A követelések finanszírozása a modern gazdasági élet egyik kulcsfontosságú megoldásává vált az elmúlt néhány évtizedben. Ennek érzékeltetésére álljon itt egy adat: 2001-ben a világon csak faktorálás összesen 650 milliárd dollár értékben történt. (Factoring Yearbook 2002, idézi: Martinkó Károly : Faktoring. A vállalatfinanszírozás Hamupipőkéje. Saldo, 2002., Budapest. 71. oldal.)
A vállalkozások számára rendkívül fontos, hogy követeléseiket szabadon átruházhassák, hiszen - amellett, hogy a követelésekkel való finanszírozás általában a legolcsóbb megoldás - gyakran ez az egyetlen vagyon, amely a vállalkozás rendelkezésére áll. Bár mára közhellyé vált, hogy a követeléseknek főszabályként szabadon átruház-hatónak kell lenniük, és a követelések finanszírozásának szerepét és jelentőségét senki sem vitatja, a különböző jogrendszerek megoldásait áttekintve azt láthatjuk, hogy - az egyértelmű igény ellenére - számos akadály nehezíti azok megfelelően széles körben való elterjedését, ami hátrányosan befolyásolhatja a hitel elérhetőségét és árát, és ezáltal a vállalatok versenyképességét is. Az engedményezőkkel és az engedményesekkel szembeni jog körüli bizonytalanság mind az adós, mind a hitelező pozícióját rontja. A hitelező számára ezek a problémák befektetési kockázatként jelentkeznek, amely a tervezett tranzakció költségét jelentősen megnövelheti.
A Polgári Törvénykönyv koncepciója és szabályozási tematikája (Magyar Közlöny különszám 2003., a továbbiakban: "Koncepció") ezt az igényt felismerve jelzi az engedményezési szabályok felülvizsgálatának szükségességét. A Koncepció javaslata szerint, hogy "az engedményezés fogalmi kereteit alkalmassá kell tenni a kereskedelmi (üzleti) forgalomban megjelent új jelenségek, illetve gazdasági funkciók kielégítésére" (100. oldal), azonban a reform irányainak megjelölésén túl a szabályozás elveit nem tartalmazza.
A hazai reform mellett az ENSZ kereskedelmi jogi bizottsága, az Uncitral is áttekintette az engedményezés problémáit, és közel egy évtizedes előkészítő munka után 2001. december 12-én New Yorkban elfogadta a Követelések engedményezése a nemzetközi kereskedelemben nevet viselő egyezményét. (United Nations Convention on the Assignment of Receivables in International Trade, aláírásra megnyitva 2002. január 31-én, G.A. Res. 56/81, U.N. GAOR, 56th Sess., U.N. Doc. A/RES/56/81 (2002), elérhető az Uncitral honlapján, a http://www.uncitral.org/english/texts/payments/ctc-assignment-convention-e.pdf címen, a továbbiakban: "Egyezmény".) Az Egyezmény elfogadása kezdetben nem váltott ki különösebb érdeklődést, az első évben csupán egyetlen ország ratifikálta azt, és 2003 decemberéig is mindössze három ország csatlakozott ahhoz. A harmadik csatlakozó állam azonban az Egyesült Államok, amely az amerikai kereskedelmi partnerek közeijövőbeni csatlakozását, és így az Egyezmény hatályba lépését vetíti elő.
Jelen tanulmány célja ezért az Egyezmény rendelkezéseinek vázlatos bemutatásával annak áttekintése, hogy a nemzetközi gyakorlat tükrében a hazai szabályok hol szorulnak felülvizsgálatra illetve kiegészítésre. Megkerülhetetlen annak vizsgálata is, hogy hazánknak az Egyezményhez történő csatlakozása esetén milyen eltérések lennének a Polgári Törvénykönyv és az Egyezmény hatálya alá tartozó engedményezések szabályai között. Terjedelmi korlátok miatt a tanulmány pusztán az Egyezmény anyagi jogi rendelkezéseit vizsgálja. Kiterjed a vizsgálat az Egyezmény hatályának elemzésére, az engedményező, az engedményes és az adós jogviszonyának vizsgálatára. Az anyagi jogi rendelkezések köréből nem vizsgálja a tanulmány terjedelmi okokból a biztosítéki engedményezés kérdését. (A fiduciárius konstrukciók bemutatásához lásd Gárdos István - Gárdos Péter: A fiduciárius hitelbiztosítékok kezeléséről a polgári jogi kodifikáció során. Polgári Jogi Kodifikáció, 2004/1.) Kívül rekednek továbbá a vizsgálaton az Egyezmény nemzetközi magánjogi rendelkezései (V. fejezet). Ezzel kapcsolatban szükséges megjegyezni, hogy az Európai Unió Bizottsága felhívta a tagállamokat és a csatlakozó államokat, hogy az Egyezményhez való csatlakozás esetén éljenek fenntartással az Egyezmény teljes V. fejezetével szemben. Az EU elutasításának oka, hogy az Egyezmény nemzetközi magánjogi rendelkezései néhány pontban eltérnek az 1980-as Római Egyezménytől, valamint a Bizottságnak az ezen alapuló tervezetétől [Green Paper on the conversion of the Romé Convention of 1980 on the law applicable to contractual obligations into a Community instrument and its modernisation, COM(2002) 654 final].
