcsolatát bemutató műveket. A legrészletesebb Pablo de Azcárate e témában írt kötetének bemutatása,[2] amelynek hibája, hogy túlzottan arra összpontosított szerzője, miként hatotta át a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert az egyenlőség elve, valamint nála - de később született művekben is - olvashatunk a negatív és pozitív egyenlőség problematikájáról. Sajnálatos módon azonban a kisebbségvédelmi rendszer nyelvi jogokra vonatkozó rendelkezéseinek szabadságjogi jellege mindezek mellett elmosódik Azcárate írásában. Bár Azcárate hibásan, vitathatóan értelmezte a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi jogát, Andrássy György szerint mégis hasznos ismertetés és elemzés volt ez a II. világháború utáni béke tervezői számára, ugyanis a műből felismerhették volna, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi joga inkább volt az emberi jogok nemzetközi jogának kezdeménye, mint a kisebbségi jogok nemzetközi jogának egy újabb része. Nem így történt. Azcaráte és az őt követő szerzők hibás értelmezései Andrássy szerint hozzájárultak a nyelvszabadság felismerésének akadályozásához. A továbbiakban a szerző a kisebbségvédelmi rendszer más tekintélyes kommentátorainak, Inis Claude-nak,[3] Patrick Thornberrynek,[4] Fernand de Varennes-nek,[5] valamint Buza Lászlónak[6] és Szalayné Sándor Erzsébetnek[7] a munkáit elemzi. A szerző végkövetkeztetése a fentiekről, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerrel kapcsolatos félreértések a legmagasabb akadémiai köröket sem kerülték el. Az erről készült szakkönyvek hibái, hiányosságai is hozzájárultak ahhoz, hogy csaknem teljesen feledésbe merült a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi joga által egyszer már elismert nyelvszabadság.
A kitekintést követően már ténylegesen történeti szempontú vizsgálatról olvashatunk, elsőként a Nyilatkozat megszületését megelőző évekről, majd még részletesebben az azt megelőző hat hétről. Olvashatunk az ENSZ Közgyűlésének ülésszakairól, a különböző Bizottságok munkájáról, megtudhatjuk, mely országokat kik képviselték (név szerint), megismerhetjük a nyelvszabadság témájához kapcsolódó szövegtervezeteket, azokról tartott szavazások eredményeit. A már korábban említett nem nyelvi emberi jogi szakaszokon kívül a legnagyobb vitát a Nyilatkozat tervezetének kisebbségi cikke váltotta ki, amely magában foglalt nyelvi jogokat. Ez azért történhetett így, mert a kisebbségi kérdés egészen máshogy jelent meg Európában, mint például az amerikai kontinensen, vagy egyes keleti, sokkultúrájú országokban. Amerikában a bevándorlók önkéntes, erőszaktól mentes asszimilációja kívánatos, arra törekednek, hogy idővel a bevándorolt külföldiek ne kisebbségként, hanem az adott állam polgáraiként tekintsenek magukra. Ez Európában nincs így, hiszen itt nem a bevándorlás problémájáról, hanem történelmi kisebbségi kérdésekről van szó.
Egy másik, vitát kiváltó probléma a kisebbségi cikk partikuláris jogalany-meghatározása. Ugyanis a Nyilatkozat megalkotói szerint nem illeszkedik a Nyilatkozat logikájába, hogy kisebbségek számára ismerjen el jogokat, holott a dokumentum mindenkire vonatkozó, egyetemes emberi jogokat kíván elismerni. Látható tehát, amit a szerző idáig fejtegetett, a Nyilatkozat megalkotásában résztvevők nem ismerték fel, hogy a kisebbségi kérdésben benne rejlő nyelvi jogok nem csupán a kisebbségekhez tartozókat megillető jogok, hanem azok vonatkoznak a többségre is, azaz mindenkit megillető egyetemes emberi jogról van szó.
A fel nem ismerés következménye a kisebbségi cikk törlését eredményezte, azonban az erről szóló vita itt még nem zárult le, az a Nyilatkozat elfogadása előtti utolsó hat hétben folytatódott.
Felmerült a tárgyalások során egy másik jelentős probléma is, a "lefedés" kérdése, ami arról szól, hogy vajon mennyiben "fedi le" a Nyilatkozat a kisebbségi és a nyelvi kérdést külön kisebbségi, vagy kisebbséginek tekintett cikk nélkül. Vajon magukban foglalják-e a kisebbségi cikkben kifejtett gondolatokat
- 204/205 -
a Nyilatkozat más részei, szükséges-e ennek érdekében ezen egyéb részek kiegészítése?