Az Egyezmény hat fejezetből és mellékletből áll. Az első fejezet (1-4. cikkek) az Egyezmény hatályát, míg a második (5-7. cikkek) a definíciókat és az alapelveket tartalmazza. A harmadik fejezet (8-10. cikkek) foglalkozik az engedményezés hatásával. A negyedik fejezet (11-25. cikkek) tartalmazza az engedményes, az engedményező, az adós és harmadik személyek jogait, kötelezettségeit és a felhozható kifogásokat. Az ötödik fejezet (26-32. cikkek) nemzetközi magánjogi szabályokat ír elő, míg a hatodik fejezet (33A7. cikkek) a nemzetközi egyezményekben szokásos záró rendelkezéseket tartalmazza. A melléklet (1-10. cikkek) a rangsorra vonatkozó kérdéseket szabályozza.
Az Uncitrál eredetileg azt javasolta, hogy az Egyezmény egyaránt vonatkozzon a nemzetközi és a belföldi engedményezésre is. Ez az elképzelés azonban olyan heves ellenállásba ütközött, hogy a Titkárság módosította előterjesztését attól tartva, hogy ha belföldi engedményezésekre is kiterjedne az Egyezmény hatálya, akkor számos ország nem csatlakozna. Az elfogadott változat végül főszabályként nemzetközi követelések engedményezése, valamint követelések nemzetközi engedményezése esetén teszi alkalmazhatóvá az Egyezményt.
Az Egyezmény 3. cikkének értelmében egy követelés akkor nemzetközi, ha az eredeti szerződés megkötésének időpontjában az engedményező és az adós különböző Államokban voltak. Egy engedményezés akkor nemzetközi, ha az engedményezési szerződés megkötésének időpontjában az engedményező és az engedményes különböző Államokban voltak. Az Egyezmény szabályai alapján az Egyezmény hatálya alól csak a belföldi követelések belföldi engedményezése jelent kivételt. Ilyen esetekben csak utólagos engedményezés esetén alkalmazandó az Egyezmény, mivel az 1. cikk úgy rendelkezik, hogy az Egyezmény hatálya kiterjed belföldi követelések belföldi engedményezésére is, ha bármelyik korábbi engedményezésre alkalmazandó volt az Egyezmény. A szabály célja, hogy egy adott engedményezési láncolat minden elemére azonos szabályok vonatkozzanak. Nem érvényesül azonban teljes mértékben ez az elv, mivel az Egyezmény utólagos engedményezések esetén akkor is alkalmazandó, ha az ugyanazon követelésre vonatkozó korábbi engedményezésekre nem is volt alkalmazandó az Egyezmény.
Az Egyezmény alkalmazásának másik feltétele a területi kapcsolat, azaz, hogy az engedményezési szerződés megkötésekor az engedményező az Egyezményben részes államban legyen. A területi kapcsolatot főszabályként a telephely határozza meg. Ha az engedményező több Államban is rendelkezik telephellyel, a telephely az, ahol az engedményező központi ügyintézése történik. Ha az engedményezőnek nincs telephelye, a szokásos tartózkodási helye alkalmazandó a területi kapcsolat megállapításához. Csak abban az esetben érvényesül a "legszorosabb kapcsolat" elve, ha az adósnak van több telephelye. Ezt a megoldást sokan kritizálják, nemcsak azért, mert új koncepciót vezet be az eddig jól működő helyett, hanem azért is, mert eltér az eddig széles körben elfogadott és alkalmazott megoldástól, és ezáltal veszélyezteti az Uncitral legfőbb célját, a jogegységesítést.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