Az utolsó hat hétben javaslatok fogalmazódtak meg egyes nem nyelvi emberi jogok nyelvi részjogosítványainak elismerésére, valamint kiegészítő javaslatok születtek a kisebbségi kérdésben is. A legjelentősebbek ezek közül kétségkívül a dán, a szovjet és a jugoszláv javaslatok voltak, amelyeket együttesen tárgyaltak meg, de amelyek egyikéről sem született érdemi döntés. Időközben ugyanis Haiti is beterjesztett egy javaslatot, és végül ez "oldotta meg" a kisebbségi kérdést. Haiti ugyanis kijelentette, hogy nem támogatja egyik fent említett javaslatot sem (s ehhez a véleményhez aztán több ország is csatlakozott), azonban szükségesnek látta a kisebbségi kérdéseket újra megfontolni és végső döntésként egy külön egyezményt létrehozni a kisebbségek védelme érdekében, az egyes országok nemzeti egységének veszélyeztetése nélkül. Haiti javaslatát benyújtó Saint-Lot szerint a kisebbségvédelem növeli a diszkriminációt; vagyis végső soron megint eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy a kisebbségi kérdés különböző országokban különféleképpen jelenik meg, s ez feszültséget kelt.
A Nyilatkozat tehát befejezetlen maradt, megalkotói függőben hagytak bizonyos kérdéseket. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy a Nyilatkozat elfogadása után Haiti javaslatának megfelelően rögtön határozatot hoztak A kisebbségek sorsa címmel, melyben kimondták, hogy a Nyilatkozat nem fogalmaz meg kisebbségi jogokat azok összetett, kényes tulajdonságaira figyelemmel, mivel a kérdésben minden államnak sajátos szempontjai vannak, viszont e körülményekre tekintettel visszautalták a kérdést további tanulmányozásra az ENSZ más szerveihez.
Végül megfogalmazódik a kérdés a szerzőben: Hogyan lehetséges, hogy ha a Nyilatkozat előkészítő anyagaiban benne rejlett, akkor pont a végső szöveg kidolgozói, megalkotói nem vették észre, nem ismerték fel a nyelvszabadságot? Azaz másképp fogalmazva: Milyen esélyei voltak a nyelvszabadság felismerésének, elismerésének a Nyilatkozat szövegezési munkálatai során? Válaszával a szerző röviden összefoglalja az eddigieket, valamint kimondja, hogy a Nyilatkozat szövegének megalkotói valójában felismerték a nyelvszabadságot, csak nem vették ezt észre, illetve nem fogták fel ennek jelentőségét. Nem így Andrássy György, aki munkája csattanójaként egy komoly javaslatot is megfogalmaz, amely szerint ki kellene egészíteni a Nyilatkozatot egy új cikkel, egy új szabadságjoggal:
"1. Mindenkinek joga van a nyelvszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a szabadságot a saját nyelv megtartására és megváltoztatására, valamint a saját nyelv használatára, tanulására és tanítására mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind pedig a magánéletben, s magában foglalja a szabadságot más nyelvek tanulására, használatára és tanítására is.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját nyelvét hivatalos nyelvként használja, vagy legalább hivatalos ügyekben is használhassa, hogy saját nyelvén tanuljon a közoktatási rendszer intézményeiben, vagy legalább tanulhassa a saját nyelvét ezekben az intézményekben, s hogy saját nyelve egyébként is megfelelő védelemben részesüljön abban az országban, ahol ezt a nyelvet régtől fogva, hagyományosan beszélik és ahol ő maga az e nyelvet beszélő közösséghez tartozva él vagy élt, vagy ebből a közösségből származik."
Andrássy élvezetes stílusban, közérthetően megírt "detektívregénye" az elveszettnek hitt nyelvszabadság megtalálásáról és jelentőségéről nemcsak a nemzetközi jog iránt érdeklődőknek lehet izgalmas olvasmány. ■
JEGYZETEK
[1] Andrássy György: Nyelvszabadság. Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2013.
[2] Pablo de Azcárate: League of Nations and National Minorities. An experiment, Carneige Endowment for International Peace, Washington, 1945.
[3] Inis L. Claude: National Minorities: An International Problem, Greenwood Press Publishers, New York, 1955.
[4] Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities, Clarendon Press, Oxford, 1991.
[5] Fernand de Varennes: Language, Minorities and Human Rights, Martinus Nijhoff Publishers, Hague, 1996.
[6] Buza László: A kisebbségek jogi helyzete, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1930.
[7] Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században, MTA Kisebbségkutató Intézet, Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PTE ÁJK.
Visszaugrás
